31 december 2009

Új hajnal

Évbúcsúztató dalként benyomom még Satriani Ceremony-ját, aztán csend és éjszaka. Új évtized is közben.

Most igen komolytalannak érzem magam, amiért a macbook képernyője feletti pici mikrofonhoz hajtom a fejem és amúgy teljesen józanul a legújabb számom vokálját dünnyögöm el a felvételhez. Bár egy pár napja készen van, az év utolsó dalaként szeretném mégis közzé tenni, Dawn in Thessaloniki a címe, most nem tudom, miért is van ilyen kesernyés-mediterrán hangulatom. Ezzel a dallal rájöttem, tudok egy kicsit énekelni is, ám ezt bebizonyítani maréknyi hallgatóközönségemnek mégsem akarom. Így ismét egy instrumentális verzióval gazdagodik a myspace-oldalam.

Emellett pedig szeretnék minden Kedves Olvasónak zongoraszóban, hullahoppban, ezercsókban gazdag újabb évet kívánni. Váljék egészségünkre.

Rossz messiásvárás

Ahogy ez a magyar könnyűzene-iparra is jellemző, a rock világában az egész bolygón mindenki valami újra vár. Senki nem tudja, pontosan mit is vár, vagy minek is kéne eljönnie, mindenesetre visszasírja mindenki akár a 60-as, akár a 70-es, vagy épp a 80-as évek koherens korstílusát, sőt, vannak akik a kilencvenes évek elejére jellemző glamrock-oppozíciós kultúrában is látni vélik a kohéziót, vagy akkor már mondjuk is ki a bűvös szót, a korszellemet (sokaknak egészen profánul csak cejtgejszt). Lezárult az időszámítás utáni harmadik évezred első évtizede, és a könnyűzene felszentelt esztétái nem tudnak mit kezdeni tíz év zenével és a gyökeresen transzformálódott közvetítői médiumokkal, például az alattomos kis mp3-al.

Tényleg nincs hatvanas évekbeli bitlisz, nincs a 70-es években olyannyira domináló progrock, nincs a csillivilli 80-as évek, és nincs már a kilencvenes évek sem a maga szimpatikusan fáradós alternatív zenéjével.

A magyar könnyűzene néhány egyszemélyes, önjelölt képviselője, legyen az kritikus vagy zenész, a globális fáradáson túl még sajnos a világot is meg akarja váltani. Valami olyan zseniális magyar rock zenekart vár/akar felfedezni/akar majdan létrehozni, amely nemcsak valami hungarikumot exportál az olyannyira domináló angolszász könnyűzenei élettérbe, hanem mintegy lángoszlopként ki is vezeti a sorvadó magyar könnyűzenét a sárból. Milyen szép lenne.

A mindenki számára folyamatosan, korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló zeneanyag bizony más attitűdöt kíván, mint a kuporgatott bakelitgyűjtemény felett dagadó büszkeség és beérkezettség-érzet. Ma egy zenét átlagos, zenét kedvelő fiatal nem 20 zenekart hallgat, hanem kétszázat, és még ugyanennyit ismer névről, ezen kívül pedig körülbelül ezerszer ennyi előadó egész életművéhez fér hozzá egyetlen kattintással, ingyen, sokszor robinhúdosat is játszva, amiért meglopja a Roadrunner-t, és a felvételeken még a fennakadó porcicák sem sercegnek a tű alatt.

Lehet, hogy a végtelenségig tagolódó és elágazó rock/metál/pop/indie/elektronikus szcénára mégsem érdemes már a retrospektíve megfogalmazott és definiált Zeitgeist-ot új formában ráhúzni, még akkor sem, ha a korstílusok szétválása és egymásra rétegződése kezdetben nyilvánvalónak tűnt, vagy volt értelme számontartani. Más diskurzust követelne például az, hogy miért pont csak a rock/metál/pop/alternatív/elektronikus zenei stílusok konstellációról van mindig szó, és hogy megint milyen fokú a brit rock dominanciája a simán csak „világzenévé“ degradált megannyi más műfajjal szemben.

Lehet, hogy a jelenlegi évtizedekben már kár a görcsös kanonizálásért és a tonnaszám piedesztálra emelt zenekarokért. Kár magukért az ilyen zenekarokért is, mert ezek itt ma is itt vannak még, akár a hatvanas években kezdték, akár nem, és nagyjából nosztalgia együttessé aljasították magukat. A valódi legendává érett neveknek és példaképeknek jó okuk volt tehát még fénykorukban meghalni. Azért kár görcsösen számon tartani a gyakorlatilag százával osztályozható műfajokat és nyomatni az illuzórikus rendszertant, mert ez a rendszerezés tényleg nem tud kommunikatív értékű maradni. Ma már olyannyira nem figyel senki a műfaji meghatározásokra, hogy nem is zavar senkit az sem, ha a rossz osztályzás tökéletesen zavaros. Amikor zenész-interjúkat olvasok, ökölbe szorul a kezem, ha bekezdésről bekezdésre azzal szenved egy riporter, hogy műfajlag egy bemutatkozó zenekart sikerüljön behatárolnia. Ilyen esetben nyilván régen nem a hírértékű, rövid műfaji leírásról van szó, hanem a kritikusi lelkiismeretfurdalásról, amiért már nem számontartható a százféle zenei trend és stream.

Lehet, hogy simán csak zenét kéne hallgatni. És bár a popkultúrában tökéletesen elengedhetetlen a megjelenés és a performansz stílusának kialakítása, egy vegytisztára kevert albumon megszólaló steril zene mégiscsak azt tudja adni, ami rá van égetve, a zenét. Lehet, hogy a korszellem nélküli kor képes lesz majd arra nevelni a kulturális fogyasztót, hogy kissé újrahangolja a befogadói érzékét. Ha zenét akarunk megítélni, már nem kifizetődő az általános, brand-jellegű stílusjegyekkel foglalkozni többé. Ha egy évtizednyi zenei kultúra tudatosan/tudatalatt végül is arra épül, hogy a homályos generációs identitást biztosító korstílusokat úgy an bloc megkérdőjelezze, akkor ezzel végül is mi a gond? Még csak egy közös hullámhosszon egymásba kapaszkodó spleen sem kell ahhoz, hogy korstílusokat kérdőjelezzünk meg, egészen egyszerűen hitelt ad a kétezres évek zenéjének az a realitásérzék, amellyel felfogja azt, hogy egy folyamatosan globalizálódó zenei életben (legalábbis az angolszász egyeduralom keretei között) mindenkinek van helye.

Nem hiszem, hogy egy megfáradt évtizedet hagyott volna maga mögött most a könnyűzene. Szerintem az ötvenes évek óta a legsokszínűbb és nyilvánvaló módon a legtermékenyebb évtized volt. A mai, népességet tekintve is jóval tekintélyesebb generáció számára pedig a legizgalmasabb. Hogy harminc év múlva ki, mit, miért, hogyan akar kanonizálni, ezt a kérdést én hagynám az elkövetkezendő évtizedekre leszármzó, humortalan taxonómus-nemzedéknek.

A magyar zeneipar pedig jobb, ha nem ölbe tett kézzel várja a messiást, mert a messiást ki kell tudni termelni. Egy rakás lánglelkű zenekart kéne tudni kitermelni, megteremteni a nagy számok törvényéhez szükséges mennyiséget, ahonnan majd Mo. megválthatja a világot. És amíg várjuk a fantom csodazenekart, a burjánzó könnyűzenei élet jóvoltából, mely mondjuk táplálkozhatna a többé nem lefojtott underground-ból, hallgathatna az ember egy csomó jó zenét.

27 december 2009

A hősugárzó, a vinkó és a babzsák

Év végén évet szoktam összegezni. Szétnéztem ma is a szobámban, mégis mi változott. Egy gigantikus babzsákon heverek, ami pár hete még nem volt meg. Egyébként nem bab van benne, mint azt mindenki sejtheti, hanem sok kis hungarocell golyócska. Van még egy új, 1 terás vincseszter is a gépem mellett, meghozta a pixmániás jézuska, halkan és szépen duruzsol, ha megkérem rá. Van még a hősugárzó is, kerámia fűtőcsövekkel, fél órás léptetésekkel lehet max. 7 és fél órára időzíteni. Ilyen sokáig még nem is próbáltam járatni, de annyit tudok, hogy a kerámia fűtőcsövek mellett nem egy atomóra ketyeg, hiszen a drága 34 percben méri a fél órát. Vagy csak engem minősít, hogy az egyik fázós éjszaka során, olvasás közben képes voltam kiszúrni a négy perc különbséget? Bizony mondom néktek, boldogok azok az emberek, akik nem akarják minden áron egy stopperrel tetten érni Sencor hősugárzó gépüket.

Ezek közül egyébként csak a vinkó volt karácsonyi ajándék, rajta kívül pedig Solaris DVD-ket kaptam és egy Umberto Eco-t, tőle is a Lista mámorát. Ha valaki belepillant ebbe a kötetbe, látni fogja, miért érezheti e sorok írója azt, hogy a tőle időnként megszokott felsorolásos-recitálós blog stílus végre jótállást nyer, ráadásul egy olyan kaliberű embertől, mint Eco. Annyi különbség talán van az Eco-féle lista és e sorok írójának zsolozsmázása között, hogy míg Eco a teljesen random módon összeérő kultúrtörténeti motívumokat szereti egymás mellé pakolgatni és az így újjá alkotott kontextusban igazi posztmoderni élvezettel gyönyörködni, addig ebben a blogban inkább csak a zeneiségükért talál az ember felsorolásokat.

Az ember szétnéz a szobájában, megállapít egy csomó mindent, most például rögzült a babzsák, a vinkó és a hősugárzó gép. Rögzülhetett volna a PRS-től kezdve az effektpedálon át a rekesz kiürített Bailey’s-es üvegig bezárólag sok minden, és mégsem rögzült.

Ennyi hát a karácsony, a hülyegyerek pedig elkészült újabb remekművével, melyről reméli, hogy mire új projektje gyakorlatban is szárnyra kap, myspace-es hallgatottsága eléri a 10-es lélektani határt. Fluorescence a címe.

21 december 2009

Szívlapát

Egész nap hólapátolás, virradattól sötétedésig, lendít, céloz, csúsztat, emel, lendít az ember, a csúsztatás és az emelés között pedig gyomorszájon szúrja magát a nyéllel, ahogy a lapát vége megakad a letaposott, köteges hóaljzatban. Kemény munka ez, lehet, hogy meg sem éri, majd jön az ónoseső, majd pont az általad megtisztított díszkőre fog odafagyni holnap. Mindenesetre lapátolsz, mint egy viking Danaida csávó. Az átfagyott tenyeret a meleg szobában hőtűk szurkálják által, de te még nem tartasz ott, még nem mész be a házba, te még lapátolsz, és amikor aláérsz, az egyik fenyőfa ágáról, mintha egy rossz angol filmparódiában lennél, a nyakadba hull újabb tíz kiló hó.

Az ember lapátolás közben sok mindenre figyelmes lesz, figyelmes a jégcsapok hűvös koncentrációjára, figyelmes, ahogy nyikorog a lapát nyele, ahogy egy befagyott fácán a lapátolás közben felhalmozott hókupac mélyén hibernálódik, ahogy a jégen csúnyán kattogva gurul egy elkésett toboz, ahogy az ég a fenti szürkeségben nem is létezik már, ahogy a lapát éle is furcsán sercen, üvegesen csörömpöl, figyelmes az ember a hólapátolás aktusának abszurditására, a tisztára mosottság felemás derűjére, arra is figyelmes lesz, hogy lehetne mindennél sokkal jobb dolga, de a hólapát megint sercen és a felszínről felszakadozó hó alatti furcsa csillogásra is felfigyel az ember, valami nincs rendjén, mik görögnek most rá éles csuszamlással a lapátodra, mégis mik lehetnek ezek, lehajol az ember, nem akarja elhinni, és mégis, mégis a sok jégpozdorja között jégszívet talál, megtalálja hát a hó alatt a szívét, ami ki lett belőle tépve és most jól át is fagyott, de legalább szépen csillog, egészen átlátszó, és jó szabályos is.

Nem akarja az ember bevinni a hőtűk közé a szívet, hiszen ha átfagyott úgyis, kár lenne felolvasztani, kár lenne a rideg, diszkrét geometriáért.

20 december 2009

Albedó

Matt fény mindenhol, nem szivárog, kásás, meg van kötve, mint a mész. A hó matt csillogással tátog az egész hegyoldalban, a tegnapi friss porhó most megadóan tömörödik a hidegben, lelapul mint az ülepedő izmok. Síelni kéne most, lecsúszni a francba és nem visszanézni.

Kint a hó albedója lassan a maximális értékhez, az 1-hez közeledik, be is nyomom egy hirtelen mozdulattal Vangelis Albedo 0.39-ét. A 0-tól 1-ig terjedő skálán a Föld átlag fényvisszaverési mértéke ez a 0.39. Én viszont fölé hajolok a hónak, kis fordított L alakban görnyed a testem, és szemlélem ezt a csillogó kompozitot.

Az L betű furcsán kiütközik a havas síkságból. Most hirtelen megbillen és kis sátrat alkotva beledől a hóba. Ha stílszerűen éppen arra lépkedne egy hóleopárd, hallaná, ahogy a sátor egyik végéből prüszkölő, hó-fojtotta nevetés tör fel.

Ésta es la serenidad de la que siempre estaba soñando. Nem tudom, ez miért spanyolul ugrik be, nem illik ide, mindenesetre pont ez a derű az, amiről mindig is álmodtam.

19 december 2009

Thriller. Kvíz

A könyveim katalogizálása folyamatban van. Térdig érő stócokban hever a sok kötet az egész szobámban és persze ilyenkor semmit nem találok meg, hiába van az, hogy csak egyetlen könyv kéne a kortárs magyar irodalmas polc legszélére, tudom is, hogy melyik, és ilyenkor még sikerül is szétrúgdosni a kis könyvtornyokat. De kifejlesztettem azt a módszeremet, hogy miközben egyetlen könyvért kajtatok, abbahagyom a keresését, és úgy teszek, mintha nem is érdekelne már, hanem csak úgy felveszek egy stócról valami mást és elkezdem lapozgatni, miközben a szemem sarkából figyelem, hol bújt el az a könyv, ilyenkor mindig megtalálom, és amikor azt hiszi, hogy nem látom, hátulról lecsapok rá.

Ugyanígy kellene folytatni zenei dévédéim számbavételét is, hiszen nyár közepe óta egy újabb 200 lemez került meghallgatásra és legalább 500 letöltésre. Illetve körülbelül 800 az, ami letöltésre került, a többi a trash-ben landolt. Jaj, sok rossz zenébe botlottam az idén.

