Reggel fél tíz, érkezik kétszáz ablakon keresztül az áporodott-zuzmós fény befelé, melyben nincsen kontraszt, nincsenek árnyékok, nincsen határozottság, csak dadogás van, mozgászavar, hulló rizs a szájból. Szarok ezek a szeptember reggelek. Magam vagyok a kataton alkonyatban, ismételgetem gépiesen, még félálomban, ez valami verssor, csak nem tudom melyik. Alkalmanként ilyen zsolozsmázósan, verssorokat mormolgatva kelek, élesztgetem a zenéjüket, de hiába, csupa sav lesz tőlük a szám, mint ahogy savas az már az egész éjszakától is. Valahogy Nemes Nagy is így mormolászta magában a "rózsa, rózsa, megitális rózsa" verssort, amiről kiderült aztán, hogy "Róma, Róma, megalázott Róma", de a zenéje megmaradt. Két nappal korábban is egy versszakot dúdolgattam hajnalban: bárcsak a végzet / lenne hanyag ma / pongyola kertész / ültet agyagba. Tátititátá, csak délután felé jöttem rá, hogy egy két évvel korábbi saját zengeményem ez, de tartott egy ideig mire a régi .doc fájljaimról letörölgetvén a port, megleltem. Hazámat, íme hát.
De egyelőre maradjunk a katatonnál. Valami ürüggyel csak ki kell kelni az ágyból, szombat van, de valahogy csak ki kell. Kataton. Ez a szó biztosan így van és nem a kakofónnal mosom össze. Katatonkataton. Ez tutira valami Pilinszky lesz, más nem ír ilyet, József A. még csak álmodni sem álmodhatott ilyen szavakról. Kikecmergek a savas ágyról, tele savval a szám, eszik le a dentint a fogamról, hiába kolgét, hiába blendamed vagy akvafres. Osiris kiadó, diákkönyvtár. A lábjegyzet részt fürkészem a lap alján, oda vannak kigyűjtve az ilyen idegen szavak. Hoppá, megvan, Szerelem sivataga, első versszak, negyedik sor. Boldogan nyugtázom a felfedezést, ez könnyű volt, nem úgy, amikor Tolsztoj Feltámadásában csak nem találtam meg évekkel ezelőtt (3 éve mondjuk) az egyik romantikus epizódot, amivel pedig meg akartam lepni magam egy szerelmi bánattal általszőtt alkonyatban. Kataton: a skizofrénia bénult, mozgásképtelen állapota. A 3 évvel ezelőtti szerelmi bánattal általszőtt alkonyatban még jó hogy nem tudtam mi az, hogy kataton.
Megint Dire Strait-szel kezdtem, de most a bakelitlejátszómat üzemeltem be, és naná hogy az On Every Street LP-vel. Töménytömény erotika ez a zene, de nem a véres, hanem a tejszerű, a szolid erotika. Maszturbálni, szeretkezni kell rá, tekereg kéjesen az olajfekete lemez. De a libidóm megint Trinidad és Tobago között próbál lopott marihuána-szivarokkal átevickélni a tengeren egy léket kapott halászbárkával és annak 4 lóerős 89es évjáratú Yamaha csónakmotorjával. Ne sok esélyt jósoljunk neki.
Még délelőtt felélesztettem egy régi Leopold Mozart menüettemet zongorán. Kis egytételes, nagyon egyszerű darab. Kedvet kaptam a zongorához ismét, persze csak az én nagyon egyszerű lapulevél-primitív szintemen. Mostantól napi minimum fél óra kalimpálás. Az indíttatás a töméntelen mennyiségű sweepelésből származik, amivel napi több órát boldogítom magam, mindenféle neoklasszikus akkordbontásokkal. Jó dolog az, de csak mértékkel. Mondom ezt Malmsteen barátomnak, aki persze ide se bagózik, gyártja tovább a fakulni fakuló gitárdarabjait, például a Perpetual Flame-en, amit még mindig nem adott ki, de nem is vagyok már rá annyira kiváncsi. Sweepelni jó, végre kezdem biztonságban érezni magam az 5 húros formációkon is, de közben nekiálltam a régi gyatra Pink Floyd szólóimat is újra beizzítani.
Kis testemet nekivetem a falvédős falnak kis szobámban, a mekbuk szétégeti az ölemet, úgyhogy párnát teszek alája, merthogy az ágyamban ücsörgök közben, az éjszakai savat pedig betuszkoltam a takaró alá hogy ne zavarjanak. Simogatom az államat, hogy hmmm, na most mi is van, de közben elvesznek az ujjaim a szakállamban, ettől megijedek, hogy soha többet nem találok rájuk, visszarántom a kezemet. Itt ül mellettem a Kockásfülü Nyúl plüss változata. Az éjjeli szekrényemen az I'm Drawing An Arch Above The Sky, már kétszer is elolvastam. Kérdezgetem a szülőket, van-e valami hír Laláról, biztonságban megérkezett-e már, vagy mi van, de a szülők csak vonogatják a vállukat, mi sem tudjuk, misemtudjuk. Sok minden nyilvánvaló lett számomra a szöveg olvasásakor, de most bénult aggyal nem fogok tudni még beszélni, habár az is veszélyes, ha majd egyfolytában a friss, ünnepi pillanatra kezdek el várakozni, hogy majd megfogalmazom, majd, majd később, mert nem fog működni, sőt, egy koherens összefoglalás lenne hiteltelen a maga nemében, amikor egy diribdarab történetet nem lehet koherens módon közreadni. Mindegy, a szövegek úgysem viselkednek soha így, hanem elszivárognak a hajszálerekben. A szövegeim legalábbis eddig mind elszivárogtak, gondtalanul, és még csak azzal sem vigasztalhatom magam, hogy egy globális közlekedőedényben próbáltak eloszlani, mert nem. Csak elszivárogtak.
Eltölt a szentháromság, nőt egy pattanás a homlokom legközepén, egy a bal halántékomon, egy pedig a jobb halántékomon, így alakítva ki egy egyenlőszárú háromszöget, melynek nagyjából középvonala mentén csillog Giorgo Armani szemüvegem felső pereme. Na most mire legyek büszke.
Most befejezem, fogom a mekbuktól átmelegedett kispárnámat, leveszem róla a mekbukot, ráhajtom a fejemet.
27 szeptember 2008
25 szeptember 2008
Performansz
[kd*&#@grrr] [recseg] [zörög] [síííííp] Khm, khm, ühüm-aham... ö... egy, kettő, három, háromnegyed, mikrofonpróba... [zörög, sípol etc.] Mehet már, vagy még...? [Valahonnan a távolból: “Mehet, Danikám, minden máté”] [Csak maga elé motyogva: „Én neked nem vagyok dani bmeg...”] Akkor, ő, Tisztelt jelenlévők! [Csikor, csikorrrr, székek ezrei korcsolyáznak a vip-szektorban] Ő, elnézést kérek, hölgyem és uraim!! Tisz... KHM, KHM, EGY, KETTŐ... [#%@$ÐF] Hölgyeim ééééés Uraim!! [A perisztaltikus moraj lassan csitul, papírzsepi-zörgéssé csendesedik, de azért zörög, és jó sokan orrüregüket állnak neki pucolászni, zörög, zörög még azért a papírzsepi-moraj.] Igen Tisztelt Jelen Lévők! Tisztelt Jelenlévő Hölgyeim és Uraim, Testvéreim az Úrban. [Végre halotti kuss] Azért gyűltünk össze eme jeles hétköznapon, hogy meghallgassuk az ifjú költő-gitáros-fotográfus-filozófus-torrentmester-zenekritikus-bölcsész-nyelvzseni-ifjú-titán-hendszom-fiatal-üde-életvidám bajtársunk újabb fejtegetéseit a nagybetűs életről. Íme... bemutatom ezt az ifjú titánt! [Kismar Cona fellép a dobogóra, egy leereszkedő kézmozdulattal köszönti a az újjáépített Wembley stadion csekélyke, 90 000 főt számláló néző közönségét. A tapsorkán négy és fél percig tart. A konferanszié magyarul beszél, de a szentlélek-megszállta nézők mind a maguk nyelvén értik az előadást, és már meg is jelennek a kis lángcsóvák a fejük felett, mert tudják, köztük van a Zseni. Jelen sorok írója mély megvetéssel köszönti a plebszet, kicsit bólint csupán a fejével, ám ettől stadiontrengető hullámzás tajtékzik végig a termen. A konferanszié folytatja] És én már látom a csillogást az Önök szemében, mely bizony nem a műkönnytől származik, amitől még ma is vörös jelen ifjú titán szeme a Bajcsy-Zsilinszky úti ofotértes kontaktlencse-tortúrától, és hallom a megszállott sóhajt az Önök kebeléből felszakadni, mely ugyanakkor megint csak nem azonos azzal a megadó sóhajjal, ami a jelen lévő ifjú titán lelkéből szakadt ki a mai nyelvtudomány szemináriumon, miután a fanatikus csoporttársnők és meggebedt professzora jelenlétében az órájára pillantott, és konstatálta: még egy óra húsz perc hátravan. Az Önök sóhaja az öröm sóhaja, mert önök olvashatják itt, most, élőben ezt a blogot. A Blogot. Kérem a fénytechnikus kollegákat, kapcsolják be az 1000 kilowatt teljesítményű projektort, és íme, megjelennek a Szent Sorok. [A hatalmas projektor zúgva felizzik, a szuperxenonégő lassan 3000 K-re melegszik, a Szent Sorok megjelennek a 300m2-es vetítővásznon. London város áramszolgáltatója ugyanis nem vállalta a hasonló alapterületű kivetítőhöz szükséges áramenergia biztosítását, lévén hogy az újabb fűtőelemek beszerzése a kínai feketepiac monopolhelyzetét idézte volna elő] Joseph Ratzinger kiszivárogtatta a hírt, hogy egy esetleges alternatív Biblia kiadása esedékes, eme blog soraival a Jelenések Könyve helyén, vagy éppen a Legújabb Szövetség egyetlen írásaként, így emelvén a szent könyvek számát 73-ra, mely írást persze kétezer évre visszamenően egy ügyes enciklikával majd kanonizálnak, esetleg feltárnak majd érte egy Qumrán 2-t. [Kismar Cona csak bólogat, megfáradt már a milliom laudációtól]. Köszönöm, köszönöm. [Kismar Cona még súg valamit a konferanszié fülébe, akinek az ingén a mellkasi részen rögtön átüt a liternyi veríték, amit egy másodperc leforgása alatt izzadt ki, ahogy a Zseni ajaka fülétől alig 2 cm-re került.] Ő, igen, igen, és még kéretik a hangtechnikus kollégáktól, legyenek olyan kedvesek Boomboom-ot berakni, ha lehet ... ő, igen, amíg mindenki olvas...
Sokmindent terveztem ám mára, szépen be is táraztam őket apám Röhm revolverébe, és most nem játszom el a szóviccet, hogy csütörtököt mondtak csak azért mert ma csütörtök van. Hanem bizony kilövettek, csak még a csőben szépen elkenődtek, és a cső végén kifolytak mint az avokádókrém. Voltam például Coldplay koncerten kedd este, és egy nagy elemzést terveztem, mert én mindent csak elemezni szoktam, viszont ma ez is elmarad. Meg akartam írni azt is, mi történt Lalával azóta, hogy felfedeztem fiktív önéletrajzát.
Ebben a pillanatban ért véget a Children of the Damned, a kedvenc Iron Maiden számom, amit viszont legalább 8,5 hónapja nem hallgattam meg, annyi minden volt közben. Most beteszek egy kis Albert King-et. Mindegy. Sok mindent terveztem ám mára, de fáradt vagyok nagyon, folyik ki az agyam, hagyom.
Hoppá, de elmerengtem itt hirtelen, véget ért Born Under A Bad Sign, de a playlistemben most, ó, igen, ezt már ismerem, a Dire Straits-től az On Every Street jön. Ezt hallgassa meg minden Kedves Olvasó, ha ráér. Mark Knopflernek van a legerotikusabb hangja a világon. Én halálosan szerelmes lennék Mark Knopflerbe, ha lány lennék, de így is szerelmes vagyok a hangjába. Na meg a gitárjátékába. Terveztem még ma egy világmegváltó fejtegetést a KFC-ről, illetve a fonémákról, de most ezek is elmaradnak. Csalódást kell okoznom 90 000 embernek.
Sokmindent terveztem ám mára, szépen be is táraztam őket apám Röhm revolverébe, és most nem játszom el a szóviccet, hogy csütörtököt mondtak csak azért mert ma csütörtök van. Hanem bizony kilövettek, csak még a csőben szépen elkenődtek, és a cső végén kifolytak mint az avokádókrém. Voltam például Coldplay koncerten kedd este, és egy nagy elemzést terveztem, mert én mindent csak elemezni szoktam, viszont ma ez is elmarad. Meg akartam írni azt is, mi történt Lalával azóta, hogy felfedeztem fiktív önéletrajzát.
Ebben a pillanatban ért véget a Children of the Damned, a kedvenc Iron Maiden számom, amit viszont legalább 8,5 hónapja nem hallgattam meg, annyi minden volt közben. Most beteszek egy kis Albert King-et. Mindegy. Sok mindent terveztem ám mára, de fáradt vagyok nagyon, folyik ki az agyam, hagyom.
Hoppá, de elmerengtem itt hirtelen, véget ért Born Under A Bad Sign, de a playlistemben most, ó, igen, ezt már ismerem, a Dire Straits-től az On Every Street jön. Ezt hallgassa meg minden Kedves Olvasó, ha ráér. Mark Knopflernek van a legerotikusabb hangja a világon. Én halálosan szerelmes lennék Mark Knopflerbe, ha lány lennék, de így is szerelmes vagyok a hangjába. Na meg a gitárjátékába. Terveztem még ma egy világmegváltó fejtegetést a KFC-ről, illetve a fonémákról, de most ezek is elmaradnak. Csalódást kell okoznom 90 000 embernek.
22 szeptember 2008
A dán nagybácsi érkezése (IV. rész)
Ülök az íráskészség órán, bámulok ki az ablakon, de nincs ott semmi, csak belső udvar meg épület, akkor nézek előrefelé, ott vannak az emberek, én meg akkor hol a francba vagyok? Mint aki a gombák közé esett, és által érzi tűnő életét, mint aki a kalapos gombák közé esett. Ez akkor rossz házszám lesz, bocsi, húzni el, amíg lehet – de csak a következő terembe, a könyvtárba, a mekdonáldzba, a múzeum körútra visz az út, sehova máshova.
Görcsöl a hasam a metrón, csak hazaérjek még, ha lehet. Pont kapom a telefont, hogy Lala hazatért. Kaajgelingenbe. Állítólag nem szólt senkinek, állítólag nem véletlenül maradt le a rokonság minden egyes tagja az ünnepi búcsúvacsoráról. Merthogy mindenki lemaradt, és mindenki felháborodva hívta a másikat, a nagymamák a nagypapákat, a nagypapák a vejeket, a vejek a menyeket, azaz a feleségüket, de még azok a családtagok is, akiknek csak annyi közük volt egymáshoz, hogy az egyik annak az asszonynak volt a bátyja, akinek a másik a férje, még azok is hívták a másikat, hogy a rejtélyes kabala-figurájukkal mi van. Én éppen gyönyörködtem abban a vörös démonban a metrón, aki az Árkád-os ruhakollekció modellje városszerte a plakátokon, és vörös és szeplős, akiben nincs köszönet, amikor rebegi anyám, hogy ilyen családi perpatvar alakult, nekem ki is kellett szállnom a kosuttéren és belekapaszkodnom az ottani bronzkutya arcába, mert már tényleg nagyon rosszul voltam a három deci kávétól amit éhgyomorra ittam nemrég. Lala orvul itthagyott hát.
Nehéz összegezni a vele történteket, főleg úgy, hogy megkerült a fiktív önéletrajzának teljes szövege is – igaz, csak az angol, kiadott verzió. Erről is nehéz beszámolni, ez a mai bejegyzés semmiképpen nem elegendő rá. Nem kicsit hangulatos az angol (és egyetlen) fordítás címe: I’m Drawing An Arch Above The Sky. Kicsit Keats-re hasonlít, valamelyik hülye ódájának a sora lehet, csak azok nem ennyire nyálasan sokatmondók, habár az eredeti (és akkor még) magyar kézirat címe biztosan nem ez, valahogy sejtem, annak ellenére, hogy a belső oldalakon nincsen feltüntetve az eredeti változat. A síugró figura története. Megérkezett, az első és egyetlen kiadás valamelyik példányaként, az öcsém nevére. Illetve nem megérkezett, hanem otthagyta Lala a szentendrei lakás ebédlőasztalán, mindenfajta magyarázat nélkül, és igen, az öcsém neve volt a papírfecnin alatta, jóllehet ittléte alatt öcsémmel egyetlen szót sem váltott Lala, mindazonáltal a nevét sikeresebben jegyezte meg, pedig az enyémnek van germán eredete. Erre hivatkozva rögtön el is tulajdonítottam a csomagot. Szemirámiszi csodás víziók kerülgettek, mert rám omlott finom meleg köntösként a nagy családi nyomozás kötelességének tudata, én fogom megfejteni a titkot, ráadásul angolul is én tudok per pillanat a legjobban. Anyám nyilván érezhette ezt, úgyhogy a másodolvasási jogot megkövetelte azért, persze-persze, a másodolvasási jogot azt megkapod. Alig százhatvan oldalról van szó, keménykötés, puritán fenyőzöld borító, síugró lécek sematikus rajza X-be rakva, és ami a legszembetűnőbb, és ami miatt az én határozott felkiáltásom kellett, hogy egyáltalán kiderüljön, milyen könyv is ez, mert rájönni senki nem jött volna rá, a szerző: Minos Rilchu. Ez valami román drámaíró, jelenti ki valaki, én pedig, elképedvén eme találékony anagrammán, még kuncogni is engedek magamnak időt.
Ulrich Simon, már az első olvasáskor kiderül: körülbelül a száztizedik oldalnál megúnta az írást. A maradék ötven oldalról még lehet kapargatni az alvadt vért, annyira megszenvedhetett vele. A mondatai darabosak, mintha a száztizedik oldalnál valaki egy szétkúrt kaleidoszkópot tett volna bele a regénybe, és az addig lézerszerűen áradó nyílegyenes fény egyszerre csak apró, artikulálatlan pászmákba rombolódik. A tatáros szemei egzotikumát, a pincérdressz alatti furcsa blúzt, a blúz mögött a vászonmelltartót, a melltartó mögött az apró, tökéletes, feszes melleket, melyek robbannak a görcsös férfikéz alatt, mint az akna, habár persze Lala nem a melleire volt kiváncsi a pincérnőnek, hanem annak egész démoni mivoltára, tehát a száztizedik oldalnál látta meg először Larát, a fehérorosz boszorkány-palántát, akinek egyetlen szirma halált okoz, és mint a mesében, egyik melle látásától az egyik, másik melle látásától a másik szemére is megvakul az ember, aki pedig öle titkait akár csak egy óvatlan pillantással feltárja, azonnal szörnyet hal, vagy szimplán megőrül és alapít egy panziót a semmi közepén, amit elnevez Kaajgelingennek. Szerencsére Lala az utóbbi alternatíva szerint törte meg az életét, mely persze azóta valamelyest kiegyenesedett, de csak úgy, mint egy megtört gitárhúr, amit aztán kifeszíthetsz, de nem mersz hajlítgatni, mert bereked a hangja, egy csúsztatásnál meg megdobja az ujjad. A száztizedik oldal közepén valamelyik szó második szótagjánál (melyet persze az angol egyáltalán nem tud érzékeltetni) éppen felpillanthatott a papírja mellől a koppenhágai pub teraszán, merthogy éppen ott is alkotgatott a nyugodt délelőttön, már éppen ragadta volna meg a Carlsberg-es korsót a pincérlánytól, amikor a sörsárga fénytörésben Lala meglátta életében először a bevándorló fehérorosz Larát. De az is lehet, hogy a regénynek pont ezt a néhány oldalát már teljesen ihlettelenül kellett pótolnia, mert elejtvén a Carlsberg-es korsót szétáztatta az aznapi kéziratokat, így azok olvashatatlanná lettek, de nemhogy csak elejtette volna a poharat, hanem jó ideig fel sem fogta a történteket, pedig már javában csobogott a hűs lé bele az enyhe dán nyárba, a szavak pedig a papíron szépen megfulladtak a dán nyárban.
Lala szűk 1 hónap után itthagyott bennünket. Kai telefonját és elérhetőségeit az égvilágon senki nem ismeri. Lalával a kapcsolatot pedig felvenni nem lehet, mert őrzik a számát és az ímélcímét a családtagok, mint a sértődött Kerberoszok, és lassan bemohásodik, bezuzmósodik ismét az emléke is Lalának, mert a családi fáma kezei azért vannak most csak, hogy szőjék az élet fonalát, de azért egy-egy szálat meg-megvonnak az élet meséjéből, és akkor ezekkel a szálakkal szépen bebábozzák a mellékjáratokat, a végén pedig senki nem ér rá megkérdezni, ez miért volt, az miért volt, holott joga lenne hozzá bárkinek, akinek az életét ugyanazzal a fonállal szőtték, mint amivel eltakarták a másikét. Lala életútját nem tárhatom fel én sem, pedig az elemi bulvár érdeklődés hajt engem is, nanáhogy! De a kivándorlási körülményeiről nem hajlandó senki sem beszélni, és ezt a blogot is most azért írom, hogy valahogy, ha idetéved bárki is a rokonságból, talán meglágyul, vagy éppen meghasad a szíve. A regény túlontúl sok mesés elemet tartalmaz, semhogy sokat meríthetnék belőle. Pedig jó lenne, meregetni kifelé a finom kapros dán krémlevest, hörpölgetni lassan azt a kicsit kórházzöld levet, ami egyben Lala élete is a maga szanált búbánatával, amibe azért belekeveredik a harapós tejföl, kis foszlányokban Lara és a tejfehér bőre és szőke haja, és üvveggolyó szépségű szemei, és mire kimertem az egész tányért, talán megtalálom apró cafatokban a kaporleveleket az alján, az azóta felcseperedett Kai életútját is, akire bizony ráült, ráégett két tök véletlen sors alkalmi tragikuma, amitől bizony a fiú összepréselődött,és lehetőleg meg is fulladt.
Majd egy következő bejegyzésben nekifogok az I’m Drawing An Arch Above The Sky elemzésének, de addig még sokszor átolvasom a kicsit bicebóca fordítást, ám amiből még új vocabulary-t is meríthetek nyelvgyakorlat tanárnőnk, Szandra nagy örömére. Pedig furcsa ez a könyv, a stílusát tekintve, melyről már tényleg nem tudom megállapítani, hogy az eredeti hangvétel párás lélegzete, vagy egy egzaltált fordító maszatos munkája. A száztizedik oldalig lassan csomosódik a regény és a feszültség, a százötödik oldalnál történik az első robbanás, amelyet még követett volna gondolom több is, ha nem öntik le sörrel a kéziratot, de még ez az első tetőpont is olyan, mint egy szerencsétlen orgazmus, ahol valaki nem mer kiabálni a nyilvánvaló gyönyörtől, hanem valami rimánkodó fohászba kezd bele, bár a fohász szavai azért itt-ott szépen átáznak a vértől, és hámlanak le a hazugság siratófaláról. Mindegy, erről majd később.
Egyelőre még ott a kosuttér, markolászom a bronzkutya fejét, csakhogy ne hányjak a márványkőre. Belenézek a bronzpofába, de nem olvasok ki onnan semmi biztatást, csak egy eszelős bronzvigyort és bronzbeleszarást.
