31 január 2009
Örömünnep, tánc, mulatság és jókedv 2.
Igen, végre kész a nagy ópusz, első instrumentális „dalom“.
Senkit ne tévesszen meg a legelső csúszás után bevillanó TV2-szignál, mert véletlenül került oda. A videó második részében látható egy pillanat, amikor éppen nem a nézőt próbálom a tekintetemmel a képernyőn keresztül ledöfni, hanem valahogy elmélázok egy pillanatra, na pont akkor jutott eszembe, hogy ez a tévékettős, ez az a hülye dallam, amit a tévékettő minden ajánló és reklám előtt és után bejátszik a legkülönbözőbb szerencsétlen hangszerelésekben. Na jó, a hangszerelések azért jók.
Szóval remélem elég kúl vagyok, és hogy nem látszik, hogy ötvenedszerre veszem már fel ugyanazt a másfél percet, és hogy a tököm tele volt már az egésszel, és hogy egy következő délután már nem akartam megint beállítani a kamerát, a fényeket, a plánt és nem akartam újból egy fél órát csak azért bemelegíteni, hogy eltudjam játszani a gyorsabb szakaszokat. Szóval lusta voltam egy jobb felvételhez és így legalább majd lehetőségem lesz erre ráfogni, hogyha esetleg szar.
Most borúlátásba döntött a ginisz, tele van élesztővel a gyomrom. Ma meghallgattam 18szor a Jelentés az alagútból c. Napoleon Boulevard számot, és rájöttem, hogy a szóló első négy hangjában benne van az egész életem. Valamint kb. 15ször meghallgattam a Manhattan-t is Eric Johnsontól. Ez azért megrázó, mert így arra is rájöttem, hogy a városi hangulatot nem Paul Van Dyk zenésíti meg legjobban a New York Cityvel, hanem bizony a kis Eric ezzel a funky-s, kesernyés számmal.
Holnap végre póker és végre hivatalosan is leihatom magam. Elmesélhetem mindenkinek, hogy mennyit izgultam a vizsgák során, és hogy mennyi kudarc és dicsőség ért engem ez alatt az egy hónap alatt, és hogy remélem, ezt ők is így élték meg, és ha nem, majd a lelkükre beszélek, hogy ugyan, revideálják már a szánalmas fellengzésüket, amikor arról dumálnak, hogy ők szartak bele a vizsgákba és hogy nekik jó a hármas, amikor ez persze messze nem így volt, hanem mindenki szűkölt a vizsgapapírok felett a kínos izgalomtól és az esélytelenek nyugalma is százhatvanas pulzust takart fegyelmezett lélegzés mellett.
Mára akkor ennyi. Elfogyott a dobozból a ginisz, fogytán van költői vénámból a friss vér, örülök, ha a kilencven higanymilliméternyi nyomást tartom... és toricselli torkán megakad a higanyoszlop. Utolsó megjegyzésként pedig annyit tudok hozzáfűzni ehhez az egészhez, hogy szerintem egy aranyos gyerek vagyok. Szétröhögöm a belem, mikor a félórányi videóanyagból keresem vissza a tökéletesre sikerült szólómat, és hallagtom a bazmegolásomat a szünetekben. Aranyos vagyok és szeretetreméltó.
Ez egy olyan bejegyzés amiben mindenre sor kerül
Kedves Napló!
Bekapcsoltam a kis webkamerámat, és ahogy írok, figyelem, hogy figyelem, hogy milyen nagyon hülye fejem van nekem.
A napok szólóírással telnek. Ahogy befejezem és felveszem az egyiket, hogy beküldjem a GMC fórumra, már látom is, hogy újabb projektet hirdetett meg valaki és tákolhatok össze megint egy másfélperces őrültséget. Most érzem úgy, hogy kezdek némileg fáradni. Még szerencse, hogy a hanganyag a youtube-os pályázatra már megvan. Az is majdnem 2 perc volt. Vehetem fel videjóra azt is. Kedves Naplóm. Az a helyzet, hogy fáradok kurvára. Mint a kávéba mártogatott kis csokis cookie-k úgy gurulnak el a számítógépes asztalomon az órák. Ha meg elkezdeném megszámolni, hány ilyen hülye hasonlatom van már az elguruló órákra, megintcsak nem férne el a tíz ujjamon. Mindenesetre, kedves Naplóm! Töredelmesen megvallom neked, hogy miután végre befejeztem a Cuentos de Eva Luna-t spanyolul, és egy újabb jó olvasási élménnyel lettem gazdagabb ezen a szép nyelven, azonmód meg is húztak belőle az eltén. A kreszvizsgán is majdnem megbuktam. Azóta nem merek autóba ülni. Hiába, nem bírom a vizsgadrukkot. Sárgul bennem az életvágy, mint a karácsonyfánkon a hosszú tűlevél. Ez a sok kudarctól van…
De most kezdődni fog az enszíájesz és kiváncsi vagyok az új epizódra. Legalább annyira, mint a vasárnaponként ismétlődő miséken hallott prédikációra. Sok újat és érdekeset hallok, amin el tudok mélkedni egész azt követő nap. Félek azonban, hogy kezdem elveszíteni a hitelemet saját magam előtt is.
Egy hete ikeás szendvicseken élek, amiket az ikeás büfében kapni. Naponta megeszek hármat, mert van benne sajt, vaj, sonka, saláta és mustár. Kint mínusz 1 fok van. Fázás van. Futni kéne két kört Lolitával, ami 800 méter. Addig is az ember bekucorodik a radiátor mellé.
Ráébredtem a keserű tényre: kevés ember hallgat zenét. Nagyon kevés. Sok ember fülében ugyan ott van a fülhallgató, sok ember autójában szól a rádió, sok embek hall mindenféle zenét a tévében is. Ezek szépen átcsúsznak az emberek agyán minden nyom nélkül. Azok az emberek, akik a zeneiparban ott vannak, nem hallgatnak, csak maximum hallanak zenét. Akik a világot irányítják, ezek a gazdag emberek egyáltalán nem hallgatnak zenét. A csoporttársaim sem hallgatnak zenét. Nem ragozom tovább, nem illik hozzám.
Minden vers, amit az utóbbi időben írtam, szét lett dobálva a szobámban. Alig találom meg őket. Mint a Dream Theateres dévédémet, amit letöltöttem, kiírtam, elvesztettem, kerestem, nem találtam, újra letöltöttem, lejött, újból kiírtam és megtaláltam a régit. Most próbálok porszívozni, hogy megtaláljam őket. Grafomán késztetésem kezd ismét gyülemleni.
A minap azon kaptam magam, hogy a régi gitárom tremoló-karját szopogatom. Természetesen leszerelt állapotban. Annyira rossz az a gitár. Amikor nem hangolódik el két hang után a kromatika legaprólékosabb színárnyalatainak megfelelően, akkor épp a hajlított húr pattan ki a hídból. Nem szeretem az ilyet. Ki van már nézve a PRS SE Custom24-em, de egyelőre még csak nézve van ki. A Jézuska baszott elhozni nekem. Én is leszarom már a Jézuskát, mondom, a sterilre gyalult karácsony-élményem is akadályoz a meghitt kapcsolatunkban, ami Jézuska és köztem fennáll.