Az utóbbi három éjszaka zsinórban arról álmodtam, hogy két marékkal van alkalmam az arcomba tömni több doboznyi after eight-et, és hogy ettől én kifejezhetetlenül boldog vagyok, és közben a Sigur Ros-t hallgatom, és a húsos orgona szólamoktól felszáll a lelkem az éterbe. Ehhez hasonló pszichedelikus álmom volt több is, de róluk nem érzem magam erősnek beszámolni.

Viszont másodszorra olvasom Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt, mely egy thriller. A hátam borsódzik tőle és nem tudom letenni. Az új kiadásaira azért illene odailleszteni egy korhatáros karikát, és nem 18-ast, hanem mondjuk egy 45-öst. A Félkegyelműhöz képest az általam nemrég olvasott Stephen King hivatalosan is thrillernek bélyegzett munkái gyakorlatilag abba kategóriába tartoznak, amikor a tévémaci kikapcsolja az estimesét, bemegy a fürdőszobába, elkezdi a fogmosást, hosszan gargalizál és a kerámiamosdóba kiköp.

A torokgyulladásomból kigyógyulván előkotortam az ágyam alól a darabjaira szedett, régi legó bázisomat és újra felépítettem, utána pedig lejátszottam az általam bejáratott, és immár védjegyesnek mondható csatát: lobotómiás jedik kontra Rőtszakállú Frigyes és lovagjai, mely egy vörös homokú Holdon játszódik le. Jól éreztem magam, ezzel a kis játékkal tökéletesen voltam képes evokálni a korábban fejtegetett álmaim visszás derűjét. Közben ismét Supertramp.


*

Szeretném a Kedves Olvasót végezetül egy kis szintaxis-kvízre hívni. Az Osiris Kiadó kicsiny boltjában 30 százalékos kedvezménnyel így is három és fél ezer forintért vásárolt Amerikai irodalom története nevezetű kiadvány sajátos mondattani meglepetésekkel szolgál a gyanútlan diák számára. E sorok szerzője rákényszerült arra, hogy hamar megbarátkozzék a kiadvány egyedi ízlésvilágával, mely legelső helyen a kötet előszavában manifesztálódott, amikor a nyolc és félszáz oldalas kötet köszönetnyilvánításaként Nelly, Bagira és Írisz, a kötet szerzőjének négylábú jószágai is megemlíttetnek – e sorok olvasásakor e sorok szerzője keserves, kilátástalan könnyekre fakadt.

Miközben dús könnyek peregtek e sorok szerzőjének arcán, e sorok szerzője gyanútlanul tovább lapozott, hiszen az Osiris Kiadó kicsiny boltjában a pénztár előtt a sor alig apadt. Mintegy varázsütésre, a kiadvány a 176. oldalon tárult fel e sorok szerzője előtt, és e sorok szerzőjének tekintete a páros oldalon szereplő, számára egyetlen ismerős névre fókuszált, mintegy automatikusan: Harriet Beecher-Stowe-éra, és annak híres művére, a Tamás bátya kunyhó-jára. A gyanútlan diák gyanútlanul tovább kalandozó tekintete azonban a következő mondatba botlott:

Stowe egyébként valódi hivatásos íróként számos más műfajban is jeleskedett, így az egyes vidékeket bemutató vázlatokat történelmi és társadalmi regényeket, valamint politikai és vallási esszéket, verseket, himnuszokat, háziasszonyoknak szóló kézikönyveket és gyermekkönyveket.“

Nincs csalás, nincs ámítás, eme szövegcse a maga teljes autenticitásában kerül fel ide. Az ilyen kifinomult, a nyelvtani szerkezetet ily orv módon kikezdő nyomdahibában e sorok szerzője nem hisz. Minthogy egyetlen mondat erejéig ezáltal a szellemi termék rablásának vétkébe is esik e sorok szerzője, azaz a plágium fertelmes bűnét merészeli e sorok szerzője elkövetni, most körömrágva izgulhat, mikor csukja le a google ezt a blogoldalt.

A válaszokat mindenki fontolja meg. E sorok szerzője felhívja (talán feleslegesen is) a figyelmet arra tényre, hogy nem csak egy hiba található ebben az ártalmatlan mondatban.

Ez a kiadvány sokáig az ágyam baloldalán, még az eredeti bolti nejlonszatyorba csomagoltan hevert, mintegy kilépőként, hogy az álmos diák könnyedén megvethesse a lábát valami szilárd talapzaton, minden reggel a vizsgaidőszak folyamán. Azóta nem mertem tovább lapozni e jeles ópuszban. E sorok szerzője nem érzi magát felkészülve arra, hogy úton-útfélen a szintaxis (és gyakorlatilag már a szemantika) útvesztőjébe keveredjék.

Olyannyira letörve éreztem magam a minap emiatt, hogy miután benyomtam az azóta kedvenc Solaris lemezemmé vedlett Book of Nostradamus-t, megfogalmaztam egy míves eljegyzési ímélt is az egyik kedves nyelvtan tanárnőmnek. A tolltartóján a Marry Me-s feliratot egy komplett szemeszter elvégzése után egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül.

Kell egy tisztességes ex libris

Kicsiny könyvtáram nagy katalogizálásába csaptam, és mint kiderült, teljesen reménytelenül. Úgy 6-700 példányra becsülöm a gyűjteményemet, ennek fele antikvár. Azt kéne most, hogy sorra végigveszem valamennyit, szerző, cím, kiadó és év szerint csoportosítom őket egy excel táblázatba, kis ceruzával megszámozom az összeset és mindegyik előzéklapjára rányalok egy tisztességes ex libris-t. Ehhez sok türelem kell, sok kedv és egy tisztességes ex libris. Ezt a projektet úgysem fejezem be idén. Ja, 2009-ről már múlt időben beszélek.

Elkezdtem indie vállalkozásom negyedik számát, ehhez most sok kedvem van, jó kis elektronikus-atmoszférikus valami lesz. Tervezem, hogy jó lenne január első heteire készen lennem egy ilyen interlude-jellegű számmal is, mely egy alig két perc körüli akusztikus gitáros-építkezős-a-végén-furcsán-kulminálós instrumentális valami lenne. No de majd.

Ember tervez, ember is szarja el a saját terveit a végén.

La invención de Morel

Adolfo Bioy Casares elég durván borges-i hangvételű kisregényében Morel megalkotja azt a gépezetet, mely a valóságot tökéletesen reprodukálja. Felveszi térben a képet, felveszi a hangokat, a szagokat és az ízeket, felveszi a tapintást is. Egy furcsán félbehagyott cselekményszál éppen utal még arra Casares művében, hogy az így felvett ember vagy emberek rövid időn belül mállásnak indulnak, kihullik a körmük és a foguk, és szépen elpusztulnak. De a lakatlan szigetre menekített atombiztos gépházban forgó motorok az elmálló emberek utolsó hetét mégis felveszik és folyamatosan újra játszák, így azok a felvételen tovább élnek, azaz, továbbélnek egy tökéletesen lemásolt valóságdarabkában. Casares ugyanígy, borges-i nemtörődömséggel csak röviden utal a felvételen teljes valóságukban (értsd: a szemlélő számára teljes valóságukban) megnyilvánuló szereplők valódiságára. A költői kérdés így hangzik: van-e ezeknek a szereplőknek lelkük, a felvétel meg tudta-e örökíteni az embert, mint embert? És így egyfajta klónként Morel egy hetes felvételén az ember az örökkévalóság számára megmentődik, de persze Casares óvatos, és újabb allúzióként egy fél gondolat erejéig még azt a bölcseleti toposzt is berántja a művébe, mely arra kérdez rá, hogy tulajdonképpen mi is a befogadó ember számára a többi ember megnyilvánulása, megismerhető-e a Másik és megismerhető-e az Én, azaz bír-e bármi relevanciával az, ha a kisregényben a Morel „filmjét“ néző szökött rab számára kitudódik, vajon élnek-e a szereplők (van-e lelkük) vagy tényleg csupán lenyomatok. Hogy a néző számára tökéletesen rekonstruált világ a maga színeivel, hőmérsékletével, szagaival és ízeivel valóban egy külön valóság-e, vagy csak egy háromdés, hiperfinom celluloid filmszalag pergése. Casares azzal kapcsolatban, hogy a felvételben jelen levő tárgyak ugyanarra az tárgyakra (épületekre) projektálódnak, miközben a valós (?) világban ezek a tárgyak már változásokon estek át (kibontott fal), egy további episztemológiai klisét rángat bele a szövegében, amit elsőként még Locke pedzeget explicite, nevezetese: az ember, miután csak az érzékeire hagyatkozhat, már nem is tapasztalhatja meg közvetlenül a körülötte levő világot, egészen egyszerűen érzetekben tapogatózik, de a piros szekrény érzete mögött nem biztos, hogy piros szekrény van, csak egy „piros szekrény“ érzetet keltő valami (ezek mellett ott a kanti Ding an sich, ezt a témát mondjuk Casares jó ízléssel kerülte, pedig amilyen könnyen adta volna magát a téma, és ő ugyanolyan könnyen bele is bukhatott volna).

A regény a végén mégis megható. A szökött rab Morel utolsó filmjének egyik hősnőjébe, Faustine-be habarodik bele, után felveszi magát is, ahogy a Morel felvételén szereplő (immár „halott“, és a filmben folyamatosan ugyanúgy szereplő) nővel sétál és beszélget. Ehhez nyilvánvalóan jó koreográfia is szükséges, de regény hőse ezt is kitapasztalja és nyíltan büszke magára a hiteles szerepléséért. A szökött rab filmje így rávetül a régi filmre, és a mit sem sejtő néző számára úgy tűnhet, mintha a szökött rab is Morel jelenében szerepelne. A hős utolsó kérése az utókortól, miután hullanak a körmei és anyagtalanodni kezd az összes testrésze, hogy ha sikerül kifejleszteni hozzá a technológiát, ugyan projektálják már bele az ő felvett jelenét az általa hőn szeretett hölgy tudatába, vagyis, ha az leheséges, olvasszák össze a két film által reprodukált jeleneket. (Megjegyzés: itt tényleg majdnem elsírtam magam, ez tényleg megható volt, hogy egy szánalmas, számkivetett rab utolsó, szentimentális kívánsága valóban a két mesterségesen reprodukált jelen metafizikailag is abszurd összefésülésére irányul.)

A 81-es kiadású Kozmosz könyvek utószavában valaki azt akarja elhitetni a megrendült olvasóval, hogy Casares voltaképpeni tézisregénye figyelmeztetés, az olvasónak kell levonnia az erkölcsi tanulságot a valóság tökéletes reprodukciója nyomán felmerülő problémákkal kapcsolatban. Itt csábít a Mátrix-párhuzam, de Casares műve nem egészen erről szól. Morel a találmányát azért hozta létre, mert egy kis, folyamatosan visszatekercselő univerzumban örök életére boldog akart maradni. Morel a felvételéről nem szólt azoknak az embereknek, akikkel az utolsó heteket töltötte a szigeten és akik ezután rövid idővel meg is haltak – a spontán idill így sértetlen maradt Morel számára, mégha ennek tömeggyilkosság volt is az ára. Nem tudjuk, a jelen valóban tökéletes-e, hogy a felvétel tényleg a végtelenségig cizellált, hogy a szereplők ezáltal éreznek-e egyáltalán. Casares azonban mégis kihasználja azt az ismeretelméleti tanulságot, hogy mind az utólagos néző, mind a felvételen megjelenő de utána nyomban elpusztuló szereplő, és rajtuk kívül a felvételen megörökített fantom számra is tökéletesen mindegy, ki mit érez és végül is kinek marad meg a „lelke“. Mindhárom szemszög részleges, egyik sem tudja a másikról: az elhúnyó valóságos szereplő sem a saját magáról készített másolatról, a néző sem a filmen szereplőkről, és az elhúnyó valóságos szereplő sem a nézőről, hogy melyik az igazi, ki a valódi befogadó és ki a hús-vér szereplő, és hogy melyik jelen(et) az igazi. Casares kisregényében csak megörökített és visszajátszott valóságokról beszélünk, és mégsem merjük ezekre ráfogni, hogy nem igaziak.

Borges megsimogathatta tanítványa buksiját, mert ezt a kisregény ő is akármikor megírhatta volna, de hát Casares érdeme mégis a mű, így utólag.

Casares műve mégiscsak idillikus annyiban, hogy az eutanázia-hatásfokú mesterséges valóság-repró gyakorlatilag az Örökélet maga, az emberi vágyra adott válasz, hogy marad-e nyoma az individuumnak a világban, és nem csak a történelmi tömegekbe oltott közlegenda révén, hanem a maga kis ereklye-szerű filmetkerecsében, és hogy végül is a mostani életünk is elképzelhető ugyanúgy filmszalagként, mert ha véget ér, valami nagy Mutatóujj megnyomja a rewind gombot és kezdődik minden elölről. Lehet, a mostani életünk képernyőjén is ott pislog a jobb fölső sarokban az, hogy Replay.

Ha lehetőségem lenne rá, lejátszanék magam számára egy utolsó hetet, amiről persze elhitetném magammal, hogy valójában nem tudom, hogy az utolsó a számomra, de ezt mindenesetre felvenném, és igen, örülnék a végén, hogy egy ilyen szánalmas héttel bekerülök az örökkévalóságba. Nekem ez kell, egy utolsó húsos falat, de persze legyen elég cizellált az íz és az inger, nekem ennyi bőven elég lenne, még hitelesnek is tartanám ezt a tettemet, mert én is egyetlen nyolcnapos hétre vágynék, Faustine-nel, és valami hülye koreográfiával még azt is beadnám mindenkinek, aki nézi ezt a banális filmet, de elsősorban magamnak, hogy ez pontosan így zajlott, Faustine velem jött ki a sziklás tengerpartra, könyvvel a kezében, melyből az utolsó nyolc napban egy betűt sem olvasott, így nézte a dupla naplementét, merthogy a felvétel égre vetített napja a Föld változó pályája folytán már nem a jelenlegi nap pozíciójában nyugszik, de persze megintcsak marad a kérdés, mi a jelen, én mégis beállnék Faustine elé, ő meg átnéz rajtam, ám a dramaturgia szerint mégiscsak engem néz, itt úgyis a dramaturgia a lényeg, eladnám tehát az egész életemet az utolsó nyolc napnyi gyanútlan idillért, mert így ez a nyolc nap szépen beragad, mint a tű a félreszántott bakelitbarázdában, viszont úgyis ez a kedvenc részem a dalból, nem is baj, ha ilyen ügyetlenül most már örök ideig megugrik majd a lemez.

(Az utolsó héten vigyáznom kéne arra, hogy keresetlenek maradjanak a mozdulataim, hogy mégse valljam meg minden bűnömet. Azzal végül is a saját éntudatom bomolna széjjel, és az itt felejtett bűneimből elég szánalmas módon valami lassú entrópia is elkezdene nőni. Ez nem volna jó.)