Görcsöl a hasam a metrón, csak hazaérjek még, ha lehet. Pont kapom a telefont, hogy Lala hazatért. Kaajgelingenbe. Állítólag nem szólt senkinek, állítólag nem véletlenül maradt le a rokonság minden egyes tagja az ünnepi búcsúvacsoráról. Merthogy mindenki lemaradt, és mindenki felháborodva hívta a másikat, a nagymamák a nagypapákat, a nagypapák a vejeket, a vejek a menyeket, azaz a feleségüket, de még azok a családtagok is, akiknek csak annyi közük volt egymáshoz, hogy az egyik annak az asszonynak volt a bátyja, akinek a másik a férje, még azok is hívták a másikat, hogy a rejtélyes kabala-figurájukkal mi van. Én éppen gyönyörködtem abban a vörös démonban a metrón, aki az Árkád-os ruhakollekció modellje városszerte a plakátokon, és vörös és szeplős, akiben nincs köszönet, amikor rebegi anyám, hogy ilyen családi perpatvar alakult, nekem ki is kellett szállnom a kosuttéren és belekapaszkodnom az ottani bronzkutya arcába, mert már tényleg nagyon rosszul voltam a három deci kávétól amit éhgyomorra ittam nemrég. Lala orvul itthagyott hát.
Nehéz összegezni a vele történteket, főleg úgy, hogy megkerült a fiktív önéletrajzának teljes szövege is – igaz, csak az angol, kiadott verzió. Erről is nehéz beszámolni, ez a mai bejegyzés semmiképpen nem elegendő rá. Nem kicsit hangulatos az angol (és egyetlen) fordítás címe: I’m Drawing An Arch Above The Sky. Kicsit Keats-re hasonlít, valamelyik hülye ódájának a sora lehet, csak azok nem ennyire nyálasan sokatmondók, habár az eredeti (és akkor még) magyar kézirat címe biztosan nem ez, valahogy sejtem, annak ellenére, hogy a belső oldalakon nincsen feltüntetve az eredeti változat. A síugró figura története. Megérkezett, az első és egyetlen kiadás valamelyik példányaként, az öcsém nevére. Illetve nem megérkezett, hanem otthagyta Lala a szentendrei lakás ebédlőasztalán, mindenfajta magyarázat nélkül, és igen, az öcsém neve volt a papírfecnin alatta, jóllehet ittléte alatt öcsémmel egyetlen szót sem váltott Lala, mindazonáltal a nevét sikeresebben jegyezte meg, pedig az enyémnek van germán eredete. Erre hivatkozva rögtön el is tulajdonítottam a csomagot. Szemirámiszi csodás víziók kerülgettek, mert rám omlott finom meleg köntösként a nagy családi nyomozás kötelességének tudata, én fogom megfejteni a titkot, ráadásul angolul is én tudok per pillanat a legjobban. Anyám nyilván érezhette ezt, úgyhogy a másodolvasási jogot megkövetelte azért, persze-persze, a másodolvasási jogot azt megkapod. Alig százhatvan oldalról van szó, keménykötés, puritán fenyőzöld borító, síugró lécek sematikus rajza X-be rakva, és ami a legszembetűnőbb, és ami miatt az én határozott felkiáltásom kellett, hogy egyáltalán kiderüljön, milyen könyv is ez, mert rájönni senki nem jött volna rá, a szerző: Minos Rilchu. Ez valami román drámaíró, jelenti ki valaki, én pedig, elképedvén eme találékony anagrammán, még kuncogni is engedek magamnak időt.
Ulrich Simon, már az első olvasáskor kiderül: körülbelül a száztizedik oldalnál megúnta az írást. A maradék ötven oldalról még lehet kapargatni az alvadt vért, annyira megszenvedhetett vele. A mondatai darabosak, mintha a száztizedik oldalnál valaki egy szétkúrt kaleidoszkópot tett volna bele a regénybe, és az addig lézerszerűen áradó nyílegyenes fény egyszerre csak apró, artikulálatlan pászmákba rombolódik. A tatáros szemei egzotikumát, a pincérdressz alatti furcsa blúzt, a blúz mögött a vászonmelltartót, a melltartó mögött az apró, tökéletes, feszes melleket, melyek robbannak a görcsös férfikéz alatt, mint az akna, habár persze Lala nem a melleire volt kiváncsi a pincérnőnek, hanem annak egész démoni mivoltára, tehát a száztizedik oldalnál látta meg először Larát, a fehérorosz boszorkány-palántát, akinek egyetlen szirma halált okoz, és mint a mesében, egyik melle látásától az egyik, másik melle látásától a másik szemére is megvakul az ember, aki pedig öle titkait akár csak egy óvatlan pillantással feltárja, azonnal szörnyet hal, vagy szimplán megőrül és alapít egy panziót a semmi közepén, amit elnevez Kaajgelingennek. Szerencsére Lala az utóbbi alternatíva szerint törte meg az életét, mely persze azóta valamelyest kiegyenesedett, de csak úgy, mint egy megtört gitárhúr, amit aztán kifeszíthetsz, de nem mersz hajlítgatni, mert bereked a hangja, egy csúsztatásnál meg megdobja az ujjad. A száztizedik oldal közepén valamelyik szó második szótagjánál (melyet persze az angol egyáltalán nem tud érzékeltetni) éppen felpillanthatott a papírja mellől a koppenhágai pub teraszán, merthogy éppen ott is alkotgatott a nyugodt délelőttön, már éppen ragadta volna meg a Carlsberg-es korsót a pincérlánytól, amikor a sörsárga fénytörésben Lala meglátta életében először a bevándorló fehérorosz Larát. De az is lehet, hogy a regénynek pont ezt a néhány oldalát már teljesen ihlettelenül kellett pótolnia, mert elejtvén a Carlsberg-es korsót szétáztatta az aznapi kéziratokat, így azok olvashatatlanná lettek, de nemhogy csak elejtette volna a poharat, hanem jó ideig fel sem fogta a történteket, pedig már javában csobogott a hűs lé bele az enyhe dán nyárba, a szavak pedig a papíron szépen megfulladtak a dán nyárban.
Lala szűk 1 hónap után itthagyott bennünket. Kai telefonját és elérhetőségeit az égvilágon senki nem ismeri. Lalával a kapcsolatot pedig felvenni nem lehet, mert őrzik a számát és az ímélcímét a családtagok, mint a sértődött Kerberoszok, és lassan bemohásodik, bezuzmósodik ismét az emléke is Lalának, mert a családi fáma kezei azért vannak most csak, hogy szőjék az élet fonalát, de azért egy-egy szálat meg-megvonnak az élet meséjéből, és akkor ezekkel a szálakkal szépen bebábozzák a mellékjáratokat, a végén pedig senki nem ér rá megkérdezni, ez miért volt, az miért volt, holott joga lenne hozzá bárkinek, akinek az életét ugyanazzal a fonállal szőtték, mint amivel eltakarták a másikét. Lala életútját nem tárhatom fel én sem, pedig az elemi bulvár érdeklődés hajt engem is, nanáhogy! De a kivándorlási körülményeiről nem hajlandó senki sem beszélni, és ezt a blogot is most azért írom, hogy valahogy, ha idetéved bárki is a rokonságból, talán meglágyul, vagy éppen meghasad a szíve. A regény túlontúl sok mesés elemet tartalmaz, semhogy sokat meríthetnék belőle. Pedig jó lenne, meregetni kifelé a finom kapros dán krémlevest, hörpölgetni lassan azt a kicsit kórházzöld levet, ami egyben Lala élete is a maga szanált búbánatával, amibe azért belekeveredik a harapós tejföl, kis foszlányokban Lara és a tejfehér bőre és szőke haja, és üvveggolyó szépségű szemei, és mire kimertem az egész tányért, talán megtalálom apró cafatokban a kaporleveleket az alján, az azóta felcseperedett Kai életútját is, akire bizony ráült, ráégett két tök véletlen sors alkalmi tragikuma, amitől bizony a fiú összepréselődött,és lehetőleg meg is fulladt.
Majd egy következő bejegyzésben nekifogok az I’m Drawing An Arch Above The Sky elemzésének, de addig még sokszor átolvasom a kicsit bicebóca fordítást, ám amiből még új vocabulary-t is meríthetek nyelvgyakorlat tanárnőnk, Szandra nagy örömére. Pedig furcsa ez a könyv, a stílusát tekintve, melyről már tényleg nem tudom megállapítani, hogy az eredeti hangvétel párás lélegzete, vagy egy egzaltált fordító maszatos munkája. A száztizedik oldalig lassan csomosódik a regény és a feszültség, a százötödik oldalnál történik az első robbanás, amelyet még követett volna gondolom több is, ha nem öntik le sörrel a kéziratot, de még ez az első tetőpont is olyan, mint egy szerencsétlen orgazmus, ahol valaki nem mer kiabálni a nyilvánvaló gyönyörtől, hanem valami rimánkodó fohászba kezd bele, bár a fohász szavai azért itt-ott szépen átáznak a vértől, és hámlanak le a hazugság siratófaláról. Mindegy, erről majd később.
Egyelőre még ott a kosuttér, markolászom a bronzkutya fejét, csakhogy ne hányjak a márványkőre. Belenézek a bronzpofába, de nem olvasok ki onnan semmi biztatást, csak egy eszelős bronzvigyort és bronzbeleszarást.
20 szeptember 2008
A fennsík és a 89%-os csoki
Tegnap írtam vagy 6 rövid verset, amikkel egyenként sorjában akartam megváltani a világot, mert izzottak bizony és sisteregtek, mint az olivabogyós mexikói színes zöldségköret a serpenyőben a mai ebédhez, de most, tíz óra türelmi idő elteltével hiába hajolnék föléje a zseniális alkotásoknak, mert csupán elkedvtelenedve kapargatom az odaszáradt, hideg zöldségdarabokat, aztán nem akarnak lejönni a serpenyőről, most nekem kell mosogatnom, öblítenem egyre, ez felbassza az agyamat, minekutána behajítván a serpenyőt a mosogatógépbe, kesergek.
Megint köd, megint ősz, de oda a karácsonyi hangulat a párás, tizenöt fokos széllel, valahova elfújta messze és nekicsapta a szél az óbudai hőerőmű szürke kürtőjének az ablakomon túl. A szomszéd szobában felzúg a porszívó, és ilyenkor felsorakoznak előttem a régi panellakásunk portól nehéz padlószőnyeges szobái, a porszívó hangja, mint terápia, mint egy plüss kesztyű belenyomja az ujját a fülembe, én elálmosodok, délután négykor bedöglök az ágyba aludni. Most kéne elmenni egy fotózós körútra, de attól félek, a hullafáradtságtól kiesne a kezemből a gép, a köd meg nem kapná el.
Gitározgatok csendben, most eljutottam valami fennsíkra, most valahogy egy kicsit megállapodtam, és most itt egy kicsit akklimatizálodok. Most valahogy bejáratódott végre majdnem minden darab a repertoáromban, és mielőtt rátérnék a 180 bpm-es sweep-es tapping-elésre (mondjuk 8 ujjal mer mér ne), azelőtt egy kicsit élvezem a zenét, és élvezem Mark Knopflert a Sultan of Swings-ével, meg a Repentance szólóját, meg a Wind Of Change szólóját, amiket játszogatok folyamatosan, csak ne bóbiskoljak be, szóval most egy kis szusszanás van. Csak ne bóbiskoljak el, már a harmadik kávémat iszogatom, zabálom a 89 százalékos étcsokit.
A tegnapi élvezetes poker-party végre meghozta a 7 lapos stud-ot, amit először játszott kis poker-csapatunk, de most csak a keménymag, a legjobbak. A 7 lapos stud alacsony/magas 8-as határral nem szerencsejáték. Miután mindenki berakja az antét (ez nem jutott az eszembe, istenem, ante, ante, ante, antes que podríamos empezar el juego de cartas), már jön is a folyamatosan cirkuláló pozíciójáték, a fél pakli nyílt lap és így tovább. Ó, igen. Szánkban a duty free dobozos, méregerős piros Dunhill, kezemben a Guinness, előttem a lapok, benne az Estében, körülöttem a jó arc Emberek. Valahogy így képzeltem én is.
Várom már a Coldplay koncertet. És ha majd a Coldplay-nek vége lesz, azután meg a Paul Gilbert-et, a Freestyle Chamber Orchestra lemezbemutató koncertjét és a Chumbawambát fogom várni. Hej haj. Amíg ilyen kis fiatal legényke vagyok, addig jó lenne tartani az évi tíz koncert átlagot. Akkor most, hogy mi történt eddig idén, lajstromozzunk kronologikusan: Nightwish, Tommy Emmanuel, Relax, Tiesto, és a Coldplayre biztos a jegy. Kihagytam ezen kívül a Mark Knopflert (mea maxima culpa), az Al Di Meolát és a Buena Vista Social Clubot, meg egy Barabás Lőrincet, amire pedig el akartam menni. Az Iron Maiden-ről és a Serj Tankian-ról nem is beszélve, csak hogy a Meshuggát már ne említsem végképp. Immár kemény kézzel és soványodó pénztárcával vágok bele a zenei életbe! A Jethro Tull-t pedig így sem látogatom meg – a pecsában...
Jó kis hangrobbanásokkal lassítanak a szobám feletti légifolyosón a gépek, ahogy beérnek Budapest fölé. Kis kamikázék is csapódnak a halántékomba, talán a Metallica borzalmas Death Magnetic-jétől. Ki is kapcsolom gyorsan. Hever az asztalon a sok kávéspohár, a Shakespeare-ek, az esszé-piszkozataim. A Schecteremet most bebújtattam az ágyba egy kicsit pihenni, mert egy 3 órás gyorstalpalós gyakorló session-től már ő is elfáradt. Tehát addig még angolozok, de csak csendben, ne ébredjen fel szegény. Csorog ez a nap, mint csorogtt a vér a kutyánk hasából, mikor a párzó-körútjáról hazatért. Eszem a 89%-os étcsokit.
Megint köd, megint ősz, de oda a karácsonyi hangulat a párás, tizenöt fokos széllel, valahova elfújta messze és nekicsapta a szél az óbudai hőerőmű szürke kürtőjének az ablakomon túl. A szomszéd szobában felzúg a porszívó, és ilyenkor felsorakoznak előttem a régi panellakásunk portól nehéz padlószőnyeges szobái, a porszívó hangja, mint terápia, mint egy plüss kesztyű belenyomja az ujját a fülembe, én elálmosodok, délután négykor bedöglök az ágyba aludni. Most kéne elmenni egy fotózós körútra, de attól félek, a hullafáradtságtól kiesne a kezemből a gép, a köd meg nem kapná el.
Gitározgatok csendben, most eljutottam valami fennsíkra, most valahogy egy kicsit megállapodtam, és most itt egy kicsit akklimatizálodok. Most valahogy bejáratódott végre majdnem minden darab a repertoáromban, és mielőtt rátérnék a 180 bpm-es sweep-es tapping-elésre (mondjuk 8 ujjal mer mér ne), azelőtt egy kicsit élvezem a zenét, és élvezem Mark Knopflert a Sultan of Swings-ével, meg a Repentance szólóját, meg a Wind Of Change szólóját, amiket játszogatok folyamatosan, csak ne bóbiskoljak be, szóval most egy kis szusszanás van. Csak ne bóbiskoljak el, már a harmadik kávémat iszogatom, zabálom a 89 százalékos étcsokit.
A tegnapi élvezetes poker-party végre meghozta a 7 lapos stud-ot, amit először játszott kis poker-csapatunk, de most csak a keménymag, a legjobbak. A 7 lapos stud alacsony/magas 8-as határral nem szerencsejáték. Miután mindenki berakja az antét (ez nem jutott az eszembe, istenem, ante, ante, ante, antes que podríamos empezar el juego de cartas), már jön is a folyamatosan cirkuláló pozíciójáték, a fél pakli nyílt lap és így tovább. Ó, igen. Szánkban a duty free dobozos, méregerős piros Dunhill, kezemben a Guinness, előttem a lapok, benne az Estében, körülöttem a jó arc Emberek. Valahogy így képzeltem én is.
Várom már a Coldplay koncertet. És ha majd a Coldplay-nek vége lesz, azután meg a Paul Gilbert-et, a Freestyle Chamber Orchestra lemezbemutató koncertjét és a Chumbawambát fogom várni. Hej haj. Amíg ilyen kis fiatal legényke vagyok, addig jó lenne tartani az évi tíz koncert átlagot. Akkor most, hogy mi történt eddig idén, lajstromozzunk kronologikusan: Nightwish, Tommy Emmanuel, Relax, Tiesto, és a Coldplayre biztos a jegy. Kihagytam ezen kívül a Mark Knopflert (mea maxima culpa), az Al Di Meolát és a Buena Vista Social Clubot, meg egy Barabás Lőrincet, amire pedig el akartam menni. Az Iron Maiden-ről és a Serj Tankian-ról nem is beszélve, csak hogy a Meshuggát már ne említsem végképp. Immár kemény kézzel és soványodó pénztárcával vágok bele a zenei életbe! A Jethro Tull-t pedig így sem látogatom meg – a pecsában...
Jó kis hangrobbanásokkal lassítanak a szobám feletti légifolyosón a gépek, ahogy beérnek Budapest fölé. Kis kamikázék is csapódnak a halántékomba, talán a Metallica borzalmas Death Magnetic-jétől. Ki is kapcsolom gyorsan. Hever az asztalon a sok kávéspohár, a Shakespeare-ek, az esszé-piszkozataim. A Schecteremet most bebújtattam az ágyba egy kicsit pihenni, mert egy 3 órás gyorstalpalós gyakorló session-től már ő is elfáradt. Tehát addig még angolozok, de csak csendben, ne ébredjen fel szegény. Csorog ez a nap, mint csorogtt a vér a kutyánk hasából, mikor a párzó-körútjáról hazatért. Eszem a 89%-os étcsokit.
17 szeptember 2008
Karácsony
Egyre korábban sötétedik, fél négykor már lámpát kapcsolok, egyre korábban sötétedik és rámborul és elkezd simogatni a borús idő mint egy plüss kesztyű valami fehér lány kezén és én várom a karácsonyt. Becsusszantam valami kis tokba, ami most véd. Gabriella Cilmit hallgatok már vagy két napja. Azon kívül Peach Tree-t.
Benne vagyok a kis bojtos plüss kesztyűben és egy ébenfekete hajú csaj mongolosan feszülő mandula vágású szemekkel a legőszintébb kiváncsisággal bámulja ezt a fura szerzetet, de azért nem nyomja össze, hanem kancsalít is kissé, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol, a leheletétől bepárásodik a szemüvegem és csorog le a hátamon a kicsapódott pára, és ettől az érdeklődő bámulástól, sorolom: 1. beleesek a 89%-os kakaótartalmű Lindt csoki színű szemének halálos örvényébe 2. a szívemet hirtelen vastag zuzmóréteg lepi be, és kis híján megfulladok a sóvárgástól 3. sóhajtok egyet, és konstatálom: a fura szerzeteknek mindig is csak múzeumi vitrin járt.
De azért várom a karácsonyt, mert a gitárom bordós-vöröses lakkozása hibátlanul csillog, a sima nyaka belesimul a kezembe és én nem fojtom agyon, és a hűvös, télies levegőben benne van mindama csodálat is, ami tavaly karácsonykor töltött el, amikor először léptem be a gitárcentrum boltjába az oktogonnál a csomó gitárhoz, amik furcsák voltak úgy együtt, majdnem játék gitárnak tűntek ahogy cincogtak lógtak a falakon, a Gibson Flying V és a csomó Invasion, meg a B.C Rich-ek, de csillogtak kísértetiesen, és másnap már az első kombómat is hazacipeltem a körúton végig az autóhoz, ahol parkoltunk apámmal, és fújt a téli szél és én dédelgettem a kombómbat, mint a szegénylegény az első lovát vagy kardját, és már másnap nekiálltam, hogy Yngwie Malmsteen ereszkedő legato futamot elsajátítsak, lehetőleg 1 délután alatt, és cseppet sem zavart, hogy semmi közöm az egészhez, ráadásul még ma sem tudnám lejátszani rendesen. Elvarázsolt a gitárcentrumban a sok színes hangszer, olyan kicsik és aranyosak voltak én pedig szólózni akartam. Lassan már egy éve ennek de azóta mennyi-mennyi szóló került az ujjaim alá, mennyi-mennyi riff, dallam, tudás, hány száz órát görnyedtem e fölött a nemes hangszer fölött, ám a nagy árkádos gitárbirodalomnak csupán a bejárati lábtörlőjén toporgok, érzem a hátamban a kinti szelek hűvösét, és messze bent, a színpad közepén valaki éppen szólózik nagyban, talán maga Mark Knopfler, akinek a Sultan of Swings szólóját tanulgatom, mert sírni tudnék örömömben, annyira szép, annyira profi és játékos, hogy tényleg.
Kis eső a Batthyány téren, a buszmegállóban 25 év körülü nő ül görcsösen, X lábakkal, és sír. Először csak azt veszem észre a szemem sarkából, hogy remeg a feje, a fején a szorosan összekötött dús vörös haj, a hajában pedig egy plüss napraforgó, és remeg a napraforgó is, a dús vörös hajjal és a fejjel együtt. Mellette kislány áll, aki pont akkor veszi észre a nőt, amikor én, felnéz rám, hogy ugye a felnőtt emberek soha nem sírnak a buszmegállókban, ugye neki él még a mamája és egyáltalán mi ez? Ekkor még nem voltam karácsonyi hangulatban, csak dúdoltam, hogy september rain ooo yeah, hogy ez már majdnem egy francia neoromantikus artmozi, mert vigasztalni pláne nem merek senkit, csak szemléltem a csodát mint olyant: a diszkrét sírást, hogy az élet a petefészkemet is kitapossa belőlem szeptember közepén, az egész agyam fut ki a könnyel, de mindezt meg lehet oldani X lábakkal és két zsepivel, mert jött a 260-as és a nő még az utolsó pillanatban fapofával felugrott rá. Én meg előre engedtem, ahogy szétnyílnak a jótékony ágak a sebzett őz előtt, ezzel mentegettem magamat, hogy jobb én se lennék most előtte, mint egy taknyos zsebkendő, úgyhogy csak utat engedtem neki, mint az üvegajtó, örültem, hogy meg se köszönte, csak rontott be a buszba, mint az ágyúgolyó.
Gabriella Cilmit hallgatok, a 16 éves kis ausztrál csajt, aki berobbant blues-énekes hangjával júniusban a zenepiacra, érett szövegeivel és a könnyed zenével amit három rastahajú srác tol alá. Ezen kívül Peach Tree, egy elektro-trance-rock banda, akikről a wikipedia sem ír egy sort se, csak vannak, elakad a lélegzetem a ritmusaiktól és attól a 200 iq intelligenciájú kétperces dallamvezetéstől, amivel megkezdték a Ghosts of Muses Past c. albumuk anyagát, és amivel egy pillanat alatt belopták magukat a szívembe.
A GMC-n megérkezett az 1000. lesson, melyet stílszerűen Kristopher Dahl sajátított ki magának egy dögös rock szólóval. A guitarmasterclass.net a világ legjobb weblapja, másodpercenkénti hozzászólásoktól pezsgő fórumokkal, csüng rajta átlagban 500 elhivatott ember, de minden pillanatban ám, és olyan tanítókkal, akik a befutott gitárművészek 99 százalékát lemosnák a színpadról ha amerikaiak lennének, de nem azok, hanem szerbek, svédek, argentinok stb.
