Odaértem a kis kereszteződéshez
és szemben a gyalogosok
felsorakoztak mint a káposzta
és fonnyadt leveleik lobogtak a
szélben.
Vasaltan lépkedni előre,
ropogni, mint a friss papír
és a hónaljnál jól kidörzsölődni.
Jössz velem szemben, a többi
járókelő jobbra és balra irányt
vált és mind elgörögnek mint a
nehéz káposztafejek. Ügyelek arra,
hogy a zebrán csak fehér
csíkba
lépjek.
Úgy haladunk el egymás
mellett, mint a kétdimenziós
perspektíva alakjai. Te mész
el mögöttem, és a sarki szénrajzos
tábláján a fejem egyenesen
a szoknyádba fúródik, de a
távolság közben mérhetetlen. Öntudatos
vagy akár egy palack, ami valamit
tartalmaz, ilyenkor mást meg
éppen nem, csak azt, amit
éppen.
Egy másik szénrajzon talán épp az
arcodba léptem.
Nem az a dolgom, hogy
megszólítsalak.
A szülők leküldtek, hogy
a szódásszifont váltsam vissza.
Megyek mögéd a sarki cébéába,
ez a dolgom.
Visszafelé jövet kortyonként lenyelem
a szódásszifonokat.
A kis acéltartálykák lecsúsznak,
mint a fémes madárfiókák.
Mert van, aki remél
nem lép a zebrán a csíkokról le
reméli, hogy nem diszkvalifikálják,
hogy ez így nem ér.
Az év utolsó napján ismét megpróbáltam egy szabályos ikozaédert szerkeszteni. El is értem, amit akartam, ahogy két perc után rám tört egy szégyellnivalóan agresszív önreflexiós gondolatiszap-tömeg.
Most lehetőleg lédús vagyok, akár egy kaktuszvirág. Szép és fogyasztható.
Meg össze kéne foglalnom az évet. Hát bizony szökőév volt. Enyhet adott, amennyire például egy 40 fokos júliusi napon a piritósra sült hátára az embernek a magasságos égből rácsorgó nektár-napolaj enyhet tud adni. Zsíros, mint a puding, lédús, pozsgás év. Annyi dolog fért csak belé, mint amennyi dolog egy gyerekolló torka közé beférhet.
Nincsen mit mondani, csak azt, hogy tabula rasa.
Egy évbúcsúztató videót szeretnék mellékelni még:
31 december 2008
30 december 2008
Örömünnep, tánc, mulatság és jókedv
Három nap szívás után végre leróttam legmélyebb tiszteletemet saját magam előtt. Nyolc YT-s videóval lepakoltam az út szélére rögös/kóvájgó (ez most pontos jé????) zenés karrierem első mérföldkövét. Az, hogy a képanyag miért lett ilyen szar, számomra is egy érdekes és megválaszolásra türelmetlenül váró kérdés, a YouTube rendszergazdáihoz intézve.
És akkor még egyszer szeretnék elnézést kérni a Mestertől, John Petruccitól, amiért a Repentance szólóját sikerült így lealjasítanom. John, az az én igen nagy szerencsém, hogy soha erre a blogoldalra ellátogatni nem fogsz. Ha majd a következő magyarországi Dream Theater koncerten eljátszod a Repentance-t és éppen a tökéletes szóló végére érsz, majd felnézel, hogy a közönségből hányan maradtak életben, és kuncogsz egyet a bajuszod alatt, hogy bizony kevesen, akkor az a sűrűszemöldökű csávó az első sorban aki belefojtotta magát a sörösüvegébe csorgatott bűnbánó (repentent) könnyeitől, na az leszek én.