15 december 2009

A toronyban, megint ott

Zsebre dugott kézzel ácsorgok a bástya ablakában, nézem a fakó, téli tájat, és ellátnék keletre egészen Mezőkövesdig, ha az ablakban a nyárról ottfelejtett sűrű szúnyoghálón keresztül tudnék közben fókuszálni húsz centinél távolabbra. A táj ennek ellenére az enyém, enyém az óbudai kémény is, amely most éppen füstöl. Telnek a percek, lúdtalpam van, fáradok a házipapucsban. A szoba falai felveszik a jellegzetesen krémsárga színüket. Nekem ez így tetszik. Valahol egy fácán csapódik a házfalnak. Szól a Cziglán István szólóanyag.

Állok a hétablakú torony legfelső emeletén, és mint egy menopauzás királylány, esdeklek a világnak, szabadítson már ki végre. Amiről azonban megbizonyosodik minden alkalommal az ember, miközben a tornya ablakában áll, miközben néz el a francba, miközben valami kásás megelégedés tölti el, hogy a természet és a külvilág igenis empatikus, mert most pontosan olyan savanyú, préseltajkú, a ritkás-haját-lerágott-körömmel-gereblyéző lúzernek tűnik fel, mint amilyennek ott a toronyban állva ő is szerette volna látni.

14 december 2009

Megbékélés

A természetes derű liliomjai virulnak orcámon, és cipőm nyomán a megértés tápláló gabonája fakad. Megbékéltem a világgal, immár nem zavarhatja nirvánai hangulatomat semmi. Amikor az iTunes véletlenül lejátszott ma egy Iron Maiden számot, nem sírtam el magamat a szólónál, hanem megértően mosolyogtam. Amikor az új babzsákomról félálomban lecsúsztam és bevertem a parkettába a fejem, ugyanúgy kacagtam egy jót, pont, ahogy Dosztojevszkij istenes, félkegyelmű aljosái is „kacagnak“ Makai Imre fordításában, derült szívvel, mit sem törődve a hiú vágyakban görcsölő világgal. Amikor belegondoltam délután, hogy nekem holnap voltaképpen portásbácsikat kell majd interjúvolnom az egyetemi rádiónak, szintúgy megragadtam kicsiny pocakomat, és kacagtam. Kacagtam, mikor a restaurációs handoutból megtudtam, a szóbeli vizsga első kérdése majdan egy beugratós feladat lesz, meg kellene tudnom válaszolni például azt, hogy Thackeray egyik regényében ki kivel megy le a folyópartra a hatodik fejezetben. Kacagtam az általános iskolai olvasónaplók szintjét idéző naivitáson, hogy hány tyúkot lopott el Vuk és kibe volt szerelmes a csúnya, török Jumurdzsák. Kacagtam, amikor a mobiltelefonomat beleejtettem a csurig töltött Bailey’s-es poharamba.

Kacagtam, derűsen, mit sem sejtve, egy olyan napon, mely közben egy kicsit sem volt vicces.

13 december 2009

Dúdol

Próbáltam újrabútolni a zsidó csaj illatos leptopját, hogy ellophassam tőle az összes pdf-ben elmentett dzsessz kottáját. Hat bé előjegyzés mindegyik, ez akkor gesz-dúr, végigszaladok a kvintkörön magamban. Az életre kelő számítógép hője nyomán megcsap a billentyű-közökbe zárt parfümillat, száll fel a gombok rései közül, mint egy miniatűr, párás ültetvényből.

A dzsessz kottákat elloptam, és most nem tudom eldúdolni őket.

12 december 2009

Ephemeral Bliss for Dec 12, 15:07

Ugyan múlt hétvégére akartam, a sok szánalmas elfoglaltságom miatt mégis csak mostanra sikerült... tehát itt van, két hét tömény töketlenkedés után, indie projektem harmadik dala! Minthogy címadó dal is egyben, megadtam a módját: gitártúltengés, két szóló, másfélperces átkötés négyszólamban, meg minden ami kell. Amire büszke vagyok: a második, akusztikus szólóra, a refrén alá bepakolt (mint utólag rájövök: Muse-os) tamdob témára, és az intro/verse rész alatti basszusgitár dallamra. Ugyanígy a magam-vetítette dicsfényben úszok, mikor hallgatom a tökéletes dinamikával kivitelezett 130 bpm-es/szextolás tremolópengetésemet, amely pont az átkötésben kapcsolódik be valahol. Ejha, csettintgetem a nyelvem, valaki itt tud! Ott aztán nincsen utólagos hullámoztatás beépítve, ott csak csukló van. Ez is egy spanyolos, amolyan Francisco Tarregás téma, melyet pont az előtte befejezett szóló utolsó ún. andalúziai kadenciája indokol meg (jelen esetben sima G, F és E dúr akkordok). Most is épp ugrálok körbe a szobámban, kis híján átesek az effektpedálomon, ami, ha bekövetkezne, nem volna jó.

Szeretettel vegyes szánalommal hallgassuk hát meg a dalt, mintegy charity-jelleggel, mert ha a kissrác ilyen ártalmatlanul túl tudja magát tenni a pre-vizsgaidőszakos decemberi traumán, az mindenkinek csak jó.

A Want for Rant

A mostani hosszú, esszéírós hét alatt elszivárgott minden adventi hangulatom. Nem mintha lett volna egyáltalán. Nem hoztak megnyugvást sem a napi két alkalommal a kampuszra történő bejárások, sem az este fél kilencre hazaérések, a délutáni begubózott félalvások, az indexbe halomszám beírt négyeseim, a jóakaróan az arcomba bandzsító tanáraim, megbux, kisfiam, megbux, mert az újságírók a kooperációjukról híresek, te viszont nem kontribjúolsz, nem hoztak megnyugvást a mekreggelik, a végtelen ímélezések általam élőben még soha nem látott kommunikációs tanárokkal, hogy az általuk tartott előadásra kötelezően megírandó két zéhá, egy prezentáció és egy házidolgozat mellett ugyan mégis mikor jöhetnék szóbeli vizsgára, mely összesen 50%-ot fog számítani egy első szemeszteres alapozó tárgyból. Alkotmányjog, társadalomtudomány, társadalomelmélet, szociálpszchológia, jesszus, mi közöm van ezekhez, mért nem esztétikára mentem? Nem hozott megnyugvást a szűk 4 nap alatt bekortyolt hét deci Bailey’s, a 3 hosszú éjszaka alatt átolvasott utolsó Dosztojevszkij nagyregényem, az Ördögök, vagy a kilószámra elropogtatott franciamártásos csió burgonyaszirom. Lassan azt is belátom, nekem szinte biztosan nem lesz arra pénzem, hogy másfél millió euróért vásároljak magamnak egy Chirico-festményt az olasz vagy a görög államtól a dolgozó/számítógépes asztalom fölé a falra. Ahogy ez tudatosult bennem, majdnem el is sírtam magam. Képzelhetjük.

Én is elkezdtem búgócsigára vágyni. Volt egyszer nekünk egy ilyen valahol, kék csíkos, és ha pörgött, a spirális vonalak hipnózisa egészen magával ragadott. Most az ilyen egyszerű játékok sem adatnak meg. Pedig most nagyon kellenének egyszerű játékok. Hiába a COD Modern Warfare 2, gyorsan installáltam egy DOOM-ot, és Ultra Violence-es szintén 1 óra alatt kiírtottam 1654 szörnyet a 30 pályán. Személyes tragédiámnak nevezhető az, hogy ez pontos adat, kis számológépemmel ugyanis összeadtam a pályavégi statisztikákat. Egyszer sem haltam meg, és a főellenséget is egy karcolás nélkül kivégeztem 45 rakétával, melyből számításaim szerint 37 talált is. Pedig egy gigantikus robotpók volt, volt egy jó nagy gépágyúja, folyamatosan tüzelt vele, és az egész teste egy hatalmas agy volt, úgy 30 hektoliter. Ezzel telt e fárasztó hét hétvégéjének első órája. Kicsit sem vagyok agresszív, kicsit sem bántott, hogy fizikai örömöt éreztem, amikor jó szögből egy duplalövetű sörétes puskával egyszerre 4 imp-et terítettem le. Aki játszott már a DOOM-mal, tudja, hogy ez képtelenség, de én szemfüles módon egy méreghordóra céloztam, ami felrobbant, így el is értem a kívánt hatást.

Pénteken restaurációs irodalom vizsga. Egyrészt szeretnék utánanézni, hogy mi az, amit itt az angol történelemben restaurációnak hívnak. Jó lenne megtudni, miért van az angol történelemben pont itt egy választóvonal, mely az irodalomra is ilyenformán hatással volt. Jó lenne megszerezni valahonnan a kurzushoz tartozó sillabuszt, melyen szerepel egy husi kis lista, hogy mit is lenne jó a szóbeli vizsgámra elolvasnom. Jó lenne túltennem magam a tényen, hogy idén ez a kurzus nem állt másból, mint a gólyavár félhomályában lezajló, az állítólagos oktatónő jóvoltából heti egyszer lebonyolított szűk negyven perces katedra-mögé-kuporodva-jegyzetet-felolvasó délelőttről. Az ilyen előadói magatartásnorma pedagógiai céljairól és esetleges következményeiről őszintén szeretném kifaggatni a tanárnőt, ha végeztem már a vizsgával és a jegybeírás ihletett pillanataiban nem jut eszembe más, amivel a csendet megtörhetném. Előre látom azonban, hogy ennél én bölcsebb és egyben megalázkodóbb is leszek.

Elszivárgott hát az adventi hangulatom, e kis hét kis hétköznapjainak kis másodperceiben, mint a hajszálerekben. Csak remélni merem, hogy valami kis csészében összegyűlik azért az elszivárgott hangulat, és valami semleges éteren keresztül átprojektálódik másba. Most tél van és csend és csak csatak.

10 december 2009

Kis méltóság a Batthyány téren

Áll az ember a battyányi téren és gyönyörködik az állványzattól megtisztított parlamentben, milyen szépen ragyog a szerda hajnali ködben, ejha, jól megcsináltad ezt a parlamentet, te clarkádám. Vagy ő az alagutas volt? Akkor a stendlimre. Nézelődik az ember, mialatt a Duna folyamatosan párát ásítozik, befut a harmadik 260-as is, a harmadik, mióta itt ácsorogsz, ez most alacsonypadlós volvó, és az ember kezében lassan leég a cigi. Nem is szívtál bele, ezt megérdemled, csak bebüdösödtél tőle. Ott állsz egészen a rakpartra néző járda márvány mellvédjénél, lent rohannak az autók, egy félálomban tekerő biciklis kis híján elüt, miközben az úttesten a rakpart felé igyekezve átkelsz.

Tőled balra az aluljáróból felérkező mozgólépcső gargalizál, és mint egy hosszú nyelőcsövön, szépen szállítja fel a kabátba csomagolt néniket is bácsikat, kiköpi őket a párás hajnalba, te pedig várod, hogy a nénik és bácsik, miután felérkeztek, majd nem kezdenek el gyalogolni, hanem cövek módjára megállnak a mozgólépcső tetején, összetorlódnak, mint néhány motoros bábu, amiket kibeleztek, felhalmozódnak a lépcső tetején, összetömődnek és valami nem szép látványt kezdenek alkotni. Te is gyönyörködsz inkább az országod házában, bele se mersz gondolni, hogy állítólag az egész kossuth teret cölöpök tartják az alatta lévő mocsaras üledékréteg fölött, jaj visszaköszönnek a régi, szeszgőzös, fokhagymaszagú töriórák, és hogy a parlamentet ki kellett egyensúlyozni a tér túloldalán felhúzott néprajzi múzeummal.

Visszasétálsz a buszmegállóba, most érkezik meg az a bizonyos harmadik 260-as, csak te szaladsz mindig előre a narrációban, pont fellépsz a járdára, egy vonalba kerülsz a busszal, nyílnak az ajtók, és így szemtanúja vagy amint a csillogó, üveges síkból egy csomóban, mint egy tátogó halraj, kilép a sok ember. Ontja magából a tükrös felület a gyűrött embereket, imbolyog megadóan a busz is, amint a rengeteg konzervember kilép. Te is így léptél ki, húsz perce még ott gubbasztottál, háttal menetiránynak, egy fél ülésen, félig egy nyugdíjas ölében, aki befészkelte alád magát, hülyén billent a fejed, miközben néztél ki az ablakon, és így egy kereszteződésben a kétszer két sávon átívelő friss zebra égi létrává tisztult a szemedben, pont átívelt a látómeződön, meg is görbült egy picit, hova menekülnél, melyik az híd, melyik az az isten, aki utasít, ugyanaz a város, ugyanaz a tér, ugye letagadnom már nem ér, ez egy Lilla-dalszöveg, de lehet, hogy a Térey János költötte, csak nem tudom, az a Térey-e, aki a Nibelung lakóparkot, az Ultrát meg az ilyeneket is írta. Mikor a busz a zebra fölé ért, te lepillantottál a fehér, palánkos rácsozata között az aszfaltsemmibe. A hajnali kómádnak tudható talán be, de az aszfalt ott és abban a pillanatban bizony tátongó távlatot mutatott neked, te pedig elkezdtél emelkedni, felfelé, a zebrán fölfelé, a máltai szeretetszolgálatos mentőautóparkoló fölött át, jobbra fordultál, egyensúlyoztál, elértél a battyányi téri templomhoz, ott elkezdted a harangtorony zsalugátereit feszegetni, be akartál jutni és harangozni. De a busz egy idétlen gázfröccs után tovább rántott téged, közben egészen a nyugdíjasod ölébe vackolódtál, aki eszelős, fókuszálatlan, olcsó vetrecén táplált tekintettel bámult át rajtad, miért nem adod át a helyedet, nem adom, én nem adom, senki fel nem emel innen a seggemről, én most megint jogot tanulok, ekszkjúzmí. Arra gondolok, hogy én talán soha nem is leszek nyugdíjas, meghalok szívelégtelenségben, vagy sima érelmeszesedésben, vagy más ilyen, öt szótag feletti betegségben, esetleg szimplán a kopaszodás következtében, és így nekem hiába is adná át bárki a helyét, egyébként is pont olyan görcsösen markolászom a kis leptoptáskámat, szerda hajnalban, féltem a békávén az ülőhelyemet, berontok a megállóban a buszba és már zutty, zuhanok is be az első szabad ülésre, elő az ájpod, én nem kértem, hogy jobbak legyünk, mert az én időm lejárt, köszönj hát szépen el, a többi már nem érdekel, nem bánok semmit se már, ha az én időm lejár, engem többé ne várj, zsolozsmázom magamban, de nekem az alkotmányjog jegyzet a napi zsolozsmám, azt lapozgatom, mint a régi rabbik, és azt olvasom, hogy az emberi méltóság elválaszthatatlan az emberi élettől, és hogy ez egy alapjog is egyben, igen, ezzel meg kell békélnem, a vetrece-méltósággal és az akár 70 életévemmel, az aszfalttávlattal, az állványozatlan szerda reggellel, ez az én igen nagy szerencsém, hogy a méltóságom ilyen szorosan össze van csomózva az életemmel, hát én még meg szeretnék tanulni élni, kéremszépen, beállni a máltai szeretetszolgálatosokhoz, vagy csak segítőkészen pályára állítani a mozgólépcső szájában feltorlódó embereket, hogy a kis sínjeiken elberregjenek, és megtermeljék azt a pár tized gdp-t, amit egy nap egy ország dolgozó lakosságának meg kell termelnie, hát én épp nem termelem ezt a gdp-t, és van is bűntudatom miatta.