Fontolgatom, hogy menjek-é vajon Volbeat koncertre. Nem érdemes, mindig ez tépelődésem végén a válasz, mindazonáltal újból és újból felmerül bennem a kísértés, hogy február 6-án a Dürer Kertben lássam magamat, amint éppen oldschool heavy rockra tombolok a becsempészett dobozos Guinness-szel.
Kinéztem magamnak egy Mesa MarkIV kombót is. Meg Line6 PodX3 pedált. Meg egy Porschét és egy villát Gödöllőn. A villa a Porschéhoz jár egyébként. A 2008as Carrera4 Convertible. Krémsárga színű, 240e forint felárért pedig vörösre lesz mázolva az összes fék rajta, és hogy ez látható legyen a külső szemlélő számára is, 600 forintért veszek spéci 21 colos, 5 küllős felniket rá. Darabja 600e egyébként. Kinéztem néhány zsidó lányt bejárónőnek. Ezek mindegyike tud ám zongorázni, és amíg én gitáron tolom a hámoll szvitet a derék Bachtól, addig ők kísérnek szerényen. Antilopszőrből lesz a köntösöm és alatt nem lesz alsónacim. Az lesz ám az élet. Abból fogok élni, hogy youtube- ra videókat töltök fel és mindenki azt nézi.
Lassan befejezem már, mert marja a chili a két hüvelykujjam körömágyát, miután félórával ezelőtt megfogadtam, hogyha találok a spájzban chio sombreros-t chili ízesítéssel bontatlanul, akkor azt stopperre három és fél perc alatt befalom. A helyzet az, hogy találtam a spájzban chio sombreros-t chili ízesítéssel bontatlanul. Annyira szar az íze, hogy már szinte jó, és majdnem három percen belül megvoltam úgy, hogy közben fél percre elmerengtem egy régtől álmodott virtuális kaktuszgyűjteményen, amelyet még mindig nem sikerült összeállítanom, de most eszembe jutott, eszembe Mexikóról, mintha a chio sombrerosnak lenne bármi köze is Közép-Amerikához, a chilihez vagy a kaktuszhoz. Kezet mosni kezet mostam de csíp most a körömágyam. Így jár a hülyegyerek, aki koordinálatlanul bemajszol három perc alatt félezer kalóriányi olajos chio sombreros-t chili ízesítéssel.
Vége a vizsgaidőszaknak, de én azon kapom magam, hogy a régi jegyzeteimet simogatom, pakolgatom ide-oda, becézgetem a saját megjegyzéseimet, melyeket egy-egy fonológiai felfedezés ihletett orgazmusában vetettem papírra, ízlelgetem az akadémiai angol finomra járatott fordulatait, fogásait, izületeit. Tele misztériummal és tele egymásra hagyományozódott, egymásra szaturált stílusirányzattal, egy titokzatos konvenciórendszer, melyben mindenki hisz és amit mindenki intuitíve megért, csak én nem. Meg sem állok hát a doktori fokozatig. Én fonológus-doktorandusz akarok lenni, mint a nyelvtudomány gyakorlat professzorom, akit a legjobban tiszteltem és tisztelek mindmáig az elte személyzetéből. Szorosan követi őt a gólyavár büfésnénije, de a második helyezetteket soha nem jegyzik meg úgysem sehol, ilyenformán teljesen lényegtelen dobogókról vagy ilyesmikről beszélni.
Utoljára pedig: lassan beteljesedik rajtam a tragikum. Tegnap a Nyomtalanul-ban szegény Dzsek különleges ügynök, akinek nincsen se felső, se alsó ajka, szegény Dzsek végigálmodta az egész epizódot a két reklámmal meg mindennel, végigálmodta az egész életét, hogy bizony változtatni kell rajta, mert az elfojtott vágyai és félbeszakadt magánélete majd belőle is olyan szerencsétlent kovácsol, mint az idős úr, aki eltűnt az epizód elején, és akit elkezdtek Dzsekék keresni, de persze csak Dzsek álmában, és ügyesen az idős fickót is Dzsek hangjával szinkronizálták, és még ott volt Dzsek fiatalkori énje, aki Dzsek időskori énje eltűnését bejelentette a rendőrségen. Szóval a nagyméltóságú Dzsek kapott egy komplett epizódot, hogy beteljesedik rajta a tragikum, olcsó dzsessz-zenét fog hallgatni, egész jövedelme egy életbiztosítási kötvény lesz, amit úgyis másokra testál majd, ha meghal, azonkívül csak a régi aktái porát szuszogja ki és be. Rajtam is hasonló tragikum teljesedik be, a méltóságom kezd kifordulni magából, valami húsos és irritáló csúszik ki a héj alól, kipattan, mint a kanál nyomán a kiwihús. Az lesz aztán szép.
Bekapcsoltam a kis webkamerámat, és ahogy írok, figyelem, hogy figyelem, hogy milyen nagyon hülye fejem van nekem.
A napok szólóírással telnek. Ahogy befejezem és felveszem az egyiket, hogy beküldjem a GMC fórumra, már látom is, hogy újabb projektet hirdetett meg valaki és tákolhatok össze megint egy másfélperces őrültséget. Most érzem úgy, hogy kezdek némileg fáradni. Még szerencse, hogy a hanganyag a youtube-os pályázatra már megvan. Az is majdnem 2 perc volt. Vehetem fel videjóra azt is. Kedves Naplóm. Az a helyzet, hogy fáradok kurvára. Mint a kávéba mártogatott kis csokis cookie-k úgy gurulnak el a számítógépes asztalomon az órák. Ha meg elkezdeném megszámolni, hány ilyen hülye hasonlatom van már az elguruló órákra, megintcsak nem férne el a tíz ujjamon. Mindenesetre, kedves Naplóm! Töredelmesen megvallom neked, hogy miután végre befejeztem a Cuentos de Eva Luna-t spanyolul, és egy újabb jó olvasási élménnyel lettem gazdagabb ezen a szép nyelven, azonmód meg is húztak belőle az eltén. A kreszvizsgán is majdnem megbuktam. Azóta nem merek autóba ülni. Hiába, nem bírom a vizsgadrukkot. Sárgul bennem az életvágy, mint a karácsonyfánkon a hosszú tűlevél. Ez a sok kudarctól van…
De most kezdődni fog az enszíájesz és kiváncsi vagyok az új epizódra. Legalább annyira, mint a vasárnaponként ismétlődő miséken hallott prédikációra. Sok újat és érdekeset hallok, amin el tudok mélkedni egész azt követő nap. Félek azonban, hogy kezdem elveszíteni a hitelemet saját magam előtt is.
Egy hete ikeás szendvicseken élek, amiket az ikeás büfében kapni. Naponta megeszek hármat, mert van benne sajt, vaj, sonka, saláta és mustár. Kint mínusz 1 fok van. Fázás van. Futni kéne két kört Lolitával, ami 800 méter. Addig is az ember bekucorodik a radiátor mellé.