Na, most akkor -dobpergéééés- következnek a:
Repentance
Fade To Black
F#Fríg - H moll szóló
Na jó, elfáradtam a pakolgatásban, a többit tessék itt megnézni:
http://www.youtube.com/user/iberko
Addig is: is vünse ojs ein glüklisesz nojesz jár
És akkor még egyszer szeretnék elnézést kérni a Mestertől, John Petruccitól, amiért a Repentance szólóját sikerült így lealjasítanom. John, az az én igen nagy szerencsém, hogy soha erre a blogoldalra ellátogatni nem fogsz. Ha majd a következő magyarországi Dream Theater koncerten eljátszod a Repentance-t és éppen a tökéletes szóló végére érsz, majd felnézel, hogy a közönségből hányan maradtak életben, és kuncogsz egyet a bajuszod alatt, hogy bizony kevesen, akkor az a sűrűszemöldökű csávó az első sorban aki belefojtotta magát a sörösüvegébe csorgatott bűnbánó (repentent) könnyeitől, na az leszek én.
Na, most akkor -dobpergéééés- következnek a:
Repentance
Fade To Black
F#Fríg - H moll szóló
Na jó, elfáradtam a pakolgatásban, a többit tessék itt megnézni:
http://www.youtube.com/user/iberko
Addig is: is vünse ojs ein glüklisesz nojesz jár
08 december 2008
Illetéktelen
Nem vagyok biztonságban, hanem fedezetlen vagyok, mint egy becsődölt hitelkártya.
Eric Claptont hallgatok, és élvezem, az Unplugged-ot és a Me And Mr. Johnson-t, és igen, jó.
Próbálom kerülni az automatikus írásból származó bájt, ami vele jár, igen, a báját. Ne legyek alkalmas alanya az írás-terápiának. Csupa illetéktelen tekintet, meg minden ilyesmi. Azt gondolom, hogy a legmegnyíltabb naplók a legőszintétlenebbek általában, mert nem mondanak semmit, hanem lefejezik az összes disszonanciából származó feszültséget, éppen azzal, hogy mindent el akarnak mondani. Nincs diskurzus, nincs dialógus.
Erre az évre pedig végérvényesen cserben hagyom népes Olvasótáboromat, felfüggesztek minden bejegyzést meghatározatlan időre. Hogy vizsgaidőszak? Hahaha, reng a pocakom és azt hahotázom, hogy hohoho.
Ha felteszem magam a youtube-ra, arról úgyis értesítek mindenkit.
Eric Claptont hallgatok, és élvezem, az Unplugged-ot és a Me And Mr. Johnson-t, és igen, jó.
Próbálom kerülni az automatikus írásból származó bájt, ami vele jár, igen, a báját. Ne legyek alkalmas alanya az írás-terápiának. Csupa illetéktelen tekintet, meg minden ilyesmi. Azt gondolom, hogy a legmegnyíltabb naplók a legőszintétlenebbek általában, mert nem mondanak semmit, hanem lefejezik az összes disszonanciából származó feszültséget, éppen azzal, hogy mindent el akarnak mondani. Nincs diskurzus, nincs dialógus.
Erre az évre pedig végérvényesen cserben hagyom népes Olvasótáboromat, felfüggesztek minden bejegyzést meghatározatlan időre. Hogy vizsgaidőszak? Hahaha, reng a pocakom és azt hahotázom, hogy hohoho.
Ha felteszem magam a youtube-ra, arról úgyis értesítek mindenkit.
07 december 2008
Vasárnapi agymenés (DAAATS III.)
Most olyan vagyok, mint egy felesleges subler, ami kiakadt. Én kiakadtam. Három hétnyi zene az ájpodomon és nem tudok vele mit kezdeni most. Mit kezd az ember a zsebében három hétnyi, 55 giga zenével?? Ráadásul még van három egész dvd a zenei könyvtáramból.
Mostanság bánt a beérkezett, felesleges pillanatok katolicizmusa. Kár az ilyen pillanatokért az ember életében, kár, hogy vannak. Kis nyelvemre pakolgatom az After Eight-eket, és utána behúzom a nyelvemet a számba, és a nyelvemen az After Eight mentolos krémje olvadozik, a nyelvemet pedig mindannyiszor behúzom, mint egy kis péklapátot, mert most After Eight van, hozta a Mikulás. Senki sem vágyhat túlságosan nyugodt pillanatokra. Senki sem pöffeszkedhet mű-rugalommal úgy, mint egy radír.
