30 november 2008

AWE

Was ich noch sagen kann, dass ich ja verwundert bin.

El Tema Cuarenta

A zsidó nép 40 évig vándorolt majdnem tök feleslegesen a pusztában, hogy megérkezve a kiszáradt kánaánba szétkergessen néhány pásztor hordát; Jézus 40 napig böjtölt a pusztában; a gitáromon ha összeadjuk a bundok, a húrok, a potméterek, a mágnesek és a pickup-kapcsoló lehetséges állásainak számát: szintén 40-et kapunk; a 2.1-es hangfalszettem mélynyomója egyedül 40 W; a Sum 41 csupán eggyel nyúlt mellé mind a nevét, mind a zenei attitűdjét illetően, hogy egy hallgatható zenekar legyen; ha összeadjuk az arcizmok számát egy felnőtt arcán, és levonunk belőle aztán 6-ot mert azok már régen elhaltak a rossz szereposztás okozta görcsös azonosság-tudat-keresés kínzó vigyorában, ugyanúgy 40-et kapunk végeredményül; pont ma három nap híján 40 egész nap múlva indulok mégegyszer Klaipédába, a vikingszerű egyetemre; annak idején pontosan negyven percet kellett várnom az angol szóbelire, mialatt 40-re szállt le a pulzusom, hogy aztán körülbelül 40 perc múlva ki is jöhessek a három angolos fúria teadélutánjáról és kapjak 40 pontot a 40-ből összesen; a minap Ray Charles Top 40 Greatest Hits lemezét hallgattam és nagy részét valóban élveztem is; 40 évvel ezelőtt jelent meg a kedvenc kora Pink Floyd albumom, A Saucerful Of Secrets, olyan epikus számokkal mint a Set The Controls For The Heart Of The Sun vagy a címadó darab 12 percnyi zaja; 40 évesen én már most láthatóan beadom a kulcsot; jé, a Beatles White Album-a is 40 éve jelent meg; én nem akarok olyan közép-amerikai törzsben élni, ahol csak 40 db 3. életévét megélt gyerekkel lehetsz törzsfőnök és olyanban se, ahol a 40. szülinapodon áldoznak fel a sáskaistennek; egy hétre 40 friss KFC-s Twister™-rel nem halnék éhen; 40 gallon Guinness-szel meg szomjan; nevemet negyven nemzedékre előremenően jegyezzék meg és ugyanennyre visszamenőleg felejtsék is el; látható statisztikám már, hogy minden új év 40. napján nekem megjön a lelki évi vérzésem, de szerencsére ettől most még messze vagyunk; a fürdőszobamérleg ma kétszer 40 kilogrammot mutatott nekem, de ahogy levettem az egyik lábamat, ennek csupán a felét¬; mert a 40 egy misztikus szám és negyven pillantásomtól már leomlik egy lazább szerkezetű fal, negyvenszer 40-től pedig a Notre Dame és más katedrálisok; mert most nincs 40 forintom se; nincsen 40 könnyem se senkiért; 40 napon belül én már egészen máshol leszek; most megint 40-es a pulzusom; most már éppen 40 perce döglök a gép előtt és nem csinálok semmit.

27 november 2008

Megint csütörtök

Kis téglás pelyhekben hullott rám az ég a reggel, a gyomrom pedig lötykölődött meggondolatlanul mint hat liter mekdonáldzos kávé, vagy ami még rosszabb: börgerkinges. Előttem most eszik a sajtburgert, pontosabban eszi egy konvex frizurájú diáklány és a barátnője, nem annyira szépek, hogy felfigyeljek rájuk, hanem a sajtburgert eszik, és szép a csukott szájuk, ahogy esznek, fölnéznek egymásra, és a járomcsontjukon az izmok és rajtuk a bőr finom íveket járnak be, mert őrlődik belül a száj finom malmában a sajtburger, árnyék játszik az arcukon, hintázik harisnyás-tüll porozitással, és a fotós beleőrül ebbe közben. J.A, mint Vergilius maga, végigvezet engem a belek alagútjain és a vesék forró kútjain, ahova bekerül majd a kóla, végigvezet engem a női test pokolkörein, itt leharapott férfiajkakat találok, ott férfiskalpokat, amott kikapart rivális női szemeket, ezek mind aszalódnak a hőben és a disszonanciában. Hej, a testetek, mint a bomlott cimbalom, tele pms-sel meg ilyenekkel. (Eme sorokat olvasó hölgyektől mély és szívből jövő elnézést kér a szerző.)

Hallásfejlesztő tréningprogramom hibátlanul üzemel, miután letöltöttem, kisilabizáltam a kódot a winrar kibontásához, kikönyörögtem egy key-t az installáláshoz, visszaállítottam a rendszer-időt 2005-re, hogy ne higgye a program saját magát korruptnak, feltörtem, újrainstalláltam, újrabútoltam a gépet és végre elindítottam ezt a szart. Most már meg tudom állapítani, hogy az oktáv és a kis szekund közül melyik a nagyobb hangköz, akkor is, ha nem azonos alaphangról indítják a kettőt.

Nem utolsósorban meg visszazuhantam valami húsos bizonytalanságba saját magamat illetően. Kiállok a bástyámba, és bámulok át a hét ablakon keresztül, és látnék el egészen Gödöllőig, ha nem került volna húsz tonna hófelhő fel az égre. Ez még tegnap történt, a bizonytalanságban talán közrejátszott a pinkfloyd-os kóma is. Azóta már derűs az ég, nekem meg felírták receptnek a szar hétköznapokat. Nem segített semmit, ücsörgök a körúton, kezdődik a nyelvtud óra, a csendesen eszegető lányok is elmentek innen. Szépen elropogtat engem is a Csütörtök istene, iszik rá kólát, ha savas az utóíz.