Ráébredtem a keserű tényre: kevés ember hallgat zenét. Nagyon kevés. Sok ember fülében ugyan ott van a fülhallgató, sok ember autójában szól a rádió, sok embek hall mindenféle zenét a tévében is. Ezek szépen átcsúsznak az emberek agyán minden nyom nélkül. Azok az emberek, akik a zeneiparban ott vannak, nem hallgatnak, csak maximum hallanak zenét. Akik a világot irányítják, ezek a gazdag emberek egyáltalán nem hallgatnak zenét. A csoporttársaim sem hallgatnak zenét. Nem ragozom tovább, nem illik hozzám.
Minden vers, amit az utóbbi időben írtam, szét lett dobálva a szobámban. Alig találom meg őket. Mint a Dream Theateres dévédémet, amit letöltöttem, kiírtam, elvesztettem, kerestem, nem találtam, újra letöltöttem, lejött, újból kiírtam és megtaláltam a régit. Most próbálok porszívozni, hogy megtaláljam őket. Grafomán késztetésem kezd ismét gyülemleni.
A minap azon kaptam magam, hogy a régi gitárom tremoló-karját szopogatom. Természetesen leszerelt állapotban. Annyira rossz az a gitár. Amikor nem hangolódik el két hang után a kromatika legaprólékosabb színárnyalatainak megfelelően, akkor épp a hajlított húr pattan ki a hídból. Nem szeretem az ilyet. Ki van már nézve a PRS SE Custom24-em, de egyelőre még csak nézve van ki. A Jézuska baszott elhozni nekem. Én is leszarom már a Jézuskát, mondom, a sterilre gyalult karácsony-élményem is akadályoz a meghitt kapcsolatunkban, ami Jézuska és köztem fennáll.
Fontolgatom, hogy menjek-é vajon Volbeat koncertre. Nem érdemes, mindig ez tépelődésem végén a válasz, mindazonáltal újból és újból felmerül bennem a kísértés, hogy február 6-án a Dürer Kertben lássam magamat, amint éppen oldschool heavy rockra tombolok a becsempészett dobozos Guinness-szel.
Kinéztem magamnak egy Mesa MarkIV kombót is. Meg Line6 PodX3 pedált. Meg egy Porschét és egy villát Gödöllőn. A villa a Porschéhoz jár egyébként. A 2008as Carrera4 Convertible. Krémsárga színű, 240e forint felárért pedig vörösre lesz mázolva az összes fék rajta, és hogy ez látható legyen a külső szemlélő számára is, 600 forintért veszek spéci 21 colos, 5 küllős felniket rá. Darabja 600e egyébként. Kinéztem néhány zsidó lányt bejárónőnek. Ezek mindegyike tud ám zongorázni, és amíg én gitáron tolom a hámoll szvitet a derék Bachtól, addig ők kísérnek szerényen. Antilopszőrből lesz a köntösöm és alatt nem lesz alsónacim. Az lesz ám az élet. Abból fogok élni, hogy youtube- ra videókat töltök fel és mindenki azt nézi.
Lassan befejezem már, mert marja a chili a két hüvelykujjam körömágyát, miután félórával ezelőtt megfogadtam, hogyha találok a spájzban chio sombreros-t chili ízesítéssel bontatlanul, akkor azt stopperre három és fél perc alatt befalom. A helyzet az, hogy találtam a spájzban chio sombreros-t chili ízesítéssel bontatlanul. Annyira szar az íze, hogy már szinte jó, és majdnem három percen belül megvoltam úgy, hogy közben fél percre elmerengtem egy régtől álmodott virtuális kaktuszgyűjteményen, amelyet még mindig nem sikerült összeállítanom, de most eszembe jutott, eszembe Mexikóról, mintha a chio sombrerosnak lenne bármi köze is Közép-Amerikához, a chilihez vagy a kaktuszhoz. Kezet mosni kezet mostam de csíp most a körömágyam. Így jár a hülyegyerek, aki koordinálatlanul bemajszol három perc alatt félezer kalóriányi olajos chio sombreros-t chili ízesítéssel.
Vége a vizsgaidőszaknak, de én azon kapom magam, hogy a régi jegyzeteimet simogatom, pakolgatom ide-oda, becézgetem a saját megjegyzéseimet, melyeket egy-egy fonológiai felfedezés ihletett orgazmusában vetettem papírra, ízlelgetem az akadémiai angol finomra járatott fordulatait, fogásait, izületeit. Tele misztériummal és tele egymásra hagyományozódott, egymásra szaturált stílusirányzattal, egy titokzatos konvenciórendszer, melyben mindenki hisz és amit mindenki intuitíve megért, csak én nem. Meg sem állok hát a doktori fokozatig. Én fonológus-doktorandusz akarok lenni, mint a nyelvtudomány gyakorlat professzorom, akit a legjobban tiszteltem és tisztelek mindmáig az elte személyzetéből. Szorosan követi őt a gólyavár büfésnénije, de a második helyezetteket soha nem jegyzik meg úgysem sehol, ilyenformán teljesen lényegtelen dobogókról vagy ilyesmikről beszélni.
Utoljára pedig: lassan beteljesedik rajtam a tragikum. Tegnap a Nyomtalanul-ban szegény Dzsek különleges ügynök, akinek nincsen se felső, se alsó ajka, szegény Dzsek végigálmodta az egész epizódot a két reklámmal meg mindennel, végigálmodta az egész életét, hogy bizony változtatni kell rajta, mert az elfojtott vágyai és félbeszakadt magánélete majd belőle is olyan szerencsétlent kovácsol, mint az idős úr, aki eltűnt az epizód elején, és akit elkezdtek Dzsekék keresni, de persze csak Dzsek álmában, és ügyesen az idős fickót is Dzsek hangjával szinkronizálták, és még ott volt Dzsek fiatalkori énje, aki Dzsek időskori énje eltűnését bejelentette a rendőrségen. Szóval a nagyméltóságú Dzsek kapott egy komplett epizódot, hogy beteljesedik rajta a tragikum, olcsó dzsessz-zenét fog hallgatni, egész jövedelme egy életbiztosítási kötvény lesz, amit úgyis másokra testál majd, ha meghal, azonkívül csak a régi aktái porát szuszogja ki és be. Rajtam is hasonló tragikum teljesedik be, a méltóságom kezd kifordulni magából, valami húsos és irritáló csúszik ki a héj alól, kipattan, mint a kanál nyomán a kiwihús. Az lesz aztán szép.
New Generation
A fiatalok szája szigorú ráncokba van húzva és a kis homlokaikkal döfködnek előre a szélben. Mellém áll a kis szőke, hogy együtt sikerülni fog, ha kell, egész nap dolgozni fogunk. Istenem, milyen kevés megfontolnivaló van és milyen sok tennivaló!