Jó lenne kijutni a Jean Michel Jarre-ra. Minden reggel meghallgatom a Beautiful Agony-t a Teo&Tea-ról, valamint csöndesebb délutánokon az Oxygen-t és a remastered verzióját, nem tudok velük betelni, jó lenne kijutni a Jean Michel Jarre-ra.
Ma megleptem magam egy éttermi ebéddel a KFC-ben. A KFC-vel kapcsolatban még tervezek egy elmélkedős esszét. A világ legjobb étterme. ÉTTEREM. De csak azután engedtem meg magamnak ezt a luxust, hogy leszívta az agyamat az irodalomtudomány szeminárium, és valószínűleg ez most már minden szerdán így lesz ezentúl.
Bementem az oktogonnál a rotschildbe és vettem 89%-os Lindt csokit, azt majszolgattam a körúton végig a Blaháig, de közben benéztem az Andráss-yn a spanyol külügy irányába, már hiányzik Paula, a volt spanyoltanárnőm a Cervantes-ből, spanyolosan lóarcával és a sok sz-hangtól elöl felejtett nyelvével, meg a garbójával, akinek köszönhettem, hogy hallgattam ezt a csodálatos nyelvet, ahogy egy eredeti spanyol hadarja élőben, folyamatosan, aki megvárja, míg végig mondod a szövegedet, aki nem a Marx egyetem bölcsészkarán tanult meg spanyolul és ment ösztöndíjasként Ukrajnába spanyolt tanulni, aki nem 30 évvel ezelőtt írt tankönyvet és tanítja ma is, aki nem egy vén szatyor.
Ezen a héten valahogy brutálisak a nők, nem a Paula és nem a síró vöröshajú, hanem csak általában, Tóth Krisztina Miserere c. novellájával, amit kötelezőként kellett olvasni és ahol folyik a vér, ugrálnak a csonkolt békák, szart hány az egyik főszereplő, a szemináriumi évfolyamtársak, akik a presentation keretében kitalált és igaz történeteket mondtak el, hogy a többiek tippeljenek, igaz-e hamis-e, az egyiknek kitépte valami hülye kissrác a kezéből az infúziós tűt a gyerekosztályon, és a blood was running into puddles, a másik rácsapta a hüvelykujjára a kocsiajtót és spriccelt a vér (ez volt a két igaz történet), a harmadik pedig elmeséli, hogy hogyan kellett kislányként először elvágnia vidéken a tyúk nyakát a leveshez, ahol persze a nagymamájával együtt derékig véres volt (hamis történet (!)), egy Margaret Atwood versben horgász horog akad bele a szemgolyóba (irod. szeminárium), és a Hemingway novella-elemzésnél semmiképpen sem az apa-fiú kapcsolat toposzára utalt az a tizenvalahány lány, hanem a szülő nő vaginájából és az öngyilkos férj nyakából folyó vérre reflektáltak, dö szimböl of lájf end desz, dö blad, dö blad, dö blad, valahogy mindenki vérzik, anyám nyomkodja ki a halántékomon a pattanást, hú jön a genny, jön a vér, hú, de véres, a két hüvelykujja körmén ott a kis vér, amit kipasszírozott belőlem, mindenki vérzik és biztosan nem a menzesz okozta első szindróma ez, hanem valami kis szadizmus, ahogy szégyenlősen és kiváncsian tapicskolnak a vérben, persze mindez nem komoly. De azért elbizonytalanodtam.
Várom, hogy essen a hó, de arra még várhatok, helyette dörgölőzök a kesztyűbe, amíg lehet, amíg ki nem csúszok onnan, mint a béka.
Benne vagyok a kis bojtos plüss kesztyűben és egy ébenfekete hajú csaj mongolosan feszülő mandula vágású szemekkel a legőszintébb kiváncsisággal bámulja ezt a fura szerzetet, de azért nem nyomja össze, hanem kancsalít is kissé, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol, a leheletétől bepárásodik a szemüvegem és csorog le a hátamon a kicsapódott pára, és ettől az érdeklődő bámulástól, sorolom: 1. beleesek a 89%-os kakaótartalmű Lindt csoki színű szemének halálos örvényébe 2. a szívemet hirtelen vastag zuzmóréteg lepi be, és kis híján megfulladok a sóvárgástól 3. sóhajtok egyet, és konstatálom: a fura szerzeteknek mindig is csak múzeumi vitrin járt.
De azért várom a karácsonyt, mert a gitárom bordós-vöröses lakkozása hibátlanul csillog, a sima nyaka belesimul a kezembe és én nem fojtom agyon, és a hűvös, télies levegőben benne van mindama csodálat is, ami tavaly karácsonykor töltött el, amikor először léptem be a gitárcentrum boltjába az oktogonnál a csomó gitárhoz, amik furcsák voltak úgy együtt, majdnem játék gitárnak tűntek ahogy cincogtak lógtak a falakon, a Gibson Flying V és a csomó Invasion, meg a B.C Rich-ek, de csillogtak kísértetiesen, és másnap már az első kombómat is hazacipeltem a körúton végig az autóhoz, ahol parkoltunk apámmal, és fújt a téli szél és én dédelgettem a kombómbat, mint a szegénylegény az első lovát vagy kardját, és már másnap nekiálltam, hogy Yngwie Malmsteen ereszkedő legato futamot elsajátítsak, lehetőleg 1 délután alatt, és cseppet sem zavart, hogy semmi közöm az egészhez, ráadásul még ma sem tudnám lejátszani rendesen. Elvarázsolt a gitárcentrumban a sok színes hangszer, olyan kicsik és aranyosak voltak én pedig szólózni akartam. Lassan már egy éve ennek de azóta mennyi-mennyi szóló került az ujjaim alá, mennyi-mennyi riff, dallam, tudás, hány száz órát görnyedtem e fölött a nemes hangszer fölött, ám a nagy árkádos gitárbirodalomnak csupán a bejárati lábtörlőjén toporgok, érzem a hátamban a kinti szelek hűvösét, és messze bent, a színpad közepén valaki éppen szólózik nagyban, talán maga Mark Knopfler, akinek a Sultan of Swings szólóját tanulgatom, mert sírni tudnék örömömben, annyira szép, annyira profi és játékos, hogy tényleg.
Kis eső a Batthyány téren, a buszmegállóban 25 év körülü nő ül görcsösen, X lábakkal, és sír. Először csak azt veszem észre a szemem sarkából, hogy remeg a feje, a fején a szorosan összekötött dús vörös haj, a hajában pedig egy plüss napraforgó, és remeg a napraforgó is, a dús vörös hajjal és a fejjel együtt. Mellette kislány áll, aki pont akkor veszi észre a nőt, amikor én, felnéz rám, hogy ugye a felnőtt emberek soha nem sírnak a buszmegállókban, ugye neki él még a mamája és egyáltalán mi ez? Ekkor még nem voltam karácsonyi hangulatban, csak dúdoltam, hogy september rain ooo yeah, hogy ez már majdnem egy francia neoromantikus artmozi, mert vigasztalni pláne nem merek senkit, csak szemléltem a csodát mint olyant: a diszkrét sírást, hogy az élet a petefészkemet is kitapossa belőlem szeptember közepén, az egész agyam fut ki a könnyel, de mindezt meg lehet oldani X lábakkal és két zsepivel, mert jött a 260-as és a nő még az utolsó pillanatban fapofával felugrott rá. Én meg előre engedtem, ahogy szétnyílnak a jótékony ágak a sebzett őz előtt, ezzel mentegettem magamat, hogy jobb én se lennék most előtte, mint egy taknyos zsebkendő, úgyhogy csak utat engedtem neki, mint az üvegajtó, örültem, hogy meg se köszönte, csak rontott be a buszba, mint az ágyúgolyó.
Gabriella Cilmit hallgatok, a 16 éves kis ausztrál csajt, aki berobbant blues-énekes hangjával júniusban a zenepiacra, érett szövegeivel és a könnyed zenével amit három rastahajú srác tol alá. Ezen kívül Peach Tree, egy elektro-trance-rock banda, akikről a wikipedia sem ír egy sort se, csak vannak, elakad a lélegzetem a ritmusaiktól és attól a 200 iq intelligenciájú kétperces dallamvezetéstől, amivel megkezdték a Ghosts of Muses Past c. albumuk anyagát, és amivel egy pillanat alatt belopták magukat a szívembe.
A GMC-n megérkezett az 1000. lesson, melyet stílszerűen Kristopher Dahl sajátított ki magának egy dögös rock szólóval. A guitarmasterclass.net a világ legjobb weblapja, másodpercenkénti hozzászólásoktól pezsgő fórumokkal, csüng rajta átlagban 500 elhivatott ember, de minden pillanatban ám, és olyan tanítókkal, akik a befutott gitárművészek 99 százalékát lemosnák a színpadról ha amerikaiak lennének, de nem azok, hanem szerbek, svédek, argentinok stb.
Jó lenne kijutni a Jean Michel Jarre-ra. Minden reggel meghallgatom a Beautiful Agony-t a Teo&Tea-ról, valamint csöndesebb délutánokon az Oxygen-t és a remastered verzióját, nem tudok velük betelni, jó lenne kijutni a Jean Michel Jarre-ra.
Ma megleptem magam egy éttermi ebéddel a KFC-ben. A KFC-vel kapcsolatban még tervezek egy elmélkedős esszét. A világ legjobb étterme. ÉTTEREM. De csak azután engedtem meg magamnak ezt a luxust, hogy leszívta az agyamat az irodalomtudomány szeminárium, és valószínűleg ez most már minden szerdán így lesz ezentúl.
Bementem az oktogonnál a rotschildbe és vettem 89%-os Lindt csokit, azt majszolgattam a körúton végig a Blaháig, de közben benéztem az Andráss-yn a spanyol külügy irányába, már hiányzik Paula, a volt spanyoltanárnőm a Cervantes-ből, spanyolosan lóarcával és a sok sz-hangtól elöl felejtett nyelvével, meg a garbójával, akinek köszönhettem, hogy hallgattam ezt a csodálatos nyelvet, ahogy egy eredeti spanyol hadarja élőben, folyamatosan, aki megvárja, míg végig mondod a szövegedet, aki nem a Marx egyetem bölcsészkarán tanult meg spanyolul és ment ösztöndíjasként Ukrajnába spanyolt tanulni, aki nem 30 évvel ezelőtt írt tankönyvet és tanítja ma is, aki nem egy vén szatyor.
Ezen a héten valahogy brutálisak a nők, nem a Paula és nem a síró vöröshajú, hanem csak általában, Tóth Krisztina Miserere c. novellájával, amit kötelezőként kellett olvasni és ahol folyik a vér, ugrálnak a csonkolt békák, szart hány az egyik főszereplő, a szemináriumi évfolyamtársak, akik a presentation keretében kitalált és igaz történeteket mondtak el, hogy a többiek tippeljenek, igaz-e hamis-e, az egyiknek kitépte valami hülye kissrác a kezéből az infúziós tűt a gyerekosztályon, és a blood was running into puddles, a másik rácsapta a hüvelykujjára a kocsiajtót és spriccelt a vér (ez volt a két igaz történet), a harmadik pedig elmeséli, hogy hogyan kellett kislányként először elvágnia vidéken a tyúk nyakát a leveshez, ahol persze a nagymamájával együtt derékig véres volt (hamis történet (!)), egy Margaret Atwood versben horgász horog akad bele a szemgolyóba (irod. szeminárium), és a Hemingway novella-elemzésnél semmiképpen sem az apa-fiú kapcsolat toposzára utalt az a tizenvalahány lány, hanem a szülő nő vaginájából és az öngyilkos férj nyakából folyó vérre reflektáltak, dö szimböl of lájf end desz, dö blad, dö blad, dö blad, valahogy mindenki vérzik, anyám nyomkodja ki a halántékomon a pattanást, hú jön a genny, jön a vér, hú, de véres, a két hüvelykujja körmén ott a kis vér, amit kipasszírozott belőlem, mindenki vérzik és biztosan nem a menzesz okozta első szindróma ez, hanem valami kis szadizmus, ahogy szégyenlősen és kiváncsian tapicskolnak a vérben, persze mindez nem komoly. De azért elbizonytalanodtam.
Várom, hogy essen a hó, de arra még várhatok, helyette dörgölőzök a kesztyűbe, amíg lehet, amíg ki nem csúszok onnan, mint a béka.
15 szeptember 2008
Akarom mondani
Ez a nap egyszerű volt. Akarom mondani: szimpla.
Az a típusú nap, amit valami egyetemen majd kivetítenek egy powerpoint-ba, hogy na, ez az átlagos nap, és közben sercegnek a tollak, csattognak a klaviatúrák, ahogy a szorgalmas diákok jegyzetelnek, hogy ez az átlagos nap, és ez így néz ki.
Még csak meg sem hasad a szívem attól, hogy eltelt. Az átlagosságához nem járult az se hozzá, hogy ősz van, hétfő van, eső van és nagyon hűvös idő, valamint az se, hogy egy tök átlagos héten foglal helyet, nulla perspektívával.
Jó érzés ugyanis, hogy nem látni előre, csak szépen összekulcsolom a kötött kesztyűbe bújtatott kezemet, bámulom a kavargó teát és észreveszem a nyilvánvaló kényelmet, mely most többnyire ruhanemű.
Valami kis aranyos, tébolyodott mosoly is van az arcomon, hogy ez így jó, most ne szóljatok hozzám, mert pont most jó.
De ha hozzám szólnak az se baj, mert úgy is jó, csak az előbb a nagy jóban nem vettem észre, hogy még máshogy is jó, habár félelem, az azért nem volt bennem, hogy esetleg máshogy rossz, mert arra nem gondoltam, hogy máshogy rossz, csak arra, hogy most jó.
Vettem új húrokat, újrahúroztam a Schecteremet, gyakoroltam egy csomót, konstatáltam, hogy béna vagyok, este X-men részletet néztem, kicsit beszélgettem valakivel, kis házit is írtam azért, eszegettem, iszogattam, aluszkáltam, fürödgéltem, megint eszegettem.
Sok most a bekezdés, írástechnika óra volt, a topic: Purpose Of Paragraphs In The Context Of An Essay.
Valahova bevackolva, kis kényelmemben hörpölgetem a teát, kötött kesztyűs kézzel, valami túristaházban a hosszú gyaloglás után, csak itt most még a jótékony fáradalmak okozta kontraszthatás is elmarad.
Steril ez a nap. A civilizált ember ideális napja. És az enyém is.
Feltöltöttem a mobilomat, ami majdnem lemerült. De feltöltöttem időben, hogy ne merüljön le. Most már fel van töltve. Sokáig nem merül le.
Az a típusú nap, amit valami egyetemen majd kivetítenek egy powerpoint-ba, hogy na, ez az átlagos nap, és közben sercegnek a tollak, csattognak a klaviatúrák, ahogy a szorgalmas diákok jegyzetelnek, hogy ez az átlagos nap, és ez így néz ki.
Még csak meg sem hasad a szívem attól, hogy eltelt. Az átlagosságához nem járult az se hozzá, hogy ősz van, hétfő van, eső van és nagyon hűvös idő, valamint az se, hogy egy tök átlagos héten foglal helyet, nulla perspektívával.
Jó érzés ugyanis, hogy nem látni előre, csak szépen összekulcsolom a kötött kesztyűbe bújtatott kezemet, bámulom a kavargó teát és észreveszem a nyilvánvaló kényelmet, mely most többnyire ruhanemű.
Valami kis aranyos, tébolyodott mosoly is van az arcomon, hogy ez így jó, most ne szóljatok hozzám, mert pont most jó.
De ha hozzám szólnak az se baj, mert úgy is jó, csak az előbb a nagy jóban nem vettem észre, hogy még máshogy is jó, habár félelem, az azért nem volt bennem, hogy esetleg máshogy rossz, mert arra nem gondoltam, hogy máshogy rossz, csak arra, hogy most jó.
Vettem új húrokat, újrahúroztam a Schecteremet, gyakoroltam egy csomót, konstatáltam, hogy béna vagyok, este X-men részletet néztem, kicsit beszélgettem valakivel, kis házit is írtam azért, eszegettem, iszogattam, aluszkáltam, fürödgéltem, megint eszegettem.
Sok most a bekezdés, írástechnika óra volt, a topic: Purpose Of Paragraphs In The Context Of An Essay.
Valahova bevackolva, kis kényelmemben hörpölgetem a teát, kötött kesztyűs kézzel, valami túristaházban a hosszú gyaloglás után, csak itt most még a jótékony fáradalmak okozta kontraszthatás is elmarad.
Steril ez a nap. A civilizált ember ideális napja. És az enyém is.
Feltöltöttem a mobilomat, ami majdnem lemerült. De feltöltöttem időben, hogy ne merüljön le. Most már fel van töltve. Sokáig nem merül le.
14 szeptember 2008
DT-elmélkedések I. - The Ministry Of Lost Souls
Érdemes hát elindítani a videók közül az elsőt, hogy száraz soraim némi szószos ízt kapjanak.
A paraméterek. Előadó: Dream Theater. Album: Systematic Chaos (2007, legfrissebb album mostanáig, és bár blaszfémiának tűnik hangsúlyozni, hogy friss, a DT-nél ez nem egyertélmű, lévén, hogy évente átlagban 1 db újabb albummal vagy 3DVD-s koncerfelvételekkel stb. örvendeztetik lelkes rajongóikat). Az albumon ez a 7., utolsó előtti szám. Hossza: 14:57.
A Systematic Chaos az ezredforduló óta talán a legfrissebb hangzású és legszabadabban zenélgető DT-album, és hogy ez magyarázható-e az új lemezszerződésükkel, a mostanra megállapodott felállással vagy bő húsz éves tapasztalattal – nem tudni biztosra, valószínűleg mindegyikkel egyszerre. Ez a kontextuális meghatározás azért fontos most, mert a DT elvetemült ámde annál sokoldalúbb progresszív metál zenekarként mindig is hajlamos volt arra a koncepcióra, hogy írunk egyrészt izgalmas és pörgős zenét, másrészt zsíros kis balladákat is, ezeket pedig közreadjuk 80:20 arányban. Ez a hagyomány szerencsére megborulni látszik a Systematic Chaos-nál, ahol a melodikus balladaféle a Ministry Of Lost Souls lenne, ha. Ha nem dobják fel a fiúk (mondom én az 50 fölötti Rudess papára) a dalt egy kb. 5 perc hosszúságú instrumentális zenei dekoltázzsal a darab a közepén, amelybe beleszédül minden felvilágosult zenefanatikus. Illetve ha nem kezelik a melodikus részeket is a megszokott zenei precizitással, mely azonban nem rideg, nem merev, a darab folyik mint a méz, habár ütemről ütemre összerakott. Mivel negyedórás számról van szó, fix struktúrája is kell legyen, amely már kicsit hagyományos: bevezetés, vokálok és kórus, a fő téma ismétlése, középen a már említett kb. 4-7 perces DT-s ökörködés a hangszereken, utána visszatérés a vokálokkal és a fő melódiákkal, a legvégén pedig az eddig átélt zenei orgazmus összecsomózása.
A darab (és nem dal, hiába) rögtön felismerhető atmoszférikus hosszan zengetett power chord-okkal, a kimért dobokkal és cinekkel, valamint a vonósokat utánzó Rudess-effekttel játszott fő motívummal. Nagyzenekari epikus nyitány. Beletorkollik egy gyenge delay-jel megspékelt akusztikus arpeggio-játékba, ahol már ki is derül a szám melodikus jellege: a-moll. Az akkordok nagyon egyszerűek, a landoló hang többnyire az A hang (a 440 herzes, e húr, 5. bund), és annak ellenére, hogy gyakorlatilag a legkommerszebb c-dúr akkord is szerepel ebben az egyszólamos Petrucci-játékban, valahogy mégsem érzem unalmasnak a dallamot.
Éppen a második percnél csatlakozik LaBrie. A Systematic Chaos taglalását itt megint elő kell vennem, mert személyes véleményem szerint a másik nagy erőssége az albumnak, hogy az énekes itt végre megkapja a saját hangfekvésének megfelelő szólamokat, ami pedig a leglényegesebb: a megfelelő tempóban. James LaBrie sok DT rajongó szemében a leggyengébb láncszem, a szűk keresztmetszet, és nem hiába: sok-sok DT számban eddig torokból éneklendő, gyors lélegzetű, extrém énekléssel kellett tartania a tempót, a balladákban pedig túlbillentette a mérleget a melírozott énekstílusával. A SC-ben már tökéletesen illesztett vokálokkal tesz oda az instrumentális darabok mellé, és a Ministry Of Lost Souls-ban kimondottan pozitívum LaBrie hangszíne.
Az arpeggiókra felénekelt szólam után visszatérünk a hosszan zengetett elektronikus ritmushoz, és nem sokkal utána, 3:22, kezdődik az első Petrucci szólóféleség. Szimpla dallam, de valahogy tele van instabilitással, talán az erősen remegtett hangoknál, ami viszont nem csap át giccsbe, pedig pont egy ilyen dallamnál kezdené el sok gitáros kifacsarni a nemlétező könnycseppet a szememből. Szimpla dallam, de itt is előkerül az alig utánozható Petrucci-hangzás, amely a Mesa Boogie erősítők és hangfalak óta leülepedettnek tűnik. Olyan Petruccinál a kitartott, vibratózatlan hang, mint valami puha, meleg, hajlékony drót. Egy grammal nincs benne több magas hangszín, mint amennyi kéne, de mégsem jellegtelen, hiába hogy nem nyivákol. Nem beszélve arról, hogy a Suspended Animation szólóalbumán is hasonló tónusokkal úgy volt képes kőkemény váltott pengetésre, hogy ha kicsit tapasztalatlanabb vagyok, azt mondom: legato. Egyébként Petrucci nem ragad le ennél a hangzásnál, mint látjuk majd, az ökörködéskor lesz más is.
Ekkor érkezünk el a 7 perc feléhez, ahol egy lehelet finom átkötéssel jutunk át a nevezett hangszeres részhez. Ez gyakorlatilag a második videó eleje. (Ha a Kedves Olvasó elindította az első videót, hallgassa végig nyugodtan, azután indítsa el a következőt.) Azt hiszem ez a breakdown, vagy minek nevezzem, tankönyvbe illik, lehet hogy már tanítják is a Berkely-n. Először megszakad az ének, az atmoszférikus dallamozgatás néhány ütemig kitart. Portnoy dobjai egy kis lépcsőzős motívumba kezdenek, utána lábdob, ekkor Petrucci végigszánt a pengető szélével hosszában valamelyik recés felületű basszushúron. Myung csatlakozik fal-szilárdságú monoton, ujjal pengetett basszus szólamával, mely végigkíséri majd ezután az instrumentális szakasz nagy részét. Azt hiszem, Kedves Olvasó érdemes lesz meghallgatni ezt az átkötést mégegyszer (0:36 – 0:53). Innentől viszont nehéz írásban követni a történetet.