26 november 2008

Topáz, Top 10

Feküdni az éjszakában, feküdni a topázfényben. Hétfőn történt még, mikor az eget telelihetgék a matt hófelhők és este se oszlottak szét, sütött a hold és alkonyati világosság bámult mindenhonnan rád, akármerre néztél, sőt, igazából kavargott a világosság lomha bélmozgással, de csak a hátad mögött viszolygott az egész a perisztaltikától, mert ahogy odanéztél, oda is fagyott, megfagyott, és onnantól csak bámult rád üveges, topáz tekintettel. Nem tudom, egyébként, hogy a topáz milyen színű, de azt kell képzelnem hogy a topáz z-je miatt vagy zöld, vagy szikrázik, vagy mindkettő, vagy mittudomén, én mindig is kevertem a topázt a zenittel és a zenitet a zergével. Mindegy.
Kint minden porcukros volt, esett primitív nyugalommal a hó, és minden nagyon hangulatos volt, karácsonyfák gyulladtak színes fényekre, tűzijáték fakadt az égbolton, elhaladt az utcánkban a kokakólás kamionkaraván, és a télapó vedelte a kólát, szaloncukrot kaptam, csillagok gyúltak, mindenkit szerettem, kis hóangyalkák integettek szívem széles tornácairól, miegymás.

Esett a hó, kicsit kibújtam a házból, de ez még csak délután történt, illetve már sötétedés után, szívtam a friss levegőt, néztem a havas tujáinkat és a fenyőfákat, most nem volt kannabisz-szaguk mint nyáron és tavasszal, hanem szép kis karácsonyfák voltak, és serdültek fiatalos lendülettel, illatoztak rostjaik, minden egészséges volt, minden nyugodt, minden beérkezett, mint egy Wass Albert regényben, és arra gondoltam, de jó lenne elszívni egy szivart. Sajna elfogyott minden szivarom, mikor elszívtuk múlt hét szombaton az összeset némi patinát adván a Fiktív multifilter-, pallmall és voguefüst itatta berendezésének és falainak.

Blaha, mekdonáldz, vécébejárat. A vécésnéninek már akadnak követői, akik hisznek a messiásban. Most a vécésnéni mindenkinek elmondta, hogy a magyar „úr(isten)“ szó is a magyar nép szentföldi eredetére utal, hiszen az ott feltárt Ur városának neve is szó szerint urat jelent. Ezt ő mindig is gyanított, csak a rövid „u“ betű tévesztette meg kissé. Ur-ban feltárták még a kumráni tekercseket is, amit lehet, hogy magyar szentemberek írtak, csakhát persze nem magyarul, mert azt senki nem értette volna az ottani arabok közül. Amikor a vécésnéni beszédét valaki nem hiszi, netalán kételkedne a kumrán vagy Ur városának létezésében, akkor a vécésnéni előkapja az Élet és Tudományt meg a Szent Jeromos kiadású Bibliát, és akkor mindenki kifogy az ellenvetésekből. Alapjában véve azonban a vécésnéni inkább a lelki dolgokban van otthon és csak néha tesz évezredeken átívelő történelmi kirándulásokat. Most már befejezte a Királyok könyvét, és ha jól vettem ki, valamelyik prófétánál tart éppen, most vagy Ezekiel vagy Ozeás.

Vangelis délután tartottam a minap. Hah, jó kis zene ez. Örök kedvencek a To The Unknown Man és az Utolsó mohikán filmzenéje. Ezúton hívnám fel figyelmét a Kedves Olvasónak, hogy megújult top 10-es linkgyűjteményemben noha túlteng a sok gitárszólós videó, azért azok is nézhetők, ráadásul vegyítve vannak jó kis klipekkel is. A gdanski szólótól egyébként leállt a szívem és három órára kómába kerültem. Ez most nem vicc. Anyukám vizesborogatással és hideg masszázzsal próbált életet lehelni belém és a mentők is félúton voltak már. Azóta szegény anyám halálsápadt és megtiltotta, hogy idén több Pink Floyd-ot hallgassak, mert senkinek nem hiányzik, hogy meghaljak, mielőtt jogsim lenne. Letöröltetett minden Pink Floyd-ot az ájpodomról, de innen nem töröltem le a linket, viszont éppen ezért mindenkit arra kérek, csak a saját felelősségére hallgassa meg. Bevallom azért, hogy azóta egyszer mégis rákattintottam erre a koncertfelvételre, de az első szóló után lebénult a bal kezem, minekutána hagyhattam az egész napi gitározást a francba. Az állammal kellett odatoszogatnom az egeret, hogy bezárjam a firefoxot. A Junk Medley után egyébként nyitottam magamnak egy eBay-es profilt és már elkezdtem volna körbefényképezni a gitárjaimat, hogy felrakom oda őket, de le volt merülve a Canon-om, aztán mire feltöltött, egy kicsit már megnyugodtam. Azóta csendes, nagypapás derűvel tekintek bele a világba. Nem ismerek lehetetlent, nem ismerek lehetségeset sem.

23 november 2008

Hó tapogatja

Kint öt centire áll már a hó, és folyamatosan csak zuhog, ellátok a toboznehéz fenyőfákig még, tovább már nem.

Hajnali fél tizenkettőkor nehéz az embernek bármire is összpontosítania, az első kávé után is, még nagyon nehéz. Igazából csak a hó miatt kezdtem el írni, hogy hát itt a karácsony meg a vizsgaidőszak, tátititátá.

Tegnap szobám hangulatos félhomályában és a 7 ablakomra csapódó hó cirógatása alatt finom kis sweepelős délutánt tartottam, most be van állva a bal kezem. Most tartani is fogok egy nap szünetet. Most nem akarom, hogy bedurranjon az ínhüvelyem. Most az nagyon szar lenne. Most egyébként megintcsak Emir Hot-ot hallgatok. Most már mindegy. Most akkor be is fejezem ezt itt.