Opeth-et hallgatok, miután végre megnéztem a Watershed bónusz dvd-jének anyagát a közös jammelésekkel, miegymással. Be kell látnom, hogy lassan a világon mindenkinek PRS gitárja lesz, csak nekem nem. PRS-en játszik, naná, a Santana és az Al Di Meola, de most már az Opeth két gitárosa is, a Linkin Park két gitárosa is, a Cradle Of Filth gitárosa is, meg Johnny Hiland, sőt még maga Paul Reed Smith is. A latin rocktól kezdve a kőkemény skandináv death metálig valamennyien belátták már, hogy bizony sokoldalúság, elegancia és minőség szempontjából mindenkinek szüksége van egy PRS-re hálótársul. És lassan belátja majd minden olyan tradicionalista, a Fender-Gibson polaritás által meghatározott szánalmasan szegényes, rég leáldozott világban tévelygő gitáros is, hogy a téglanehéz-bézbolütőnyakú-túlárazott dzsibzon, valamint a szanaszéteső-szarnyakkonstrukciós-unalmaskinézetű fender közül egyik sem kínál adekvát alternatívát. Habár nem is tudom, miért szaladt ez ki belőlem... Egy LP Studio-t vagy egy Lite Ash-t simán elfogadnék.
Mindenesetre vasárnap este van, de lehetne csütörtök reggel is, vagy szombat dél, vagy alkonyat, vagy akármi, tele vannak sorjával a percek, és tele böfögős katolicizmussal. A mekbuk azt írja ki, hogy csardzsd. Egész nap tápon volt, mondjuk. Minden fel van töltve, minden tele van, minden jóllakott, lehetne holnap reggel is, vagy tegnap délután, annyira mindegy, én meg még csardzsingolok nagyban, húgykővel az agyban. Kehem-kehem.
Közlök még egy kis szeletkét a DAAATS-ból. Úgy tűnik, ez a projekt is meghaladja minden erőmet. Az ujjaim görcsben.
Your first encounter with brutal freedom itself is among the most rare moments of your life. I know that was needless to say, however, such events do not occur to anybody. I mean, sponsored by a tomato retailer in Denmark you could not really feel yourself serious in any ways – and so even one’s dreams that were rocked constantly in the caverns of the self throughout the years or one’s poignant little wishes become pointless, they become an issue of utter bullshiting about the ego. But there stood a mighty creature that knew nothing about tomato retailers. I did not have a clue about them either. The antlers were pointing upwards, pointing into the world of hazy dimensions, from where the snow was falling and where I was heading to myself. The snow was falling that afternoon like the broken shards of a disembowelled ice princess – I mean, it wasn’t pleasant after all. Then the creature shook its head, sniffed some of the ice cold air, tilted its antlers backwards and took of with a peaceful stroll. It disappeared before it occurred to me that I could have followed it into more mysteries of the wild. To explore, to explore. I did not, however, break this paralyzed awe that filled me with excitement, filled me so much that there wasn’t even any space left for the air in my lungs. I had to cough hard and pound heavily to recover and suddenly I started to recognise my elemental fear too, my disgust of bulkiness, of heaviness, my hatred of statue-like figures. I could not resist to admire the beast, but my self-esteem too had evaporated in the same second. I do not feel like strolling elegantly anymore or to behave like a gentleman, or even to speak clearly or write professionally balanced sentences. When I suddenly realised that no iron heels of mine could leave the traces of my strolling on the ground anymore, I felt like flying, like evaporating once and for all from the ground, to collide with my childish dreams and nightmares, to get swallowed by the winter dawn on the ramp every morning, to be tossed by unmerciful air, to live without any certainty or self-respect.