04 december 2009

Terepgyak, hajnali invokációk

Szerda reggel van, tíz óra, háromnegyed éves kihagyással ismét szociológiai terepmunkán a Blaha Lujza téri mekdonáldzban. Állok a pultnál, rendelem a bacon-ös tósztomat, kérek belőle kettőt, Ilonka püföli a virtuális billentyűket az érintőképernyős pénztárgépen, az LCD lassan elszivárog mígnem Ilonka műkörme kitörik. Bassza meeeeeg, rohan hátra, elviharzik a forró zsírban lubickoló sültkrumplihalak mellett, vonul vissza a vesztett hétköznapi csata elől és otthagy engem a francba. Lelkiekben sztornózom a rendelést, átfáradok a szomszédos kasszához, a baljós előjelű duplatószt helyett már csak egy darabot kérek, egyet, köszönöm szépen és „itt lesz az elfogyasztás“, már mutatok is a legközelebbi asztalhoz, a körútra néző ablakok mellett, hogy az lesz az Elfogyasztás színhelye. Mire az asztalhoz érnék, az már foglalt, elfoglalta egy viharvert, rádiós bácsi, aki 6 óra elteltével is ott ült, láttam is akkor, délután, a villamosból. Ugyanaz a bácsi egyébként, aki a király utcai káefcében full hangerőn hallgatja mindig a kis megviselt rádióját, ott ül viharvert kabátban, elveszetten, tök egyedül, egyedül a mekdonáldzban. Most halk a rádiója, egészen közelhajol, lehet, sikerült a hangszórót tönkretennie a király utcában. Egészen közel hajol, fantom frekvencia sávokat keresgél, épp Rákosi-beszédet hallgat, vagy simán csak a Szabad Európát. Hirtelen remegni kezd a föld, imbolyognak a mekdonáldzban a belógó lámpabúrák, a bácsi felriad, jönnek a tankok végig a körúton, de nem a tankok jönnek, hanem a villamosok, két négyeshatos ér be egyszerre a megállóba.

Leülök, és érzem, valami nincs rendjén, valami alattomos pangás dohos ujjbegyei simogatják most így reggel a mekreggeliző emberek álmait, talán szellem került a mekkafé pultja mögötti kávéfőző gépbe, talán tényleg előszivárgott néhány rejtett titok az újrabútorozott mekdonáldzban. Leülök, majszolom az egy szem tósztomat, két asztallal arrább kreol, harmincas cigány nő gesztikulál, de már hallani is a beszélgetést: Megvigasztaltalak, nem? Tegnap, én megvigasztaltalak! Nehogy letagadd nekem! Ne tagadd, én tegnap megvigasztaltalak!! A végére már üvölt, az elején halkan gomolygó fenyegetés eléri tetőpontját. Többen is felfigyelnek, a mekburi-zsírban fürdő hajnali emberek ébredeznek. Ne csináld ezt velem, HALLOD?! Megvigasztaltalak tegnap, nem megvigasztaltalak?! Az asztalt csapkodja, de könnyet nem ejt. Édes fiam, most szépen hazajössz... hallgass Anyádra, szépen hazajössz most, hallgass most rám. Nem érted? Tegnap ott voltam, megvigasztaltalak. HALLOD, a kurva iste... A gyermek otthagyhatta anyut, mert az anyu elharapja a mondatot. Magában motyog tovább. Megvigasztaltam. Megvigasztaltam őt tegnap, megvigasztaltam a rohadt kölyköt. Harminc év körüli, és mégis mintha húsz lenne. Egyetlen ránc nincs az arcán, egyben tartja a bőrét a rászáradt neutrogéna. A mekdonáldz-tévén közben Kelly Clarkson fetreng ismét az avarban, összedzsuvázza a menyasszonyi ruháját, pont, mint kábé 3 éve, mikor ez a slágere kijött, és pont, mint az összes többi klipjében, most is menyasszony ruhában gázol a sárban, a tarkóján kulcsolja össze a két kezét, villog a retusált hónalj a minden új snittre kimosott menyasszonyi fátyol mögül és azt énekli a Kelly Clarkson, közben persze néz bele a kamerába, háromperces a szemkontaktus, míg a szám lemegy, hogy valaki őt megcsalta, lehetőleg pont az esküvője napján. Megvigasztaltam, megvigasztaltam.

Nincs többé bibliás vécésnéni, elhagyta a blaha lujza téri mekdonáldzot, lehet, mindörökre. Nem ropog a szentjeromos kiadású vulgáta, nincs, ki a királyok könyve 2-be belefeledkezzék. Ez talán magyarázza is azt a megfoghatatlan dans macabrét, ami talán már fél éve ott honol a blahás mekdonáldzban, magyarázza a furcsa dekadenciát. A bibliás néni utódja blikket olvas, én elhaladok mellette, meglobogtatom a blokkot, amit még a vörösvári úti mekdonáldzban tettem félre idén februárban, mert különben 100 ropogós forint lenne a mosdó. Kézmosás után kijövök, a viharvert bácsi már nem hallgatja a rádiót, néz maga elé, az éterben alig hallható fehér zaj serceg, néz maga elé a bácsi és rágja magában a Rákosi-beszédet.

Mellette két kamasz srác kihangosított ájfónon hallgatja a ganzenróziz sweet child o mine-ját, serceg a bugyuta gitárintró az ájfón hangszórójából, és a két tizennyolc év körüli srác elmélyedve bámulja a klipet, merthogy van wifi a mekdonáldzban, van youtube is. Elhaladtomban hallom, hogy türelmetlenül átváltanak a november réjnre, ahol a klipben a szles kiáll a sivatag közepére egy kis fehér fatemplom elé, egy szál elektromos gitárral, nulla kábellel és nulla erősítővel, és unplugged leszólózza sztereóban a világot.

Ismét leülök, mellettem törökök vitatkoznak, üvöltöznek kedvesen egymással. Van még pár percem a következő óráig, előkapom a gépet, és megnyitom a 2009-es Caritas in Veritate enciklikát, mely vadi új, megvan pdf-ben és pár nappal korábban töltöttem a piratebay-ről. Kár volt, mint észrevettem, mert tök ingyen fent van mindenhol a neten. Belemélyedek azért, up-to-date akarok lenni, hogy mégis mi zajlik aktuálisan az Egyházban. Tévedhetetlen-e még a pápa? Tévedhetetlen, már lassan másfél évszázada, töretlenül. Angolul olvasom, de lehet, magyarul kéne, pláne, ha a Dér Katalin fordította, mert az ő munkái vállalhatók egyedül az egyházirodalom magyar fordításai közül. A mekdonáldzban viszont csak az angol kiadás van meg, a wifit minden bizonnyal épp szabotálja a töröttkörmű pultoslány, mert nem tudok felloggolni, az ájfónos srácoknak is nyoma veszett, nincs térerő, szokott lenni pedig. Olvasom, és ismét rájövök, hogy mint általában minden enciklika, ez is tökéletesen általános, tökéletesen óvatos és kikezdhetetlen, a megmagyarázatlan kulcsfogalmak naivitásával megírva, ahol mindenki érti, valami nagy egyetemes rezonanciában, hogy végül is ez a közel száz oldalnyi szöveg miről szól. Az angol fordításban ráadásul még a „caritas“ meg az „amor“ között sincs különbség téve, mindenki csak simán love-olja egymást, ami azért is necces, mert néhány korábbi pápa még a huszadik században is előszeretettel alkalmazta az „amor sanctus“ kifejezést például az apácarendekhez intézett szövegeiben, amely persze teljesen mást jelent és jelentett. Elfáradok a sok félreintonált és félremagyarázott kifejezéstől, a Caritas in Veritate pdf verziója a Trash-ben landol. Majd magyarul, ha lesz időm a sok száz kötelező mellett, talán egyszer visszatérek rá.

A szellemek ott ólálkodnak a mekdonáldzban, a viharvert bácsi bóbiskol, a vécésnéni kis szeleteket tépked a blikkből és elmerültem majszolja az ólmos papírt. A törökök mellettem szóban megalapítják a legújabb pénzmosodájukat, melyet a változatosság kedvéért kebab gyorsétteremként fognak álcázni. A cigány nő eltűnt, engem ez mégsem vigasztal. Elfogyott a tószt, kezdődik az óra, itthagyom a hosszú kihagyás után újból megkedvelt szociológiai terepemet, és levonom a nyilvánvaló konklúziót, hogy az idő vasfoga mégis mindent kikezd. Megvigasztaltam azt a rohadt kis kölyköt, én megvigasztaltam az kurvaisten. Finom visszhangokba tárazódik a millió kis párbeszéd, cselszövés és terv, ami a mekburi-világból ottmarad a blahás mekiben. A sok visszhang kis membránokba tömörül és a helyiség, a falak, székek, konyhagépek egy vontatott, millimod herz-es tempóval pumpálják bele a fáradtságot a világba, és talán ebből lesznek a szellemek, talán ettől savanyodik a mekkafé, talán egyszer mindez szépen felrobban, hogy aztán a robbanás után visszahulljon az égből: a sok megbocsátás, vallomás, üzleti hazugság, kamaszduma meg minden, ami a mekdonáldzban naponta százával elhangzik, ilyen kis membránkba tömörülve, lehet, csak akkorák lesznek, mint egy vállpárna, és pont olyan jelentéktelenek és puhák, de én ekkor nem szívesen lennék a környéken, azt talán nem bírná ki senkisem.

Most viszont még megvigasztalódok, mert én hálás vagyok a szerda reggeli térzene ünnepélyességért, ahogy kilépek a csípős, téli levegőbe, én nem vagyok az a hálátlan, barom kölyök.


02 december 2009

Olvasni is tereh...

Szélmalomharc, nem is, ventillátorharc, és ehhez hozzá jön, amit az angol nagyon szemléletesen fejez ki, hogy when the shit hits the fan. Kedd van, egy kicsi kedd, az ember észre sem veszi maga körül, áll a közepében, mint egy savanyú kuglóf tölcsér alakú kráterében, egy szűk lichthof-ban, és a legjobb amit tehet, hogy szó nélkül lezabálja maga körül ezt a rossz süteményt. Rossz most ez a kedd, savanyú, mint a bécsi marcipán után a rossz utóíz, ilyen kis biedermeier: polgári, üres és a maga finomkodó modorosságával groteszk is egyben. Nem szeressük.

Sétálok hazafelé, lóbálom az olcsó kis leptoptáskámat, amiben a könyveket meg ma az esernyőt tartom, fütyörészek közben, a tudatalattim beeteti velem, hogy tavasz van, és már tényleg csak egy suta, T-alakú favonalzó hiányzik, hogy a kis iskolatáskám csatja mögül kikandikáljon, meg egy harmincas évek fiúdivatja szerint zselézett séró, olyan lettem volna így, mint a nyilasmisi vagy a nemecsek, túlméretezett kisdiák, aki mint egy ábrándos hemofíliás, kivirágzik a hamis tavaszban.

Összes eddigi blogbejegyzésem egyetlen nagy vörd dokumentumban halmozódik már lassan másfél éve, és hiába mentegetem mindenféle harddrájvokra, talán mégsem egészséges így, minden alkalommal legörgőzni a lap aljára, hagyni, hogy százötven elvetélt bejegyzés nehezedjen minden újabb megírásánál a vállamra. Mindenesetre arra figyeltem fel, hogy a 2008-ban is 77 bejegyzést sikerült összehoznom, és ez a mostani is épp a 77.-ik lesz, illetve a 78.-ik, csak az egyik októberi, jutubos videóimat reklámozó post-ot nem számolom, mert oda szöveg se került, és hogy ejha, ez egy szép számpáros. Nem szerencseszámom a 7-es, nekem a szerencseszámom általában a 4-es szokott lenni, és itt megint bonyolódhatnék számmisztikába, hogy a születésem hónapja, az április a negyedik hónap, mely pont a duplája a születési dátumomnak, hogy a négyes mindig a szokásos, lejáratott 3-az-igazság forgatókönyvet haladja meg, a negyedik titokzatos dimenzió, az idő, és hogy általában a tézis-antitézis-szintézis triumvirátusát megbontva-túlhaladva-átértelmezve és a meglévőt újra-interpretálva szokott előtérbe kerülni a négyes, a negyedik elem, a negyedik lépcsőfok, a négyes akkordok finom disszonanciája, a négy ujj, amit az ember gitározásra használ, a héber misztikus 40-nek az egytizede, a négyzet, mint tökéletes síkidom bűvös paramétere, a négy negyed ritmusa, a duplán ismétlődés tökéletes harmóniája, a négysoros, négy versszakos szonettek varázsa, valami, ami túlmutat a szentháromságon, ami nem kapaszkodik egybe valami zord háromszögben, hanem hagyja a finom mállást, a finom dekadenciát, nem ragozom tovább, a négyes az én szerencsés számom, de itt közben 77 + 77 bejegyzésről van szó, és mit ad isten, ez a 154 bejegyzés összesen 100 000 szót tartalmaz, hogy pontosan százezret, ez a bejegyzés is azért nyúlik most, mert látom a vörd számlálóját, látom, hogy ennek a bejegyzésnek épp 454 szóból kellene állnia, teljesítem a kvótát, igen, és ahogy ez a mondat véget ér, ez a szó lesz most a százezredik.

26 november 2009

Sentenced To Bliss For A 1000 Days

Jó lenne esendőnek lennem, úgy igazán sajnálhatónak, mert az emberek körülöttem ezt fogadják el hitelesnek. Valami ilyesmi volna jó, egymásra borulnunk a globális szerencsétlenség-érzetben, csak most nincs hangulatom ehhez. Érzi mindenki a belőlem áradó hidegséget, merthogy bizony árad is belőlem rendesen, mint egy nyitva felejtett hűtő ajtó mögül, ám közben belül olvad és folyik el szépen minden kis jeges büszkeségem, alakjukat vesztik a hókristályok, felengednek a dermedt tejes zacskók, pattogzani kezd a melegedő hejnekkenes doboz, megindul az ellenanyag a kis tojástartó rekeszben tárolt influenza-szuriban, és még sok hasonló zagyva dolog történik, mint mikor a jól bejáratott mozdulatlan magányt éri a felesleges, kívülről érkező konyhás/asszonyos szeretet, de ezt már senki nem veszi észre, és nem veszik észre fagyos lelkem mélyén a hónapja lejárt, zöldülő Kinder Maxi King-et.