Mennyi energia van egy Tremonti-szólóban, mennyi felhang, mennyi dinamika! Ki sarkallja a fiatalokat? Mennyibe kerülne nekem ez a gyáván-üzekedős hangulat ami pedig mégis elegáns minden fiatal szemében? Ez a hangulat, hogy sok a tennivaló, uralom alá kell venni a tengert és a földet és az űrt meg mindent, hogy most nem ezen kell agyalni, ezen harminc év múlva kell agyalni. Miért hisznek bennem még mindig sokan? Végig tudnék shreddelni kábé másfél percet, de egy Tremonti-riff simán kiüt engem, egy szaros rockszóló szintúgy. Vastag szép alsóajkam van és tökéletes formájú füleim. A szemem szúr, ha éppen azt akarom és ha nem úgy bámulok és fénylik a szemem mint egy jó kés a sűrű ecet alján. Az Alter Bridge arról énekel, hogy sokat hibázott, hogy túl fürge volt, hogy milyen hülyén hitte, hogy lehet még dalokat írni és elfáradt de most azért haza megy. És a faszt megy haza, ez a nagy tékozlófiúsdi csak giccs, de minőség a javából és pont olyan jellegű zene, amire csettint a művelt könnyűzenész, hogy det roksz big tájm!!
A szőke a pálcika kezével belémcsimpaszkodik és hiszi, hogy megváltja a világot. Kutyakötelessége, hogy gyászolja az elesetteket és hogy megváltsa a világot, miközben persze leszarja az összes elesettet és amikor a holttestek fölött botladozik, hogy juj, de béna vagyok, beleakad a cipőm sarka valaki állkapcsába, akkor nézem, hogy ez mennyire édes és hogy mennyire életrevaló ma mindenki. Sőt, még a haja is be van rasztázva, de most már nem rasztázza többet, mert annyira már felnőtt így húsz éven túl, hogy az ilyen importált giccsben azért mégse higgyen. Barbibaba, nellifurtado és most ez jamaikai szar meg a bobmarli, de hát soha életében egyetlen másodperc reggit nem hallgatott, mert amit hallgatott, az dance volt és hiphop egy kis house-szal vegyítve, csak nem tudott róla. Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az életművész egyesület, aminek lelkes animátora ő is, gyászolja a centi vastagságúra kivasalt galambtetemeket az astoriánál, sok sála van, dehát mindenkinek van sála. Folyamatosan fotózik persze, egyetlen pillanat sem maradhat veszve. Azért ez enyhén kényszerjellegű, ez a folyamatos dokumentálás, és gyűlik a százezer túlexponált, szétvakuzott, vörösszemű, bemozdult kép. Senki nem érti, miért fintorgok, amikor nem ismerem meg az embereket a képen. Hogy ne játszam a nagy vasaryt, mert nem áll jól. De a vasary az festő!! Na hagyjak mindenkit békében.
A Dream Theaterre nem lehet táncolni. Hát nem. Rengeteg olyan filmet is megnézek kényszerből, amelynél már az első rossz ütemű vágás után nyilvánvaló, ebben nem lesz köszönet. Mutatom az Alter Bridge-et, hogy ez ritmikus. Á... ez annyira nem is. Bocs, ez a Coming Home ami ha nem tévedek: hatnyolcados, várj, mutatok mást. Mindegy, hagyjad. Belevágunk az életbe, mert ez a miénk. Harminc év múlva én leszek a megtűrt lelki szemetesláda, nulla humorral. Ez az én sorsom. Mennyit kell nekem fizetnem, hogy azt higgyem, lehet a tékozlófiúsdit hitelesen csinálni még? És amikor fals módon próbálom utánozni a fiatalságot, akkor meg én vagyok a stílustalan depis buzi. Én vagyok a lejárt arisztokrata, mert nem hiszek az életben meg egy csomó artikulálatlan fogalomban. Kis szőke azt mondja, hogy most akkor szépen megtervezzük a házunkat, a közös fészket, sokat dolgozunk, sokat gyönyörködünk, és mindezt éppen azért, mert még annyi hely van mindenhez, még annyi konvenciót nem sajátítottunk el, mintha mi alkottuk volna meg, még annyi bíznivaló van, én majd elpittyegek a gitáron, jó ezt meghagyja nekem, mint egy nyűgös gyerek utolsó nyalókacsonkját.
Merthogy mindenkinek megvannak a piti kis vágyai, a szubjektumba vetett infantilis hite, hogy majd őérte rohan oda anyuci, hogy van még személyiség, pedig a fiatalok a nagy közből sarjadnak és oda hordják be a cuccaikat a külvilágból, és egymásra számíthatnak és nagy a hierarchia a kaszton belül és én tegyem le szépen a játékmacimat, meg a nyalókacsonkot, toljam én is a fiatalságtalicskát, mert szép kis kupacokban ott van minden fiatalságtalicskában egy csomó üvegszemű játékbabafej, amik még gőgicsélnek is, és ebből szépen mindenki középre összehord egy nagyobb dombnyit, aztán meggyújtjuk az egészet, közben szól a harmincipszilon és a vadfruttik és az arctic monkeys meg a fall out boy. Ég a tonnányi műanyag babafej. Ez egyrészt avantgárd, másrészt meleg bizalom gyullad mindenkiben, hogy érdemes még ilyen babafejbálákat összetalicskázni. Miután elvégeztük ezt a szociális melót, mindenki megy haza. A hazafelé lézengők közül csak azokhoz szólunk hozzá, akik egészségesek, akiktől jó esetben egyeduralmat várhatunk, akik szerények és közben titkainkban vájkálnak, mert ezutóbbi perverz is és az embernek szüksége van arra, hogy legalább egypáran a titkukban turkáljanak. Ha valaki kerekesszékes, össze van nőve a szemöldöke és nem várhatjuk el tőle, hogy majd lehetőleg jó viccesen meg is erőszakol, és aki nem segít kifesteni otthon a családi fészket, és aki nem humoros, de legfőképpen: nem fiatal és akinek már lehámlott a hideg szembeszéltől a homloka és ráadásul jól ki is sebesedett, azt hagyjuk a francba. Ha valaki meglátna minket egy ilyennel, aki nem is talicskázik babafejeket, hanem mondjuk répát ültet a háza elé a finom petrezselyemszag végett, azt kivetik a kasztból, fogják az anyakönyvkivonatát és átírják az életkort 18ról 48ra. Ez a legdurvább ítélet. Ha valakin meglátják, hogy megerőszakolná őket és az alárendelődés elkerülhetetlen, de nem őszinte, azt még megtűrik, elég nehezen mondjuk. A legjobbak az artikulálatlan eszmeiségtől fűtött márványtestűek. Aki nyápic és nem is őszinte, az mehet a máglyára. Farsangkor az ilyeneket elégetik. Vagy ha a mű ünnepek és események alkalmából nem kurjongat valaki, mert nem az ő ünnepét ünneplik éppen, mert ő csak karácsonyt, születésnapot és névnapot szeret ünnepelni, akkor az ilyet megbélyegzik, lámpavasra húzzák, de nem úgy, mint régen, hanem beillesztik a magasteljesítményű égők helyére és a foszforeszkálni kezdő testet kis bélyegcsipesszel bontogatják, és mint egy vudubaba perverz boncolása, olyan ez. Aki ezen nem mosolyog, akkor őt is bekötik valahova az utcai világítás áramkörébe ómos ellenállásnak. Aki a leghamarabb beköt egy éppen mosolyogni nem vágyót valamelyik közeli lámpa áramkörébe, az nagyobb eséllyel számíthat rokonszenvre, de mondjuk ez természetes is.