Most még tennék be ide egy jó kis videót, gyönyörű muzsikával...

21 november 2008

Klaipédai noktürn

Most a vershelyzet a következőképpen néz ki: Klaipédában sétálok a mólón, nézek ki a tenger irányába, de csupán képzelni tudom magam elé a tengert, mert eltakarja előlem az a kurva hosszú földnyelv, ami még az orosz kalinyingrádi zónából kezdett el beleharapni a tengerbe és húzódott egészen idáig, Litvánia egyetlen kikötővárosáig, hogy egy kis lyukon keresztül azért ki lehessen jutni a tengerhez de egyébként máshol nem, és bizony morajlik is ott többszáz gigantikus konténer hajó az öböl bejáratánál, sétálok a rakodó hajók küklopsz-magányában, és szitál a hó, és kásás a sós pocsolyák vize a parton.
A klaipédai egyetem a tükörsimára fagyott, többsávos autóutak négyzetrácsában olyan, mint egy boszorkányvár, téglás, havas, vikinges. A helyi sajtó szerint az egyetem beláthatatlan könyvtárában havonta erőszakolnak meg diáklányokat helyi falubikái a városnak. Ugyanis akárki bejuthat az épületbe, porta nincs, és ahogy érkeznek az erazmusz pályázat finanszírozásában a külföldi tanulók, általában a lengyelektől és az oroszoktól, de bizony innen Magyarországról is, az óvatlan diáklányok mind teherbe esnek, akik ugyanakkor váltig állítják, hogy nem erőszak, hanem csupán vehemens indulatok áldozatává váltak, mindez mit sem javít a rossz hírnevükön, és a szőkebajuszos litván halászbácsi az esti családi kupaktanácson csak azt hajtogatja, hajtogathatja, hogy züllik a világ, kásásodik a hidegtől a tenger, ömlik az olaj a tartály hajókból, döglik a hal, világválság van és dugják a magyar lányokat az egyetem könyvtárában. Engem az ilyen dolgok elviekben nem tudnak érdekelni. Halott ez a Klaipéda, halott vagy, hajtogatom, halott vagy Klaipéda, ezt dúdolgatom, és egy egy kis ütem a számból mint egy fess-üde jégkocka, kipottyan, és beleesik az esti kólámba, amit szürcsölgetek, mert errefelé nem ismerik a sör vagy a forralt bor fogalmát, csak valami gin-szerű szart isznak, így én kólázgatok, kint a teraszon, már rég idefagytam, még a teraszon ültem ekkor és csak később indultam a rakpart felé, a benti avas morajból bámulnak rám a litván halászok, hogy ki ez az állat, aki kint ül mínusz tíz fokban, hát én vagyok, esik ki a számból a jégkocka, és nagyot koccan a kóla tetején, mert befagyott már az alja annak.
Tök egyedül vagyok ebben a városban, mely kihal gyakorlatilag este hatkor, bezárnak a boltok, kinyitnak a piti kocsmák, omlik a polcról a könyv a könyvtárban, dudálnak a konténeres hajók, havazik torz kis pihékben az ég. Néhány utca ez az egész város, két nap után már el se tudtam volna tévedni, kis hotelszobámban pedig úgy néztek rám az első éjszaka, mikor wifi után érdeklődtem, mint a hülyére, de aztán bólogattak kedvesen, nem tudtam akkor, hogy miért, csak este a vacsorához kaptam desszertnek még hat tonna spéci kagylót felárért. De szerencsére van internetkártyám, ez sokat segít.
Nem tudom, mit keresek itt, nem tudom mi dolgom van itt. Akármelyik nap hazamehetnék a budapesti novemberbe, vissza az eltére meg ilyen szar helyekre. Nem tudom, miért kellett ide kiutaznunk. Nincs semmi dolgunk itt.
Tele van az egész város vendégmunkásokkal és vendégegyetemistákkal. Van itt nagy kórház is, ott dolgoznak a vendégegyetemisták a szociális munka szakról. Hogy angolul vagy németül senki egy szót sem ért, az alap. Én nem fogok ide ösztöndíjat kérni. Ha ide osztanak be, körberöhögöm majd a pályázatisokat.
Nem tudom, mit keresek Klaipédában, amit régen néhány szerencsétlen teuton hozott létre még nyolcszáz éve, nem tudom mit keresek itt, nem találkoztam magyar diáklányokkal, de lengyelekkel vagy oroszokkal se, csak fagyott kólát iszogatok, sétálok a mólón, netezek, és várom, hogy mehessek haza, majd beállítom valamelyik nap este, hogy másnap hatkor már szóljon az ó.r.a., és akkor mehessek innen haza, Kalinyingrádon, Lengyelországon, Szlovákián keresztül, mehessek haza, most nem tudom, mit keresek itt voltaképpen.