Most azt fontolgatom, a januári NB koncert mellé berakjam-e magamnak a Stratovarius-t és a Gathering-et. Az előbbire a kuriózum kedvéért mennék el, a másodikra pedig titkos reményekkel övezve, hogy leadnak pár számot a Souvenir-ről, ami 2002-es, de azóta vagy három új albumuk is van, melyek nem túl jók. Mindez valószínűleg azon fog múlni, hogyan készülök ki agyilag a vizsgaidőszakban. Hasonló tépelődéssel viszonyulok a decemberi Tátrai Band, Laibach és Esclin Syndo koncertekhez is. Holnap viszont Barabás Lőrinc.

Szól az April a Deep Purple-től. Az egyetlen szám, amit a Child In Time mellett szeretek tőlük. Plusz szerencse az, hogy mindkettő hosszabb tíz percnél. Szól a kis rock orgona, szólnak a finom harmóniák, ehhez van hangulatom, ehhez van hangulatom azután, hogy fél kilencre, mint ahogy teszem ezt tendenciózusan a fél nyolckor végződő zeneesztétikás órám miatt minden csütörtökön, ma is végre hazaértem.

A bejegyzés végére pedig következzék egy kis reklám: az utóbbi 3 hét alatt sikerült 2 számot abszolválnom az új indie projektemből. Már készül a harmadik, de addig is, let’s do ourselves a favour és hallgassuk meg őket a vadi új arculattal is villogó, megújult MÁJSZPÉJSZ oldalamon! A készülő dalgyűjtemény címe a mostani bejegyzés fejlécében olvasható, de a fedőneve addig is: Solace of a Sole Sophomore Project, merthogy ilyen gyenge a humorom és szeretem az alliterációkat. Instrumentális jellegükkel ellentétben ezek a számok mind énekes dalok. A dalszövegeket, melyeket kizárólag ezekhez a számokhoz írtam, csak azért nem töltöm fel melléjük a májszpéjszre, mert pont az ilyen kis dugi oldalakról lopkodnak leginkább, erre meg most nincs szükségem. Jelenleg képzetlen, de tiszta hangú énekesnőt keresek hozzájuk. A lejátszóban megjelenő első kép Chirico, az olasz metafizikus festő festménye, ebből akartam a hátteret is megcsinálni, csak nem volt elég homogén, ami az egyébként is kaotikus májpszpéjsz-layout helyzetét csak tovább rontotta volna. Ha copyright miatt megbasz a myspace, az ezért a képért lesz. A második egy saját fotó, a telihold és a 15 másodperces exponálás tipikus kliséjével.

Terveztem, hogy a parlagon heverő progresszív metál számaimból is tallózok egy külön (és a lejátszóban nem közvetlenül megjelenő) playlist-be, de azzal csak megbontanám ezt a felületet. Na majd ha nem bírok magammal.

24 november 2009

A takaratlan zene és Thomas Tallis

A hétfő, mint mindig, ma is kimaradt az iskolában, egész nap zenét hallgattam, épp tankoltam fel az ájpodot és előkerültek régi zenék is, és én cirkáltam a szobámban, hallgattam az Air Between My Fingers-t a White Stripes-tól, a Spiral-t Vangelis-től, az egyetlen Csajkovszkij darabot, amit tőle hallgatok és amit valami szláv filharmonikusok adnak elő: az első zongoraversenyét bé mollban, az Origin of Symmetry-t a Muse-tól, újból Pink Floyd-ot és még valami újat is, egy izlandi atmoszférikus kis zenekart, a Sigur Rós-t. Ezutóbbinál nem értem, hogy mit énekelnek, vagy hogy mit csinálnak a számaikban, de szól a zenéjük, és ahogy szól azt szeretem.

Mitől is humortalan minden zene? Miért nem nevet az ember soha, de soha, ha zenét hall? Miért idegesítő annyira például a ska és a cirkuszi cintányércsörömpölés? Miért nem tudok az olyan ártatlan embereknek hinni, akik megvallják nekem, hogy a reggeli mp3-as ébresztőórával mindig „vidám“ zenére (lásd ismét: ska) ébrednek? Most ez a kérdés talán nem is annyira a zenére vonatkozik, hanem a komikumra és a komikum alján meghúzódó végtelen, eltakargatott emberi tragédiára. Valahogy nem lehet semmit takargatni a zenében, mert benne mindig minden szem előtt van. Nem lehet trükközni a perspektívával, nem lehet kétértelmű szavakat motyogni vagy fals jelmezzel álcázni. Ez a végtelenül egyszerű, takaratlan megjelenése a zenének mindig meghat. A ritmusról nem is beszélve, az óraműként felajzott ember talpalásáról a nagyvilágba, olyan, hogyha felborul, mint egy felhúzható, ón játékcsibe, tovább lépdel amíg le nem jár. Van valami a zenében és a balladákon pityergő/indulóra menetelő emberben, ami soha nem vicces. Lehet, hogy a zene is pont erre mutat rá, valamire, ami nem komoly, nem vicces, csak igaz.

Ma sok zenét hallgattam, és sokat bólogattam a fejem, hogy ez így nagyon jó, ez is, ezt most jól nyomja a dob, itt tényleg érdemes volt megszólaltatni a gitárt, ez egy szép átkötés, ejha, mennyi jó zene van a világon és még mennyi mindent nem hallgattam végig. Például alig hallgatok jazz-t (és amióta Cristopher a tavalyi nyelvfejlesztésen töredelmesen megvallotta a csoportnak, hogy tíz másodpercig nem mert levegőt venni azután, hogy látta magyarul leírva a „dzsessz“ szót, és rádöbbent a sajátosan torzult írásalak láttán, kábé két év késéssel, hogy az valóban azt jelenti, ami, de közben nem tudta elhinni, valóban létezik egy ilyen nyelv, amely képes ezt a szót így kódolni a saját helyesírásába, azóta én sem nagyon szeretem kiírni magyarul). Pedig jó lenne ilyet is hallgatni, például Stanley Clarke-ot azért hallgatok, meg Chick Coreát, meg mondjuk Szabó Gábort, de ez kevés. Még mindig csak egy rock-agyú tahó vagyok, akit képes két jó gitárriff odakenni, pedig ezt már talán nem szabadna.

Már hajnal van, fáradok én is. Sharleen Spiteri, a tündérarcú skót énekesnő után, aki most arról énekel, hogy nem, ő már nem szeret engem többé, csalódottan benyomom a kedvenc Tallis-misémet. Teljesen rákattantam ezekre az utóreneszánsz darabokra. Persze akkor már maradjunk az Agnus Dei tételnél, mert az egy hálás darab, és negyed óra múlva majd lassan véget ér, a gép utána hibernál, én vonulok el, négy és fél óra múlva úgyis kelhetek fel szépen.

21 november 2009

Amit szeretek és amit nem

Én szeretem a hétköznapokat. Mellette szeretem a civilizációt, a bevásárlóközpontokat és a csak nekem berendezett éjszakai várost.

Imádom a csomagolópapírok tarkabarkaságát az interspárban, szeretem az illatozó kenyereket a pékáru-szekcióban, a vöröslő húsokat a hentesvitrinben, szeretem a mélyhűtött pizzák álmát szemlélni a hosszú-hosszú hűtökben, szeretem fogdosni a rugalmas testű sajtokat és az ugyanilyen kis feszes csomagolású májkrémrudakat, rohangálni a csipszes zacskók sikátorában, jaj, szimatolni az öblítőket és mosóporokat is szeretem, a csokik porciózott csábítását, meg a pénztárszalag mögötti kis hülye cukrokat és bonbonokat és az óvszerek diszkrét csomagolását, a rágókat és a műanyag buborékfújó szetteket, a pénztár fölötti kis cigaretta skatulyákat, hallgatni a pénztárgépek csipogó kakofóniáját, a szatyrok csörgését, élvezni a begyűjtögetett áru fölött érzett dagadó, asszonyos büszkeséget.

Szeretem a civilizációt, a kézmosást, a fűtést és a kerámiavécét, a puha vécépapírt is, a mikrót és a hűtőt, a dohányzóasztalt és a tévét, a számítógépet és szépen megszólaló sztereó hangszórókat, a telefont, a befűthető autót, a villanyt, az éjjeliszekrényt. Jó érzés, hogy nem kúrtak ki a városszéli szeméttelepekre a születésem után azonnal, csak mert tíz centivel be volt süppedve a szegycsontom a mellkasomba, merthogy ez bizonyos korokban még biztos halált jelentett. Jó, hogy a rövidlátásom miatt nem kell egy rossz mozdulattal mondjuk rozsdás szögbe lépnem, hogy aztán meghaljak vérmérgezésben. Ha kiderülne, hogy mégis cukorbeteg vagyok, jó, hogy nem halok meg rögtön abban.

Szeretem az éjszakai várost, a nátriumláng színű lámpákat, az autósorokat, az őszi hidegben kirajzolódó leheletet, hogy fiatalként belefeledkezhetek az éjszakába, hogy vannak éjjelnappali boltok, vannak tükörsima gyorsforgalmi utak az autózáshoz, vannak hidak és nonstop kivilágított épületek, vannak plázák és éjszaka a kilométereken át kikapcsolt közlekedési lámpák.

Szeretem a kényelmet és szeretek fogyasztani. Ha akarok, bemehetek a káefcébe. Vagy a buklájnba, vagy a riléjbe, vagy a maccsba. Egész éjszaka égethetem a villanyt a szobámban és felcsavarhatom a fűtést. Ha akarnám, lenne ájfónom is. Szeretem, ahogy eltartanak engem, nem csak a szüleim, nem csak szülőket kifizető munkaadók, nem csak a munkaadókat kifizető termelés, hanem Föld termelő populációjának kilenctizede, akik cserében szerény rabszolgák. Jó, hogy nem kell az ilyen rabszolgák szemébe néznem, és jó azt elhitetnem magammal, hogyha a szemükbe néznék is, az elemi szükséglet mellett nyilvánvalóan már úgysem férne meg bennük a szemrehányás.

Szeretek zenét hallgatni, és nem csak a verkli monoton, lyukkártya alapú zenéjét, merthogy egyébként 3 percenként cserélgethetném a fonográfhengert, vagy még azt sem, hanem el kéne szívnom valami vásárba, hogy ott halljak néhány béna muzsikust, és onnan gyalog haza, a kussoló, kivilágítatlan utcákon. És jó, hogy ma már nem hegedül annyi ember, hanem inkább gitározik, vagy csak simán szintetikus zenére énekel. Most viszont épp a cambridge-i gregorián kórustól hallgatok egy misét, azon belül is a Miserere Mei Deus kezdetű Agnus Dei tételt, negyed óra, nagyon szép, gondolom itt is az 51. zsoltárból van a szöveg csak sajna nem értem, meg lusta vagyok utána nézni. De hallgathatom ezt a művet úgy, hogy épp a mekbukomon pötyögök, az előbb ment le ennek a misének a Kyrie-részlete, volt benne egy 2 perc 21 másodperces melizma az „elesion“ első e-jére, na, azt élveztem, de még azelőtt ott volt az Alter Bridge ízléses modern rock-ja és Tremonti gitárjátéka, ezután meg berobban majd a maga diszkrét intrójával a Cynic „Traced In Air“-je is, meg ismét az Eagles, látom az ájtyúnzban, hogy ezek fognak következni, szóval kap ez a mise-részlet egy ilyen kontextust, és nem is kell mindezért egy katedrálishoz elutaznom, bár ott volna az igazi ezt hallgatni, hanem lehet itthon is, blogot írva és kávézgatva, kimosni a fülemből az előbb gyakorolt metalika ámájívöl-jét a fülsértő stúdió felvételével és a borzalmasan unalmas 3 akkord/7 perc átlagával. De most még a kis kitenyésztett szoprán fiúkat hallgatom, akik szerencsére már száz éve megússzák, hogy néhány zenebuzi püspök mániája folytán kasztrálják őket.

Szeretem, hogy egészséges, ápolt, kiegyensúlyozott emberekkel vagyok körülvéve, a családon belül, az egyetemen, a városban, az ismerőseim között. Mégha ezek az emberek szinte soha nem hallgatják ugyanazt a zenét, mint én, nem nézik ugyanazokat a filmeket és olvassák ugyanazokat a könyveket, sőt, még a gondolataink is nagyban eltérnek, azért mégis intelligens módon el tudunk sok mindenről beszélgetni, és mondjuk nem esünk egymásnak mindenféle lételemi probléma miatt. Türelmesek vagyunk egymással lehetőleg, és az illedelemmel hasznos kis mellék áramkörökre tudjuk terelni az oly gyakori feszültséget, ami az emberek között még így is felmerül, azután szépen meg tudunk egymásnak bocsátani. Jézus találta fel ezeket a hasznos kis trafókat, a két ember között nem egyenlő frekvencián terjedő érzelmeket ügyesen szinkronizáló kis ketyerét, amit nem nagy fantáziával, ámde annál nagyobb gyakorlati érzékkel szimplán csak megbocsátásnak nevezett. És a türelmes emberek elég sokat tudnak azzal nyerni, hogy nem követik a primitív szemetszemért talio elvet, hogy nem kell annak szánalmasan irreverzíbilis következményei fölött sírdogálniuk. Nagyon sokba kerül és jól jövedelmez a felforrt agyvíz mellett a csendben tízig számolás. Szerencsémre látótávolságon belül csak kevés elmebeteggel kereszteződnek a mindennapjaim, vagy kevés olyan frusztrált emberrel, akinek a gondjaival a magaméi mellett meg kellene küzdenem. Szeretem a higgadt, okos, illedelmes embereket. Például szeretnék majd egyszer ilyen lenni én is.

Szeretem a rutint, mert nem fáraszt le a görcs, hogy a holnap bármivel is több vagy rosszabb lesz, mint a ma. Szeretem a rutint, szeretek tíz ujjal akár 300 karakter/perces sebességgel is gépelni, szeretek gyorsan vezetni és szeretem, ha nem akasztanak meg a tempóban. A rutint szeretem, a hajtány-billegést, a napokra palackozott elegendő lendületet, amit a tizenkilenc éves szervezetem még épp össze tud átlagban napi 16 órára gyűjteni. Hogy kulturáltan túl is éljek.

Szeretem a civilizációt, a fogyasztást, a soha vissza nem fizetést, az ingyen holmit, a kényelmet, a meleget és a jólétet. Szeretem, hogy ezekért én döntöm el, hálás vagyok-e vagy sem.



A kényelem és a végletekig spirázott önreflexió nyomán a nem túl kellemes, sőt, elviselhetetlenül hasogató fáradtságot, mely a hétköznapjaimat orvul kitölti, már nem szeretem.