Most fog kezdődni márciusban az életművészegyesületanimátorképzőtábor újabb kiadása. Ez úgy néz ki, hogy miután Balatonfüreden leszállunk a vonatról, a 350 méteres szabvány peron mentén két oszlopban pszichiáterek alkotnak folyosót, és mikor az ember elhalad melletük, megkérdezi tőle mindegyik kivétel nélkül, vajon nem lenne-e neki is jobb boldognak lenni csak a hecc kedvéért is, hogy ezzel majd mindenkit megtréfál és az ő dolguk is sokkalsokkal könnyebb lesz, hogy nem kell játszani a depigyereket. Természetesen jogom van választani a másik alternatívát, hogy eljátszom a szokásos duzzogót, és végigcsináltatom mindenkivel a szokásos hercehurcát. Ugyehogy sokkal egyszerűbb boldognak lenni és hinni, mert anima naturaliter christiana és dzoón politikon, meg hozzámvágnak egy DeChardin kötetet is. A katekizmust csak az én kedvemért többezer oldalon levezetett filozófiai esszévé alakítják, melynek a végén egy indirekt bizonyítás qed-jeként kijön a végösszeg vagyishogy egyetemes akolmeleg, szeretet és béke.
Az ilyen táborban mindenki önfeledt, ugyanakkor a fiataloknak legalább egyszer íratlan törvényeknek engedelmeskedve el kell ide zarándokolniuk. Aki az ilyet kihagyja, annak efekítve nincs is kamaszkora, és kimarad az első magömlés és az első vérzés általános misztériumából mint antik mondakörből. A táborban együtt dalokat írunk és olyan kulcsban éneklünk rá olyan dallamokat, melyeknek a 11 kromatikus hangjegyből sikerül úgy válogatniuk, hogy ebből maximum kettő egyezik meg az eredeti akkordokból kinyerhető skálák hangjaival, és csak akkor, amikor tritonuszt alkothatnak egy ütemben. Ezt hívják dodekafóniának, na látod. Fiatalok vagyunk és lázadunk. A tábortűzhöz kellő mennyiségű babafej van felhalmozva az erdőszélen, amit persze éjszakai párzáskor mindig szétrúgnak a táborlakók. Ez egyébként vicces, és állandó témája az autentikus táborvicceknek. Hogy miért gurul a babafej le a kupacról... mert tudod... (és itt kuncog mindenki, a fiúk kipirulva és elégedetten bazmegolnak). Este éjféli fürdőzés anyaszült mesztelenül, mert ez az ősi anyaszenttermészet megtisztelése. Fehérre sápadt szobortestű fiatalok szűkölnek a jéghideg vízben. Visítással telik meg a levegő, erre a macskák is előmerészkednek a strandon. Az ilyen perverz dolgoknak tökéletes kontraszt-hátteret biztosít az a felnőttvilág, melyet ilyen módon meggyaláznak. Ez a legviccesebb az egészben egyébként. Ekkorra már a humor akkorára dagad a fiatalság között, hogy a fiúknak erekciójuk lesz, a lányok meg dartsot játszhatnának önnön mellbimbóikkal. Mindenki kacag és visít. Az ilyen éjféli fürdőzések egyik kedvelt de nem obligát jellegű szertartása, mikor a közelben elkapnak vagy egy nyugdíjast, vagy egy felnőttet (a legjobb áldozatnak azonban mindenképpen egy velük egykorú kerekesszékes vagy vastagszemüveges bizonyul általában, így a legmulatságosabb), és őt behajítják a jéghideg vízbe. Ha nem hal meg, és ki tud kecmeregni, akkor a parton felgyújták és megmelegszik mindenki a tűz fényénél, és a legperverzebbek még ráadásul párzanak is a tűznél, a fiúk a végén a tűzre pisilnek és elénekelnek egy sum41 számot vagy néhány cserkészdalt, ki-ki szájaíze szerint.
Aki ezeken az általános szertartásokon meghökken, azt betegnek tekintik. Majdnem olyan szánalmas az ilyesmin megütközni, mint babafejtalicskázás helyett otthon békésen olvasni vagy répát ültetni a ház elé a petrezselyem szag végett. Az, hogy a felnőttvilág marketing-alapú illúzióiból épül fel a fiatalság konvenciózus mondaköre, nem jelent semmit, mert ez egy mindenki által ismert tény, és mint ismertként elfogadott világ, máris meghaladott és avantgárd transzendenciával lényegileg hatástalanított is.
Van a magyar fiatalságkaszt, van a német és az olasz, meg a japán, meg az amerikai, de lényegükben túl sok mindenben egyik társadalom sem különbözik, csakúgy, mint az emberiség népeinek nagy része sem különbözik, hanem egyetlen faj.
Bár itt nálunk a misén más kiadású enciklikákat kapnak a vatikáni postával. A misén én minden emberi fajért szoktam hallgatólagosan könyörögni, mert könyörög az egyházközség a magyar fajért és a zsidó fajért, az amerikai fajért és a távolkeleti fajért en bloc, de ez nálunk sajátos eset.
Na de ott tartottam, hogy vannak nyilvános kultúra-gyalázások. Elégetik az összes olyan zenét, amire nem lehet táncolni. Az összes fotót, ami nincs túlexponálva. Az összes festményt, mely még a lehangolóan szánalmas figuratív eszmeiséget képviseli. Ezeket nyilvánosan teszik és a nagy tűzre, melyben olvadoznak az mp3 lejátszók és a CF kártyák meg a cédék; és ha találnak a közelben: rádobnak egy újabb kerekesszékest, vagy valakit, akinek nyilvánvalóan fanszőrzete nő. Ez is durva végtség, még durvább, ha a mellbimbódből szőrszálak állnak ki. Az ilyeneket nyársra tűzve szokták begörgetni a cédémáglyára. Külön dokumentálják a gyertyakanócként kigyulladó hosszabb szőrszálakat. Ezek bekerülnek a lokális BTKba a paragrafusjelek mellé illusztrációnak. Bár a tizennégy aluliaknak ez tiltva van (mint ahogy korosztályok szerint elég erős horizontális kasztrendszer is kialakult), azért minden mobilon ott van háttérképnek egy ilyen pislákoló fanszőrszál. Az egyeduralmat persze a 16-18 évesek képviselik, huszonhat éves korig pedig jó esetben a szenátusi tagságra pályázhatsz. Rögtön gyémántkereszt jár azért, ha kitetoválod a komplett béljáratodat belülről és ezt egy spektroszkópos kisfilm keretében bizonyítod a zsűrinek.