17 november 2008

Délnémet barokk szentháromság

Akkor száll fel a sváb nő, kis flanel kabátkában, talpig feketében, mindenféle árnyalatú feketében, fekete csizmában, és a szemhéja germánosan feszes, az ajkai és felette a sátorszerűen az orrához ívelő vonalak ősi délnémet barokk szentháromság-allegóriát alkotnak, a haja szőke, nap mint nap orsózó ujjak matatnak benne reggel és este. Még rajta van a kapucnija mert kint szemerkél az eső. Már lent az asztóriánál éreztem, hogy eső lesz, mert elég nehéz lett a levegő, egyesegyedül voltam a szűk metróperonon, és sétáltam a felújított metróperonon, sétáltam a márványkussban. Az elte első félévét mindenképpen meghatározza majd ez a gégés, papírcsörgés tompaságú matt csönd, ami hirtelen kerekedik, ha kiürül a megálló, reggel és este. De lehetett lent érezni, hogy nehéz az eső, megéreztem talán a tobozmirigyemben vagy mimben. Össze fog még folyni ez a félév a Dire Strait-szel és Jean Michel-el is, már most nyilvánvaló. És a tengernyi szaggal, ami szálldos erre-arra, a szagokról az embernek mindene eszébe jut. Segít még a zene, például amikor emlékezetes korszak maradt nálam a tizedik osztály, ahol egybekeveredett a Nighwish-os periódusom Leibniz-cel, Schillerrel és egyáltalán, az egész unalmas felvilágosodással, meg az akkori nyomorúságos téllel, és hogy a szivacson kellett aludnom egy évig a földön. De most még az asztórián vagyok, elhalad mellettem három zsidó kamaszlány, sorrendben Sára, Sára és Rozália, lépdelnek szinkronba, mint a kis tini-párkák, nem térnek ki előlem, én meg nem kekeckedek, mert a körömollóval még szépen elvágják az életem fonalát, és akkor nézhetek, és akkor kuncoghat fölöttem sorrendben Sára, Sára és Rozália. Csizmájuk kopog, csikorog a bordázatba ragadt kavicsoktól és a volt fiúik kirúgott fogától. Ártatlanok, szemük távol ül egymástól. Kész felüdülés volt tehát, amikor a buszon felszállt a sváb nő.

Halmozódik a sok könyv az ágyam körül, és szeptember óta belekezdtem vagy 10-be is, de egyiket sem fogom már befejezni soha. Tele vannak szenvedélyek viharával, tempeszt of pessön, szerelem vihara, la pirmavera de las emociones ardientes, jézusom, mik ezek a könyvek, miket olvasok én? Semmi extra, csak Virgina Woolf meg Márquez. Borultak már majdnem a vállamra rossz bulik után emberek, hogy bizony a szenvedély szétcincálta őket menthetetlenül. Nem mintha nem szoktam volna meg eddig, hogy lelki szemetesládának kiváló vagyok. És kérdez borgőzös lehelettel tőlem P. és K. és M. hogy hogyan lehet így tovább élni, két barátnő között, a senkiföldjén, a restiben? Hát hogy. Nem kezdek el bölcselkedni, nem kezdek el zenét, filmet, könyvet ajánlani nekik, mert úgyse értenék, úgysem erre van szükségük, én meg tátom ki a számat, lelki szemetes láda vagyok, dobják belém a cevaszoftizt. Hogy megviselte őket szerelem a vihara, és valóban megjelenik előttük egy nagy tornádó, tölcsérrel, repülő napraforgó táblákkal és egy lakókocsival is, meg egy tehénnel. Pedig a szenvedély soha nem viharos. Nem tudom, ki találta ki ezt a sokatmondónak sokatmondó, ámde annál hiteltelenebb metaforát. Inkább olyan a szenvedély, mintha belenyomnák az embert egy piritóssütőbe és 7 perc után betennék két gyorsfagyasztott Tondach tetőcserép közé – és egy kicsit úgy néz ki az ember ilyenkor kívülről, mint a kis 15 wattos Marshall kombóm, amit álmomban a második emeletről a garázsbejáró díszkövére basztam.

Ilyen nő kell nekem, morfondírozok, ez a sváb kell nekem, nézi leplezett unalommal az éjszakát, merthogy Chumbawamba koncert is volt aznap, ilyen nő kell nekem, megáll, megnéz, konstatál, értékel, behelyez két átlagos csupor közé engem is a sparhelt fölötti polcon. Még kis címkét is csókol a homlokomra pengeél kecses ajkaival. Annyira kulturált és agilis, és finom fehér vérű is, ereiben germán szőkeség csorog. Nem fut ki nála soha a tej, nem emésztene vele a szenvedély sem, hanem kis selyempapírokkal és más tamponokkal tapétáznánk ki az életünket, és akkor diszkréten felitatjuk egymást, és artikuláltak leszünk, és udvariasak, közösen Bizet-t hallgatunk, szeretkezünk.

De már le is szállt és én el is felejtettem egy életre az arcát. Ez volt talán a legjobb tulajdonsága, hogy rögtön el lehetett felejteni az arcát, csak azt tudtad, az maradt meg, hogy sváb. Egyedül maradok megint a buszon, szántunk bele az éjszakai külvárosba.

És ekkor volt az, hogy menthetetlenül boldog voltam megint. A shellkút kagylója kinyílt nekem a vérneon foglalatban, az aszfalt kitisztult a maga prűd, tükrösen önreflexív hajlamaival, visszaverte az én arcomat is, a fák az erikszon épülete alatt virágzottak az őszben és bólogattak lelkesen és egészségesen, mondjuk ez talán csak azért volt, mert jó sok atomhulladékot ástak bele abba a dombba és persze szivárog még ma is, élni fogok kilencven évet, haha, néztem ki a huzatos busz ablakon, menetiránnyal háttal ülve sodródtam elfele, mint egy rossz ejtőernyő, és minden nyomorúságos volt, kihalt, kivesézett, de akkor én boldog voltam és nem nyomorult, és be kellett látnom, hogy menthetetlenül fiatal vagyok még.

13 november 2008

In memoriam Cziglán István



Jean Michel után Napoleon Boulevard napot tartottam. Vegyítettem Lilla szóló albumokkal. Cziglán szólók a Megadom magam-ban, az Én időm lejárt-ban, a Jelentés az alagútból című számban. Nem bánok semmit se már, mert mondd, miért ne lenne szép. Ej-haj, nincs nálam semmi, csak ez a két üres kéz, olyat ne tégy, amit majd holnap szégyellned kellene még. Legyél bátor, értem se félj. Mondom, még lejátszom az Oxygen-ből a harmadik, negyedik, kilencedik és tizenharmadik részeket, de ma NB napot tartottam. Vegyítettem egy kis Solaris-szal is ugyan, melynek tagjaiból verbuválódott később a NB, ám azt nem mondhatnám, hogy Solaris dalokat is dúdolgatok magamban – főleg mert a Solarisnak nincs is szövege. Csak figyelem a NB ritmusait, az elképesztő dob és cintányér játékot, az ötletes szinti futamokat és a kilencvenes évek klisés-ámde-annál-királyabb gitárszólóit. Jóízűeket csettintgetek a nyelvemmel, hogy ejha.