17 november 2009

Kells-i spleen

Mostanában már csak átlag napi 4 órát töltök világosban, mondjuk ezt nem is nehéz délután 1 órai keléssel és hajnali fél négyes fekvéssel, azonkívül ez a négy világos óra sem túl meggyőző. Napfényhiány, időérzékhiány, a bőrömben gondolom csökken a kollagénszintem is, csak nem tudok róla. Legszívesebben begubóznék a maradék négy Pratchett-regénnyel, a Gertrud Stein-emmel, a Faulkner-novelláimmal és Ken Follet egyetlen hosszútávon vállalható regényével, a Pillars of the Earth-el, begubóznék az ágyba, egész nap menne a Russian Circles és a Tommy Emmanuel, meg Amy MacDonald, meg az Enya meg mindenféle kelta izé, és teljesen beleélném magam, szopogatnám a szellőztetéskor a szobába bedőlő felhőfoszlányokat, valami írországi almra képzelném magam, ott lennék szanatóriumi nyugalomban és egzaltált frissességben, és letenném a gitárt mindörökre és harmonikát vagy skótdudát ragadnék. Friss lennék, üde, jóindulatúan fáradt. Vennék magamnak sok pénzért egy fakszimile másolatot a Book of Kells-ből, azt böngészném egész nap és mégse érteném. És jó lenne mégis simogatni a lapokat, bámulni a vaskos iniciálékat, megtanulni írül és ezzel a nyelvtudással büszkén lejáratni magam a maradék 3-4 ír ajkú falu valamelyikében. De beleszeretnék egy feketeszemű, fehérbőrű ártatlan ír lányba, és tök boldogok lennénk egy darabig, mígnem rögtön meg is csalna az első szembejövő, nálamnál sokkal fehérbőrűbb és üdetekintetűbb ír sráccal, aki mondjuk hírhedt angolverő is egyben, lázadó, lánglelkű, szőrtelen alkat, és az ír alpesi kirándulásai folytán meggyőzőbb farizma is lenne, mint nekem, és mindez mégsem zavarna, előre tekintenék, nyugatra, ki a végtelen óceánra, a domboldalon ott kergetőzne az ír csaj meg az ír srác, mint az Énekek Éneke két szerelmes antilopja, csak itt mondjuk alpesi bárányok lennének, minden üde lenne, a levegő zamatos és mégis párátlan, a pillanat kitartott, mint a skótdudaszó, az élmény ömlengő, mint egy Joyce-regény, a hétköznap lappangva groteszk, akár egy Swift-allúzió, az emberek ítélete egymáson szigorú, mint a meggyötört, savas katolicizmus, a kézmozdulatok finomak, mint a Kells-i kódex iniciálé díszítései, mert Isten az apró S-betűk kalligráfiájáig is ellát, az emberek takarékosak, akár az odajutó, beosztó napfény, a népdalok hétfokú skálára épülnének és így izgalmasabban is szólalnának meg, és az emberek kiejtése ízes, artikulált, dallamos, én szégyellnék megszólalni, nem is szólalnék meg, hanem tudnék visszkézből félmillió angol szót, amiből négyszázkilencvenezret nem is ismerne senki, mert az mind óírül lenne, és folyamatosan csak ír mitologikus meséket olvasnék, elég brutálisakat, mert ezek mind azok voltak, minden nyelvtudásom passzív lenne, csak bólogatnék, mert az is tök elég lenne.

Ismét Porcupine Tree, meg Tommy Emmanuel. Kéne készülni Marcus Miller-re, ám azt lehet élvezni felkészületlenül is, a Barabás Lőrincre meg nem lövöm le a poént a májszpéjszes új dalaikkal, az a38-on kell meggyőzniük.

Második tervezett indie számommal egyetlen perc alatt lefulladtam, hiába sulykoltam magamba egész ezt megelőző héten, hogy csak azért is megcsinálom, van egy csomó ötletem, igen, képes vagy rá, vettem a nagy levegőket én is mint az a sok szerencsétlen, felspannolt ember az ervéjvzes reklámban, volt itt minden, szupi inspiráció, kedv és effektpedál, most viszont gyásznap van, lehet, télen csak metálszámokat szabadna írni, azokat meg már közben baromira unom.

Várom, hogy essen (essék, javítanak ki a félév végére már nagyon csúnyán elfáradt magyarszakos ismerőseim) a hó, hogy tudjak benne ugrálni, amit úgysem fogok, de legalább elhitethetem magammal, hogy igazából de, nagyon eszetlen módon, bármikor ugrálhatnék a hóban.

13 november 2009

Time Philosophy

Most megint nincs időm semmire, meg kicsúsznak a kezem közül a dolgok. Lassan én is egyike leszek a boldog igavonóknak, az érett, motivált, cselekvőképes harmincasoknak, akik az egy-perc-szabad-lélegzetem-sincs jeligéjű vallásban lelik meg első fokon az identitástudatukat. Lassan állandó témámmá válik a rutin és annak fájdalmas tragédiája, az elfecsérelt idő, és az elfecsérelt idő felett töltött lamentációra fecsérelt idő is. Hidd el, jönnek még jobb idők II., ez van most az ájtyúnzban, ezt játsza a Napoleon Boulevard. Soha nem találtam meg a szám állítólagos kezdő részét, mert csak az első albumukon van rajta 86-ból, az meg esélytelen. Bakelit és nincs meg sehol.

Mi a jövő és mi a múlt? Hol van a jelen a kettő között, ki méri az időt, van-e idő változás nélkül, hogyan hat az objektív és szubjektív időérzet dualizmusa az emberre, satöbbi, gurgulázza a nagy kérdéseket a történelem is. Gargalizálhat, engem nem érdekel. Most úgyis csak arról szól az életem, hogy összeimádkozzam a szabad délutánjaimat, a görcsmentes szabad órákat, amelyek nem a hat órai kelés felé gravitálnak, mert az olyan korán van, mintha mindig tegnap ébrednék, és az órákat, amik jóindulatúan lebegnek a semmiben. Elég sok ilyen órát vagyok képes elzenélni, harmincszor egymás után a Hotel California szólóját, negyvenszer a D.N.A.F.T-ot Larsson-tól, amit szeretnék már végre felvenni.

Az idő talán nem is más, mint vegytiszta ritmus, a feszes másodperceké, amik csattannak, akár az ostor. A mondatok hangsúlya, főleg. Csattannak, mint a jó szerva vagy a golfütő feje a precíz lendítés után. A legtöbb zene pedig mégis a beszédben van, folyamatosan szövegel mindenki, és talán nem is vagyunk kiváncsiak egymásra, lehet, rég nem érdekel senkit a kicentizett tartalom, ha a másik vállára hajtjuk a fejünk, mert úgyis csupán a furcsán hullámzó vagy folyamatosan fennakadó, a visszaforduló és egymásra rétegződő vagy száz ágra bomló szóáradat számít.

A legjobb hip-hop sláger hajnali négykor a corvin tetőn atomjaira tisztul, soha senkit nem érdekel ilyenkor, hogy ki, mit, miért énekel, hogy mi a dallam, mert megint csak a ritmus van, de nem a négynegyedeké, hanem a refrének robbanására és az átkötések lélegzetvételére pulzáló éjszakai sziromnyitogatás. Csak a körtánc van, a lépések közötti szünet, a párosával tagolt ütem, vagy a páratlan ritmika, a soha le nem záródó balkáni táncé, a folyamatos hétnyolcados és ötnegyedes körforgásé.

Csak az a ritmus van, amit órakattogásra az ember hangsúlyozni tud, csak azok az óraleütések vannak, amiket kiválaszt, minden másodikat, harmadikat, negyediket vagy hatodikat, és csak az a töltött terület, mely két leütés között ível, homályos viaduktként. És itt van a most is, néhány másodperc előre-hátra, ami éppen számít. Előre-hátra, néha visszafelé irányul, néha stagnál, mint egy pirosra festett, pattogzódó hinta, nyikordul, dagad a hintán kitartott játszótéri örökkévalóság. A másodpercek, a háromésfélperces és eredetileg fonográf-henger hosszúságra adaptált popszám-intervallumok, a mondatok, az évek és generációk szintjén ott van a konstans most és a jelenvaló hinta.

És persze a geometria ritmusa, a lecsupaszított, strukturalista formák megfoghatatlan tektonikája, váltokozása, képből-elemelkedése és visszaesése. Lehet, hogy ezért vagyok úgy oda Bortnyikért, Chirico-ért és Kandinszkij-ért, és Escher-ért. A bástyám nyolcszöge, a lávalámpa erotikus mozdulatsorai vagy az írható dévédé pörgése a mutatóujjamon, de vannak a kommerszebbek is, a jégcsap, a grandkanyon üledéklemezei, a déenes lánc.

A kultúra és a liturgia ritmusa, a kiszámolt lépteké, a centizett mozdulatoké, a térdeplők ritmikus kopása, a kávéházak térzenéje vasárnap reggel, vagy az orgonák tagolt tüdővésze a misén. Az imamalom kereplése és a húsvéti gyertya elcsöppenése. A vallás is ritmus, a teológia céltalan, öblögető monológja. A kerengők kerületi sebessége.

Nem lehet egy helyben állni, lehet, hogy nem is szabad. Ha egy helyben állsz is, porladj vagy növekedj ütemesen, ha szabad kérnünk. Az a szép az egészben, hogy abszolút magadra tudsz mutatni, az egyetlen pontra, ahol éppen ott vagy térben és időben, itt nincs relativizmus, nincsen inercia rendszer. A probléma itt épp a fordítottja, mert óvatosan kell azért, ha túl pontosan mutatsz magadra, oda is leszel döfve, mint egy lepke a vitrinben, szépen belekenődik ilyenkor az ember a mostba, onnan nehéz elmozdulni, hiába dőlsz előre, hogy rántson előre a segway, nem fog.

Most viszont feledkezzünk bele szépen a kakaó ütemes örvénylésébe, a laktózmentes tej laktózmentességébe. Hajnali két óra van, fáradunk. Várjuk meg, ahogy a belefeledkezésben egy csomó most eliramlik. Most épp nem is vagyunk sehol. Most jó.

10 november 2009

Türelmesen várom, hogy a

bal karom az utolsó ujjbegyig lebénuljon a H1N1 oltás mellékhatása miatt. Nekem már ilyenem is van, ilyen oltásom. Persze hogy a bal kezembe kaptam, a kis Beatrice, aki beoltott, és aki azért nem volt olyan kicsi, csak alacsonyabb nálam, ám a gravitáció is minden bizonnyal jobban hatott rá, mint rám, a kis Beatrice elfojtott egy engesztelő kacajt és húsz centiről dobott egy tripla húszast a bal deltaizmomba. Ő mindig a bal karba adja, azt mondja nekem, én meg a bal kezemmel szoktam legátózni és másfél hangot hajlítani, köszönöm szépen. Beatrice, a démon háziorvos, végül kitépte belőlem a tűt és elégedetten summázta az eredményt. Hátra ment a szomszédos rendelő szobába, ahol egy paravánnal valami ágy is el volt takarva, és egy szép színes krétával felírta magának a pontszámot. A táblát nem láttam, a kréta sercegésétől felállt a hátamon a szőr. Szóval a gitáros karrierem is eddig tartott. Kezdhetek minden elölről, és amúgy dzsimihendrixesen, fejjel lefelé tartva a gitárt, bal kézzel is megtanulnom játszani. Pedig milyen nyugisan indult a reggel, hajnali délután kettő órakor már fent voltam, hogy egy órával később indulhassunk az orvoshoz. Ott volt a beázott tesco parkoló, ami szerintem nem is volt beázva, és ott volt a szupi orvosi rendelő, akváriummal, türelmes várakozókkal, dupla monitorból ráddőlő bálnás természetfilmekkel. Meg szobanövényekkel, mert azokból is volt sok. Mondanom sem kell talán, Beatrice a tökéletes dobás után elengedte nekem az oltás árát. Beatrice megjárta valamennyi körét a pokolnak, és Gulácsy festményéről kilépve, vörös álcaköntösét a földre hajítva háziorvosommá vedlett. Lehet, ennyit azért mégse érdemlek.

Ma felébredtem hajnali hatkor, ez most tényleg hat óra, vagy 5 am UTC, és felriadtam, és azt álmodtam, hogy meghalok. Rossz így kelni. Hívtak telefonon, régi vonalas telefonon, valamiért wasabi zöld színe volt, vécékagyló matt színe volt, és valamiért a nagyszülők csepeli házában voltunk, és az valahogy lebegett is az égben, én mankóval futottam, mert már lebénult a testem baloldala a háegyenegyes vakcinától, és át tudtam ugrani a kerítésen, mert tudtam, ha nem érek oda, akkor az anyám veszi fel, és rögtön meghal, de nem is azért futottam, hogy ő ne haljon meg, hanem mert kíváncsi voltam, hogy ugyan miért is halna meg az ember egy telefonhívástól, ezt nem is tudom, honnan szedtem, tényleg olyan, akár egy stephenking, nem tudom, neki van-e valami hasonló könyve, mindenesetre futottam, hogy a furcsán csöngő készülékre én csapjak le előbb, kíváncsi voltam a hatásmechanizmusra, úgyhogy a fülemhez emeltem a kagylót és akkor éreztem, hogy vége, mert olyan mélységes csönd jött, olyan finom, higanysúlyos, üvöltő csönd a telefonból, hogy beszakadt tőle a koponyám, vagy el is tűntem a kagylóban, nem tudom, de azonnal meghaltam, és az utolsó szavam az volt, amire már ébren ki is ugrottam az ágyból, hogy HALLÓ?!, és ezt már ébren hörögtem, mintha lenne még értelme, mintha volna miért rácsodálkozni arra, ami úgyis mindig mással történik és nem veled, hogy meghalsz. Nem szép így kelni, kedd reggel, 5 am UTC.

07 november 2009

Mikrómeleg. Koncertnaptár

Visszatérnek, érzem, hogy visszatérnek azok a napok, amikor a hidegbe vackolódva sajnáltatom magam a mekdonáldzban. Belevetem minden hitem a mikrómeleg húsgranulátumba, pilláimon könny duzzad, lepottyanva eláztatja a krumpligranulátumot is. Nem jó ez így, mormolom magamban, most minden egész eltörött, minden bigmeket túlmikróztak. Visszasírom ilyenkor a paradicsomi napokat, amikor még nem éreztem semmit, nem tudtam semmit, nem tudtak rólam semmit, nem éreztek velem kapcsolatban semmit.

De amint ma délután kezem ügyébe került az új effektpedálom, rögtön meg is írtam első számomat az indie projekthez. Holnap kerül fel a gitár mellé az összes többi hangszer. Örülök, hogy megérkezett ez a kütyü, mert most már tudom, milyen baromi elveszett voltam nélküle. Olyannyira elveszett, hogy nem tudtam normálisan játszani sehol házon kívül. De már itt van, megérkezett, épp hűlnek benne az elektroncsövek és én megnyugodhatok végre. Illetve megnyugodhatok, ha a PRS hazakerül a szervizből nagyobb karcolás nélkül.