Mostanság bánt a beérkezett, felesleges pillanatok katolicizmusa. Kár az ilyen pillanatokért az ember életében, kár, hogy vannak. Kis nyelvemre pakolgatom az After Eight-eket, és utána behúzom a nyelvemet a számba, és a nyelvemen az After Eight mentolos krémje olvadozik, a nyelvemet pedig mindannyiszor behúzom, mint egy kis péklapátot, mert most After Eight van, hozta a Mikulás. Senki sem vágyhat túlságosan nyugodt pillanatokra. Senki sem pöffeszkedhet mű-rugalommal úgy, mint egy radír.
Opeth-et hallgatok, miután végre megnéztem a Watershed bónusz dvd-jének anyagát a közös jammelésekkel, miegymással. Be kell látnom, hogy lassan a világon mindenkinek PRS gitárja lesz, csak nekem nem. PRS-en játszik, naná, a Santana és az Al Di Meola, de most már az Opeth két gitárosa is, a Linkin Park két gitárosa is, a Cradle Of Filth gitárosa is, meg Johnny Hiland, sőt még maga Paul Reed Smith is. A latin rocktól kezdve a kőkemény skandináv death metálig valamennyien belátták már, hogy bizony sokoldalúság, elegancia és minőség szempontjából mindenkinek szüksége van egy PRS-re hálótársul. És lassan belátja majd minden olyan tradicionalista, a Fender-Gibson polaritás által meghatározott szánalmasan szegényes, rég leáldozott világban tévelygő gitáros is, hogy a téglanehéz-bézbolütőnyakú-túlárazott dzsibzon, valamint a szanaszéteső-szarnyakkonstrukciós-unalmaskinézetű fender közül egyik sem kínál adekvát alternatívát. Habár nem is tudom, miért szaladt ez ki belőlem... Egy LP Studio-t vagy egy Lite Ash-t simán elfogadnék.
Mindenesetre vasárnap este van, de lehetne csütörtök reggel is, vagy szombat dél, vagy alkonyat, vagy akármi, tele vannak sorjával a percek, és tele böfögős katolicizmussal. A mekbuk azt írja ki, hogy csardzsd. Egész nap tápon volt, mondjuk. Minden fel van töltve, minden tele van, minden jóllakott, lehetne holnap reggel is, vagy tegnap délután, annyira mindegy, én meg még csardzsingolok nagyban, húgykővel az agyban. Kehem-kehem.
Közlök még egy kis szeletkét a DAAATS-ból. Úgy tűnik, ez a projekt is meghaladja minden erőmet. Az ujjaim görcsben.
Your first encounter with brutal freedom itself is among the most rare moments of your life. I know that was needless to say, however, such events do not occur to anybody. I mean, sponsored by a tomato retailer in Denmark you could not really feel yourself serious in any ways – and so even one’s dreams that were rocked constantly in the caverns of the self throughout the years or one’s poignant little wishes become pointless, they become an issue of utter bullshiting about the ego. But there stood a mighty creature that knew nothing about tomato retailers. I did not have a clue about them either. The antlers were pointing upwards, pointing into the world of hazy dimensions, from where the snow was falling and where I was heading to myself. The snow was falling that afternoon like the broken shards of a disembowelled ice princess – I mean, it wasn’t pleasant after all. Then the creature shook its head, sniffed some of the ice cold air, tilted its antlers backwards and took of with a peaceful stroll. It disappeared before it occurred to me that I could have followed it into more mysteries of the wild. To explore, to explore. I did not, however, break this paralyzed awe that filled me with excitement, filled me so much that there wasn’t even any space left for the air in my lungs. I had to cough hard and pound heavily to recover and suddenly I started to recognise my elemental fear too, my disgust of bulkiness, of heaviness, my hatred of statue-like figures. I could not resist to admire the beast, but my self-esteem too had evaporated in the same second. I do not feel like strolling elegantly anymore or to behave like a gentleman, or even to speak clearly or write professionally balanced sentences. When I suddenly realised that no iron heels of mine could leave the traces of my strolling on the ground anymore, I felt like flying, like evaporating once and for all from the ground, to collide with my childish dreams and nightmares, to get swallowed by the winter dawn on the ramp every morning, to be tossed by unmerciful air, to live without any certainty or self-respect.