Egy zúzósabb ritmus-futam után bejön Rudess egy kis ökörködős keyboard-futammal. Ez a kérdés-felelet (a basszus+lefojtott gitárritmus+dob szólam ill. a szintis felelet) megismétlődik mégegyszer némileg módosított formában. A 2. szintis ellenpontozásnál nekem a kedvenc részem az 1:42 és 1:45 közötti záró szakasz, és amitől beszartam, az kis szekund a legeslegvégén, föntről lefelé, mert így szólamot így csak Jordan Rudess tud befejezni, ráadásul nem is egyértelműen kis szekund, mert a hangszíne több szimultán hangot is sejtet. Ezt a kis zárószakaszt, sokszor, ismétlem, sokszor érdemes átélvezni (khm...). A basszusos-gitáros ritmusfutamban változatosságot itt Mike Portnoy adja elképesztő dobolásával, ahol vélhetőleg átül a szerkó jobboldalára. Dobrajongóknak tudom ajánlani 1:18-től az 1:32-ig tartó szakaszt, ahol ritmikus cin-zörgetés pontozza ellen a basszus-szakaszt. Aztán átveszi Rudess egy kis szinti-szólóval, mely elmaradhatatlan egy DT-számból, amire, megint csak válaszként érkezik egy őrült, tappingelt Petrucci szóló, tulajdonképpen A szóló, a már megváltoztatott, agresszívebb szóló-tónussal. (2:51 – 3:21, azt hiszem ezt egy párszor vissza lehet tekerni). De közben figyeljünk az elképesztő Portnoy-Myung hülyülésre, ami a szólót mintegy tök függetlenül kíséri. Az ilyen megbújó ritmusgyakorlatokért már, azt hiszem, fel lehet venni akár a basszgitárt, akár a gitárt hangszerként, vagy beülhetünk a dob mögé. A szóló játékos, friss, már eltér az eredeti hangnemtől, illetve szerintem nem, csak tele van egy csomó kromatikus hanggal. Ne feledjük el, a tizedik percnél járunk, és a kezdeti bárki által lábujjal lefogott cédur, valamint a „living in a world without love” és hasonló nyálas szövegek után elérkeztünk ide, a progresszív metál vermébe! Ha nagyképűen zenefilozófiai (van ilyen egyáltalán?!) értekezésekbe bocsátkoznék, azt mondhatnám, az esetleg megúnható és kommersz zene mellett, mely befigyelhet egy DT-nél is, a zene még tök hiteles marad, mert tudom, hogy eljön az ideje, megérkezik A zene is, és utána kiderül még a negyed órás számról is, hogy valamennyi másodperce a tökéletesre csiszolt kompozícióra utal, annak tudatosan megcsinált kontraszthatásaival, hullámzásával, átkötéseivel, lezárásával. A Dream Theater nem a tábortűz köré való. Mégcsak nem is a tizenötéves 1-éve-ájronméjdent-játszok-a-harli-bentonomon jellegű ifjú palánták kezébe. De azért ajánlatos a leendő zenészek látókörét néhány radiánnal bővíteni, csak azzal, hogy DT-t hallganak.
Az instrumentális orgazmus pedig Petrucci szólózós akkordbontásával kezd el a vége felé járni (3:34), a dobok pörögnek, csattognak a cintányérok, és a végén... a végén vibrátózott, enyhén hajlított gitár, kórusozás a háttérben, és visszaérünk az A hangra, egy oktávval feljebb, mint az elején, és bedurran megint az atmoszférikus akkordozás, a vokálok visszatérnektérnek, és a fiúk (mondom én...) becsomózzák a darabot, mert azért kompozíció, hogy kerek legyen, az avantgárd pedig lassan 60 éve befejeződött...
Huh, hát jó sokat sikerült erről írni, a második videóhoz hátradőlős hallgatást kívánok. A Ministry Of Lost Souls egy hallgatóbarát darab, és valószínűleg tudatosan az. A Dream Theater nálam sok esetben az abszolút zenét is jelenti. Ezek nem dalok, nem filmzenék, nem aláfestések, nem érzelmeket fejeznek ki, csak amennyiben megalapozzák a(z abszolút) zenés szakaszt. Egy Jordan Rudess kisszekund nem fejez ki semmit, nincs terminológiája, csak van, és jó, hogy van, érdemes volt megírni elé azt a harminc órányi zenét 1989-től kezdve, ami máig alkotja a DT-s zeneanyagot, csak azért, hogy felfigyeljek erre a nüanszra. A DT-nek megvan a maga súlycsoportja, csakhogy azt mindig meghaladja. Játékos, zenés, ötletes és hosszú-hosszú. Azt hiszem, ennyi elég is.
És végül egy link Cristobal barátom blogjához, ahol hasonló elmélkedés-műveletek zajlanak: http://blogol.hu/comment.php?log=1916547
13 szeptember 2008
Kidobja a petárdától
Tiesto koncert Pécsen. Ma reggel fél kilencre értem haza, most a tárgyak körülöttem kissé sértődötten csúsznak ki a kezemből, e szombati nap salakszerű, mint a buborékos műanyag bélés, zörög kontraszt nélkül, csak néha pukkan ki egy-egy kis hólyag rajta, amikor rossz ütemben tenyerelek. A gitár nyakán viszont valahogy higgadtak a mozdulataim, mintha már meghaladottak lennének, és az jó is lenne, kikerülni végre az egész hetes motiválatlanságból. Tiesto koncert Pécsen.
A tavalyival ellentétben nem durrant be a fülem. Hangpróba: kinyitom a fürdőszobában a csapot. De az nem papírzörgés-szerű, még hallom a magas hangszín tartományát, ami jó jel, de a fülem, különösen a bal, sajog. Pécs, Expo center, rosszul festett fiatal nők és kigyúrt, smasszer alkatú férfiak, ezek a pécsi partiarcok, tetkók, rossz ritmusérzék és cigivel hadonászás. Kint ömlik az eső, a kis helyiségbe beszorul a testhőmérséklet, az ablakon csorog le a pára, le a földre, és hajnali négy órára már ujjnyi izzadságban tapicskolunk, ami nem esővíz, nem, benne ázott cigicsikkek, szétkúrt burn-ös üvegek, az eső szemerkél aztán, de ahogy a kis pihi után visszamegyek a küzdőtérre, a szemüvegemre vastag pára telepszik, a kopasz smasszer állatok nyakredőiből előgyöngyöző és a nők borostás hónaljáról felszabaduló harapható pára, mind megy rá a szemüvegemre. Tiesto három órás szettje 110-150 bpm-es pörgés, de kétszer és háromszor ennyinek tűnik a rengeteg tremolótól, ahogy dohog 10000 wattból az extrém trance. A trance ismerte fel elsőnek a nagy erősítők kapacitását, a basszus igazi lüktetését, és hogy dallamokkal itt már alig ér valamit, csak a lüktetés számít. A négy hangfal kereszttüzében a karomon a szűr mint a hínár csapdos ide-oda, ahogy a basszus tölcsérből levegőhasábok érkeznek rám, másodpercenként kettő, már a szívverésem is ráállt, a fülem két centivel beljebb került a fejembe, viszket, szakadozik a dobhártyám, és a hallójáratot a garat üregével összekötő kis járaton is leszivárog a hang, végigremeg rajta, eszembe jut erről valamelyik biológia tankönyv sematikus ábrája, és elkezdi ingerelni a fültőben lévő két nyálmirigyemet, elkezdek nyáladzani, agyő pavlov. A két oldalról érkező légnyomás szerint próbálok manőverezni az arcommal, hogy 1-1 fül egyenlő mértékben kapja lüktetést, és vigyázni kellett, nehogy rossz szögbe kerüljön a fejem, mert a sodrás elvitte volna, mint egy kenu orrát az evezőstáborban. A pécsi expo sátorszerű dizájnnal és a fémpaneles szerkezetével nem adta vissza a Syma-beli élményt, amit egy hatalmas betonkockának kell elképzelni, ahol a teljesen szilárd padló egydarabos kockaként ugrál az ember alatt. De volt, hogy majdnem megsüketültem, csak még éppen befogtam a fülemet. Lüktetés, testnedvek, akolmeleg, fény és hang. A legelemibb, a legartikulálatlanabb, a legegyszerűbb és legprimitívebb ingerek felturbózva, és erről szólt a buli. Azért jó, hogy nem kétezer évvel ezelőtt születtem, mert legalább ezt megtapasztaltam. Ha majd megkérdezik mostanában, hogy milyen koncerteken jártál, és volt-e előadó, akit kétszer is láttál élőben, akkor azt fogom válaszolni, hogy Dream Theater, Pink Floyd, Muse, Prodigy koncerteken voltam már, és megyek a Coldplayre, egyébként pedig csak a holland DJ Tiesto-t láttam eddig a legtöbbet, kétszer. Szóval ja.
Hazafelé próbálok rehabilitálódni egy kis Jean Michel Jarre-ral, főleg, hogy az Oxygen Tour-ja is most lesz novemberben, amire megint csak jó lenne eljutni. Már megírtam két kisesszét angolból, és már is soknak tűnik, hogy ilyenekkel zaklatnak. Fáradt vagyok, hiába van még sok a napból, nem tudok vele mit kezdeni, rossz szagú szendvicset kidobom a petárdától leolvadt narancsárga kukába.
A tavalyival ellentétben nem durrant be a fülem. Hangpróba: kinyitom a fürdőszobában a csapot. De az nem papírzörgés-szerű, még hallom a magas hangszín tartományát, ami jó jel, de a fülem, különösen a bal, sajog. Pécs, Expo center, rosszul festett fiatal nők és kigyúrt, smasszer alkatú férfiak, ezek a pécsi partiarcok, tetkók, rossz ritmusérzék és cigivel hadonászás. Kint ömlik az eső, a kis helyiségbe beszorul a testhőmérséklet, az ablakon csorog le a pára, le a földre, és hajnali négy órára már ujjnyi izzadságban tapicskolunk, ami nem esővíz, nem, benne ázott cigicsikkek, szétkúrt burn-ös üvegek, az eső szemerkél aztán, de ahogy a kis pihi után visszamegyek a küzdőtérre, a szemüvegemre vastag pára telepszik, a kopasz smasszer állatok nyakredőiből előgyöngyöző és a nők borostás hónaljáról felszabaduló harapható pára, mind megy rá a szemüvegemre. Tiesto három órás szettje 110-150 bpm-es pörgés, de kétszer és háromszor ennyinek tűnik a rengeteg tremolótól, ahogy dohog 10000 wattból az extrém trance. A trance ismerte fel elsőnek a nagy erősítők kapacitását, a basszus igazi lüktetését, és hogy dallamokkal itt már alig ér valamit, csak a lüktetés számít. A négy hangfal kereszttüzében a karomon a szűr mint a hínár csapdos ide-oda, ahogy a basszus tölcsérből levegőhasábok érkeznek rám, másodpercenként kettő, már a szívverésem is ráállt, a fülem két centivel beljebb került a fejembe, viszket, szakadozik a dobhártyám, és a hallójáratot a garat üregével összekötő kis járaton is leszivárog a hang, végigremeg rajta, eszembe jut erről valamelyik biológia tankönyv sematikus ábrája, és elkezdi ingerelni a fültőben lévő két nyálmirigyemet, elkezdek nyáladzani, agyő pavlov. A két oldalról érkező légnyomás szerint próbálok manőverezni az arcommal, hogy 1-1 fül egyenlő mértékben kapja lüktetést, és vigyázni kellett, nehogy rossz szögbe kerüljön a fejem, mert a sodrás elvitte volna, mint egy kenu orrát az evezőstáborban. A pécsi expo sátorszerű dizájnnal és a fémpaneles szerkezetével nem adta vissza a Syma-beli élményt, amit egy hatalmas betonkockának kell elképzelni, ahol a teljesen szilárd padló egydarabos kockaként ugrál az ember alatt. De volt, hogy majdnem megsüketültem, csak még éppen befogtam a fülemet. Lüktetés, testnedvek, akolmeleg, fény és hang. A legelemibb, a legartikulálatlanabb, a legegyszerűbb és legprimitívebb ingerek felturbózva, és erről szólt a buli. Azért jó, hogy nem kétezer évvel ezelőtt születtem, mert legalább ezt megtapasztaltam. Ha majd megkérdezik mostanában, hogy milyen koncerteken jártál, és volt-e előadó, akit kétszer is láttál élőben, akkor azt fogom válaszolni, hogy Dream Theater, Pink Floyd, Muse, Prodigy koncerteken voltam már, és megyek a Coldplayre, egyébként pedig csak a holland DJ Tiesto-t láttam eddig a legtöbbet, kétszer. Szóval ja.
Hazafelé próbálok rehabilitálódni egy kis Jean Michel Jarre-ral, főleg, hogy az Oxygen Tour-ja is most lesz novemberben, amire megint csak jó lenne eljutni. Már megírtam két kisesszét angolból, és már is soknak tűnik, hogy ilyenekkel zaklatnak. Fáradt vagyok, hiába van még sok a napból, nem tudok vele mit kezdeni, rossz szagú szendvicset kidobom a petárdától leolvadt narancsárga kukába.
11 szeptember 2008
Lyukkártyák és Loliták
Számomra véget ért a hét, holnap nem megyek be az egy szem előadásra, csak Tiesto-ra megyek. Mert ezen a héten szépen egymásra rakódtam mint a szögletes kis lyukkártyák a Pascal-gépből, tele voltam jukkal.
Úgy veszem észre, a Batthyány téri reggelek most már rituálékká kezdenek válni, kis alkalmi jelenetekké a monoton, droid-csillogású reggeleimben, mindig leülök egy percre a padra és bámulom a Parlamentet, meg a Dunát és farkasszemet nézek a nappal, mert még gyenge olyankor, persze még halványabb lesz most már – egészen dec. 22.-ig, a téli napfordulóig. Hány szaros zéhán és piti szódolgozaton kell addigra túl lennem.
Próbálok sok-sok zenét hallgatni, reggel a bepállott buszon, lyukasórákban, és este magamat, ameddig bírom, de sokszor éppen csak elérem a minimum megszabott 3 órát. És akkor még nem jártam könyvtárba, a tankönyveim fele nincsen meg, a háziknak még csupán a fele van kész.
Reszelt torma volt ez a hét, nyers és olyan ízű, amelyről senki nem kérdezte meg, hogy ízlik-e egyáltalán, mert nem kéne hiába felmaratnod vele a szájpadlásodat, mikor az úgyis összeforróban van még a hülye nyári balesetektől és csalódásoktól. Rossz esésük volt a napoknak is, tompa, halk, nem érezte az ember a nyilvánvaló tragikumukat, mint a marék pengető, ahogy a vékony rongyszőnyegemre esnek, mert ott dobom el őket, ahová a kezem éppen lendül, és bizony soha többet nem találom meg a pengetőimet, most már majdnem megint minden pengetőt elvesztettem, én hadilábon állok a pengetőkkel.
Lesem a nyelvi gyakorlatokon a sémita lányokat, és találtam már többet is, izgatóakat és unalmasakat, elgondolkodottakat és könnyűeket, de az utóbbiak szimplán könnyűek csak, mint a tollaslabda és nem mint a liliomszál. A nyelvtudomány szemináriumon megtaláltam viszont Lolitát, a nimfa-jellegű kislányos, titokzatos, aktív kis tangás tündért, aki félig zsidó is, nem annyira szép mint inkább izgató, mint ahogy a megfáradt vén fasz számára egy tizennégy éves lány, és lehet, hogy butácska, lehet, hogy nincs önálló stílusa, de egyénisége van, ettől pedig félelmetes, és ami a legjobb, kíméletlen. A pillantásában az ártatlan megvetés rémült állatkája azt kérdezi tőlem, úristen, milyen szerencsétlen hülyékkel vagyok összezárva, beleértve téged is. Én visszamosolygok, mert tök igaza van, én is csak kaparni vagyok jó tovább a papírt. Az irodalomtudományon mellettem az alkarján szaladgáló erekkel és furcsa bütykökkel az ujj porcainál ül egy csöndes barna, de rálehelni sem merek, mert összetörik, tollal színezi az a és e betűk kis üregeit, ledér szoknyával ül, vagy inkább lefolyik a székről, 1 darab furcsa barnuló foga van elöl, de ettől valahogy mégis izgalmasabb. Aztán a Trefort kertből van egy feketeszemű spanyol démon, piszkosbarna arccal, akiről elhiszem, hogy megostorozna, és valószínűleg olyan szenvedéllyel párzik, mint egy anyafarkas, de valahogy túlságosan izgató, emiatt már nem is érdekel annyira. Annál inkább az íráskészséges vékony ugyanolyan spanyolos arcú lány, akinek a válla csak arra való, hogy ráhajtsam a fejem és kisírjam minden kangörcsömet rajta, mert addig mozdulni sem merek, különben szétesek mint egy agyag Gólem. Ő is tangát hord, de hát istenem. Végigtablózom ezeket az arcokat, és bólintok, hogy első négy nap alatt nem is rossz, főleg, ha még sorolhatnék párat. Például a nyelvgyakorlatos lassú mozgású, unatkozó és lomha észjárású szépséget. De mindegy. Messze vannak tőlem, nem akarom az illúziót rombolni és csak muszájból szólítom meg ezeket a lányokat, vagy rövid párbeszédekre vetemedek, félek, hogy egynémely túl egyszerű, túl keresetlen alkat, amíg nem akklimatizálódok, addig csak tartózkodjak és amikor megunom a felsőbbrendűségemet, csak akkor kapaszkodok elő az üreges magamból hogy a kikarózott, cserzett vágyaimat végre súlyos takaróként magamra terítsem, és belássam, jó meleg van alattuk, irracionális meleg. Vannak viszont nagy tudományú hölgyek is, akik többet tudnak nálam és akkor én azt mondom, hogy szép volt, akkor már nem is török a babérjaidra, neked kell okosnak lenni, nekem meg a kannak. Megrémiszteni csak a Loliták tudnak, és a ravasz zsidó lányok, akiknek izgató a vérük és izgató a pihe a kezükön és a két csészés méllyedés a hátukon a tangájuk felett, és a szemükben a riadt és mindenkit magasról leszaró őzike, a kezük bodorító mozgása, a tüzeshegyű ujjaik.
Kartonszagú kis lyukkártyák telepednek egymásra, valaki felnyalábolja mind, és kis péklapáttal az üzem kemencéjébe tolja gyújtósnak. Az apró lyukakon átütnek a lángok, parázslón rojtosodva szélesednek ki a semmibe. Ma tizenhatszor egymásután hibátlanul eljátszottam egy egyszerű Tarrega-etűdöt, de a tizenhetediket nem tudtam elkezdeni, mert elfelejtettem az egészet, elölről kellett kezdenem megtanulni a komplett darabot.
A kombóm tetejéről megtört hüvelykujjával integet nekem a fél pár műbőr kesztyű, amivel tépem a húrokat az áthúrozásnál. Nem tiltó mozdulat ez, hanem bíztat, hogy írjam tovább ezt a szart, amíg tudom, a pengetőim mint kis levagdosott fülcimpák hevernek szanaszéjjel. Ma két és fél percig voltam boldog, és emiatt pozitív napnak könyvelhetem el ezt a csütörtököt, mert amikor éppen Stockholm Syndrome-ot hallgattam a Muse-tól, arra gondoltam, hogy most akkor Madagaszkáron vagyok és megmászom az ott lévő legmagasabb hegyet, ott vár a hegy tetején egy szauna, benne friss törülközők, és ekkor a Hajós Alfréd felújított, nyersfaajtós szaunáját képzeltem magam köré, de ezek mind csak képként üzemeltek, akármit gondolhattam volna, a lényeg viszont az volt, hogy 2,5 percig nem fáztam, hiába volt hőség egész nap. Így van, ezen a héten fáztam reggel és fáztam este, a buszon és a pállott metrón, még a steril sajt gyakorlatos termekben is, a Gödörben, ahogy ittam a szar csapolt dréhert, a KFC-ben és mekdonáldzban, a Libriben, a Gitárcentrumban, takaró alatt, melegvizes kádban, pulóverben és gatyában, mert még azt hittem nyár van.
Úgy veszem észre, a Batthyány téri reggelek most már rituálékká kezdenek válni, kis alkalmi jelenetekké a monoton, droid-csillogású reggeleimben, mindig leülök egy percre a padra és bámulom a Parlamentet, meg a Dunát és farkasszemet nézek a nappal, mert még gyenge olyankor, persze még halványabb lesz most már – egészen dec. 22.-ig, a téli napfordulóig. Hány szaros zéhán és piti szódolgozaton kell addigra túl lennem.
Próbálok sok-sok zenét hallgatni, reggel a bepállott buszon, lyukasórákban, és este magamat, ameddig bírom, de sokszor éppen csak elérem a minimum megszabott 3 órát. És akkor még nem jártam könyvtárba, a tankönyveim fele nincsen meg, a háziknak még csupán a fele van kész.
Reszelt torma volt ez a hét, nyers és olyan ízű, amelyről senki nem kérdezte meg, hogy ízlik-e egyáltalán, mert nem kéne hiába felmaratnod vele a szájpadlásodat, mikor az úgyis összeforróban van még a hülye nyári balesetektől és csalódásoktól. Rossz esésük volt a napoknak is, tompa, halk, nem érezte az ember a nyilvánvaló tragikumukat, mint a marék pengető, ahogy a vékony rongyszőnyegemre esnek, mert ott dobom el őket, ahová a kezem éppen lendül, és bizony soha többet nem találom meg a pengetőimet, most már majdnem megint minden pengetőt elvesztettem, én hadilábon állok a pengetőkkel.
Lesem a nyelvi gyakorlatokon a sémita lányokat, és találtam már többet is, izgatóakat és unalmasakat, elgondolkodottakat és könnyűeket, de az utóbbiak szimplán könnyűek csak, mint a tollaslabda és nem mint a liliomszál. A nyelvtudomány szemináriumon megtaláltam viszont Lolitát, a nimfa-jellegű kislányos, titokzatos, aktív kis tangás tündért, aki félig zsidó is, nem annyira szép mint inkább izgató, mint ahogy a megfáradt vén fasz számára egy tizennégy éves lány, és lehet, hogy butácska, lehet, hogy nincs önálló stílusa, de egyénisége van, ettől pedig félelmetes, és ami a legjobb, kíméletlen. A pillantásában az ártatlan megvetés rémült állatkája azt kérdezi tőlem, úristen, milyen szerencsétlen hülyékkel vagyok összezárva, beleértve téged is. Én visszamosolygok, mert tök igaza van, én is csak kaparni vagyok jó tovább a papírt. Az irodalomtudományon mellettem az alkarján szaladgáló erekkel és furcsa bütykökkel az ujj porcainál ül egy csöndes barna, de rálehelni sem merek, mert összetörik, tollal színezi az a és e betűk kis üregeit, ledér szoknyával ül, vagy inkább lefolyik a székről, 1 darab furcsa barnuló foga van elöl, de ettől valahogy mégis izgalmasabb. Aztán a Trefort kertből van egy feketeszemű spanyol démon, piszkosbarna arccal, akiről elhiszem, hogy megostorozna, és valószínűleg olyan szenvedéllyel párzik, mint egy anyafarkas, de valahogy túlságosan izgató, emiatt már nem is érdekel annyira. Annál inkább az íráskészséges vékony ugyanolyan spanyolos arcú lány, akinek a válla csak arra való, hogy ráhajtsam a fejem és kisírjam minden kangörcsömet rajta, mert addig mozdulni sem merek, különben szétesek mint egy agyag Gólem. Ő is tangát hord, de hát istenem. Végigtablózom ezeket az arcokat, és bólintok, hogy első négy nap alatt nem is rossz, főleg, ha még sorolhatnék párat. Például a nyelvgyakorlatos lassú mozgású, unatkozó és lomha észjárású szépséget. De mindegy. Messze vannak tőlem, nem akarom az illúziót rombolni és csak muszájból szólítom meg ezeket a lányokat, vagy rövid párbeszédekre vetemedek, félek, hogy egynémely túl egyszerű, túl keresetlen alkat, amíg nem akklimatizálódok, addig csak tartózkodjak és amikor megunom a felsőbbrendűségemet, csak akkor kapaszkodok elő az üreges magamból hogy a kikarózott, cserzett vágyaimat végre súlyos takaróként magamra terítsem, és belássam, jó meleg van alattuk, irracionális meleg. Vannak viszont nagy tudományú hölgyek is, akik többet tudnak nálam és akkor én azt mondom, hogy szép volt, akkor már nem is török a babérjaidra, neked kell okosnak lenni, nekem meg a kannak. Megrémiszteni csak a Loliták tudnak, és a ravasz zsidó lányok, akiknek izgató a vérük és izgató a pihe a kezükön és a két csészés méllyedés a hátukon a tangájuk felett, és a szemükben a riadt és mindenkit magasról leszaró őzike, a kezük bodorító mozgása, a tüzeshegyű ujjaik.