Kis keringőket járok a novemberi délutánnal. Kezembe helyezte apró, fáradt tenyerét, mely a báli kesztyűn keresztül is izzik valami lassú égés hevétől, talán már rozsdásodik belül az ínhüvelyrendszere, görcsösen markolássza a bal kezemet, friss bársonykesztű van rajta, fehér, mint a szarvas agancs, tiszta, mint egy Cziglán-szóló, markolja a bal kezemet, de erőt nem érzek benne, csak ónos súlyt. A dereka feszes és peckes, valahogy mégis túl könnyű, nincsen tehetetlensége a testének, kis darabos körökben mozog, és tele van ridegséggel, gőzcsomós sóhajokkal, véletlen reggelek vannak a szemében, cinikus, bután sejlő holdakkal a halántékán néz jobbra és balra. Nincs báj az arcában, hacsak a saját magát meghazudtoló frissesség nem az. Azért kértem fel táncolni, mert megkivántam a fehér bőrét, angolszász üde arcát, asszonyos csípőjét, ejét, mindegy. Éppen felrakta valamelyik intelligensebb lemezlovas a Modern tangót a Napoleontól. Ez a szám is sok bátorságot adott ám. A lába alatt kis zuzmónyomok keletkeznek, mosolya mint egy kis ukrán szukáé, mégis csábító, hónalja felől meleg, dezodoros pára szálldos, keringünk amorf trapézokban, teste könnyű, mint egy odvas rönk. Négy perc telik csak el, véget ér a szám, négy perc, és akkor a november délután tündére leereszti a karját, bámul rám csodálkozva, esetlenül, bájosan, és szétesik apró, fehér rojtokra. Szaladnak a takarítók öblös lapátokkal, elhalkul egy kicsit a báli terem, tök hülyén ott vigyorgok egyedül a táncterem közepén.

Hazaérve állok a bástyámban, nézek ki a hét ablakomon, rá a teszkóra, rá a megyeri hídra, rá a gyárkéményre, rátekintek minderre a sok kacatra. Kezemügyében árválkodik egy másfél éves, félig kiivott Efes sörösdoboz. Mellette üres Dunhill-es dobozok. Hevernek.

A bástya kiemelkedik a városból, olyan, mint a gyűrűkurában az a fehér város, Minas Tirith. Messzire ellátok, messzire el tudok ám lőni a 44 fontos Kassai reflexíjunkkal, acélnyílvesszőimmel, el, egészen a megyeri hídig, átlyuggatom a novembert, az üreges-rönkös testét, mely szétesik apró, fehér ficánkoló halakra, elborítják a várost, berekesztik a Dunát, ellepik a Vízivárost. Molett hableányok fognak elúszni a bástyám ablakáig, mely a legmagasabban lévő ház egész Budapesten, csak az én bástyám éli túl, 7 ablakával, és megerőszakolnak majd a telt amazonok, jön Pentheszilea, ellopja ivadékaimat, ha fiút szül, megöli, ha lányt, újabb hableányt nevel, vulva nélkül, minden nélkül. Úszik a november délután szarvas agancs fehér báli kesztyűje a haltömeg tetején, a víz alatt szirének dúdolgatnak egy-egy NB szólót, csak 6 oktávval feljebb és én már nem hallom, hanem a szívemben érzem, az hasad ketté, akár a porcelán, megtelik savas pudinggal, leöntik sziruppal, és beforrasztják az amazonok gyógynyálukkal, mely mentolos és fagyos.

Ma Napoleon Boulevard napot tartottam, kevés reménnyel heverek az ágyban, írom ezt a szart. Jaj, hallom, hogy elhalkul a báli zene, a parketta felszisszen végre, ahogy lelépdel róla mindenki, én meg nemhogy eltenném emlékbe, csak taposom a megmaradt néhány fehér selyemrojtot bele a parketta-közökbe, törlöm bele a lábam, veszítem el a szüzességem.

12 november 2008

Oxygen

Kérem, vegyen egy mély levegőt...

...most tartsa vissza egy ideig... azután lassan fújja ki.

Ezt a gyakorlatot ismételje meg összesen 13-szor.

Ez még egy régebbi vers, de iderakom



Figyeltek



Mire figyeltek ti annyira
és hova csörlőzik el figyelmeteket
miközben a füzetelapokon
mohosodik
nyirkos nyoma
a kezeteknek
de nyoma sincs bennetek
a szeretetek
hiába hangtan hiába Saussure
nem vagytok okosak
anglisztikás lányok
csak lehúz az időnek örvénye
a végtelen figyelemnek
és a szátokat belepi az orbitízű búzavirág
és más nyári gyomok
és kopog kopog kopog
a magassarkú
csizmátok
de mögöttetek az egyszerűség
illatos földje fordul ki az útra
és illatotok hiába mint a méz
és hiába mint az orbit
mert a titokzatosság kolibrimadara
kirepült hajatok erdőiből
és az egyéniség forrásvize csak a
régi rozsda szirmait táplálja
hónaljatok titkait már rég kikürtölték
kulcscsontotok meleg üregeibe
hideg ujjak piszkáltak

illatotok hiába mint a méz
nyoma sincs bennetek
a szeretetnek
figyelmetek az előadásban
elmerül mint a Titanic lassan
tele a kiváncsiság kincseivel
tele régi színes képeslapokkal
csarnokaiban susogó zenével
elmerül szépen