Mindezek rövid és szemléletes példák. Engem egyelőre még a szőke kis lakberendezőpalánta cibál, az ajka össze van szorítva, az orgazmikus augusztusi lemenő nap fénye besüt a nagy napszemüvege mögé és látom az esdeklő szempárt aminek persze ellentmondani nem tudok. Ennyi szelídségben összpontosul ez a sok agresszió és abszurditás, amit minden vérbeli fiatalon pedellusi szigoral számonkérnek, kegyelemre még nem is volt példa, jé, még bele se gondoltam ebbe, hogy kegyelemre nem is volt példa. A kis szőke még meg fogja bánni persze, hogy kikezdett velem, mert a strandos fotóm nem az én testemet ábrázolja, mert befotosopoztam a nyakam alá daniel radcliffe testét a harry potter negyedik részéből. És azt hiszi most az esdeklő szőke, hogy nekem ilyen szoborszerű testem van, és mint a márványszoborral fog majd tudni hálni mint Laodameia. Nagy hiba, szörnyű nagy hiba. Nekem szőr nő a mellbimbómból. Ezt sem tudja. Meghogy az ujjaimról kávéfőzéskor mindig leégetek egy adagot az ottani szőrből. És hogy szabadidőmben Eric Johnsont és Solarist hallgatok meg Isten tudja még mi mindent. Lassan fog leesni a tantusz, és mikor földet ér, oda fog tapadni, mint egy használt, elnehezült nedves tampon. Na ez lesz majd szép. Végezetül pedig nem kaptam választ a kérdésre: mennyit kóstál nekem pénzben nekem egy ilyen fiatalkor, ha még van raktáron, ha még illik a fejemre zselé és nem mutálódtam túl, hogy ne tudjak szűkölve visítani. Jó kérdés, megválaszolatlan kérdés. Hogy legyen ahhoz humorom, hogy például csak aranyászokot vedeljek, mert avantgárd felvilágosultsággal túl tudom tenni magam azon, amikor az aranyászok reklámban pont a fiatalság színejava a naplementében a háztetőn gitározik (a babafejkupacokat kivágták azért) és mindenki egy rekesz aranyászokon ül. Természetesen csupán egy egyszerű példa ez is. Én nem akarok sznob lenni, én fiatal akarok lenni. Kis szőke, segíts nekem, szegény tékozló fiadnak!
Mennyi energia van egy Tremonti-szólóban, mennyi felhang, mennyi dinamika! Ki sarkallja a fiatalokat? Mennyibe kerülne nekem ez a gyáván-üzekedős hangulat ami pedig mégis elegáns minden fiatal szemében? Ez a hangulat, hogy sok a tennivaló, uralom alá kell venni a tengert és a földet és az űrt meg mindent, hogy most nem ezen kell agyalni, ezen harminc év múlva kell agyalni. Miért hisznek bennem még mindig sokan? Végig tudnék shreddelni kábé másfél percet, de egy Tremonti-riff simán kiüt engem, egy szaros rockszóló szintúgy. Vastag szép alsóajkam van és tökéletes formájú füleim. A szemem szúr, ha éppen azt akarom és ha nem úgy bámulok és fénylik a szemem mint egy jó kés a sűrű ecet alján. Az Alter Bridge arról énekel, hogy sokat hibázott, hogy túl fürge volt, hogy milyen hülyén hitte, hogy lehet még dalokat írni és elfáradt de most azért haza megy. És a faszt megy haza, ez a nagy tékozlófiúsdi csak giccs, de minőség a javából és pont olyan jellegű zene, amire csettint a művelt könnyűzenész, hogy det roksz big tájm!!
A szőke a pálcika kezével belémcsimpaszkodik és hiszi, hogy megváltja a világot. Kutyakötelessége, hogy gyászolja az elesetteket és hogy megváltsa a világot, miközben persze leszarja az összes elesettet és amikor a holttestek fölött botladozik, hogy juj, de béna vagyok, beleakad a cipőm sarka valaki állkapcsába, akkor nézem, hogy ez mennyire édes és hogy mennyire életrevaló ma mindenki. Sőt, még a haja is be van rasztázva, de most már nem rasztázza többet, mert annyira már felnőtt így húsz éven túl, hogy az ilyen importált giccsben azért mégse higgyen. Barbibaba, nellifurtado és most ez jamaikai szar meg a bobmarli, de hát soha életében egyetlen másodperc reggit nem hallgatott, mert amit hallgatott, az dance volt és hiphop egy kis house-szal vegyítve, csak nem tudott róla. Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az életművész egyesület, aminek lelkes animátora ő is, gyászolja a centi vastagságúra kivasalt galambtetemeket az astoriánál, sok sála van, dehát mindenkinek van sála. Folyamatosan fotózik persze, egyetlen pillanat sem maradhat veszve. Azért ez enyhén kényszerjellegű, ez a folyamatos dokumentálás, és gyűlik a százezer túlexponált, szétvakuzott, vörösszemű, bemozdult kép. Senki nem érti, miért fintorgok, amikor nem ismerem meg az embereket a képen. Hogy ne játszam a nagy vasaryt, mert nem áll jól. De a vasary az festő!! Na hagyjak mindenkit békében.
A Dream Theaterre nem lehet táncolni. Hát nem. Rengeteg olyan filmet is megnézek kényszerből, amelynél már az első rossz ütemű vágás után nyilvánvaló, ebben nem lesz köszönet. Mutatom az Alter Bridge-et, hogy ez ritmikus. Á... ez annyira nem is. Bocs, ez a Coming Home ami ha nem tévedek: hatnyolcados, várj, mutatok mást. Mindegy, hagyjad. Belevágunk az életbe, mert ez a miénk. Harminc év múlva én leszek a megtűrt lelki szemetesláda, nulla humorral. Ez az én sorsom. Mennyit kell nekem fizetnem, hogy azt higgyem, lehet a tékozlófiúsdit hitelesen csinálni még? És amikor fals módon próbálom utánozni a fiatalságot, akkor meg én vagyok a stílustalan depis buzi. Én vagyok a lejárt arisztokrata, mert nem hiszek az életben meg egy csomó artikulálatlan fogalomban. Kis szőke azt mondja, hogy most akkor szépen megtervezzük a házunkat, a közös fészket, sokat dolgozunk, sokat gyönyörködünk, és mindezt éppen azért, mert még annyi hely van mindenhez, még annyi konvenciót nem sajátítottunk el, mintha mi alkottuk volna meg, még annyi bíznivaló van, én majd elpittyegek a gitáron, jó ezt meghagyja nekem, mint egy nyűgös gyerek utolsó nyalókacsonkját.