Kartonszagú kis lyukkártyák telepednek egymásra, valaki felnyalábolja mind, és kis péklapáttal az üzem kemencéjébe tolja gyújtósnak. Az apró lyukakon átütnek a lángok, parázslón rojtosodva szélesednek ki a semmibe. Ma tizenhatszor egymásután hibátlanul eljátszottam egy egyszerű Tarrega-etűdöt, de a tizenhetediket nem tudtam elkezdeni, mert elfelejtettem az egészet, elölről kellett kezdenem megtanulni a komplett darabot.
A kombóm tetejéről megtört hüvelykujjával integet nekem a fél pár műbőr kesztyű, amivel tépem a húrokat az áthúrozásnál. Nem tiltó mozdulat ez, hanem bíztat, hogy írjam tovább ezt a szart, amíg tudom, a pengetőim mint kis levagdosott fülcimpák hevernek szanaszéjjel. Ma két és fél percig voltam boldog, és emiatt pozitív napnak könyvelhetem el ezt a csütörtököt, mert amikor éppen Stockholm Syndrome-ot hallgattam a Muse-tól, arra gondoltam, hogy most akkor Madagaszkáron vagyok és megmászom az ott lévő legmagasabb hegyet, ott vár a hegy tetején egy szauna, benne friss törülközők, és ekkor a Hajós Alfréd felújított, nyersfaajtós szaunáját képzeltem magam köré, de ezek mind csak képként üzemeltek, akármit gondolhattam volna, a lényeg viszont az volt, hogy 2,5 percig nem fáztam, hiába volt hőség egész nap. Így van, ezen a héten fáztam reggel és fáztam este, a buszon és a pállott metrón, még a steril sajt gyakorlatos termekben is, a Gödörben, ahogy ittam a szar csapolt dréhert, a KFC-ben és mekdonáldzban, a Libriben, a Gitárcentrumban, takaró alatt, melegvizes kádban, pulóverben és gatyában, mert még azt hittem nyár van.
09 szeptember 2008
A kedd mint olyan
Reggel nyolckor a Batthyány tér ötletszerűen felvázolt, cseppet sem hiteles, hülyén árnyékolt rajz, ideges zsáner, és az idill csak zsíros cseppekben gyöngyözik a nyakamon, de most, köszönöm szépen, nem kérek belőle még. A Dunára rá se hederítek. Kötelező olvasmányt és kreszt olvasok.
Már tízkor végeztem, de az akademik szkillz előadás egy egész napra szanált engem, még szerencse, hogy volt nálam MacBook, amire már töltöttem a jövő kurzusokra tekintettel Mac-es Age Of Empires-t. Reggelizni még mindig képtelen vagyok, a gyomromban valaki forgatja a kis öklét, talán kesztyűt próbál éppen. Hazafelé Xiu Xiu. Ismét. Belehabarodtam ebbe a zenébe, ahol nincs gitár, csak selymes vokál és japán kotó van, meg fantáziadús dob és effektek, egyszerűen király. Befelé reggel még Kosheen, ekként is emlékezve a selymes/porózus bőrűre, akinek a kedvenc zenéje ez volt, és én is szeretem, csak megmondják benne a tutit a dalszövegekben, pedig a tutit én személy szerint már évekkel korábban is tudtam, hogy meghallgattam volna az első Kosheen számomat, a Damage-et. Minden lelkizéstől megfáradt emberként egészen felvillanyozott, ahogy a Princess-ben reggel a fekete kis péklány-démon nem a szokásos mégvalamit-tel próbálkozott, hanem kiváncsian kérdezi, nem akarok-e ilyen finom sajtos izét is enni, utalván arra, hogy az előbb marhahúsos izét kértem utalván arra, hogy még csak megkísérelni sem fogom azt a burkasz micsodát kiejteni, engem pedig felvillanyozott ez a hajnali iróniába (minden napszaknak megvan a maga iróniája) öltöztetett szerelmetes kedvesség, hogy végre valaki szól, nem feltétlenül hozzám, csak úgy, a másikhoz, konvenciók nélkül, egészen egyszerűen, csak egészen egyszerűen, és én persze kilapátoltattam a maradék tálca sajtos izét, amit csak délután tömtem be, hálás voltam a kis bestiának, mert arra is számítottam, hogy ezekbe a sajtos izékbe talán minden hajnali libidója bele van sütve a péklányoknak, és majd megeszem ilyen perverz módon ezeket a sajtos izéket, de mondom, csak délután kezdtem hámozni a kihűlt sajtos zsíros szart.
Csak fázva kelek reggel, remegek az éhségtől, a fáradtságtól és a stressztől, pedig 23 fok van bent.
Ma tényleg alig gitároztam, lefárasztott két kistestvérem bő 1 órányi nettó német korrepetálása.
Írom ezt a blogot, írtam az előbb gyorsan három verset, amiket majd mindjárt közlök, írtam két ímélt és szótárazva olvastam az első kötelező olvasmányt a vókábjülöri teszthez, de a Six Degrees Of Inner Turbulence-ből még mindig van 6 perc. Huh. Mire befejeződik, én is végzek.
Reggel a Múzeum körút új síndarabjait pakolták a helyére és valamiért eszelősen kalapálják, fáradhatatlanul, kalapácsokkal egész hosszában a rozsdás síndarabokat, ám ekkor nyilvánvalóvá válik a ritmus ősi mivolta is, ahogy a kalapácsütések a veterán útépítő munkás és a Borsod megyéből felszökött süldő kamaszgyerek kezében is ugyanarra az ütemre esnek, szinkronizálódnak, akárhányszor válik is el a mozdulataik sebessége, mindig csak összeérnek, ez a passzív ritmus, ahogy az ember akarva akaratlanul visszahullik és elhelyezkedik a puszta lüktetésben is. Eme reveláció természetesen örömmel töltött el. A kalapálás azonban abszurd, és puföli a dobhártyámat és a szememet, mert közben az egész jelenet a maga kakofóniájával bántó, nyers.
Hát igen, akademik szkillz előadás, a különböző kultúrák alapvető retorikai szokásait szemlélteti a powerpointos ábra. Az angol straightforward, egyetlen egyenes nyíl, a keleti egy spirális nyíl, soha nem tér rá a lényegre csak a külső körülményeket ecseteli, az orosz cikázó nyíl, hogy sok az elkalandozás, de alapvetően visszatér a témára - csak a Kismar Cona blogstílusa nem volt ábrázolva, ahol nem lenne nyíl, csak egy pont, maga a téma, de a kép alá Duchamp-osan oda vagyon írva az is, hogy „Ez egy téma.” Na, véget ért a Six Degrees Of Inner Turbulence.
Íme, költeményeim:
Kakofónia
Valamiért éjfélkor dől a kocka
reggelre a kezemben kihűlt őzlapocka
de a reggel inkább csak kedves a
közelről rádbandzsító esdeklő női
szemeké és a padkán heverő ujjnyi
vastag galambok idillje van most
és a hajnal rajzol zsírkrétával habos
köröket előttem és körém amiken
ha kívül lépek a hab még rámtapad
lassan lehúz az aszfaltba így szépen
süllyedek aztán rámtelepszik néhány
agyaggalamb
ne kívánd a másét törvényt ne szegj
ismételgetem de potyog ki a számból
a gipszkavics azért persze ismételgetem
figyelek még ezen kívül figyelek még
a mozgólépcsőkre a karóba húzott többi
hajnalokra amikor nem ismételgettem
semmit ilyen serényen akkor megaszalódtam
mint a mindenszentekkori tök
ébredek kezemben kihűlt őzlapocka
hiába mikrózom újra a múltkori reggeleket
berobban már defroston a hajnali virsli
és dől a számból sok színes kréta és röp
ködnek ablakom előtt az agyaggalambok
szept9.
Dal reggel, ima helyett
csukjátok be az ablakokat
én a takaróra tekeredett hajnali
kukac vagyok
akit tenyésztenek az arkangyalok
és a hidegtől most csak megóvják
akinek kitakarítják az ólját
és könyörületből becsukják a jég
virágos ablakot
csukjátok be az ablakokat
mert pattognak cinkes rossz zörgéssel
a húrok is
fekszek mint a kiherélt hokis
a fülemnél két kis akna robban
pereg rám az élet hasított pakk-darabokban
most kelnék lassan de a lábam közt
valahogy csokis
szept9.
Öt kis keddi haiku a levesládába
*
Így reggel veri
a síneket sok ember
kis kalapáccsal
*
Hiába sírsz
még nem kapsz bigmeket csak
mekreggeli van
*
pénzt kér a csöves
homlokán a főváros
tektonikája
*
a kedd reggel még
soha a történelem
ben nem volt tabu
*
aki kér kap a
ki nem kér azt is fejbe
basszák vele majd
szept9.
Már tízkor végeztem, de az akademik szkillz előadás egy egész napra szanált engem, még szerencse, hogy volt nálam MacBook, amire már töltöttem a jövő kurzusokra tekintettel Mac-es Age Of Empires-t. Reggelizni még mindig képtelen vagyok, a gyomromban valaki forgatja a kis öklét, talán kesztyűt próbál éppen. Hazafelé Xiu Xiu. Ismét. Belehabarodtam ebbe a zenébe, ahol nincs gitár, csak selymes vokál és japán kotó van, meg fantáziadús dob és effektek, egyszerűen király. Befelé reggel még Kosheen, ekként is emlékezve a selymes/porózus bőrűre, akinek a kedvenc zenéje ez volt, és én is szeretem, csak megmondják benne a tutit a dalszövegekben, pedig a tutit én személy szerint már évekkel korábban is tudtam, hogy meghallgattam volna az első Kosheen számomat, a Damage-et. Minden lelkizéstől megfáradt emberként egészen felvillanyozott, ahogy a Princess-ben reggel a fekete kis péklány-démon nem a szokásos mégvalamit-tel próbálkozott, hanem kiváncsian kérdezi, nem akarok-e ilyen finom sajtos izét is enni, utalván arra, hogy az előbb marhahúsos izét kértem utalván arra, hogy még csak megkísérelni sem fogom azt a burkasz micsodát kiejteni, engem pedig felvillanyozott ez a hajnali iróniába (minden napszaknak megvan a maga iróniája) öltöztetett szerelmetes kedvesség, hogy végre valaki szól, nem feltétlenül hozzám, csak úgy, a másikhoz, konvenciók nélkül, egészen egyszerűen, csak egészen egyszerűen, és én persze kilapátoltattam a maradék tálca sajtos izét, amit csak délután tömtem be, hálás voltam a kis bestiának, mert arra is számítottam, hogy ezekbe a sajtos izékbe talán minden hajnali libidója bele van sütve a péklányoknak, és majd megeszem ilyen perverz módon ezeket a sajtos izéket, de mondom, csak délután kezdtem hámozni a kihűlt sajtos zsíros szart.
Csak fázva kelek reggel, remegek az éhségtől, a fáradtságtól és a stressztől, pedig 23 fok van bent.
Ma tényleg alig gitároztam, lefárasztott két kistestvérem bő 1 órányi nettó német korrepetálása.
Írom ezt a blogot, írtam az előbb gyorsan három verset, amiket majd mindjárt közlök, írtam két ímélt és szótárazva olvastam az első kötelező olvasmányt a vókábjülöri teszthez, de a Six Degrees Of Inner Turbulence-ből még mindig van 6 perc. Huh. Mire befejeződik, én is végzek.
Reggel a Múzeum körút új síndarabjait pakolták a helyére és valamiért eszelősen kalapálják, fáradhatatlanul, kalapácsokkal egész hosszában a rozsdás síndarabokat, ám ekkor nyilvánvalóvá válik a ritmus ősi mivolta is, ahogy a kalapácsütések a veterán útépítő munkás és a Borsod megyéből felszökött süldő kamaszgyerek kezében is ugyanarra az ütemre esnek, szinkronizálódnak, akárhányszor válik is el a mozdulataik sebessége, mindig csak összeérnek, ez a passzív ritmus, ahogy az ember akarva akaratlanul visszahullik és elhelyezkedik a puszta lüktetésben is. Eme reveláció természetesen örömmel töltött el. A kalapálás azonban abszurd, és puföli a dobhártyámat és a szememet, mert közben az egész jelenet a maga kakofóniájával bántó, nyers.
Hát igen, akademik szkillz előadás, a különböző kultúrák alapvető retorikai szokásait szemlélteti a powerpointos ábra. Az angol straightforward, egyetlen egyenes nyíl, a keleti egy spirális nyíl, soha nem tér rá a lényegre csak a külső körülményeket ecseteli, az orosz cikázó nyíl, hogy sok az elkalandozás, de alapvetően visszatér a témára - csak a Kismar Cona blogstílusa nem volt ábrázolva, ahol nem lenne nyíl, csak egy pont, maga a téma, de a kép alá Duchamp-osan oda vagyon írva az is, hogy „Ez egy téma.” Na, véget ért a Six Degrees Of Inner Turbulence.
Íme, költeményeim:
Kakofónia
Valamiért éjfélkor dől a kocka
reggelre a kezemben kihűlt őzlapocka
de a reggel inkább csak kedves a
közelről rádbandzsító esdeklő női
szemeké és a padkán heverő ujjnyi
vastag galambok idillje van most
és a hajnal rajzol zsírkrétával habos
köröket előttem és körém amiken
ha kívül lépek a hab még rámtapad
lassan lehúz az aszfaltba így szépen
süllyedek aztán rámtelepszik néhány
agyaggalamb
ne kívánd a másét törvényt ne szegj
ismételgetem de potyog ki a számból
a gipszkavics azért persze ismételgetem
figyelek még ezen kívül figyelek még
a mozgólépcsőkre a karóba húzott többi
hajnalokra amikor nem ismételgettem
semmit ilyen serényen akkor megaszalódtam
mint a mindenszentekkori tök
ébredek kezemben kihűlt őzlapocka
hiába mikrózom újra a múltkori reggeleket
berobban már defroston a hajnali virsli
és dől a számból sok színes kréta és röp
ködnek ablakom előtt az agyaggalambok
szept9.
Dal reggel, ima helyett
csukjátok be az ablakokat
én a takaróra tekeredett hajnali
kukac vagyok
akit tenyésztenek az arkangyalok
és a hidegtől most csak megóvják
akinek kitakarítják az ólját
és könyörületből becsukják a jég
virágos ablakot
csukjátok be az ablakokat
mert pattognak cinkes rossz zörgéssel
a húrok is
fekszek mint a kiherélt hokis
a fülemnél két kis akna robban
pereg rám az élet hasított pakk-darabokban
most kelnék lassan de a lábam közt
valahogy csokis
szept9.
Öt kis keddi haiku a levesládába
*
Így reggel veri
a síneket sok ember
kis kalapáccsal
*
Hiába sírsz
még nem kapsz bigmeket csak
mekreggeli van
*
pénzt kér a csöves
homlokán a főváros
tektonikája
*
a kedd reggel még
soha a történelem
ben nem volt tabu
*
aki kér kap a
ki nem kér azt is fejbe
basszák vele majd
szept9.
08 szeptember 2008
1. nap, dokumentatív jelleggel
Fél hét, szakad az eső, a takaróm kilóméterekkel arrébb a földön én meg vacogok a fülledt melegtől szétizzadt pólóban, egy merő fogvacogás vagyok, remegek az álmosságtól és a tudattól, hogy valami nagy rossz dolog történt. Az eszmélkedésem lassú és vontatott, mint a nyerges vontató, a mezőgazdasági jármű vagy a kerti traktor a kreszkönyvből, hogy hát nem a vágóhídra visznek, mint a kisiskolásokat, hanem megyek az nagy egyetemre, sok-sok kedves és egészséges emberrel találkozok majd, akikkel majd barátok és barátnők leszünk, ej-haj. Reggel egy falat se megy le a torkomon, 60-as pulzussal robogok végig a volt 60-as busz vonalán, de az idegeim össze-vissza állnak, mint a marokkóban a fapálcikák és hiába buzerálom, ing az egész. Az eső eláll majd újra rákezd. Nem lesz ez így jó.
Újra diák vagyok, mintha lettem volna valaha is bármi más. Szerencsére az angollal, mivel minden szót értek és egyértelműen a legbiztosabb tudásom nekem van, nem lesz probléma, bár már házit és kötelező olvasmányt is kaptunk, a miheztartásvégett. Az E épület fülledt, olyan belül, mint egy steril sajt, mert a falak meszelve vannak fehérre, a bútor új, minden csillivilli de a fehér falaktól kis egyensúlyérzék-zavarom támad, nem beszélve a melegről, ahogy fújtat a folyosókon és a lépcsőházakon végig. Szakad a víz rólam, szakad az eső odakinn és bepaszírozza a meleget az Anglisztika-Germanisztika Intézetbe. Délben még rövid nosztalgia, ahogy egy szűk könyvtárszobában hasból fordítom a magyar mondatokat spanyolra, tegnap kaptam meg a levelet, aminek augusztus 26-án kellett volna megérkeznie, recibí tu carta ayer lo que habría tenido que llegar en el veintiseis de agosto, és a többi és a többi, pusiera, pusieras, pusiera, pusieramos, pusierais, pusieran, így a levegőbe, ülök a szűk könyvtárszobában és agonizálok, de ezt a spanyolos csávó nem veszi észre. Megidéztetett Viktor szelleme hát, ahol a spanyolórák hasonló ihlet jegyében teltek, de természetesen a múlt idejű feltételes mód meg ehhez hasonlók régen kívül estek a viktoróra perifériáin, és valahol nagyon messze, talán egy másik naprendszerben szégyenlősen pályára álltak. Végül bekerültem spanyol minorra, mindez mit sem segít azonban, ha az órarendem katasztrófa.
Délben Burger King B. barátommal, mert lusta voltam a mekdonáldzhoz átmenni a túloldalra pedig ár/érték szempontjából az most a jobb.
Kipurcanva érek haza majdnem 3-ra, szegény Schecterem kínlódva próbál kimászni a kezemből, ahogy már az első pengetés után nyilvánvaló volt, 2008. szeptember 8.-ika nem egy gitározós nap lesz. De végül az lett, mert nem hagytam magam.
Szerencsére a zene velem maradt, hallgattam hazafelé Xiu Xiu-t, mely egy igen elvont zenét produkáló együttes, de az ember facsart aggyal ráébred, hogy néha csak az ilyen zene hiteles. Na jó, meg az As I Am, ezutóbbit már végtelenségig hallgattam, illetve az Endless Sacrifice és még sorolhatnám, de most inkább a Women As Lovers új Xiu Xiu album jött be, és akkor már következhetett egy kis Radiohead is, hogy komplett legyen a meditálós zene élménye.
Úgy veszem észre tehát, agyam immár feláldoztatott a nagy Eső- és Hétfőistennek, reméljük kedve telik benne. A nyárvégi alkalmi grafománia lecsengeni látszik. Pennám elapadt és bár nagy romantikus alkatként ennen véremből kellene táplálnom, erre most nem vagyok vevő. Ma kivételesen nem akarok semmit se megmondani, semmit se állítani, csak fogat mosni már, mert savas a szám a túróruditól.
Újra diák vagyok, mintha lettem volna valaha is bármi más. Szerencsére az angollal, mivel minden szót értek és egyértelműen a legbiztosabb tudásom nekem van, nem lesz probléma, bár már házit és kötelező olvasmányt is kaptunk, a miheztartásvégett. Az E épület fülledt, olyan belül, mint egy steril sajt, mert a falak meszelve vannak fehérre, a bútor új, minden csillivilli de a fehér falaktól kis egyensúlyérzék-zavarom támad, nem beszélve a melegről, ahogy fújtat a folyosókon és a lépcsőházakon végig. Szakad a víz rólam, szakad az eső odakinn és bepaszírozza a meleget az Anglisztika-Germanisztika Intézetbe. Délben még rövid nosztalgia, ahogy egy szűk könyvtárszobában hasból fordítom a magyar mondatokat spanyolra, tegnap kaptam meg a levelet, aminek augusztus 26-án kellett volna megérkeznie, recibí tu carta ayer lo que habría tenido que llegar en el veintiseis de agosto, és a többi és a többi, pusiera, pusieras, pusiera, pusieramos, pusierais, pusieran, így a levegőbe, ülök a szűk könyvtárszobában és agonizálok, de ezt a spanyolos csávó nem veszi észre. Megidéztetett Viktor szelleme hát, ahol a spanyolórák hasonló ihlet jegyében teltek, de természetesen a múlt idejű feltételes mód meg ehhez hasonlók régen kívül estek a viktoróra perifériáin, és valahol nagyon messze, talán egy másik naprendszerben szégyenlősen pályára álltak. Végül bekerültem spanyol minorra, mindez mit sem segít azonban, ha az órarendem katasztrófa.
Délben Burger King B. barátommal, mert lusta voltam a mekdonáldzhoz átmenni a túloldalra pedig ár/érték szempontjából az most a jobb.
Kipurcanva érek haza majdnem 3-ra, szegény Schecterem kínlódva próbál kimászni a kezemből, ahogy már az első pengetés után nyilvánvaló volt, 2008. szeptember 8.-ika nem egy gitározós nap lesz. De végül az lett, mert nem hagytam magam.
Szerencsére a zene velem maradt, hallgattam hazafelé Xiu Xiu-t, mely egy igen elvont zenét produkáló együttes, de az ember facsart aggyal ráébred, hogy néha csak az ilyen zene hiteles. Na jó, meg az As I Am, ezutóbbit már végtelenségig hallgattam, illetve az Endless Sacrifice és még sorolhatnám, de most inkább a Women As Lovers új Xiu Xiu album jött be, és akkor már következhetett egy kis Radiohead is, hogy komplett legyen a meditálós zene élménye.
Úgy veszem észre tehát, agyam immár feláldoztatott a nagy Eső- és Hétfőistennek, reméljük kedve telik benne. A nyárvégi alkalmi grafománia lecsengeni látszik. Pennám elapadt és bár nagy romantikus alkatként ennen véremből kellene táplálnom, erre most nem vagyok vevő. Ma kivételesen nem akarok semmit se megmondani, semmit se állítani, csak fogat mosni már, mert savas a szám a túróruditól.
07 szeptember 2008
Besz
Csak röviden, röviden beszámolni. Mert a mai napon a nyár még egy utolsót beleböfögött az életembe, a szobámban 29,5 fokos melegrekord dőlt meg. A nyár még egy utolsó ejakulált ide, ahogy az ősz, ez a femme fatale tűsarkújával végre kiteperte belőle az utolsó szuszt is. Mert nekem az ősz egy nő, nem az özvegyasszony, hanem a keserűség asszonya, a Gyöngyszoknya asszonya, mert a nő nekem úgyis mindig az lesz, amivel én felruházom, és én bizony szomorúsággal és novemberi esővel ruházom fel, az ősz egy csaj beburkolva zakóba és irodai cipellőbe, hevesen rejtegetett mellekkel, hátrafacsart szoros hajjal, a konvex asszony, aki szoros, aki nem tud kieengedni és még a diszkóban is szögletesek a mozdulatai, de tele van szikrával, tele komolysággal, izzó iróniával és áthatolhatatlan humortalansággal, ám ettől olyan izgató, ettől tapad rá megadóan az őszi zakó, a szeméremdombjáig rátapad, és a haja még mindig szorosan a fejéhez tapad, csak egy kósza tincs áll el, majdnem merőlegesen a fejétől, de elhaladtában megsuhint a kósza tincs és én bevágódok a sínekre, mert mindez már hazafelé történik, a metróban. Egyébiránt utálom az őszt, mint évszakot. Anyukámnak a kedvence. Mindegy.