Vulgáta

Kis tintaörvény a mekdonáldzos pohárban, megcsuklott üvegablakfalak törnek benne pozdorjára ahogy belekeverem az East West Business Centert az utca túloldaláról, bele a saját arcomat is, bele a növekvő reggeli holdat, a kis fapálcikával belekeverem a kétdecis reggeli kávémba. Ha ébredés után egy órán belül innék kávét, hasmenésem lenne. Marad a mekdonáldzos szar.
Ma reggel odafagytam a buszra, Jean Michelt hallgattam, és közben a GMC-s fusion szólóra gondoltam, amit csak nem tudok még eljátszani rendesen. Úszok Zsanmisellel, körülöttem kis pozdorjákban hullik a város, robbanás utáni csend van.
De most visszatérnék a mekire, átívelek gyorsan a blahára, ahol a vécésnéni Szent Jeromos kiadású újított vulgáta-fordítást olvas, ma éppen a királyok könyve 2-nél tart. A kék kötéses Biblia pont olyan, mint az enyém otthon. A néni múltkor az egyik kollégát igyekezett megtéríteni, aki visszakozott ugyan, hogy ő nem mondja, hogy nem hisz a Jézusban meg a többi okkult dolgokban, meg hisz a mennyországban de azért mégis. Pisilek egymagamban a blahalujza téri mekdonáldzba, két tetovált állat a szomszéd építkezésről valamit éppen abbahagyott az egyik fülkében, mikor én beléptem. Az én szemem azonban csak azért se rebben, nem hagyom magam megerőszakolni. Kint vehemens mozdulattal lapoz a vécésnéni, csörög a vékony selyempapír a bibliában, kifele menet veszem észre, hogy a mekreggelis blokkomat már könyvjelzőként használja. Laudétur, köszönök neki, és már megyek is ki a tejes zacskós reggelbe, a kárpitozott semmibe bele, mert a város apró darabokra robbant még korábban, amikor a buszon ültem. Próbálom fontolgatni, mit vétettem, és vajon Dante hányadik köre lenne a blaha a tejes zacskó állagával, a faggyal és a házromokkal, amik a robbanásból megmaradtak. Ilyenkor reggel üres vagyok, mint a bögre és csikorgok a fáradtságtól, mint a himalájai sókristály.

08 november 2008

LOL

Tegnap röhögtem életemben a legjobbat. Az a tragikus, és ezt érdemes már most gyorsan megelőlegezni, hogy igazából saját magamon röhögtem. Nagyon röhögtem, nagyon ám. És ez röhögés volt, röhögés és nem nevetés, nem kacagás, nem hahota, ez röhögés volt, és amikor már nem sikerült koordinálni tovább, át is csapott vihogásba, ahogy a torkomban megbicsaklottak a hangszálak, akkor elkezdtem vihogni. Még soha nem tapasztaltam ilyet: gyomorból röhögni. Már nem a szád, nem a tudatod nevet, óó, azok már rég elfáradtak és beletörődtek a megmásíthatatlanba. De a gyomromból kis limányokban gyűrűzött felfelé a kőkemény röhögés. Röhögtem másfél percen keresztül, ma pedig izomlázam van a hasfalamban. A szememet csípte a só, annyira könnyeztem akkor, ahogy vettem fel valamelyik szólómat tegnap apám panaszonik kamerájával, és akkor baromi hangosan felugrott az avast vírusírtó ablaka, és hangosan beböfögte egy férfihang, hogy apdéjtelte a nem tudom micsodát. A helyzet komikum abból fakadt, hogy már vagy huszadszorra játszottam azt kurva szólót, a fogólapot árvízként árasztotta el az izzadság, szegény elixir húrok ott csillogtak többezer méter mélyen a sós lé alatt mint a La Manche csatorna mélyén a csalagút alig kivehető vonala, a kezemből csúszott ki a pengető és már majdnem ott voltam, már nem is rajtam múlott, hogy hova pakolgatom a vékony ujjaimat, és még tíz másodperc, hogy relaxálnom kellett volna?, haha, fogom a pocakom és röhögök, dehogy kellett volna, már csak tíz másodperc, dehogy kellett volna, már majdnem ott voltam, ott nyomom a legato futamot, úszik a szoba a sós létől, és akkor beleüvölt a felvételbe az avast vírusírtó. Magamhoz képest csak igen szerényen bazmegoltam. Csak a videó szerkesztéskor tekertem magam vissza. Mondom, izomlázzal heverek most az ágyban.




Jean Michel Jarre-t és Tony Levint hallgatok, felváltva. Illetve Portugal. The man-t. A fenti videó első húsz másodperce után már tudtam, hogy itt egy súlyos zenekarról van szó. Húsz másodpercet hallgattam őket az ultimateguitar.com-ról és húsz másodperc múlva már dőlt le a háromalbumos diszkográfiájuk a btjunkies-ról. Annyira Pink Floydos és Muse-os az első három akkord... Ejha, mondom magamban, ejha, lehet tehát kulturáltan alternatív zenét alkotni... szóval mégis lehet. Hasonlóképpen a Xiu Xiu-hoz és a Veil-hez. Ez a zenekultúra még ismeretlen kicsiny országunkban. Szóval ejha, dörzsölgettem puha halántékomat, hogy ez igazán kafa zene, már nem azért. Nem marad ki persze napi kétszer az Oxygen sem (part I- XIII). Néha pedig beletúrok a Jordan Rudess diszkográfiámba és az olyan, mintha valami lila szénakazalba túrnék bele, és felszabadul belőle rajokban és szárnycsapkodva mindenféle egzotikusan jó.