06 december 2008
Kis séta a Marson
Vannak jóakaratú emberek, akik vigyáznak rám egyfolytában, és így nem is esik bajom. Ilyen jóakaratú ember vagyok például én is, vigyázok magamra, nem is esik bajom általában. De vannak más jóakaratú, szelíd emberek is, akik viszont másokra vigyáznak egyfolytában és így nekem gyakran csak ártanak akaratlanul is. Én is ilyen jóakaratú ember vagyok, hogyha másokra figyelek, akkor sokszor én szívom ezt meg a leginkább.
És ó, igen, és ó, és ja, reggel meghozta nekem a Mikulás a Solaristól a Marsbéli Krónikákat. Hahahaha. A youtube-os videó a leghíresebb koncertjükről való (Progfest, Los Angeles, 1996). A Tool most akkor kicsit pihen. Nem tudok most mit írni erről az albumról, csak azt, hogy Magyarországon is csupán egy japán reissue-hoz jutottam hozzá, valamint a Nostradamust az amazonról kell majd megrendelnem valami párizsi zenei áruházból. A Marsbéli Krónikákat 1983-ban vették fel. A Solaris című dal atmoszférikus akkordozása nagyon hasonlít a Nothing Else Matters intrójára, csak éppen 7 évvel korábban írták és sokkal több fantázia van benne a fuvola kísérettel. Az Apokalipszis kicsit Pink Floyd-os, csak sokkal intelligensebben megformált. Mindenfélét hallok benne, csak minden olyan baromi jó is egyben. A gitárszólókról még nem is szóltam. Most nem is akarok. Cziglán István tehát példaképemmé nőtte ki magát.
Mit mondhatnék. Nem esik a hó.
És ó, igen, és ó, és ja, reggel meghozta nekem a Mikulás a Solaristól a Marsbéli Krónikákat. Hahahaha. A youtube-os videó a leghíresebb koncertjükről való (Progfest, Los Angeles, 1996). A Tool most akkor kicsit pihen. Nem tudok most mit írni erről az albumról, csak azt, hogy Magyarországon is csupán egy japán reissue-hoz jutottam hozzá, valamint a Nostradamust az amazonról kell majd megrendelnem valami párizsi zenei áruházból. A Marsbéli Krónikákat 1983-ban vették fel. A Solaris című dal atmoszférikus akkordozása nagyon hasonlít a Nothing Else Matters intrójára, csak éppen 7 évvel korábban írták és sokkal több fantázia van benne a fuvola kísérettel. Az Apokalipszis kicsit Pink Floyd-os, csak sokkal intelligensebben megformált. Mindenfélét hallok benne, csak minden olyan baromi jó is egyben. A gitárszólókról még nem is szóltam. Most nem is akarok. Cziglán István tehát példaképemmé nőtte ki magát.
Mit mondhatnék. Nem esik a hó.
04 december 2008
Instrumentalista
Végre ismét Tool-t hallgatok, ezt a progresszív rock zenekart, melyről lassan pont egy éve feledkeztem el teljesen, többek között azért, mert egy szerencsétlen mozdulattal minden számukat letöröltem annak idején, míg zenéjükhöz a hangulatom csak mostanra jött meg. 10000 days c. albumukat kebelemen dédelgetem, a kis jégvirágos mellkasomon, mert ki vagyon az hűlve hálátlan könnyeimtől, melyek a kikezdhetetlen abszurditású spanyol szemináriumon peregtek, peregtek a kíntól, mert én be voltam zárva oda, a spanyol szemináriumra, ahol mint a röntgen sugár átjárt engem és még vagy húsz terrorizált lányt az az előemberi egyszerűség, mely az előadóteremben honolt, és préseltek rá a hideg grillrácsra a maradiság amorf téglái, és a hetven éves behaviorista pedagógia kínzókörtéi szorítottak, a sziszifuszi tehetetlenség pedig ette ki belőlem az életerőt, bontotta le bennem a kávét, kimazsolázta a vágyaimat, kiköpdöste a rostos magokat, katonákba állítgatta őket és eljátszotta velük Segesvár ostromát.