A kerti medence helyén 5,5 méter átmérőjű sárgás, rothadó fű-kör. Trágya szaga vagyon. Ott rohad a körben ez a nyár is, az a halál zóna, az ember kinéz az ablakon és az erjedő placc magába szippantja. Ezzel egyidőben, ma reggel fedeztem fel egy ujjbegynyi anyajegyet a jobb vállamon. Mintha a kör kicsinyített mása és billoga pecsételődött volna oda egyetlen éjszaka, ami alatt egy szemhunyásnyit nem aludtam a melegtől. Kiderült azonban hogy egy hónappal ezelőtti égésfolt barnult be így és már vakarni is lehetett. Persze ne kérdezze senki, hogy mikor égettem meg a vállamat, hosszú történet és most fáradt is vagyok. De a kör oda került a vállamra, a romlás pecsétjeként. Kint a kertben egy 5,5 méter átmérőjű sárgás, rothadó fű-kör van. Vagyon.
Sok zene ma is, bátyám majdnem kidobásra került ömlesztett cédéit végzem ki sorra. Szerencsére kevés a 80-as évek, de még így is zavaróan hat, ha az énekben egy hajlításkor már előre tudom, hova fog érkezni a hang, és jé, még az akkordozás is pont úgy alakul, hogy az énekhang az akkord alaphangját találja el. 90-es és 2000-es évek pop anyaga, már a nevüket is alig tudom, 4/4-es ütem, olyan dob-anyagok, amiket egy ceruzával első hallásra végigkövetek, ha mondjuk a mutatóujjammal követem a cint melléje. Tény, ezek a számok nagy hányadban kiváló marketing-érzékkel megkomponált darabok, renomés dalszerzők ülnek a tárgyalóteremben és írják a sakirának meg a sernek a dalokat, powerpoint-ban kivetítve a preferenciák a falra, illetve a dal-táblázat, intro, bridge, chorus, verse, chorus etc.
A délutáni családi összejövetel és a sajgó kezeim miatt este nyolckor került a kezembe először az elektromos gitár, addig valamit szenvedtem a harminc fokban a pangó akusztikus darabjaimmal, amiket már réges-régen nem gyakoroltam a flamenkón kívül. Este nyolckor azonban végre elővettem suta kis 6húrosomat, csuparozsda húrjaival (két nap alatt sikerült ebbe a stádiumba kerülni az Ernie Ball-okkal, Elixir meg még mindig nincs, na majd a héten), és bizony elcsodálkoztam azon, mennyi erő kerül a hajlításaimba, mennyire könnyen shreddelek, és hogy milyen komfortérzet kerített hatalmába a vasalódeszka-kényelmű falécen, mely nem kis magabiztossággal párosult. És valóban, előre megfontolt tervem csak zseniális pedagógiai érzékemet támasztja alá: a vastag 7 húroson már bő egy hónap alatt megedződtem! Az első napokban csak annyit érez az ember, hogy a tág fekvések gyengébben mennek vagy hogy hamarabb fárad a bal kéz, de a napi órás gyakorlások végül hozzászoktatnak új kedvencemhez. Egy majdnem fele olyan könnyű, vékony nyakú, a 6 húrjával letisztultabb rajzolatot mutató fogólappal kecsegtető gitár viszont ehhez képest egészen más. Persze nem fogok lemondani a Schecteremről. Főleg, ha ilyen hatást produkál, főleg, mert 7 húrja van, főleg, mert még így is százszor kényelmesebb a fogólapja.
Ma csak nagyon keveset játszottam, de legalább a begyakorolt darabok mennek. Néhány link következik hát a GMC-ről, amely leckéket már elsajátítottam, de videót sajnos nem tudok ide másolni, mert az url-jük nem nyitott:
http://www.guitarmasterclass.net/solo-guitar/iron-maiden-lesson2/
http://www.guitarmasterclass.net/rhythm-guitar/f-sharp-riff-and-solo/
http://www.guitarmasterclass.net/solo-guitar/no-way-out/
http://www.guitarmasterclass.net/rhythm-guitar/muse-style-lesson/
Szóval már eléggé elégedett vagyok, de ez persze csak negatívum, hiszen ilyenkor ellustulok és nem gyakorlok eleget. Akkor leszek végleg elégedett, ha a youtube-ra kerülök föl velük.
Holnap, fél kilenckor, egy, szeminárummal, kezdek, pont.
A kerti medence helyén 5,5 méter átmérőjű sárgás, rothadó fű-kör. Trágya szaga vagyon. Ott rohad a körben ez a nyár is, az a halál zóna, az ember kinéz az ablakon és az erjedő placc magába szippantja. Ezzel egyidőben, ma reggel fedeztem fel egy ujjbegynyi anyajegyet a jobb vállamon. Mintha a kör kicsinyített mása és billoga pecsételődött volna oda egyetlen éjszaka, ami alatt egy szemhunyásnyit nem aludtam a melegtől. Kiderült azonban hogy egy hónappal ezelőtti égésfolt barnult be így és már vakarni is lehetett. Persze ne kérdezze senki, hogy mikor égettem meg a vállamat, hosszú történet és most fáradt is vagyok. De a kör oda került a vállamra, a romlás pecsétjeként. Kint a kertben egy 5,5 méter átmérőjű sárgás, rothadó fű-kör van. Vagyon.
Sok zene ma is, bátyám majdnem kidobásra került ömlesztett cédéit végzem ki sorra. Szerencsére kevés a 80-as évek, de még így is zavaróan hat, ha az énekben egy hajlításkor már előre tudom, hova fog érkezni a hang, és jé, még az akkordozás is pont úgy alakul, hogy az énekhang az akkord alaphangját találja el. 90-es és 2000-es évek pop anyaga, már a nevüket is alig tudom, 4/4-es ütem, olyan dob-anyagok, amiket egy ceruzával első hallásra végigkövetek, ha mondjuk a mutatóujjammal követem a cint melléje. Tény, ezek a számok nagy hányadban kiváló marketing-érzékkel megkomponált darabok, renomés dalszerzők ülnek a tárgyalóteremben és írják a sakirának meg a sernek a dalokat, powerpoint-ban kivetítve a preferenciák a falra, illetve a dal-táblázat, intro, bridge, chorus, verse, chorus etc.
A délutáni családi összejövetel és a sajgó kezeim miatt este nyolckor került a kezembe először az elektromos gitár, addig valamit szenvedtem a harminc fokban a pangó akusztikus darabjaimmal, amiket már réges-régen nem gyakoroltam a flamenkón kívül. Este nyolckor azonban végre elővettem suta kis 6húrosomat, csuparozsda húrjaival (két nap alatt sikerült ebbe a stádiumba kerülni az Ernie Ball-okkal, Elixir meg még mindig nincs, na majd a héten), és bizony elcsodálkoztam azon, mennyi erő kerül a hajlításaimba, mennyire könnyen shreddelek, és hogy milyen komfortérzet kerített hatalmába a vasalódeszka-kényelmű falécen, mely nem kis magabiztossággal párosult. És valóban, előre megfontolt tervem csak zseniális pedagógiai érzékemet támasztja alá: a vastag 7 húroson már bő egy hónap alatt megedződtem! Az első napokban csak annyit érez az ember, hogy a tág fekvések gyengébben mennek vagy hogy hamarabb fárad a bal kéz, de a napi órás gyakorlások végül hozzászoktatnak új kedvencemhez. Egy majdnem fele olyan könnyű, vékony nyakú, a 6 húrjával letisztultabb rajzolatot mutató fogólappal kecsegtető gitár viszont ehhez képest egészen más. Persze nem fogok lemondani a Schecteremről. Főleg, ha ilyen hatást produkál, főleg, mert 7 húrja van, főleg, mert még így is százszor kényelmesebb a fogólapja.
Ma csak nagyon keveset játszottam, de legalább a begyakorolt darabok mennek. Néhány link következik hát a GMC-ről, amely leckéket már elsajátítottam, de videót sajnos nem tudok ide másolni, mert az url-jük nem nyitott:
http://www.guitarmasterclass.net/solo-guitar/iron-maiden-lesson2/
http://www.guitarmasterclass.net/rhythm-guitar/f-sharp-riff-and-solo/
http://www.guitarmasterclass.net/solo-guitar/no-way-out/
http://www.guitarmasterclass.net/rhythm-guitar/muse-style-lesson/
Szóval már eléggé elégedett vagyok, de ez persze csak negatívum, hiszen ilyenkor ellustulok és nem gyakorlok eleget. Akkor leszek végleg elégedett, ha a youtube-ra kerülök föl velük.
Holnap, fél kilenckor, egy, szeminárummal, kezdek, pont.
06 szeptember 2008
Vissza 92-be és előre Minszkbe
Mint egy vödör algás medencevíz a nyakamba fojt ez a reggel is. Az idei év még el sem kezdődött, de gyakorlatilag utálok már minden papírmasé reggelt, aludni lenne jó pedig a végtelenségig, én maszkulin csipkerózsika, borostával és napos pólóval, izzadván a 27 fokban, ami rámköszönt, hajnali tizenegykor Ma 252 vödör vizet mertem ki a kerti medencéből mire az végre kiürült hálaajóistennek. Kisakkoztam még az órarendemet, hogy legalább a kötelezők beférjenek, igaz, így is két előadásra nem tudok eljárni. Már fél négy volt ekkor és egy hang nem sok, annyit sem gyakoroltam.
Telnek az órák de aztán gyáván visszatekercselnek amikor hirtelen rámtör az önreflexió, ilyenkor persze gyáván bemerevedik az idő, és mindez csupán arra jó, hogy más nincs is előttem a kapuson kívül, öt méter a gólvonal, ajtóablak, és én fölékúrom a labdát, pont a rendes csobogásában megakaszott és így pocsolyába összegyűlő időtócsában megcsúszva.
Aztán remegő ujjakkal nekiálltam gyakorolni, de dobgép és backing track-ek nélkül alig sikerült valamit, vagy inkább bármit is, gyorsan nekikezdtem hát a megszokott leckéknek és betanult számoknak, hogy legalább azt érezzem, van valami közöm ehhez a hangszerhez. Ma, este fél kilenckor már túl vagyok kb. 3,5 órán, és már sokat fejlődtem valahogy, de az is igaz, hogy talán túl sok volt így egész nyáron ebből a zenéből, kezd kicsit fűszeretlenedni, rágom a számat, de az már az ínyem, bassza meg az ínyem, ettől olyan sós.
A húgom régi kazettákon megtalálta a ’92-ben készült többek között karácsonyi felvételeket – rólam. Nem is igazán 2 éves önmagamat bámulom, akinek ráadásul pont akkor szakadhatott meg éppen fejlődő éntudata, hiszen a kamera képe vigyázatlanul ki volt vetítve a nappaliban a tévé képernyőjére is, ráadásul tükörként sem viselkedett, mert nem a tévé mellől, hanem vele szemben kameráztak, én pedig ott kóvályogtam, látva magamat, de az hátat fordított ha néztem, és ha hátat fordítottam, már valaki közeledett hátulról felém, aki én voltam, akkoriban pedig a kedvenc játékom a lábos-pakolás volt, a konyhát kirámolva feltornyozni az edényeket a két lakótelepi garzonfotelban, ingázva a konyha és a nappali között, de állandóan ott voltam, a tévében, aki pedig nem én voltam, hanem valaki más és nem bírtam levenni a szememet róla, a megszeppent szememet. De én így 2008-ban nem is magamat figyeltem, hanem a fel-felbukkanó fiatal szülőket, akik nem őszek, akik fürgék még és termékenyek, és a karácsonyi felvételen ráadásul apám éppen megkapja ajándékba a két Napoleon Boulevard és a Lilla cédéket, amiket ebben a percben is hallgatok berippelve egy playlist-ről, tizenhat év távlatából, mondom, szerencsére nem az idő-elpergett-fölöttem-érzem-hogy-öregszek-bassza-meg-mit-lehet-tenni érzés fogott el, csak a szüleimet néztem, ahogy apám még jóképű férfi az anyukám meg harmincévesen is kislány karcsú lábakkal meg minden.
Most hasogatnak az ujjaim, talán éppen kis bundáskenyér-katonákat szeletelnek rajtuk, és csapódik a kés, ahogy a nyúlós, többnapos bundáskenyeret átszeli végre. Azonkívül fasza kis fejfájás, ez a bejegyzés meg csak nem akar befejezdőni, nyúlik, mint a tészta, a vörd alján már írja, hogy ötszáz szó, a tegnapi meg 1700 körüli volt. Még a filozófiai verseny-esszék, a töri faktos esszék és a magyaros esszék írogatásakor szoktam rá, hogy figyeljem, akkor még karakter-pontosan. Fáj az ínhüvelyem is, ahogy gépelek, úgyhogy ezzel vigyázni kell, nem hiányzik a kiadós ínhüvelygyuszi. A héten remélem sikerül egy rendes klaviatúrát vennem magamnak, és akkor végleg átköltözök a MacBook-ra, azzal kéne előadásra is járni, már amelyikre ráérek elmenni. Kis húsz fős csoportokban leszünk majd, alig lesz egyetem-feeling a sokszáz emberes előadásokkal, olyan kevés marad.
Összeszámoltam, tegnap tizenhárom pengetőt markoltam ki összesen, abból már kettőt elvesztettem a szobámban. Csak abban bízhatok, hogy egy idő után minden kis búvóhelyre kerül már egy pengető, és így nem kell miattuk aggódni.
Kicsit katonásan vezetem ezt a blogot, meghitt grafomániával, de úgy értem szó szerint katonásan, mellettem hever a dögcédula, a tölténytárak és megpucolt Colt-om, heverek a tábori ágyon, most írhatom a mire-kikerül-hatszor-felbontják-és-cenzúrázzák szerelmes leveleket a babámnak, és a cserkészfiú lelkesedésével összemaszatolt képeslapokat a szülőknek, holnap bevetés, lehet, hogy az utolsó dokumentum rólam pont ez a blogbejegyzés, mely majd második VH-s múzeumba kerül mondjuk Minszkben, ahol talán még soha nem is értek rá ilyen múzeumot létesíteni, de majd odakerülök a frontról, de holnap nem bevetés lesz, hanem vasárnap.
Telnek az órák de aztán gyáván visszatekercselnek amikor hirtelen rámtör az önreflexió, ilyenkor persze gyáván bemerevedik az idő, és mindez csupán arra jó, hogy más nincs is előttem a kapuson kívül, öt méter a gólvonal, ajtóablak, és én fölékúrom a labdát, pont a rendes csobogásában megakaszott és így pocsolyába összegyűlő időtócsában megcsúszva.
Aztán remegő ujjakkal nekiálltam gyakorolni, de dobgép és backing track-ek nélkül alig sikerült valamit, vagy inkább bármit is, gyorsan nekikezdtem hát a megszokott leckéknek és betanult számoknak, hogy legalább azt érezzem, van valami közöm ehhez a hangszerhez. Ma, este fél kilenckor már túl vagyok kb. 3,5 órán, és már sokat fejlődtem valahogy, de az is igaz, hogy talán túl sok volt így egész nyáron ebből a zenéből, kezd kicsit fűszeretlenedni, rágom a számat, de az már az ínyem, bassza meg az ínyem, ettől olyan sós.
A húgom régi kazettákon megtalálta a ’92-ben készült többek között karácsonyi felvételeket – rólam. Nem is igazán 2 éves önmagamat bámulom, akinek ráadásul pont akkor szakadhatott meg éppen fejlődő éntudata, hiszen a kamera képe vigyázatlanul ki volt vetítve a nappaliban a tévé képernyőjére is, ráadásul tükörként sem viselkedett, mert nem a tévé mellől, hanem vele szemben kameráztak, én pedig ott kóvályogtam, látva magamat, de az hátat fordított ha néztem, és ha hátat fordítottam, már valaki közeledett hátulról felém, aki én voltam, akkoriban pedig a kedvenc játékom a lábos-pakolás volt, a konyhát kirámolva feltornyozni az edényeket a két lakótelepi garzonfotelban, ingázva a konyha és a nappali között, de állandóan ott voltam, a tévében, aki pedig nem én voltam, hanem valaki más és nem bírtam levenni a szememet róla, a megszeppent szememet. De én így 2008-ban nem is magamat figyeltem, hanem a fel-felbukkanó fiatal szülőket, akik nem őszek, akik fürgék még és termékenyek, és a karácsonyi felvételen ráadásul apám éppen megkapja ajándékba a két Napoleon Boulevard és a Lilla cédéket, amiket ebben a percben is hallgatok berippelve egy playlist-ről, tizenhat év távlatából, mondom, szerencsére nem az idő-elpergett-fölöttem-érzem-hogy-öregszek-bassza-meg-mit-lehet-tenni érzés fogott el, csak a szüleimet néztem, ahogy apám még jóképű férfi az anyukám meg harmincévesen is kislány karcsú lábakkal meg minden.
Most hasogatnak az ujjaim, talán éppen kis bundáskenyér-katonákat szeletelnek rajtuk, és csapódik a kés, ahogy a nyúlós, többnapos bundáskenyeret átszeli végre. Azonkívül fasza kis fejfájás, ez a bejegyzés meg csak nem akar befejezdőni, nyúlik, mint a tészta, a vörd alján már írja, hogy ötszáz szó, a tegnapi meg 1700 körüli volt. Még a filozófiai verseny-esszék, a töri faktos esszék és a magyaros esszék írogatásakor szoktam rá, hogy figyeljem, akkor még karakter-pontosan. Fáj az ínhüvelyem is, ahogy gépelek, úgyhogy ezzel vigyázni kell, nem hiányzik a kiadós ínhüvelygyuszi. A héten remélem sikerül egy rendes klaviatúrát vennem magamnak, és akkor végleg átköltözök a MacBook-ra, azzal kéne előadásra is járni, már amelyikre ráérek elmenni. Kis húsz fős csoportokban leszünk majd, alig lesz egyetem-feeling a sokszáz emberes előadásokkal, olyan kevés marad.
Összeszámoltam, tegnap tizenhárom pengetőt markoltam ki összesen, abból már kettőt elvesztettem a szobámban. Csak abban bízhatok, hogy egy idő után minden kis búvóhelyre kerül már egy pengető, és így nem kell miattuk aggódni.
Kicsit katonásan vezetem ezt a blogot, meghitt grafomániával, de úgy értem szó szerint katonásan, mellettem hever a dögcédula, a tölténytárak és megpucolt Colt-om, heverek a tábori ágyon, most írhatom a mire-kikerül-hatszor-felbontják-és-cenzúrázzák szerelmes leveleket a babámnak, és a cserkészfiú lelkesedésével összemaszatolt képeslapokat a szülőknek, holnap bevetés, lehet, hogy az utolsó dokumentum rólam pont ez a blogbejegyzés, mely majd második VH-s múzeumba kerül mondjuk Minszkben, ahol talán még soha nem is értek rá ilyen múzeumot létesíteni, de majd odakerülök a frontról, de holnap nem bevetés lesz, hanem vasárnap.
05 szeptember 2008
Kontakt
Reggel felpattan a szemem mint az ELZETT lakat, rajta ujjbegy nagyságú tárcsányi területen izzik a levegő, és olyan, mint ha éppen hályogot vakartak volna le róla, vagy éppen egy kontaktlencsét, és alá áramlik a nyers levegő. De a kontaktlencséről majd később.
Fél tizenegy, éppenhogy pirkad, a konyhában megvendégelem magam egy kurva erős kávéval. Aztán még eggyel. Egy harmadik bögrét dédelgetve vonszolom vissza magam a szobába, és mintha még mindig tegnap lenne, illetve ma, mert 2-kor feküdtem le tegnap, illetve ma, de alig bírtam elaludni, ott izzott még benne a Davidoff füstje, az éjszakai város leve, vagy éppen egy kontaktlencse. De a kontaktlencse csak később jön.
Tegnap megtartatott hát a pókerévad nyitó estje, egy kettes párral győzedelmeskedvén az első körben B. barátom (káró-treff, ami még a színek között is a két leggyengébb, hivatalosan pl. egy pikk-kőr kettes párral és azonos magas lapokkal a pikk-kőr nyer...), nekem két Guinness és trappista karamell ízű belga sör. Belőlem dől a szó kifele, végigcsobog az asztalon és nedves kézzel a zsetonhalmokba túr, ugyanúgy dől kifele, ahogy a barna nedű befele, talán hogy az egyensúly megmaradjon, és én ne essek le a karzatról hátrafele, mert bizony bejáratott pókeros helyünk a Fiktív Pub galériáján foglal helyet, a grillezős bazaltkövek felett, ahol megreked a hőség és a füst, pedig tegnap szivar nem is került öngyújtóközelbe. Belőlem dől a szó, a nagyképűség és az artikulálatlanság, rég nem ittam a jóból megfelelő mértékkel már, a kezeim végre pihennek, a plasztikkártyát simogatják, a zsetont dédelgetik, a tornyok hulló redőit pásztázzák puhán, és igen, kijön az ász-magas full, kijön a szín, a sor. Gyorsan pereg le a csütörtök éjjel négy óra zsinórban, vagy inkább zsetonban, kicsit valóban messze száll most az alattunk pulzáló mocskos város, pedig ha iszik az ember, akkor általában csak belesüllyed a bazaltkövek salak-fugái közé, de most nem, most lebegtünk kicsit talán, ha nem túlzok, a város felett, a füstben és melegben.