Minta mikor

Mint amikor a fogadra harapsz, azt hiszed, hogy a két állkapocs pont összeillik, de kiderül a benne csoszogó homoktól, hogy előrébb áll a felső, mint amikor a mozgólépcső gumiszalagjába kapaszkodsz oldalt, de az egy leheletnyivel gyorsabb a lépcsőnél és elrángat, amikor elszalad az ütem 120 bpm-nél és a földhöz vágnád a 7húrosodat, amikor a szar divx-es filmnél lemarad a hang és süketen artikulál José, amikor már

drágul a dollár, megiramlik a tőzsde,

és elcsúszik az árnyékom is, hiába lépek rá, és késik mögöttem megjelenni a lábnyomom az avarban, és későn imádkoznak értem a szeretteim, amikor be lehetne fejezni, de még mindig csak fosom a szót.

07 november 2008

Hej-haj, csúnya csütörtök

Nem bírom megállni, hogy én is YT-s videókkal szórakoztassam a nagyérdeműt. A jobb oldali oszlopban található linkgyűjtemény frissítése közben/előtt álljon itt kezdésnek egy jó kis metronóm koncert (migrénben szenvedőknek nem ajánlott, a koncert a fél perc francia szöveg után kezdődik).



Szállok le a villamosról a blahán és akkor balról, egészen felülről, fejbecsap a napsugarak hője, mint egy kozmikus baseball ütő. Lépkedek tovább, göngyölödik ki alólam a járdasziget, rajta az emberekkel, a féllábúakkal, a kiskutyákkal, a reklámvitrinekkel, a sínnel és a villamossal, redőbe gyűrődnek, jaj, csak nehogy elpusztuljanak a betontekercsben, ami így keletkezik, hogy én lépkedek előre, le, az aluljáróba, le, a káposztaszagba, mint eg lenge kis Teiresziász, csordogál patakokban a káposztalé, csorog a Styx, de nem érdekel a világért se. Egyik kezemben bőrmeleg bugyi, a másikban marék pengető, a hátamon egy táskában karóba húzott lingvisztikatankönyvek kis vudubabái. Ez volt a szerdadélután, kicsit kerülgetett valami émely, de nem törődtem vele, mert nem hányhattam ki a twistert, amit az előbb a KFC-ben betoltam, mintegy vigasztalásként.

A nyelvtud órák lassan a versírás papírízű parnasszusává válnak. Egész héten csupán ez a másfél óra döbbent engem rá a világra, a finomságaira, ahogy bámulom a nagyon csúnya, húsos lányokat magam előtt és Lolitát a szemem sarkából, kiélesedik a szemem ilyenkor, beleveszik a homogén semmibe, a Lolitát egy pillanatra elfelejtem és akkor a csúnya professzor és a csúnya lányok elhitetik velem, hogy ez lehetne másként, hogy biztos nem így van ez, a szemem ráfókuszál az abszurd, szenvtelen semmire, a heideggeri semmire, és ekkor fellázadok, ekkor fellázadok a világ ellen. Természetesen mindez nem ilyen direkt hatású. Annyit érzek csak, hogy émelygek, émelygek, és aztán hirtelen kiürül a gyomrom, eltűnik belőle egy órára minden. Nem érzek semmit. Ekkor, a T.S Eliot-i elszemélytelenítés metódusával élvén, gyakorlatilag jó szerkesztőemberként, írogathatok is mindenfélét. Érzelmileg nem is lesz tétje számomra, friss víz csorog az ereimben, tisztán látok, tisztán válik el a vér és a savó. A vargalaci órák ilyen kis szenvtelen szentélyévé váltak a hétköznapok során. A 327-es szoba ajtaján kukucskálok befelé szemérmetlenül, látom a görnyedt alakomat, és még visszhangzik az E épület tágas lichthofja alján a bádogtetők robaja, ahová a létra zuhant, amin felmásztam, de mikor felértem a harmadik emeletre, már el is dobtam. Lolita egész órán a haját fonogatja. Kis ujjai unalomtól duzzadtam fésülgetik a szőke fonatokat. Nem nézek fel rá az alkotói hévben, mert rájönnék, hogy ő a hitelesebb.

Engem megfosztott az isten a teremtés szimbólumaitól, a mellektől, nem egyensúlyoz ki engem, ahogy állok 185 centi magasan, csak imbolygok, mint a deszka, mert hevernem kéne, hevernem megadóan, minden férfinak hevernie kéne.

A szobámban lassan minden apró kis rést megül a só. A sókristály lámpám a felére apadt, és félő, hogy a kis kombóm is bekrepál lassan. Az állólámpám felső tányérjában 3-4 mili vastagon tapad meg a fehér izé. Minden fehér, minden nehéz a sótól. A tüdőm belül olyan, mint egy kis sóbánya, szemcsékben gyöngyözik benne a só. Szülőkkel még konzultálnom kell erről.

04 november 2008

Egyszerű receptek

Vannak az életben egyszerű receptek. Veszel 3-5 tojást, belekúrod az előmelegített serpenyőbe, kiveszed onnét és kész a rántotta. Instant kávéporra forró vizet öntesz, nyomsz bele valami édesítőt, kész a kávé, napi háromszor. Piritóst bele a piritóssütőbe, kiveszed, rácseszed a vajat és a sajtot. Felmész a netpincer.hu-ra. Elmész a káefcébe. Stoppolsz a börgerkingnél. Reggelizel a mekdonáldzban. Az élet csupa egyszerű recept, nem halsz éhen az isten szerelmére se.