A hét végére sikerült ismét tökéletesen leamortizálódnom, mit is mondjak? Nem mondok semmit. Holnap Chick Corea és Stanley Clarke. Jövő héten Gary Moore. Azután remélhetőleg Tommy Emmanuel. Azután Marcus Miller. Azután a Barabás Lőrincék. Aztán a Tátraiék. Lehetőleg Laibach és az AIR is. És végül Napoleon Boulevard. Éljen. Kihagytam akkor a Mark Knopflert? Kihagytam, még van fél évem várni rá.

Szeretnék egyszer én is egy olyan szupi koncepció albumot írni, mint amilyet a Steve Wilson csinált idén a Porcupine Tree égisze alatt. Incident, ez a címe. Vagy amilyen a Dark Side of the Moon. Vagy a The Wall. Vagy a Scenes From a Memory. Vagy az Egy kiállítás képei. Na mindegy.

04 november 2009

Napoleon Boulevard - Best of 1985-1989

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó. Nincsenek idehaza NB logós ereklyéim, nem voltam egyetlen koncertjükön sem (jóllehet ez inkább az életkoromnak tudható be), 2 éve én nem vettem meg a lemezdokk-ból a 8 ezer forintos és autogrammokkal borított bakelitlemezüket, mivel nem volt pénzem és nem is volt olyan új szám azon a korongon ami nekem kellett volna, az Old Man’s Pub-ban csak nagyon későn vettem észre, hogy Vincze Lilla kesztyűje több más magyar zenei híresség csecsebecséjével egyetemben ki van tűzdelve egy fali vitrinbe, ugyanígy tíz éve késéssel tudatosult bennem, hogy a gitáros Cziglán István még 98-ban egy autóbalesetben meghalt, sokáig fingom nem volt arról, Vincze Lilla hány Év Hangja díjat nyert, hogy az NB tulajdonképpen csak 4 évet létezett és a Legyetek jók ha tudtok-os album már végül is tök más volt Cziglán és Vincze Lilla távozása után, és azt sem tudtam, hogy a Mámor előtt Lillának volt már egy korábbi szóló lemeze. Csak nagyon későn tanultam meg a zenekari tagok nevét és a Solaris diszkográfiát is csak az utóbbi egyetlen évben hallgattam rongyosra – a Napoleon Boulevard-nak így van egy évtized előnye.

A Napoleon Boulevard számomra nem „napóleon“, és szerencsémre a Balaton parti retró diszkó verejtékdús feromonfílingjét sem éltem át soha, nem kellett Lillát sűrű szemöldökkel, hidrogénezett hajjal, feszülő bőrszerkóban megtapasztalnom, miközben az egész közönség a szinti-dús Szállj velem-re tombol és közben mit sem sejtve a Júliát recitálja. Vegyük ehhez hozzá, ahogy az összes fiatal villog az eneszkás bakelitlejátszójával és a nyugat-lázban égő férfiak a viaszkos terítőn nyomják el a Marlboróikat. Ebben nem volt részem, hiába lehetett buli nyugatról autóülések alatt Pink Floyd albumokat haza csempészni. És biztos nagyon sok egyéb jóból is kimaradtam.

Tizenkilenc éves vagyok mert ezerkilencszázkilencvenben születtem. Igen nagy szerencsémre mentesültem a Fonográf-féle balatoni nyártól, megúsztam az Omega szerencsétlen giccsslágereit és attól sem esem hasra, ha valaki 4 dzsimihendrix blues klisével próbálja szimulálni azt, hogy ő egy LGT szám szóló szakasza alatt voltaképpen szólózik. Ugyanígy nem vetem el elvből a szintetizátor használatát és nem fogok bepisilni a vintage-életérzéstől, ha valaki egy Fender-kópiával és egy túlvezérelt Marshall-on lepenget egy ádúrt, merthogy az intró.

Keveset tudok a magyar zenepiac viszonylatairól, a magyar zenészek közötti bennfentes sztorikról és műhelylegendákról, a zenésztársbarátságokról, pláne, ha ezek egy évtizeddel a születésem előtt történtek olyan laboratóriumi zárvány alatt, mint ami folyamatosan zajlik ma is a magyar zenekultúra díszletei mögött. Nem tudok statisztikákról beszámolni azzal kapcsolatban, hogy az NB mégis mennyi albumot adott el, hogy a „relatíve sikeres“ kifejezés mit takar, hogy egy siófoki énekes lánynak mennyi esélye volt egy befutott Koncz Zsuzsával vagy a Szörényi bandájával szemben a nyolcanvas évek Budapestjén. Nem tudom, milyen hatása volt annak huszonakárhány évvel ezelőtt, hogy a Kérlek, ne félj refrénjében mikor Vincze Lilla azt énekli: „ugye eljönnek majd a repülők / ugye szépek lesznek mint azelőtt....“ stb., a zenehallgatók bizonyos százaléka beszopta a finom iróniát és keverte a teljesen nyilvánvaló pacifista üzenetet a háború-szimpátiával. Annyi történelmi képzettségem viszont van, hogy a Kud igyiot aná-ban a „vucsítsza, vucsítsza, vucsítsza“-t megértsem, hogy tudjak legalább elméletben azonosulni a Mennyei béke c. szám Tien Anmen-allúziójával, hogy értsem a Jelentés az alagútból-t, a Modern tangót meg a hasonló tematikájú számokat.

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, mert tulajdonképpen nem is szeretem használni ezt a zenekar nevet. Az NB nekem mindig csak „Lilla“ volt, lévén, hogy kis tízévesként az ember a refrén két legmarkánsabb éneksorán kívül egy dalban nem is figyel másra. Természetesen nem tagadhatjuk, hogy az azóta is virágzó magyar stúdiótechnika szintén hozzátett ehhez a maga kis jellegzetességével, mikor a masterelés során az ének több mint 50%-ban lett domináns egy dalon belül, míg a 6 másik hangszer (a dobon kívül) valahol a keverés mélyén gomolygott és lehetőleg nem zavart senkit.

Szerencsére az NB nem csupán egy hülye kölyök nosztalgiazenekara lett a számomra. Nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, csak baromi sokat hallgatom őket. Hosszú szünet után ismét előkerültek a közel olvashatatlanná kopott lemezek, immár bedigitalizálva. Friss füllel, friss készületben kezdtem el pár éve újra hallgatni a „Lillát“. Utána lett nem csak „Lilla“, hanem tényleg Napoleon Boulevard. A lemezek, melyekről most beszélek, csak a két CD-n kiadott Best Of-ot jelentik a maguk 17 + 18 számával valamint a Lilla szóló-anyagot: a Mámort. Ezen kívül hallgattam azóta a tavalyi Angyalnak, Madárnak szólólemezt szintén Vincze Lillától, és ugyancsak tőle valami szerelmi dalokat tartalmazó cédét, ezutóbbit viszont alig. Rendszeresen fut az ájpodon a Solaris életmű is. További 5 NB számot találtam meg és digitalizáltam be innen-onnan, bakelitlemezekről. És tisztában vagyok azzal is, hogy mindez csak a Napoleon Boulevard-életmű fele, melyen nem segít a remake album 13 újból felvett száma, mely kizárólag a két korábbi Best Of cédék anyagából tallóz.

Kapcsolatomat az NB-vel tehát csupán kb 20-30 százalékban alkotja nosztalgia és az a millió apró emlék, mely egy-egy számmal párosult a tíz évvel ezelőtti végtelen éjszakai autóutak során, ahol sikerült rojtosra hallgatni a két bestof cédét. A maradék rész a tiszteleté és az eddigi zenei tapasztalatom alapján körvonalazódott csekély műértésé. Nem kis mértékben ennek tudható be az is, hogy amikor egy nappal a remake album megvétele előtt myspace-en meghallgattam az új Modern tangót, Álmodtam csillagot-ot és Európa visszavár-t, nem a negyedévszázad során mutálódott nosztalgiahullám szakadt meg fájdalmas sorsszerűséggel. Egy pillanatig nem éreztem személyes inzultust, amiért valaki az én személyes „dalaimat“ gyalázza meg. Az első gondolatom az volt, hogy megérte. És a tiszteleté is volt ez az első gondolat, mert miért ne lehetne kritikusi cinizmussal széjjel tárni a kezünket, miért ne lehetne kérdőre vonni azt az alkotói attitűdöt mellyel egy húsz éve letűnt magyar popzenekar újraveszi a legnagyobb slágereit és elkezdi ünnepelni huszonöt éves jubileumát, holott az együttes aktív periódusa nem tett ki 4 évnél többet? Kérdőre vonható a homályos esztétizmus is, melyből fakadóan a Napoleon Boulevard azt igyekszik „imitálni“, hogyan is szólna a zenéje 2009-ben. Mindezek ellenére jár tisztelet egy olyan zenekarnak, mely két évtized távlata után veszi a bátorságot, és belő magának egy olyan szűk műfaji határmezsgyét, mint a remake, ezt képes hitelesen csinálni, képes megmutatni nekem, hogy a zenekar végül is nem szintipop-ot játszik és tud 13 újra felvett számmal egyfajta saját intertextualitást is teremteni a saját életművén belül.

Én azzal is tökre megelégedtem volna, ha Erdész Róberték bemasíroznak a stúdióba, felpakolják a régi hangszereiket és újravéve-remasterelve szépen közreadnak a régi számok közül egy csokorravalót. Tehát leveszik a dobokról az iszonyatos discó-kompresszort, adnak egy kis húst a gitárnak és elkezdik alkalmazni az azóta eltelt két évtized során felhalmozódott keverési tapasztalatokat, melyek nyugaton elég sok elég jó album eladási rátáján eredményeztek elég prominens növekedést, kizárólag annak köszönhetően, hogy a felvétel egy jó minőségű hifiberendezésen normál hangerőn is odaszögezte az embert a székhez.

Most, hogy már nyolc órája van birtokomban a lemez, sikeresen végig hallgattam négyszer. Nyolc óra kevés, motyogják a bölcs műértők, motyognám én is, ha nem tudnám, néha egyetlen félperces gagyi intró is sok az ember életében. Nálam most szólnak a remake dalok és párhuzamosan szólnak a régiek is. Nem kell elővennem a régi lemezeket, nem kell rákeresnem az ájpodon a 45 napnyi zeném közül az ott árválkodó két NB és két Vincze-szóló lemezre. Ütem pontosan vágom, mi hol van, mit hogyan változtattak meg és milyen témára hogyan térnek ismét vissza az új keverésnél. Akkurátusan méricskélem hol és hogyan melizmázik máshogy a vokál az eredetihez képest. Ugyanúgy dúdolgatom az újonnan átírt énekdallamot, mint a régiek esetében.

Mi az, hogy remake? Ki csinál ilyet? Megvallom őszintén, én ilyenről sosem hallottam. Remixekről, remasterelt albumokról igen. Tisztelem a remasterelős zenekarokat, mert az ilyenek esetében megvan az igény arra, hogy pár évtizednyi technikai visszamaradottság ne zavarjon bele a potenciális új rajongók zenehallgatási élményébe. Az ilyen zenekarok esetében erősen gyanítható, hogy már az eredeti mix idején is egy pontos, jó minőségű felvételt készítettek, melyet ilyenformán nem kell újravenni a remastereléshez, és ugyanígy: számukra nem kommunikálja a rakenrol életérzést egy szétsajtolt dobfelszerelés és egy félreintonált gitár duója.

Erdész Róbert az album borítófüzetecskéjében viszont pont arról ír, hogy a zenekar tisztában van az ellenvetésekkel és a szokatlan műfaji formabontással. Előre látja a nosztalgia várható lázadását, és mindössze arra invitálja a kedves hallgatót, hogy tartson a zenekarral a régi számok újragondolásában. Tisztelem azokat a zenekarokat, akik mernek alázatosak lenni. Egy számot pedig lehet sokféleképpen megírni. Lehet a kiterjedtebb rajongóbázis által kanonizáltakat is átfogalmazni és minden előzetes felmérés nélkül újra közreadni. Én ilyet ugyancsak nem tapasztaltam még, de örülök, hogy a pont Napoleon Boulevard jóvoltából sikerült először ezzel a magatartással találkoznom.

Én tényleg azt hittem, már egész életemben a húszéves patinával fogom csak tudni hallgatni a Napoleon Boulevard-t. Azt hittem, maradnak az általam készített házi remasterelések, mikor a bakelites digitalizált dalokkal szenvedek a Logic-ban. Persze ezek maradnak is, mert a 13 számból egyetlen sem fedi le az összegyűjtögetett bakelites NB dalaimat. Mindazonáltal üdvözlöm azt a kezdeményezést, mellyel képesek Vincze Lilláék visszatérni ezekkel az „új“ dalokkal. Megtehették volna: kibérlik a paplacit és valahogy összeimádkozzák a régi fanokat. Ha nagyon jó a parti, megcsinálják ugyanezt öt év múlva, ezáltal adoptálva a jellegzetesen magyar n+1 emlékbúcsújubileumi koncertek hagyományát. Persze lesz koncert, kell az. Lehet, hogy lesz több is. Vincze Lilla kiálhatott volna egymaga. Elvégre néhány vendégzenésszel probléma nélkül megoldható a háttérzene, melyre ő vígan karaokizhat. Szerencsére ez sem történt meg (és soha nem is néztem volna ki Vincze Lillából), szerencsére ezt nem lehet eljátszani a Solaris egykori muzsikusaival.

Mielőtt dalról dalra végig futnék az albumon, szeretném megjegyezni, hogy Vincze Lillát a világ legjobb énekesnőjének tartom. Ez a kijelentés számomra Aretha Franklin, Celion Dion, Cher, Bonnie Tyler, Norah Jones ... [insert preferred name here] hallgatása után is axiomatikus. Nincs mit szépítgetni rajta, mert ezt olyan meggyőződéssel mondom, mintha egy megkérdőjelezetlen kémia tételt recitálnék. Sok szép hangtól hasadt be a szívem véglegesen, és sokan sértődtek meg rám halálosan, mikor kedvenc, fétisizált énekes ideáljuk performansza után csak a vállamat vonogattam. Az Uram segíts-ben viszont van a 3:03-nál egy olyan hajlítás a „tudom, hogy más a vágyad“ alatt, amitől a szívem nem csak széthasadt, de a darabok olyan kicsire aprózódtak, hogy a vérárammal az egész érrendszert be tudták járni, és amikor a tüdőbe érve eltömődtek miattuk az erek, én meg is fulladtam.

13 számról van tehát szó, nagy részük a legutolsó, politikailag legszabadszájúbb albumról, a Mennyből az angyal-ról származik. És itt vannak persze a nagy slágerek. Tehát ötödszörre teszem most be ezt a bő ötven percnyi zenét, csupán azért, hogy az új verziókkal tisztában legyek... Igen, már indul is, az ominózus Kérlek, ne félj c. számmal, a mostani remake albumon azonban egy, a refrénből kivonatolt új címmel: Ugye, eljönnek a repülők.