És utána az éjszakai város ünnepélyessége, mely megjátszott, mert az éjszaka kelyhe mögött nem az ostyát töri meg, hanem malmozik és várja a reggelt. A Duna olajáradat, az éjszakaik lehetetlenül suhanó akváriumok, a huszonöt fokos szél az arcomba vág. Az utcánkon felfelé jövet az aszfalt, mely izzott valamelyik nap még, és összefolyt az Arch Enemy riffekkel, most ugyanolya tintás, csak hideg, géles, az ember szabad bokáját kóstolgató. Hivatalos a szó: offset, hajnali kettőkor a kontúrok túlcsordulnak, és sokszor tűnt már olyannak nekem egy nap, hogy a hajnali papírmaséból estére beérnek és betűrődnek a formák, de már annyira élesek, hogy túlfolyva a körvonalakat megint eláznak, és bár valami gyors centrifuga nyomán még kavarog a matt anyag, reggelre felszáll, általában derékmagasságig, addig ázni el a hajnali buszmegállókban, felszáll a takonyszerű föl. Jobboldalon dohog a vízmű épülete, a levelek mögül szűrődő beteg utcalámpa víziószerű. Elhatároztam, hogy legközelebb megint rendezek magmnak egy ilyen Brassai-jellegű éjszakai városkörutat az állvánnyal és az új Canon 40D-vel, mint amilyet még tavaly szeptemberben, azaz pont egy évvel ezelőtt rendeztem egy pályázat fődíját meghódítandó, és most majd újra, mert ezeket a dolgokat ilyenkor nem lehet kihagyni. Az utolsó kanyarban egy hatalmas, fehér Skoda Octavia harap bele a látómezőmbe, rajta mintha cinkelték volna, a falevelek árnyéka, csillog a Skoda és mindjárt meg is indul felém, ugrásra kész pozitúrában megmerevedve az útpadka szélén, egy hatalmas állat, de a következő pillanatban ugyanígy ékszerré kristályosodik, az abroncsából kirajzolódnak a tűlevélszerű rovátkák. Az aszfalt rücskei között valószínűleg tinta folyik, vagy olaj, és akármelyik pillanatban begyulladhat az utca lámpa savas lángjától. Ezt nem tudhatja ilyenkor az ember, ezt nem. Szól közben a Lilla-szólóalbum, Ködpuha zuhanás, zseniális cintányér-játékkal, katonás pergődobokkal, és igen, fent, hol a torony áll, közelebb jön az ég, ilyenkor, az éjszakai kóborlások alkalmával, amikor már nem ijesztenek rám halotthalovány ismerősök a Móricz éjjelnappalijaiból kitámolyogva vagy csak amikor ott kotlanak, mint a tyúkok remegő, borsodit szorongató kézzel, amikor a város van és én, egy olyan stádiumban, mikorra az ember már végre túltette magát azon, hogy éjszaka kerül elő a város nyomora, a térképet rajzoló penész, hanem már csak a forma van és a valóság, a bazaltkocka-halom sziluettje, a támolygó részegek rovátkolt homlokai, a levelek surrogása, a hatalmas kátyúk az úton tele titokkal, ilyenkor általában az emberre szakad az éjszaka, és egy pillanat alatt lerészegedik tőle, csak forma van és az iPod-zenén kívül a tér és a formák zenéje, de nem térzene, mert mindez két dimenziós, a fotós perspektívája, az a kétdimenzió, ami már rég meghaladta a márványporos szobrászat idomain megcsillanó humortalan fénytörést, mert itt színek vannak, tapintások, zene van, mozdulatlanság van.
A ház otthon alszik, a hűtő nyílik, benne a vacsora maradékának bundáskenyér-zsánere. Ki vagyok száradva, a nyelőcsövemben talán már kis porcicák kergetőznek, van még egy Efes, de inkább csak ledöntök 1 liter szprájtot. A nappaliból a tévé hatalmas és fekete, a hűtő zúg, és most olyan a hűtő, mint a világ értelmének végső megfejtése, a monoton zúgás, hogy bizony rúgkapálhatsz a kis életeddel, a hűtő zúgni fog azután is, meg még azután is, könyörtelenül, és nem múlik, a folyóba nem léphetsz kétszer, de a hűtő zaja csak 1 van. Az első zúgatatlan zúgó, vagy mi. De akkor az történt, mintha nyakonfojtottak volna, mert hiába fejteggettem ezt így magamban, ott kuporogva a szprájttal éjjel kettőkor, mert hirtelen elhallgatott a hűtő, talán most sikerült a megfelelő klímát újra elérni az én nyitogatásaim után. A világ megállt, kis damilon pörög még a lendülettől, mielőtt a Nagy Fekete Torok elnyelné véglegesen, a vergődö kis tengerimalacot, ezt az értelmetlen világot, bassza meg, mindjárt elnyeli.
Szobámban a hangszerek csendélete, a klaviatúra, suta kis spanyolgitárom, és a fémes csillogású elektromosok, még nem kapcsolom fel a villanyt, a folyosóról szűrődik be monoton párákban a lámpafény, kis stúdióm néma, és azt gondolom, a világon ezerszámra kóborló stúdiózenészek közül egyvalaki már igazán megírhatná ennek dalát, a néma hangszerek abszurditásáról szóló dalt, ahogy csillognak mogorván a beszűrődő félhomályban, némán, ásítozva a dobok és a hanglyukak, a hangfalak és kombók leszőnyegezett, levarrt szájai is némák, és a stúdióban halotti kuss van.
Én szeretek a polihisztor öntudatával és cinizmusával megbolygatni álomszerű víziókat, így például hazafelé jövet is az utcánkban is jobb kézzel egy kresz-tankönyvet szorongattam, a "veszélyes hulladékot szállító tehergépkocsik számára behajtani tilos" táblákkal és a "veszélyes hulladékot szállító tehergépkocsik számára behajtani tilos vége" táblákkal, és most ott állok néma kis hangszereim között, de nem ragadom meg egyiket se, hanem csak ledobálom füstszagú ruháimat, és azon filózva, hogy most Happy Tree Friend-set nézzek a netről, tanuljak kreszt tovább, vagy kezdjek el rendet rakni és a mosókonyhában zoknit vasalni, végül is az alvást választottam, még mindig huszonnégy fok, lomha legyek köröznek a szobában végig. Alig tudok elaludni, kis kukacként feltekeredek a takarómra és várom a hajnalt.
Kora délután folyamán sikerült abszolválnom egy kis gyakorlást, az órarendem még mindig apró szilánkokra robbantva hever az etr padlóján, az utóbbi egy hét rangsorolásai alapján. Még két órát kéne megcéloznom a versenyidőszakban, de az etr már fél háromtól nem elérhető, ugyanis túlterhelt. Megyek a vesztendbe, első utam az eldorádóba vezet, ahová egy határozott mozdulattal beállítván először is végiglegeltetem a szemem a Honeyburst Epiphone LP-n, amit végül nem vettem meg, hanem helyette a 7húrost, másodszor pedig a pulton található pengetőtartó kis vitrinjét felnyitva kimarkoltam az összes Dunlop 0.96-os rózsaszín pengetőt, a kedvencemet, amiből a szobámban már 3-at is elvesztettem eddig. Segíthetek még valamiben, hebegi az eladó, mondom, Elixir húrokat kérek, de csak nejlon húrt találtak belőle. Próbáltak rámsózni daddariót és valami nóném szart, de én (persze csak kulturáltan és magamban) már szólásra is nyitottam számat, hogy műszaki drótot majd veszek az óbudai autósboltban, köszönöm szépen, az úgyis közelebb van. Eljöttem egy marék pengetővel. Na és most jön a kontaktlencsés.
Vizsgálat, műszerek. Világítják a szemem, de nem közvetlenül egy kis lámpából, hanem tükrözve, be van szorítva az állam és a homlokom, és a tükör szórja szét, és ott van a gigantikus szivárványhártyám, lebeg mindenfele a tükörből, tele van velük a szoba, pislognak és bámulnak. Fölfelé kell néznem, majd oldalra és baloldalra, a nő tépi a szemhéjamat és felrémlik apró foltokban valami barázdált felület a szivárványhártyám helyén, mint a kiszáradt tó fenekén a töredezett sár, lehet, hogy az már a retina maga, és félve nagyot nyelek. A nő berakja a kontaklencsét, lassan borul a világ, lassan elalszik a világ, vizes a rendelőszoba a vesztend kicsi eldugott rendelőszobája az Optiris-ben, hasogatják a szememet, mely kifolyik, ahogy a nagymamám hosszúkörmös ujjai között még régen, kicsi korom idején szétrobbant egy parfümgalacsin, aminek a fürdőkádban kellett volna oldódnia Csepelen, de én bizony reklamáltam, hogy a tíz éves zselatinos golyócska még mindig csak nyúlik, mint a disznó szeme, amit meg Nagylózson adtam oda disznóvágáskor a kutyának évekkel azelőtt, aki azt szétharapta és csorgott ki a fekete csarnokvíz, pont így pattan el parfümlabda a hosszkörmös ujjak között Csepelen és így pukkan ki az én szemem is, ahogy turkáltak, turkáltak nem a számban, a seggemben, a fülemben, orromban, torkomban vagy a gyomromban, hanem a szememben turkáltak. Az első levételkor a nő a körmével szépen a lencse alá kanalazott, és talán hasadt kis cafatokban a szaruhártyám. Nekem már aztán soha nem sikerült feltennem ott a rendelőben a lencséket, a szemem becsukódott, mentve zsigerből a menthetőt, mert már eljátszottuk a bizalmát, mint a kis trezor számkombinációival, a harmadik után nagyot kattan az utolsó biztonsági retesz is.
Izzik a szemem most is, mintha tüzes pénzérmék hevernének rajta a legnagyobb kényelemben, a szemem most a tövéig izzik, talán az aljáig, ahol feltöredezett már a sár, mert már nincs is víz a szembemben, hanem fel van fújva, és már kiszáradt az alja, az időszakos tó vagy alpesi tengerszem alja, feltöredezett a sár a sárgafoltomon, és már gaz növi be a háromszög alakú vízbeugrani tilos táblát a tövénél, és ameddig a szem ellát (az enyémet leszámítva) mindenhol töredezett sártenger, de talán két méteres mélységben már előkerülnének a lelőtt első világháborús vadászrepülők, talán azokat még múzeumokba lehet szállítani, de az ég a kiszáradt tó felett hatalmas, lapított kupola-jellegű, üveges, mint egy gigantikus kontaktlencse, és benne viharfelhők gyűlnek, ahogy én már szó szerint sírok a kínzástól, begyulladt szemekkel.
Most itthon vagyok és zsonglőrködök a pengetőkkel. Az alkaromban az inak bekrepáltak, kis selyemhernyók mászkálnak rajta és talán majd behímzik enyhítő selyemmel az alkaromban az inakat. Van itthon vagy kétszáz pengető, köztük a tévesen vásárolt tizenkét darab 0.46 milliméteres is, melyek papírszerűek és olyan lágyak és úgy hajlanak, mint a kontaktlencse, mert nejlonhúrra valók. Kicsit fóbiáim lettek talán a kontaktlencsétől, próbáltam megidézni Spinoza-t, aki négyszáz évvel ezelőtt maga is ott csiszolgatta Amszterdamban a lencséket, és nagyon jó arc a filozófiatörénetben. Aztán Children Of Bodom, Red Light In My Eyes Part I. és II., az egyetlen hallgatható legelső Bodom-albumról. Egy Napoleon Boulevard: Szemtől szembe. És végül írtam egy verset, melynek címe: Emlékszem, de hiteltelennek találtam, hogy helyesen ragozom az ikes igéket, így ez a művem is megsemmisült, főleg a rossz szóvicc nem tetszett benne.
Pörgetem a pengetőket, mint a zsetonokat a kontaktlencse berakásához is koordinálatlannak bizonyuló suta ujjaim között, pörgetem a pengetőket. Mit mondjak még. Ez blogom eddigi leghosszabb bejegyzése, azt hiszem, de még ellenőrzöm. [Ellenőrzi.]
Fél tizenegy, éppenhogy pirkad, a konyhában megvendégelem magam egy kurva erős kávéval. Aztán még eggyel. Egy harmadik bögrét dédelgetve vonszolom vissza magam a szobába, és mintha még mindig tegnap lenne, illetve ma, mert 2-kor feküdtem le tegnap, illetve ma, de alig bírtam elaludni, ott izzott még benne a Davidoff füstje, az éjszakai város leve, vagy éppen egy kontaktlencse. De a kontaktlencse csak később jön.
Tegnap megtartatott hát a pókerévad nyitó estje, egy kettes párral győzedelmeskedvén az első körben B. barátom (káró-treff, ami még a színek között is a két leggyengébb, hivatalosan pl. egy pikk-kőr kettes párral és azonos magas lapokkal a pikk-kőr nyer...), nekem két Guinness és trappista karamell ízű belga sör. Belőlem dől a szó kifele, végigcsobog az asztalon és nedves kézzel a zsetonhalmokba túr, ugyanúgy dől kifele, ahogy a barna nedű befele, talán hogy az egyensúly megmaradjon, és én ne essek le a karzatról hátrafele, mert bizony bejáratott pókeros helyünk a Fiktív Pub galériáján foglal helyet, a grillezős bazaltkövek felett, ahol megreked a hőség és a füst, pedig tegnap szivar nem is került öngyújtóközelbe. Belőlem dől a szó, a nagyképűség és az artikulálatlanság, rég nem ittam a jóból megfelelő mértékkel már, a kezeim végre pihennek, a plasztikkártyát simogatják, a zsetont dédelgetik, a tornyok hulló redőit pásztázzák puhán, és igen, kijön az ász-magas full, kijön a szín, a sor. Gyorsan pereg le a csütörtök éjjel négy óra zsinórban, vagy inkább zsetonban, kicsit valóban messze száll most az alattunk pulzáló mocskos város, pedig ha iszik az ember, akkor általában csak belesüllyed a bazaltkövek salak-fugái közé, de most nem, most lebegtünk kicsit talán, ha nem túlzok, a város felett, a füstben és melegben.
És utána az éjszakai város ünnepélyessége, mely megjátszott, mert az éjszaka kelyhe mögött nem az ostyát töri meg, hanem malmozik és várja a reggelt. A Duna olajáradat, az éjszakaik lehetetlenül suhanó akváriumok, a huszonöt fokos szél az arcomba vág. Az utcánkon felfelé jövet az aszfalt, mely izzott valamelyik nap még, és összefolyt az Arch Enemy riffekkel, most ugyanolya tintás, csak hideg, géles, az ember szabad bokáját kóstolgató. Hivatalos a szó: offset, hajnali kettőkor a kontúrok túlcsordulnak, és sokszor tűnt már olyannak nekem egy nap, hogy a hajnali papírmaséból estére beérnek és betűrődnek a formák, de már annyira élesek, hogy túlfolyva a körvonalakat megint eláznak, és bár valami gyors centrifuga nyomán még kavarog a matt anyag, reggelre felszáll, általában derékmagasságig, addig ázni el a hajnali buszmegállókban, felszáll a takonyszerű föl. Jobboldalon dohog a vízmű épülete, a levelek mögül szűrődő beteg utcalámpa víziószerű. Elhatároztam, hogy legközelebb megint rendezek magmnak egy ilyen Brassai-jellegű éjszakai városkörutat az állvánnyal és az új Canon 40D-vel, mint amilyet még tavaly szeptemberben, azaz pont egy évvel ezelőtt rendeztem egy pályázat fődíját meghódítandó, és most majd újra, mert ezeket a dolgokat ilyenkor nem lehet kihagyni. Az utolsó kanyarban egy hatalmas, fehér Skoda Octavia harap bele a látómezőmbe, rajta mintha cinkelték volna, a falevelek árnyéka, csillog a Skoda és mindjárt meg is indul felém, ugrásra kész pozitúrában megmerevedve az útpadka szélén, egy hatalmas állat, de a következő pillanatban ugyanígy ékszerré kristályosodik, az abroncsából kirajzolódnak a tűlevélszerű rovátkák. Az aszfalt rücskei között valószínűleg tinta folyik, vagy olaj, és akármelyik pillanatban begyulladhat az utca lámpa savas lángjától. Ezt nem tudhatja ilyenkor az ember, ezt nem. Szól közben a Lilla-szólóalbum, Ködpuha zuhanás, zseniális cintányér-játékkal, katonás pergődobokkal, és igen, fent, hol a torony áll, közelebb jön az ég, ilyenkor, az éjszakai kóborlások alkalmával, amikor már nem ijesztenek rám halotthalovány ismerősök a Móricz éjjelnappalijaiból kitámolyogva vagy csak amikor ott kotlanak, mint a tyúkok remegő, borsodit szorongató kézzel, amikor a város van és én, egy olyan stádiumban, mikorra az ember már végre túltette magát azon, hogy éjszaka kerül elő a város nyomora, a térképet rajzoló penész, hanem már csak a forma van és a valóság, a bazaltkocka-halom sziluettje, a támolygó részegek rovátkolt homlokai, a levelek surrogása, a hatalmas kátyúk az úton tele titokkal, ilyenkor általában az emberre szakad az éjszaka, és egy pillanat alatt lerészegedik tőle, csak forma van és az iPod-zenén kívül a tér és a formák zenéje, de nem térzene, mert mindez két dimenziós, a fotós perspektívája, az a kétdimenzió, ami már rég meghaladta a márványporos szobrászat idomain megcsillanó humortalan fénytörést, mert itt színek vannak, tapintások, zene van, mozdulatlanság van.
A ház otthon alszik, a hűtő nyílik, benne a vacsora maradékának bundáskenyér-zsánere. Ki vagyok száradva, a nyelőcsövemben talán már kis porcicák kergetőznek, van még egy Efes, de inkább csak ledöntök 1 liter szprájtot. A nappaliból a tévé hatalmas és fekete, a hűtő zúg, és most olyan a hűtő, mint a világ értelmének végső megfejtése, a monoton zúgás, hogy bizony rúgkapálhatsz a kis életeddel, a hűtő zúgni fog azután is, meg még azután is, könyörtelenül, és nem múlik, a folyóba nem léphetsz kétszer, de a hűtő zaja csak 1 van. Az első zúgatatlan zúgó, vagy mi. De akkor az történt, mintha nyakonfojtottak volna, mert hiába fejteggettem ezt így magamban, ott kuporogva a szprájttal éjjel kettőkor, mert hirtelen elhallgatott a hűtő, talán most sikerült a megfelelő klímát újra elérni az én nyitogatásaim után. A világ megállt, kis damilon pörög még a lendülettől, mielőtt a Nagy Fekete Torok elnyelné véglegesen, a vergődö kis tengerimalacot, ezt az értelmetlen világot, bassza meg, mindjárt elnyeli.
Szobámban a hangszerek csendélete, a klaviatúra, suta kis spanyolgitárom, és a fémes csillogású elektromosok, még nem kapcsolom fel a villanyt, a folyosóról szűrődik be monoton párákban a lámpafény, kis stúdióm néma, és azt gondolom, a világon ezerszámra kóborló stúdiózenészek közül egyvalaki már igazán megírhatná ennek dalát, a néma hangszerek abszurditásáról szóló dalt, ahogy csillognak mogorván a beszűrődő félhomályban, némán, ásítozva a dobok és a hanglyukak, a hangfalak és kombók leszőnyegezett, levarrt szájai is némák, és a stúdióban halotti kuss van.
Én szeretek a polihisztor öntudatával és cinizmusával megbolygatni álomszerű víziókat, így például hazafelé jövet is az utcánkban is jobb kézzel egy kresz-tankönyvet szorongattam, a "veszélyes hulladékot szállító tehergépkocsik számára behajtani tilos" táblákkal és a "veszélyes hulladékot szállító tehergépkocsik számára behajtani tilos vége" táblákkal, és most ott állok néma kis hangszereim között, de nem ragadom meg egyiket se, hanem csak ledobálom füstszagú ruháimat, és azon filózva, hogy most Happy Tree Friend-set nézzek a netről, tanuljak kreszt tovább, vagy kezdjek el rendet rakni és a mosókonyhában zoknit vasalni, végül is az alvást választottam, még mindig huszonnégy fok, lomha legyek köröznek a szobában végig. Alig tudok elaludni, kis kukacként feltekeredek a takarómra és várom a hajnalt.
Kora délután folyamán sikerült abszolválnom egy kis gyakorlást, az órarendem még mindig apró szilánkokra robbantva hever az etr padlóján, az utóbbi egy hét rangsorolásai alapján. Még két órát kéne megcéloznom a versenyidőszakban, de az etr már fél háromtól nem elérhető, ugyanis túlterhelt. Megyek a vesztendbe, első utam az eldorádóba vezet, ahová egy határozott mozdulattal beállítván először is végiglegeltetem a szemem a Honeyburst Epiphone LP-n, amit végül nem vettem meg, hanem helyette a 7húrost, másodszor pedig a pulton található pengetőtartó kis vitrinjét felnyitva kimarkoltam az összes Dunlop 0.96-os rózsaszín pengetőt, a kedvencemet, amiből a szobámban már 3-at is elvesztettem eddig. Segíthetek még valamiben, hebegi az eladó, mondom, Elixir húrokat kérek, de csak nejlon húrt találtak belőle. Próbáltak rámsózni daddariót és valami nóném szart, de én (persze csak kulturáltan és magamban) már szólásra is nyitottam számat, hogy műszaki drótot majd veszek az óbudai autósboltban, köszönöm szépen, az úgyis közelebb van. Eljöttem egy marék pengetővel. Na és most jön a kontaktlencsés.
Vizsgálat, műszerek. Világítják a szemem, de nem közvetlenül egy kis lámpából, hanem tükrözve, be van szorítva az állam és a homlokom, és a tükör szórja szét, és ott van a gigantikus szivárványhártyám, lebeg mindenfele a tükörből, tele van velük a szoba, pislognak és bámulnak. Fölfelé kell néznem, majd oldalra és baloldalra, a nő tépi a szemhéjamat és felrémlik apró foltokban valami barázdált felület a szivárványhártyám helyén, mint a kiszáradt tó fenekén a töredezett sár, lehet, hogy az már a retina maga, és félve nagyot nyelek. A nő berakja a kontaklencsét, lassan borul a világ, lassan elalszik a világ, vizes a rendelőszoba a vesztend kicsi eldugott rendelőszobája az Optiris-ben, hasogatják a szememet, mely kifolyik, ahogy a nagymamám hosszúkörmös ujjai között még régen, kicsi korom idején szétrobbant egy parfümgalacsin, aminek a fürdőkádban kellett volna oldódnia Csepelen, de én bizony reklamáltam, hogy a tíz éves zselatinos golyócska még mindig csak nyúlik, mint a disznó szeme, amit meg Nagylózson adtam oda disznóvágáskor a kutyának évekkel azelőtt, aki azt szétharapta és csorgott ki a fekete csarnokvíz, pont így pattan el parfümlabda a hosszkörmös ujjak között Csepelen és így pukkan ki az én szemem is, ahogy turkáltak, turkáltak nem a számban, a seggemben, a fülemben, orromban, torkomban vagy a gyomromban, hanem a szememben turkáltak. Az első levételkor a nő a körmével szépen a lencse alá kanalazott, és talán hasadt kis cafatokban a szaruhártyám. Nekem már aztán soha nem sikerült feltennem ott a rendelőben a lencséket, a szemem becsukódott, mentve zsigerből a menthetőt, mert már eljátszottuk a bizalmát, mint a kis trezor számkombinációival, a harmadik után nagyot kattan az utolsó biztonsági retesz is.
Izzik a szemem most is, mintha tüzes pénzérmék hevernének rajta a legnagyobb kényelemben, a szemem most a tövéig izzik, talán az aljáig, ahol feltöredezett már a sár, mert már nincs is víz a szembemben, hanem fel van fújva, és már kiszáradt az alja, az időszakos tó vagy alpesi tengerszem alja, feltöredezett a sár a sárgafoltomon, és már gaz növi be a háromszög alakú vízbeugrani tilos táblát a tövénél, és ameddig a szem ellát (az enyémet leszámítva) mindenhol töredezett sártenger, de talán két méteres mélységben már előkerülnének a lelőtt első világháborús vadászrepülők, talán azokat még múzeumokba lehet szállítani, de az ég a kiszáradt tó felett hatalmas, lapított kupola-jellegű, üveges, mint egy gigantikus kontaktlencse, és benne viharfelhők gyűlnek, ahogy én már szó szerint sírok a kínzástól, begyulladt szemekkel.
Most itthon vagyok és zsonglőrködök a pengetőkkel. Az alkaromban az inak bekrepáltak, kis selyemhernyók mászkálnak rajta és talán majd behímzik enyhítő selyemmel az alkaromban az inakat. Van itthon vagy kétszáz pengető, köztük a tévesen vásárolt tizenkét darab 0.46 milliméteres is, melyek papírszerűek és olyan lágyak és úgy hajlanak, mint a kontaktlencse, mert nejlonhúrra valók. Kicsit fóbiáim lettek talán a kontaktlencsétől, próbáltam megidézni Spinoza-t, aki négyszáz évvel ezelőtt maga is ott csiszolgatta Amszterdamban a lencséket, és nagyon jó arc a filozófiatörénetben. Aztán Children Of Bodom, Red Light In My Eyes Part I. és II., az egyetlen hallgatható legelső Bodom-albumról. Egy Napoleon Boulevard: Szemtől szembe. És végül írtam egy verset, melynek címe: Emlékszem, de hiteltelennek találtam, hogy helyesen ragozom az ikes igéket, így ez a művem is megsemmisült, főleg a rossz szóvicc nem tetszett benne.