Napjaim kemény gyakorlásokkal telnek, de kezd a taposómalom alján a valami áthatolhatatlan, kőkemény lepedékréteg lerakódni, és hiába paprikázom/fűszerezem a napi rutint dzsessz-akkordozással, fusion-szólókkal – nem igen segít. Mint amikor egymás után 13 fasírtot benyomsz, az utolsónál érzi az ember, hogy elszabadul a szájüregben a péhá érték. Az ember nem szeret úgy élni, mint akit most olvasztottak be valami piritósba, ezt az egyet azért nem. Felette és alatta őrlődik halk szemcsékben a ropogós izé. Szeretnék majd verset írni a hangszerek abszurd csendjéről. Amikor belépsz egy próbaterembe, még nem kapcsolod fel a villanyt, csak a kinti neon szűrődik be, és megcsillannak a gitárhúrok, a dobállványok és a csavarok, a mikrofon acélos sörtéje, a basszusgitár hangolókulcsai – a hangszerek pedig kussolnak. Persze, el lehet kezdeni velük játszani, zúzni a csendet össze öblös mozdulatokkal, de tök mindegy, mert az előbb ott sutyorogtak a csendben, ott esküdtek össze ellened valami véres totemszövetségben, hogy nem a te zenédet, hanem a maguk zenéjét fogják játszani. A dolgoknak lelke vagyon ám. Aztán püfölheted, nyivákoltathatod őket, persze, megszólalnak, de ők megsértődnek, amikor csendben hagyod őket, mert csak járna a szájuk minden percben, és csak nagyon kevesen találnak rá egy hangszer monológjára a maga hullámhosszán. Szóval erről kéne sürgősen valamit írni, ha lehet.

Holnap újabb fásult nap, megyek egyik óráról a másikra, ásítozok nyelvgyakon, torrentezek informatikán, alszok irodalmon. Megyek húrokat venni, megyek a padlógázba, jövök haza, tanulok holnapra, részt veszek mindenfélében, és úgy érzem, hogy ezeken a helyeken pont nem kéne éppen akkor ott lennem, mint a Tiesto-szetten a symában reggel négykor, hogy még van hátra 2 óra, ott sem kellett volna ott lennem, nem kéne lennem az E épület x.-ik emeletén, a D épület alagsorában, a C valamelyik omló oldalszárnyában, a Gvár félhomályában, a padlógáz 11 emelet mély irodájában, itthon a szobában, az ágyamban, az ágyam alatt, az ágyam tövében, a szőnyeg alá befeküdve és a portól megfulladva, kint a városban,
a KFC-ben és a mekdonáldzban,
a gitárboltban és a metróban,
a fordított távcső-mély szobában,
mert a bérletem kimostam
és a tegnap is most van.

Szóval csorog le a kézfejemen egyik nap és amásik, mint a tegnapi elszart csontleves gyöngyözése. Puffadnak az órák mint a bigmek szezám-rücskös háta. Lyukas az élet, mint a twister alja.

De azt hiszem most már megyek vacsorázni, mert igen éhes vagyok.

02 november 2008

Rezgés

Indul az utolsó 260-as mindenszentekkor, a hátam mögött két ülés távolságban istentelenül zörög a motorkabin zárófedele. Nekihajtom az ablakkeretnek a fejem és így az elkezd kb. 15 Hz-cel rezegni, ahogy jár alapjáraton a motor és hullik darabjaira a volvóbusz. Elhomályosodik a látásom, mert annyira rezeg a fejem, mosódik el minden előttem, szóval ilyen kb. 15 herccel rezegni, este, mindenszentekkor, az utolsó 260-ason.

01 november 2008

Kis sétány

Cammogok végig este tizenegykor a P. híd és a lágymányosi egyetempark között csordogáló sétányon, mozdulatlan a fák árnyéka, mozdulatlan az a38, a Duna csupa genny a rájfájzen bank sárgás epéjétől, ami messziről belefolyik a Dunába, abba a Dunába, amit éppen aznap délelőtt láttam életemben először igazán kéknek, persze csak jó szögből és a matt kék ég jóvoltából, és megyek végig a széles, kissé sáros sétányon este tizenegykor vagy mikor, ahol napmintnap végighalad a sok száz tétékás és tátékás egyetemista, közülük sok olyan is, akiket szeretek vagy szerettem, de én nem ide járok napmintnap, hanem taposok a lábnyomukban olyan késő este, az utcán kóbor lámpafények makognak, ahogy elhaladok mellettük már le is kushadnak valami ijedt félhomályba, taposok a sokezer lábnyomon a kis betonkockákon, és nem tudom, kién haladok át, csak sejtem, fürkészem a talajt, hogy most kinek a lábnyomába léptem bele óvatlanul, és sülnek egymásra a lábnyomok mint a rossz gofri, egymásba fésülődnek szép csomósan, és az én talpamról is hámlik vékony filmekben le a talpnyom, tapad rá a porózus bőrűére, tapad a régi haverokéra, savas és bezárt a szám mint a kihalt zépé, pont olyan szánalmasan tekereg bennem belül a nyelvem a szájüregemben, és sajtolom a hosszú, kissé saras sétányra a gofrit.

Ilyenkor kompaktnak érzem magam, mint egy konvex CF kártya. Szeretek kompakt lenni, feszes, mint a kötél, egyetlen darab izomrostként mozogni jobbra-balra. Ez az én személyes, dédelgetett korlátoltságom. Hogy a kényelemimádatomról és a szöszmötölésről ne is beszéljünk. Minden egyes hajamszálának tudatában vagyok, minden pórusomnak. Lehet, hogy az Isten is ilyen kis feszesen ölti magára az univerzumot, de én csak egyszerűen Buckethead-et hallgatok, meg ismét Steve Morse-t. Kel bennem az éjszaka, mint egy finom tészta, és kamillateaszagot érzek, édeskés szagot az estében, édes az este mint a cukrozott száj.

Nem vagyok boldog, csak taposom a gofrit, Buckethead-et hallgatok, szimatolok jobbra-balra, egyetlen izomrostként mozgok jobbra-balra, és ebben a nagy meditálásban végre egyszerű vagyok és kompakt, mint az Isten.