Korán sötétedik, hamar bizonytalanodok. Tegnap 10 dvd-t kiírtam, így a Mike Portnoy In Constant Motion tripla dvd-s dob intstrukciós ópuszát, a Linkin Park és a Muse dvd-imet, meg néhány giga zenét. A kedvem a gitározáshoz most nagyon messze jár, legutóbb hírt róla Suriname-ból kaptam, ahol elvileg helyi bordélyházat nyitott, de még egy irídium telefonnal sem érhetem őt utol, gyorspostáimat pedig mindig benyeli valami hurrikán még az óceán felett. Mindenesetre lenyomok min. 2 órát dobgép barátommal, a váltott pengetés százholdas pagonyát mindannyiszor bejárjuk, aztán megunjuk, meg lefáradunk, meg spanyolt kezdünk tanulni, meg szar esszéket írni, meg dvd-ket kiírni, meg Doom 2-zni, meg egyéb haszontalanságokat.
Barátaim az Úrban, hallgassatok Tool-t, és böngésszetek utána a neten, és tanuljatok irracionális ütemeket és deathmetal riffekre alkalmazott TalkBox-használatot (Jambi). És még mindig nem hallgattok Tool-t. Súlyos hiba.
Kis szögek vannak itt a falba verve, képek lesznek rajta. Akarok venni egy Bortnyikot és egy Van Gogh-ot. Utóbbitól azt hiszem az a biliárdasztalos-kávéházas majd megfelel. Bortnyiktól minimum egy Új Ádám.
03 december 2008
Decemberi áhítat
Mit kezdj az időddel. A háló közül mandarinok peregnek. Ujjbegyemen vékony réteg grafit van, de nem ellenőrzi senki az írásaimat. Kis melltartódat tedd a kezembe és ne gondolj vele többet. Most a bacon szaga terjed a teremben, kinyitják a szendvicsesládát. Nincs benne semmi. A terem teljesen üres. Nem onnan száll a bacon illata, hanem máshonnan, csak senki nem veszi már észre. Boldog vidék ez, mindenki integet, kis nyúlfejek röpködnek az almafa mellett, és megkerülik olykor-olykor az almafát. Visszahanyatlik errefelé minden város, a hirtelen hajóablakaival és a meggondolatlan zuhanással. Ne lépjünk egyet se hátra, hiszen a lift leparkolt emeletekkel lejjebb. Utálok vásárolni. A mászkálást utálom, merthogy ajándékot még csak-csak. A csizmán vedlik a bőr, vedlik a csat is olykor. Ez az alma. A tiltott gyümölcs, a romlott zöldség, az üszkös mekreggeli. Megint bacon, csavarodik. Az ujjlenyomatodra lehajtom a fejem, szerény tűnődéssel érdeklődök utánad. Nem vesznek ölbe, csak integetnek, letépik az embert az almafáról, hiába megmászná. Elmegyünk a boltba. Én beragadva a mélyhűtött mirelitáru közé, te inkább a fagyott borsót morzsolgatod kis, pucér vigyorral a szádon. Ez tüszős. Ez most az. Izzik a TDK lemez a gépben, az arcomon olvadt undor. És a park is kicsi, nem működik benne a műtó és a szökőkút. Valaki a nyakamat is kiszívta, és nem kapott levegőt. Kis billogok érnek a bokorban, onnan szedegetik le az emberek őket. Hamisíthatatlan a könyöklés, hamisíthatatlan az öl. Mindent elképzelsz, mindent elképzelsz még magadban, de nem tudod, mit kezdj az időddel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