Pörgetem a pengetőket, mint a zsetonokat a kontaktlencse berakásához is koordinálatlannak bizonyuló suta ujjaim között, pörgetem a pengetőket. Mit mondjak még. Ez blogom eddigi leghosszabb bejegyzése, azt hiszem, de még ellenőrzöm. [Ellenőrzi.]
04 szeptember 2008
Az nagy zenés elmélkedésekrül szóló kis tracta pubertas kezekbül (II.)
From behind those empty walls... from behind those empty walls, dont you see... choking from intoxication... Ma tehát System és Serj Tankian napot tartottam, jaj, annyira tudok örülni az ilyen embereknek, és hálás vagyok érte, és mohón ragadom meg, mint egy kis cukorkát, az ilyen zenét, és közben belegondolok, hogy vajon most mit csinálhat vajon a Serj Tankian, biztos egy új dalt ír, vagy éppen a regényét, mert egy interjúban ezt is elárulta, hogy még regényt is ír, én pedig közben megpróbálok felnőni erre a szintre képzettségben, gyakorlatban, tapasztalatban, bölcsességben. Messze vagyok én még egy System-től... A mostani csavarfej-napos hét, úgy látszik, a zene jegyében telik, mert Serj után After Crying és nagy elődjük, King Crimson került a lemezjátszóba, aztán a King Crimson ihlette Atom Heart Mother a Pink Floydtól, majd ugyanúgy a King Crimson allúziókban bővelkedő Change Of Seasons. Végül egy ömlesztett válogatás-lemez, amin 45 számon keresztül Spice Girls-től a Rammstein-en át a 3 Doors Down-ig minden volt, sőt, még Rolling Stones is, de ott már besokalltam.
Az Atom Heart Mother IV. tételénél, kb. a 19. percnél kezdtem el (mint oly sokszor) a zene mibenlétéről elmélkedni, de csak a műélvező-zenélgető kissrác sznobériájával, aki nemrég kóstolt még bele ebbe a feneketlen kútba, ahol apró limányokban örvénylik felfelé a mélyből valami hűvös és tintás-mérgező – a zene mérge. De ez a tintás micsoda még akkor nem jutott az eszembe, csak most komponálgatom ilyen nagyképűen blogom sorait. Akkor még csak az jutott eszembe, hogy a jó zene szívből jön. De arra kérek most minden felvilágosult zenehallgatót, hogy véletlenül se kattintson el ezután a mondat után, mert nem a kifejezés hétköznapi értelmében használtam eme jó combos klisét. Az Atom Heart Mother-t például nem lehet egy délután alatt megkomponálni. Hogy lezser, kopott farmer térdnadrágban megfogom a Fender akusztikus gityómat, lemegyek a csajommal a Costa del Sol-ra, hogy a homokban és a friss hullámverésben én majd 3 akkorddal felkerülök a bilbord 200-ba, mint ahogy ez már annyiszor megtörtént a zenetörténelemben. A zene nem is érzelmeket fejez ki, mert annál sokkal elvontabb, igaz, néha meghasad a szívem nekem is egy akusztikus Cher-balladától, ugyanakkor néha valami sajátos, majdhogynem az a klérusi beérkezettségben és 58-as pulzusszámban is megtalálható biztonság-érzet kerít hatalmába, ha 9 perces őrült Thordental-riffelgetést hallgatok a 8 húroson valamelyik Meshuggah számból. A „szívből jön a zene stb.” kifejezés alatt azt értem, hogy sok-sok zenélés, zenehallgatás, gyakorlás (hangszeren vagy énekelve) után egy kifogyhatatlan arzenál és tudatosan átélt sokévnyi zeneélmény birtokában az ember ujjai alá kerülnek a hangok, kialakul benne egy ritmus, és rájön, hogy nem írtak meg még a világon minden zenét, mert a nekem legjobban tetszőt éppen én csinálom aktuálisan. Vagy mit ne mondjak.
Zenéről a legjobb zenélgetve elmélkedni, úgyhogy fogtam is ormótlan Schecteremet, melynek azért a nyaka tényleg vastag és jó nehéz is... de bizony a deltaizmomig fájt minden porcikám mindkét karomon. Tegnap este éjfél körül végre sikerült utolérnem dobgép-barátomat és együtt galoppoztunk 140 bpm-el. Fél óra alatt talán még soha annyi hangot nem játszottam le darabszámra, mint tegnap este, de ahhoz a fél órához, mire végleg kidőltem, kellett a megelőző egész nap véres izzadása. Hajnali kettőkor még egy kis Vargas Llosa olvasgatást engedtem meg magamnak, ám most kivételesen egy jó szar regény került a kezembe a Négy óra a Catedral-ban címmel, lehet, majd egy akut mozdulattal megválok tőle. Fáradt voltam ugyan utána, de aludni nem bírván próbáltam verset írni. A világmegváltó gondolatok akkor éppen valahol Honduras-ban jártak és szeszt csempésztek át Panamába. Végül kanyarítottam egy ódát, melynek címe: Óda a Zoom G1X effektpedálhoz, mivel annak operation manual-ja hevert történetesen íróasztalkám szélén. Nem voltam megelégedve a verssel, érthető. Fogtam a papírfecnit (annak ellenére, hogy minden versemet ma már vördbe szoktam írni) és szép lassan megettem, ahogy Jorge tette ugyanezt Arisztotelész Poétikájával a Rózsa nevében – így számoltam le a tegnapi nappal, a polihisztor öntudatával, komótosan és cinikusan. A reggeli szokásos széklettel talán az Óda a Zoom G1X effektpedálhoz című ópusz is távozott, maradéktalanul.
Ma tehát alig 2-3 óra gyakorlás, valószinűleg semmit nem is ért. 120 vödör a kerti medencéből. Most pedig póker-est következik! Végre együtt a régi csapat, sok-sok Guinness-el (még szerencse, hogy tegnap sikerült bátyám londoni import termékét, kedvenc török sörömet, az Efes-t elpusztítanom), Dunhill-el és zsetonokkal és plasztikkártyával, talán a meghúzott alkar-inak is pihennek már végre, leöblítvén a gólyatáboros szar pókerezés emlékét is, vigyázz, mert jövünk, Fiktív Pub!
Az Atom Heart Mother IV. tételénél, kb. a 19. percnél kezdtem el (mint oly sokszor) a zene mibenlétéről elmélkedni, de csak a műélvező-zenélgető kissrác sznobériájával, aki nemrég kóstolt még bele ebbe a feneketlen kútba, ahol apró limányokban örvénylik felfelé a mélyből valami hűvös és tintás-mérgező – a zene mérge. De ez a tintás micsoda még akkor nem jutott az eszembe, csak most komponálgatom ilyen nagyképűen blogom sorait. Akkor még csak az jutott eszembe, hogy a jó zene szívből jön. De arra kérek most minden felvilágosult zenehallgatót, hogy véletlenül se kattintson el ezután a mondat után, mert nem a kifejezés hétköznapi értelmében használtam eme jó combos klisét. Az Atom Heart Mother-t például nem lehet egy délután alatt megkomponálni. Hogy lezser, kopott farmer térdnadrágban megfogom a Fender akusztikus gityómat, lemegyek a csajommal a Costa del Sol-ra, hogy a homokban és a friss hullámverésben én majd 3 akkorddal felkerülök a bilbord 200-ba, mint ahogy ez már annyiszor megtörtént a zenetörténelemben. A zene nem is érzelmeket fejez ki, mert annál sokkal elvontabb, igaz, néha meghasad a szívem nekem is egy akusztikus Cher-balladától, ugyanakkor néha valami sajátos, majdhogynem az a klérusi beérkezettségben és 58-as pulzusszámban is megtalálható biztonság-érzet kerít hatalmába, ha 9 perces őrült Thordental-riffelgetést hallgatok a 8 húroson valamelyik Meshuggah számból. A „szívből jön a zene stb.” kifejezés alatt azt értem, hogy sok-sok zenélés, zenehallgatás, gyakorlás (hangszeren vagy énekelve) után egy kifogyhatatlan arzenál és tudatosan átélt sokévnyi zeneélmény birtokában az ember ujjai alá kerülnek a hangok, kialakul benne egy ritmus, és rájön, hogy nem írtak meg még a világon minden zenét, mert a nekem legjobban tetszőt éppen én csinálom aktuálisan. Vagy mit ne mondjak.
Zenéről a legjobb zenélgetve elmélkedni, úgyhogy fogtam is ormótlan Schecteremet, melynek azért a nyaka tényleg vastag és jó nehéz is... de bizony a deltaizmomig fájt minden porcikám mindkét karomon. Tegnap este éjfél körül végre sikerült utolérnem dobgép-barátomat és együtt galoppoztunk 140 bpm-el. Fél óra alatt talán még soha annyi hangot nem játszottam le darabszámra, mint tegnap este, de ahhoz a fél órához, mire végleg kidőltem, kellett a megelőző egész nap véres izzadása. Hajnali kettőkor még egy kis Vargas Llosa olvasgatást engedtem meg magamnak, ám most kivételesen egy jó szar regény került a kezembe a Négy óra a Catedral-ban címmel, lehet, majd egy akut mozdulattal megválok tőle. Fáradt voltam ugyan utána, de aludni nem bírván próbáltam verset írni. A világmegváltó gondolatok akkor éppen valahol Honduras-ban jártak és szeszt csempésztek át Panamába. Végül kanyarítottam egy ódát, melynek címe: Óda a Zoom G1X effektpedálhoz, mivel annak operation manual-ja hevert történetesen íróasztalkám szélén. Nem voltam megelégedve a verssel, érthető. Fogtam a papírfecnit (annak ellenére, hogy minden versemet ma már vördbe szoktam írni) és szép lassan megettem, ahogy Jorge tette ugyanezt Arisztotelész Poétikájával a Rózsa nevében – így számoltam le a tegnapi nappal, a polihisztor öntudatával, komótosan és cinikusan. A reggeli szokásos széklettel talán az Óda a Zoom G1X effektpedálhoz című ópusz is távozott, maradéktalanul.
Ma tehát alig 2-3 óra gyakorlás, valószinűleg semmit nem is ért. 120 vödör a kerti medencéből. Most pedig póker-est következik! Végre együtt a régi csapat, sok-sok Guinness-el (még szerencse, hogy tegnap sikerült bátyám londoni import termékét, kedvenc török sörömet, az Efes-t elpusztítanom), Dunhill-el és zsetonokkal és plasztikkártyával, talán a meghúzott alkar-inak is pihennek már végre, leöblítvén a gólyatáboros szar pókerezés emlékét is, vigyázz, mert jövünk, Fiktív Pub!
03 szeptember 2008
Tégla, csavar, torkolatvidék
Már nyolckor fenn voltam, hevervén az ágyban mint egy halom tégla. Azt kívántam volna, hogy valaki majd összeszed, kis grilltűzhelyet rak ki belőlem és majd oda begyújt, száll a friss grillhús szaga. Ilyen kertipartis álmodozásaim voltak reggel, melyeknek eleget senki nem tett.
A mai gyakorlás még két kávé után is kínkeserves volt, a tegnapihoz hasonlóan. Dobgép-barátom fütyörészve szökdécsel és egerészik egymagában, és baszik engem megvárni 250 bpm-nél, hogy játszhassam rá a triolákat, melyek így 125-ös szextolákat adnának az Another Day szólójában, ahol ennél ugyan kicsit gyorsabb az a csöpp petruccis száguldozás, de ezen a szinten már tökmindegy, a kontraszt-hatás úgyis érvényesül. Dobgép-barátomat nem bírom ma beérni, fütyörészik, galoppban ugrál meg minden, fűszál lóg a szájából és mint egy hakleberi finn, farmergatyában sáros bokával tapicskolja magát a nedves réteken, a Mississippi torkolat vidékénél, a blues hazájában, de itt most nem blues van, hanem progresszív metál. Az van. Szóval rendszertelenül és kedvtelenül megy ez a zenélés, eddig azt tapasztaltam, hogy legalább tíz ujjal könnyebben gépelek. Egész nyáron próbáltam írni egy szólót, ma eszembe jutott 3 db, a lejegyzésük még folyamatban. Tervezem még a Repentance Petrucci-szóló átírását, mert szeretem szétcincálni az olyan szólókat, amik az én megítélésemben tökéletesek, azaz pont annyi hanggal rendelkeznek, amennyivel rendelkezniük kell, és pont akkor szólalnak meg ezek a hangok és úgy, ahogy az optimális. A Repentance megbújó gyönyörű szólója pont annyi hanggal rendelkezik, amennyivel rendelkeznie kell, és pont akkor szólalnak meg ezek a hangok és úgy, ahogy az optimális, a Repentance szólója így az én megítélésemben tökéletes, azaz. Hangzás alapján a harmonikus moll skála érvényesül benne, és valóban, annak darabjai. Ha-ha! Imádom a harmonikus moll skálát, különösen annak ötödik fokát, ami a fríg domináns, vagyis a „balkán” (hivatalosan macedón?), vagyis a spanyol (csak más fokról), vagyis a zsidó skála. (És még sorolhatnám, és mily csodás, hogy a tegnapról hallgatott Marty Friedman szólóanyagában sokszor felcsendülő Hirajosi pentaton skála (mely az ún. japán skála asszem 3. foka) szintén a harmonikus mollban gyökerezik, annak 4. és 7. hangja kivételével. Annyi fájdalom és feszültség van egy ilyen zenében, hogy meghasad tőle a kis szívem. Szép dolog a zeneelmélet is, bizony!
Szeptember első hetén a napok úgy sorakoznak egymás mellett mint a Black&Decker Werkzeug-szerszámosládában a könyörtelen csillogású csavarfejek, amely szerszámosládából egy csípőfogót próbáltam előhalászni egy húrcseréhez, de ettől a szerszámosládától a pince hűvösében megijedtem, és feladtam minden tervemet.
A reggeli vitaminadagom már a kétszeresére nőtt, köztük gyanúsan rózsaszín tablettákkal, amik menstruációs görcsoldókra emlékeztetnek, és valóban, a vizeletem zöldes neonsárga lett tőlük. Többet akkor ezt így nem. Mér kell az embernek 18 évesen napi öt kapszulán élni úgyis?
Sorakoznak a kéjes csillogású csavarok, félek ezektől a technizált dolgoktól. A minap voltam a közeli médiamárktban, és ott sorakoztak egyik oldalon a csüngő kábelekkel a kávéfőzők a másik oldalon a harapni készülő hajvasalók, és hogy teljes legyen a kép és tematika, a hajvasalók alatt az akciós fém cédé-állványok, köztük elárvult adapterekkel és egy aksival. Vesszőfutás a literatúra lovagja számára, amikor egy ilyen polc-sor között át kell hatolnia, mikor átér, beletépnek a látómezejébe a tonnányi tévék és monitorok. De azért hűségesen végigjártam a dvd-s és cd-s szekciókat, még a videójátékokat is megnéztem, hogy miket kell még letöltenem fáradságos munkával otthon, azokat kiírni, felcímkézni, elmenteni, ráadásul még meg is nézni valamennyit, meghallgatni őket, játszani a játékokkal. Tényleg kimerítő néha az ilyen, majdnem megvettem egy csomó új albumot, csakhogy a torrentezés unalmait valahogy megspóroljam. Mindegy.
Járok-kelek a szobában, és egyszerre csak halk sírás-rívásra leszek figyelmes, valamelyik hosszabító mellől, az ágyam lábánál. Az imént feltöltött iPodom az. Megnézem, mi baja szegénynek, és hát látom, hogy még ott fertőzi őt heves lázzal egy rossz mozdulattal felrakott Angra album, amit pedig valamelyik nap még Jézus is elmarasztalt nagy térítései során. A helyzet sürgős volt és nem tűrt halasztást. Gyorsan letöröltem hát a rossz zenét, melytől iPodom megnyugodott, de még bizony kiverte a veríték az egész testén. Aztán kiderült, hogy a kezem izzadt csupán, az iménti Schecteres hancúrozásomnak köszönhetően dobgép-barátommal, s megint elfogott a rosszkedv és az idegesség, hogy most már soha nem leszek olyan mint a Petrucci, csak mondjuk mint a Slash, aki szép zenét írt, de bizony kivitelezni csak nagy nehézségek árán tudta azt. Már rég megtanultam a Sweet Child O Mine-t a freelicks.net-ről, és még nem hallottam eredetiben... mikor a gyors pengetésre rákezd, hát szinte látom magam előtt, ahogy pakolgatja húsos ujjait a szles, mert az már gyors neki, mert nem legato, nem economy picking meg ilyenek, hanem kőkemény váltott pengetés, azt meg nehéz sokszor még a mestereknek is, bár nem kéne, hogy az legyen.
A zene az egész napomat kitölti, amíg lehet, a maradék csavarfejes héten, kell még sok self-discipline, meg accustomed dedication of practicing an instrument stb.
A téglákról jut eszembe, álljon itt megkésett mottóként egy tavaszi epigrammám:
[Néha...]
Néha csak egy langyos téglát fognék, megölelném
nem leszek ennyire nyirkos,
nem csúsznak le az érintések rólam ezúttal.
A mai gyakorlás még két kávé után is kínkeserves volt, a tegnapihoz hasonlóan. Dobgép-barátom fütyörészve szökdécsel és egerészik egymagában, és baszik engem megvárni 250 bpm-nél, hogy játszhassam rá a triolákat, melyek így 125-ös szextolákat adnának az Another Day szólójában, ahol ennél ugyan kicsit gyorsabb az a csöpp petruccis száguldozás, de ezen a szinten már tökmindegy, a kontraszt-hatás úgyis érvényesül. Dobgép-barátomat nem bírom ma beérni, fütyörészik, galoppban ugrál meg minden, fűszál lóg a szájából és mint egy hakleberi finn, farmergatyában sáros bokával tapicskolja magát a nedves réteken, a Mississippi torkolat vidékénél, a blues hazájában, de itt most nem blues van, hanem progresszív metál. Az van. Szóval rendszertelenül és kedvtelenül megy ez a zenélés, eddig azt tapasztaltam, hogy legalább tíz ujjal könnyebben gépelek. Egész nyáron próbáltam írni egy szólót, ma eszembe jutott 3 db, a lejegyzésük még folyamatban. Tervezem még a Repentance Petrucci-szóló átírását, mert szeretem szétcincálni az olyan szólókat, amik az én megítélésemben tökéletesek, azaz pont annyi hanggal rendelkeznek, amennyivel rendelkezniük kell, és pont akkor szólalnak meg ezek a hangok és úgy, ahogy az optimális. A Repentance megbújó gyönyörű szólója pont annyi hanggal rendelkezik, amennyivel rendelkeznie kell, és pont akkor szólalnak meg ezek a hangok és úgy, ahogy az optimális, a Repentance szólója így az én megítélésemben tökéletes, azaz. Hangzás alapján a harmonikus moll skála érvényesül benne, és valóban, annak darabjai. Ha-ha! Imádom a harmonikus moll skálát, különösen annak ötödik fokát, ami a fríg domináns, vagyis a „balkán” (hivatalosan macedón?), vagyis a spanyol (csak más fokról), vagyis a zsidó skála. (És még sorolhatnám, és mily csodás, hogy a tegnapról hallgatott Marty Friedman szólóanyagában sokszor felcsendülő Hirajosi pentaton skála (mely az ún. japán skála asszem 3. foka) szintén a harmonikus mollban gyökerezik, annak 4. és 7. hangja kivételével. Annyi fájdalom és feszültség van egy ilyen zenében, hogy meghasad tőle a kis szívem. Szép dolog a zeneelmélet is, bizony!
Szeptember első hetén a napok úgy sorakoznak egymás mellett mint a Black&Decker Werkzeug-szerszámosládában a könyörtelen csillogású csavarfejek, amely szerszámosládából egy csípőfogót próbáltam előhalászni egy húrcseréhez, de ettől a szerszámosládától a pince hűvösében megijedtem, és feladtam minden tervemet.
A reggeli vitaminadagom már a kétszeresére nőtt, köztük gyanúsan rózsaszín tablettákkal, amik menstruációs görcsoldókra emlékeztetnek, és valóban, a vizeletem zöldes neonsárga lett tőlük. Többet akkor ezt így nem. Mér kell az embernek 18 évesen napi öt kapszulán élni úgyis?
Sorakoznak a kéjes csillogású csavarok, félek ezektől a technizált dolgoktól. A minap voltam a közeli médiamárktban, és ott sorakoztak egyik oldalon a csüngő kábelekkel a kávéfőzők a másik oldalon a harapni készülő hajvasalók, és hogy teljes legyen a kép és tematika, a hajvasalók alatt az akciós fém cédé-állványok, köztük elárvult adapterekkel és egy aksival. Vesszőfutás a literatúra lovagja számára, amikor egy ilyen polc-sor között át kell hatolnia, mikor átér, beletépnek a látómezejébe a tonnányi tévék és monitorok. De azért hűségesen végigjártam a dvd-s és cd-s szekciókat, még a videójátékokat is megnéztem, hogy miket kell még letöltenem fáradságos munkával otthon, azokat kiírni, felcímkézni, elmenteni, ráadásul még meg is nézni valamennyit, meghallgatni őket, játszani a játékokkal. Tényleg kimerítő néha az ilyen, majdnem megvettem egy csomó új albumot, csakhogy a torrentezés unalmait valahogy megspóroljam. Mindegy.
Járok-kelek a szobában, és egyszerre csak halk sírás-rívásra leszek figyelmes, valamelyik hosszabító mellől, az ágyam lábánál. Az imént feltöltött iPodom az. Megnézem, mi baja szegénynek, és hát látom, hogy még ott fertőzi őt heves lázzal egy rossz mozdulattal felrakott Angra album, amit pedig valamelyik nap még Jézus is elmarasztalt nagy térítései során. A helyzet sürgős volt és nem tűrt halasztást. Gyorsan letöröltem hát a rossz zenét, melytől iPodom megnyugodott, de még bizony kiverte a veríték az egész testén. Aztán kiderült, hogy a kezem izzadt csupán, az iménti Schecteres hancúrozásomnak köszönhetően dobgép-barátommal, s megint elfogott a rosszkedv és az idegesség, hogy most már soha nem leszek olyan mint a Petrucci, csak mondjuk mint a Slash, aki szép zenét írt, de bizony kivitelezni csak nagy nehézségek árán tudta azt. Már rég megtanultam a Sweet Child O Mine-t a freelicks.net-ről, és még nem hallottam eredetiben... mikor a gyors pengetésre rákezd, hát szinte látom magam előtt, ahogy pakolgatja húsos ujjait a szles, mert az már gyors neki, mert nem legato, nem economy picking meg ilyenek, hanem kőkemény váltott pengetés, azt meg nehéz sokszor még a mestereknek is, bár nem kéne, hogy az legyen.
A zene az egész napomat kitölti, amíg lehet, a maradék csavarfejes héten, kell még sok self-discipline, meg accustomed dedication of practicing an instrument stb.
A téglákról jut eszembe, álljon itt megkésett mottóként egy tavaszi epigrammám:
[Néha...]
Néha csak egy langyos téglát fognék, megölelném
nem leszek ennyire nyirkos,
nem csúsznak le az érintések rólam ezúttal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