Merthogy mindenkinek megvannak a piti kis vágyai, a szubjektumba vetett infantilis hite, hogy majd őérte rohan oda anyuci, hogy van még személyiség, pedig a fiatalok a nagy közből sarjadnak és oda hordják be a cuccaikat a külvilágból, és egymásra számíthatnak és nagy a hierarchia a kaszton belül és én tegyem le szépen a játékmacimat, meg a nyalókacsonkot, toljam én is a fiatalságtalicskát, mert szép kis kupacokban ott van minden fiatalságtalicskában egy csomó üvegszemű játékbabafej, amik még gőgicsélnek is, és ebből szépen mindenki középre összehord egy nagyobb dombnyit, aztán meggyújtjuk az egészet, közben szól a harmincipszilon és a vadfruttik és az arctic monkeys meg a fall out boy. Ég a tonnányi műanyag babafej. Ez egyrészt avantgárd, másrészt meleg bizalom gyullad mindenkiben, hogy érdemes még ilyen babafejbálákat összetalicskázni. Miután elvégeztük ezt a szociális melót, mindenki megy haza. A hazafelé lézengők közül csak azokhoz szólunk hozzá, akik egészségesek, akiktől jó esetben egyeduralmat várhatunk, akik szerények és közben titkainkban vájkálnak, mert ezutóbbi perverz is és az embernek szüksége van arra, hogy legalább egypáran a titkukban turkáljanak. Ha valaki kerekesszékes, össze van nőve a szemöldöke és nem várhatjuk el tőle, hogy majd lehetőleg jó viccesen meg is erőszakol, és aki nem segít kifesteni otthon a családi fészket, és aki nem humoros, de legfőképpen: nem fiatal és akinek már lehámlott a hideg szembeszéltől a homloka és ráadásul jól ki is sebesedett, azt hagyjuk a francba. Ha valaki meglátna minket egy ilyennel, aki nem is talicskázik babafejeket, hanem mondjuk répát ültet a háza elé a finom petrezselyemszag végett, azt kivetik a kasztból, fogják az anyakönyvkivonatát és átírják az életkort 18ról 48ra. Ez a legdurvább ítélet. Ha valakin meglátják, hogy megerőszakolná őket és az alárendelődés elkerülhetetlen, de nem őszinte, azt még megtűrik, elég nehezen mondjuk. A legjobbak az artikulálatlan eszmeiségtől fűtött márványtestűek. Aki nyápic és nem is őszinte, az mehet a máglyára. Farsangkor az ilyeneket elégetik. Vagy ha a mű ünnepek és események alkalmából nem kurjongat valaki, mert nem az ő ünnepét ünneplik éppen, mert ő csak karácsonyt, születésnapot és névnapot szeret ünnepelni, akkor az ilyet megbélyegzik, lámpavasra húzzák, de nem úgy, mint régen, hanem beillesztik a magasteljesítményű égők helyére és a foszforeszkálni kezdő testet kis bélyegcsipesszel bontogatják, és mint egy vudubaba perverz boncolása, olyan ez. Aki ezen nem mosolyog, akkor őt is bekötik valahova az utcai világítás áramkörébe ómos ellenállásnak. Aki a leghamarabb beköt egy éppen mosolyogni nem vágyót valamelyik közeli lámpa áramkörébe, az nagyobb eséllyel számíthat rokonszenvre, de mondjuk ez természetes is.
Most fog kezdődni márciusban az életművészegyesületanimátorképzőtábor újabb kiadása. Ez úgy néz ki, hogy miután Balatonfüreden leszállunk a vonatról, a 350 méteres szabvány peron mentén két oszlopban pszichiáterek alkotnak folyosót, és mikor az ember elhalad melletük, megkérdezi tőle mindegyik kivétel nélkül, vajon nem lenne-e neki is jobb boldognak lenni csak a hecc kedvéért is, hogy ezzel majd mindenkit megtréfál és az ő dolguk is sokkalsokkal könnyebb lesz, hogy nem kell játszani a depigyereket. Természetesen jogom van választani a másik alternatívát, hogy eljátszom a szokásos duzzogót, és végigcsináltatom mindenkivel a szokásos hercehurcát. Ugyehogy sokkal egyszerűbb boldognak lenni és hinni, mert anima naturaliter christiana és dzoón politikon, meg hozzámvágnak egy DeChardin kötetet is. A katekizmust csak az én kedvemért többezer oldalon levezetett filozófiai esszévé alakítják, melynek a végén egy indirekt bizonyítás qed-jeként kijön a végösszeg vagyishogy egyetemes akolmeleg, szeretet és béke.
Az ilyen táborban mindenki önfeledt, ugyanakkor a fiataloknak legalább egyszer íratlan törvényeknek engedelmeskedve el kell ide zarándokolniuk. Aki az ilyet kihagyja, annak efekítve nincs is kamaszkora, és kimarad az első magömlés és az első vérzés általános misztériumából mint antik mondakörből. A táborban együtt dalokat írunk és olyan kulcsban éneklünk rá olyan dallamokat, melyeknek a 11 kromatikus hangjegyből sikerül úgy válogatniuk, hogy ebből maximum kettő egyezik meg az eredeti akkordokból kinyerhető skálák hangjaival, és csak akkor, amikor tritonuszt alkothatnak egy ütemben. Ezt hívják dodekafóniának, na látod. Fiatalok vagyunk és lázadunk. A tábortűzhöz kellő mennyiségű babafej van felhalmozva az erdőszélen, amit persze éjszakai párzáskor mindig szétrúgnak a táborlakók. Ez egyébként vicces, és állandó témája az autentikus táborvicceknek. Hogy miért gurul a babafej le a kupacról... mert tudod... (és itt kuncog mindenki, a fiúk kipirulva és elégedetten bazmegolnak). Este éjféli fürdőzés anyaszült mesztelenül, mert ez az ősi anyaszenttermészet megtisztelése. Fehérre sápadt szobortestű fiatalok szűkölnek a jéghideg vízben. Visítással telik meg a levegő, erre a macskák is előmerészkednek a strandon. Az ilyen perverz dolgoknak tökéletes kontraszt-hátteret biztosít az a felnőttvilág, melyet ilyen módon meggyaláznak. Ez a legviccesebb az egészben egyébként. Ekkorra már a humor akkorára dagad a fiatalság között, hogy a fiúknak erekciójuk lesz, a lányok meg dartsot játszhatnának önnön mellbimbóikkal. Mindenki kacag és visít. Az ilyen éjféli fürdőzések egyik kedvelt de nem obligát jellegű szertartása, mikor a közelben elkapnak vagy egy nyugdíjast, vagy egy felnőttet (a legjobb áldozatnak azonban mindenképpen egy velük egykorú kerekesszékes vagy vastagszemüveges bizonyul általában, így a legmulatságosabb), és őt behajítják a jéghideg vízbe. Ha nem hal meg, és ki tud kecmeregni, akkor a parton felgyújták és megmelegszik mindenki a tűz fényénél, és a legperverzebbek még ráadásul párzanak is a tűznél, a fiúk a végén a tűzre pisilnek és elénekelnek egy sum41 számot vagy néhány cserkészdalt, ki-ki szájaíze szerint.
Aki ezeken az általános szertartásokon meghökken, azt betegnek tekintik. Majdnem olyan szánalmas az ilyesmin megütközni, mint babafejtalicskázás helyett otthon békésen olvasni vagy répát ültetni a ház elé a petrezselyem szag végett. Az, hogy a felnőttvilág marketing-alapú illúzióiból épül fel a fiatalság konvenciózus mondaköre, nem jelent semmit, mert ez egy mindenki által ismert tény, és mint ismertként elfogadott világ, máris meghaladott és avantgárd transzendenciával lényegileg hatástalanított is.
Van a magyar fiatalságkaszt, van a német és az olasz, meg a japán, meg az amerikai, de lényegükben túl sok mindenben egyik társadalom sem különbözik, csakúgy, mint az emberiség népeinek nagy része sem különbözik, hanem egyetlen faj.
Bár itt nálunk a misén más kiadású enciklikákat kapnak a vatikáni postával. A misén én minden emberi fajért szoktam hallgatólagosan könyörögni, mert könyörög az egyházközség a magyar fajért és a zsidó fajért, az amerikai fajért és a távolkeleti fajért en bloc, de ez nálunk sajátos eset.