1. A visszhangos gitárintróval már a legelején bemutatkozik Vámos Zsolt, aki az elhunyt Cziglán által feljátszott egykori gitársávokat volt hivatott újraértelmezni. Az átírt intró igen ötletes, de a koncepció rögtön unalmassá válik, mihelyt elérünk az Európa Visszavár-hoz, ahol hasonló mentalitású bevezetés és effektelés kerül elő. Az egész remake albumon az egyetlen szám ez a mostani, melyről nagyon határozottan érzem úgy, kár volt az egykori súlyos, vontatott, mélyre-kevert-vokálos változatot hátrahagyni. Nyilván elvárjuk az NB-től, hogy ehhez a dalhoz is hozzányúljon, már pusztán a vitatott dalszöveg miatt is. Mindegy. A szóló viszont szépen ki lett alakítva, az a pár díszítés, ami került bele az eredetihez képest, igen ízléses. Általában az egész albumról elmondhatjuk, hogy egy igen semleges, de friss hangzású keveréssel készült, a gitárok például tényleg sokkal több hangsúlyt kaptak, a dobok végre természetes akusztikával szólnak és egyáltalán: a hangszeres szekció megkapta a neki járó teret.

2. Annál meggyőzőbb viszont az új Szállj velem. Nincs többé a felesleges retródiszkó-fíling, helyette a természetes dobok és gyönyörűen szóló basszus-szleppelés egy jó kis ritmikus slágert eredményezett. A refrén a maga háttér vokáljaival és a keményebb gitárokkal tök jól szól. A második percnél kezdődő átkötésből én kihagytam volna Lilla hehézést a háttérben, talán az egész dal jobban lélegezne úgy, mindegy, így is jó. Csak ötször hallgattam eddig úgyis. A végére a pohártörős effekt azért ügyesen vissza lett hozva, és csupán az zavar, hogy egy felesleges fél ütemmel megnyújtották, így mintha nem csattanna úgy az üveg. Kadenciának így is zseniális.

3. Teljesen be voltam zsongva az Egyszer Talán... ötletétől, hogy egyáltalán rákerült erre a lemezre. Számomra ez mindig is csak egy csendes, a nagyon halk keverés miatt autóban gyakorlatilag alig hallgatható, véres és százezer emlékkel dúsított dal volt. Vámos a finom akusztikus gitárokat kitűnő dinamikával kezeli, jobbat nem is akarhatnék. Nem kapott túl sok extrát ez a dal, amiért azért is hálás vagyok, mert én csupán egy normális keverésre vágytam. Ahol viszont csattan nagyon a remake, az szupi kis szaxofon szóló és Lilla elképesztő háttér áriája. Kicsit a Pink Floyd-os Great Gig In The Sky-féle medley jutott erről az eszembe, de ez a szám tényleg ott van, ez kell bele, ejha, dörzsölgetem még most is a tenyerem.

4. Az egyik legjobban kigondolt remake az albumon az Álmodtam csillagot-é. Nem csak az ének alatti szerény, de elképesztően hatásos szintetizátor szólam miatt, hanem a minden giccs nélkül megoldott folkos betétek miatt is. El lehetett volna szarni az egészet a felesleges hegedűnyúzással, de Kollár kis fuvolaszólója a közepén megmenti és igazolja az egész új keverést. Nem tartozik eredetiben a kedvenceim közé ez a dal, ám az új válogatáson tényleg az egyik leghatásosabb újragondolás.

5. És igen, itt a Júlia is, és teljesen ugyanaz a benyomásom, mint a Szállj velem-mel kapcsolatban. A Napoleon Boulevard talán leghíresebb száma, még az én eltés gólyatáboromban (2008) is sikerült 3 nap alatt 4-szer lenyomni pléjbekről, ami azért is fantasztikus, mert így ez a szám be tudott kerülni abba az irritálóan szegényes slágergyűjteménybe, mellyel a mi ottani kiváló dídzsénk rendelkezett, így pedig az NB sláger egyike volt a legkevesebbet játszott számoknak. Tehát örültem itt a sokkal természetesebb feldolgozásnak, a lecsavart dobsávnak és annak, hogy a dalvégi, német halandzsázós refrénvariáció végül is önálló betétté vált. Persze ez is az a szám, amit a nosztalgiahadjárat a legjobban szét fog szedni. Elismerem, ez az új keverés egy szuzuki hifi lejátszójában valóban kevésbé fog ütni. Aki visszasírja a húsz évvel ezelőtti magyar restidiszkót, annak nem ajánlom ezt a számot. Jaj, pedig milyen tök jó az ének dinamikája (jobb mint az eredetinél), szépen tremolózik a háttérben a szintiszólam és az átkötés kapott egy ízléses gitárdallamot, aminek persze nagyon örülök. A kedvenc részem a 2:51-nél lévő kis szintifutam, mely teljesen új és teljesen odaillő, nüansznak baromi ötletes.

6. Az akusztikus, hazafias popballadának jót tett az új kiszerelés. Az Európa visszavár gitárintrója kihasználja a dinamika adta lehetőségeket: valahányszor a fő téma végéhez ér, szépen belepenget a húrokba ez a Vámos és elkezd az egész crunchy-sodni. Olcsó effekt, de imádom! Az eredeti verzió nagyon hangsúlyos vokáljai (persze, hogy hangsúlyosak voltak, dobon meg basszuson és a halk háttér szintetizátoron kívül más hangszer nem is játszott alá) itt kicsit vissza lettek szorítva, de én nem bánom, tetszik az új stílus is. A húsosabb basszusgitárnak és a végre normálisan megszólaló doboknak itt is külön örülök. A harmadik perctől induló átkötés nagyon király. Bár szimpatikusabb az eredeti, el kell ismernem, ez a mostani változat több fontos szempontból is szalonképesebbé teszi a dalt, így, 2009-re.

7. És a talán legzseniálisabb remake: Vagy az élet volt kegyetlen! Annak idején ehhez készült az NB talán egyetlen vállalható klipje, a többi sajnos igen gagyi lett (főleg a biciklis, azért tényleg kár volt....). Szóval amikor végre megszólalt Vámos jóvoltából a talkbox-os gitár, én elég infantilis módon belebokszoltam a levegőbe és azt kiáltottam, hogy jesssz! A szituációt tovább rontja a tény, hogy a jelenet a tömött 260-as buszon zajlott le. És ennek ellenére! Istenem, milyen magyar zenekar használ ma ilyen ízlésesen talkbox-ot?! Melyik használ egyáltalán? Ez, komolyan mondom, ötletesebb mint a Tool Jambi-ja. Az effektelés sokkal kifinomultabb, Lilla éneke a maga fáradós affektálásával jobb, mint az eredetin. A maga szerény módosításaival számomra ez a szám nagyon nagyot ütött.

8. Itt van az Uram, segíts. Tűkön ülve hallgattam, hogy ebből még is mi lesz. Az eredetiben a kőkeménnyé kompresszált dobok, a szintetizátoros harmóniák (melyek minden más nélkül egyedül alkották a háttér zenét) és az egyetlen szóló mellett Vincze Lilla éneke majdhogynem szükségszerűen volt aggresszív. A remake verzió visszafogottabb, Lilla most nem követelődzik annyira, nem pörköli fel a mennyország küszöbét azzal az énekhanggal, mely szétszedi minden alkalomkor az én szívemet is. Az eredeti visszhangos-reverbes szóló helyett kapunk itt egy elég tisztességes ballada-szólót, még ikergitáros harmóniák is vannak benne, nyalogatom is szám szélét, meg kapok egy elég profi kadenciát is, hogy aztán a dal belekeveredjen egy tök jó kis hangszeres átkötésbe. Itt kifejezetten örültem a Solaris-beütésű rövid szintiszólónak. És hogy mi lett a „tudom, hogy más a vágyad“ sorával? Hát egyrészt előre került a másfeledik perc környékére, és igen, igen!, kapok itt is valami nyalánkságot, és hajlít, és igen!, most egy picit bereked és így olyan kurva jól szól megint az egész! Húsz év távlatából ez az élmény igen megrázó. Ezzel a számmal kapunk egy alternatív interpretációt, ez már tényleg nem csak remix vagy remake, itt szépen kialakul egyfajta új hozzáállás a zenekar részéről. Nekem tetszik is a visszafogottabb hangvétel, a cizellált fáradtság Lilla hangjában és a tény, hogy az eredeti, kitűnő szintiballadából lett egy még kiforrottabb műalkotás.

9. A Jelentés az alagútból-nak nálam végül is semmi esélye sem volt. Az atmoszférikus intrót kár volt az akusztikus gitárral felváltani, és bár mentségére érkeznek ismét a Solaris-dallamok, a vonat-effekt az elején megintcsak felesleges és gyenge. Az első refrén utáni szaggatott ritmika egy jó ötlet, főleg a második refrénben megszólaló harmonizált énekkel (Lilla ismét saját magára énekel rá), mindez azonban kevés. Ennél a dalnál a nosztalgia győzedelmeskedik, illetve győzedelmeskedik a ca. 700 meghallgatás a remake 5 lejátszásával szemben. A szóló-ról ne is beszéljünk. A bevezetés nagyon jó lenne, de a végén a két kis skálafutam-klisé teljesen elcseszi az egészet. Én elhiszem, hogy Vámos tud gitározni, akkor is elhiszem, ha ezt nem akarja nekem bebizonyítani. Nagyon elkezdtem izgulni, mikor megtudtam, ez a dal is szerepel majd az új lemezen, de a lelkem mélyén biztos voltam a kudarcban. Lehet, hogy sokat kell még hallgatnom. Egyelőre maradok a réginél.

10. Úgy látszik hát, a régi slágerek átdolgozása tendenciózusan sikeresnek mondható, hiszen a Bicikli-ről is csak jót lehet mondani. A talkbox-ot újból elsütni kár volt, egyébként viszont a szám feszes, ritmikus, ötletes és fülbemászó! Tízévesen én is ezt a számot ordibáltam el a legtöbbet a karakoe ősi szellemében, legszívesebben most is ordibáltam volna, ha nem épp a 260-ason ülök változatlanul.

11. A második teljesen egyedi interpretáció: az utolsó hangig átdolgozott Mennyből az angyal. Imádom. Egyszerűen király. Az erős gitárok, az átírt vokálok és különösen a refrénben alkalmazott, némileg disszonáns harmóniák. Ejha, csettintgetem a nyelvem, még hozzá kell szoknom, de már most jobban élvezem az eredetinél. A „vidám barakk“-os átírt strófával talán kár megbontani az eredeti szöveget, mert nyilvánvaló volt a bujtatott üzenet 89-ben is, mikor a Mennyből az angyal album kijött. Mindegy. Ennél a számnál fogott el a kósza érzés, hogyha Napoleon Boulevard idén egy vadonatúj lemezzel jelentkezett volna, az új számok is hasonló hangvételben szólaltak volna meg – ez számomra egy elég izgalmas kilátás.

12. Az Üldözés is egy nagyon jópofa szám és a vadonatúj átírásban sokkal jobb az eredetinél. A kis funky-s akkordok, az intró-nyögdécselések, a gomolygó basszgitár-futam és az átmentett rövid fuvola szólamok az egész dalt ötletessé teszik, az ember hallgatja, ingatja a fejét, dejó, hogy van ilyen. A szám végén az a félpercnyi vontatott kadencia is milyen baromi jó már! A húrkapargatás meg minden. Nem igazán tudok most többet írni, annyi ebben a dalban a nüansz, nehéz követni. Még sokszor meghallgatom ezt is.

13. Szintén az egyik kedvenc számom, a legutolsó, a Modern tangó. Megkapta ez is a remake-mázat, de talán a nosztalgiával itt is nehéz már birokra kelnem. Az eredeti, némileg sterilebb változat és a milliószor végig hallgatott és megszeretett ének nyilvánvalóan nem reprodukálható. Az elejére jó ötlet volt a cineket berakni, de a lábdob felesleges. Valami olyan cintányér-játék lett volna jó, mint amilyennel a Ködpuha zuhanás (Lilla szólóanyagából) is kezdődik. A gyorsabb tempó ugyan szűkített volna a lehetőségeken, de mégis. A másfeledik perc után kezdődő, átírt gitárszólót itt jobbnak tartom az eredetinél: megszerkesztettebb, ötletesebb. Örülök, hogy ez a dal is felkerült a lemezre.

Az ember ilyenkor sóhajt egyet, mert tudatosul benne, mégis származik vállalható magyar könnyűzene az előző évezredből. Olyan világszínvonalú, alternatív könnyűzene mely – blaszfém kifejezéssel – hungarikum is egyben. Itt nem pusztán a crossover-re mint homályos műfaji meghatározásra gondolok, hanem arra a nagyon sokszínű életműre, amelyet a Napoleon Boulevard letett az asztalra szűk négy év alatt. Gondolok itt a Solaris zenészeinek zsenialitására, amit ma például Mexikóban és egész Dél-Amerikában egy teljesen új generáció fedezett fel magának, és gondolok itt Vincze Lilla tehetségére is – a kettő lehető legszerencsésebb kombinációjára és arra, hogy ez a formáció máig kreatív, máig jelen van.

Vincze Lilla hangján, Gömör László ritmus-megoldásain, Cziglán szólóin, Kollár fuvoláján, Pócs Tamás szleppelésén és Erdész Róbert sequencer-effektjein és akkordjain nevelkedtem öntudatlanul. Úgy tudtak eredeti, pulzáló, ötletes és milliméteresre csiszolt dalokat írni, hogy kerülték a formabontást. A Napoleon Boulevard dalszerkesztését máig tanulmányozom. Kevés popzenekar képes úgy számot írni, hogy elhiggyem, az intrót azért teszik oda, mert valóban úgy kell elkezdődnie a dalnak, a refrénnek valóban akkor kell megszólalnia és úgy, ahogy elhangzik. Kevés gitárszóló tud úgy megszólalni ma Magyarországon egy popszámon belül, hogy az ember ne képzelje el a jelenetet, amikor a színpadon a gitáros komolykodva imitálja a szólózó szólógitáros szerepét, miközben a frontember (léggitározva) tüntetőleg körbe is ugrálja. Kevés zenekar képes a szám vége előtt tíz másodperccel komplett új témákat bevezetni úgy, hogy azzal a dal koherenciáját csak még jobban összerántja.

Vincze Lilla nagyon dögösen pózol most egy 6 húros Yamaha basszusgitárral az új promóciós fotókon. Nem tudom, ő vajon játszik-e ezen a hangszeren (biztosan nem) vagy csak Pócs Tamás jóvoltából került a kezébe a gitár, mindenesetre nagyon szexi így. Az egész felújított honlapot sikerült szépen kialakítani, és örülök, hogy tudtam regisztrálni. Természetesen megrendeltem az összes eladó side project-albumot a honlapról és megvannak már a jegyeim is a januári koncertre. Legszívesebben vettem volna magamnak tíz darabot az állójegyekből, ebből ötöt elosztogatni a szegény, megtévelyedett magyar honpolgároknak, akik most gáspárlacit hallgatnak a mekdonáldzban, ötöt pedig tartaléknak, ha valahol elvesztenék egy párat.