Na de ott tartottam, hogy vannak nyilvános kultúra-gyalázások. Elégetik az összes olyan zenét, amire nem lehet táncolni. Az összes fotót, ami nincs túlexponálva. Az összes festményt, mely még a lehangolóan szánalmas figuratív eszmeiséget képviseli. Ezeket nyilvánosan teszik és a nagy tűzre, melyben olvadoznak az mp3 lejátszók és a CF kártyák meg a cédék; és ha találnak a közelben: rádobnak egy újabb kerekesszékest, vagy valakit, akinek nyilvánvalóan fanszőrzete nő. Ez is durva végtség, még durvább, ha a mellbimbódből szőrszálak állnak ki. Az ilyeneket nyársra tűzve szokták begörgetni a cédémáglyára. Külön dokumentálják a gyertyakanócként kigyulladó hosszabb szőrszálakat. Ezek bekerülnek a lokális BTKba a paragrafusjelek mellé illusztrációnak. Bár a tizennégy aluliaknak ez tiltva van (mint ahogy korosztályok szerint elég erős horizontális kasztrendszer is kialakult), azért minden mobilon ott van háttérképnek egy ilyen pislákoló fanszőrszál. Az egyeduralmat persze a 16-18 évesek képviselik, huszonhat éves korig pedig jó esetben a szenátusi tagságra pályázhatsz. Rögtön gyémántkereszt jár azért, ha kitetoválod a komplett béljáratodat belülről és ezt egy spektroszkópos kisfilm keretében bizonyítod a zsűrinek.
Mindezek rövid és szemléletes példák. Engem egyelőre még a szőke kis lakberendezőpalánta cibál, az ajka össze van szorítva, az orgazmikus augusztusi lemenő nap fénye besüt a nagy napszemüvege mögé és látom az esdeklő szempárt aminek persze ellentmondani nem tudok. Ennyi szelídségben összpontosul ez a sok agresszió és abszurditás, amit minden vérbeli fiatalon pedellusi szigoral számonkérnek, kegyelemre még nem is volt példa, jé, még bele se gondoltam ebbe, hogy kegyelemre nem is volt példa. A kis szőke még meg fogja bánni persze, hogy kikezdett velem, mert a strandos fotóm nem az én testemet ábrázolja, mert befotosopoztam a nyakam alá daniel radcliffe testét a harry potter negyedik részéből. És azt hiszi most az esdeklő szőke, hogy nekem ilyen szoborszerű testem van, és mint a márványszoborral fog majd tudni hálni mint Laodameia. Nagy hiba, szörnyű nagy hiba. Nekem szőr nő a mellbimbómból. Ezt sem tudja. Meghogy az ujjaimról kávéfőzéskor mindig leégetek egy adagot az ottani szőrből. És hogy szabadidőmben Eric Johnsont és Solarist hallgatok meg Isten tudja még mi mindent. Lassan fog leesni a tantusz, és mikor földet ér, oda fog tapadni, mint egy használt, elnehezült nedves tampon. Na ez lesz majd szép. Végezetül pedig nem kaptam választ a kérdésre: mennyit kóstál nekem pénzben nekem egy ilyen fiatalkor, ha még van raktáron, ha még illik a fejemre zselé és nem mutálódtam túl, hogy ne tudjak szűkölve visítani. Jó kérdés, megválaszolatlan kérdés. Hogy legyen ahhoz humorom, hogy például csak aranyászokot vedeljek, mert avantgárd felvilágosultsággal túl tudom tenni magam azon, amikor az aranyászok reklámban pont a fiatalság színejava a naplementében a háztetőn gitározik (a babafejkupacokat kivágták azért) és mindenki egy rekesz aranyászokon ül. Természetesen csupán egy egyszerű példa ez is. Én nem akarok sznob lenni, én fiatal akarok lenni. Kis szőke, segíts nekem, szegény tékozló fiadnak!
21 január 2009
Lelki atomtemető
Bizony kezd már megviselni ez a másfél hónapnyi vizsgaidőszak. Bár a rengeteg tanulás, a megfeszített összpontosítás, egy teljesen idegen nyelv gyorstalpalós elsajátítása, a véresre lapozott szótárak, a salátává forgatott másodlagos irodalom és a foszlányokra kihúzózott többszáz oldalnyi jegyzetem rengeteg tudással és tapasztalattal szolgál, azért be kell ismerni, ez még az én kapacitásaimat is meghaladja. Az átlagomat alig tudom négyes fölé feltornázni, pedig én annak idején még nagyképűen egy 4.7-re fogadtam. Képzelhetem ugyanezt két szakkal a bme-n. Nem hallgattam a jótancsára, hogy már évközben tanulni kéne. Most iszom meg a levét minden keserűségével és szánombánomjával. Aki ennyi felesleges zenét hallgat otthon és csak a gitárját nyúzza, ahelyett, hogy a könyvtárban falná magában az elé tálalt, friss tudást, az persze vessen magára, mert megérdemli. Ez a blog most mint egy lelki atomtemető, elnyeli szépen a szánalmas sírásrívást, mindezt elolvasgatja majd, akit érdekel, ezentúl csak a beletörődés marad.
Még mindig érzem az égett szagot, ahogy kávéfőzéskor gyakorlatilag minden nap lepörkölöm a mutató ujjamról a szőrt. Kis Pelgrim tűzhelyünk már rakoncátlankodik. Csak akkor marad égve, ha a legmagasabb fokozat közelében tartom pár másodpercig lenyomva a tekerentyűt. Amikor lenyomom, akkor persze jól begyullad, kicsap teáskanna alól a láng és lepörköli a szőrt. Ezt nem vettem sokáig észre, mert fájni nem fáj. Azt hittem, egy éjszaka valaki DNS-t akart tőlem lopni és azért tűnt el két ujjam tetejéről is az a kevéske szőr. Adtam volna bárkinek DNS-t, ha szépen kéri. De igazából nem lopták le, csak simán leégett. Most az égett szag gyanús volt számítógépezés közben, ráadásul, amikor odanéztem, a fekete szőrvégeket tisztán ki is lehetett venni. Ezen meglepődtem, hogy itt élek a XXI. század legeslegelején és nem veszem észre, hogy csak úgy sikerült álló hónapokon át a napi 3 kávémat megfőznöm, hogy szénné égetem a sután nőni igyekvő szőrt. Ez most zavaró számomra. Azt hittem, én ennél sokkal elegánsabb vagyok, hogy be vannak tűrve a ruhadarabjaim, hogy rendben vannak a dolgaim és ezeken felül még laza is vagyok. Más kérdés, hogy gitározásnál úgy görcsölök mint a szegény jégkocka egy túlpakolt mélyhűtő alján, de ez nyilvánvaló volt eddig minden videómon is. Ám most az egzisztenciába vetett minden hitem ingott meg az alattomos módon leégett szőrömmel. Ráadásul úgy, hogy az embernek a saját egzisztenciája tulajdonképpen abban merül ki, hogy hisz a saját egzisztenciájában. Tehát az egzisztenciám ingott meg. És miért? Azért, mert a sparheltünk leégeti az ujjaimról a szőrt. Én csak kávét akarok magamnak csinálni, olcsó instant kávét, amilyen az amatőröknek jár. És mit kapok érte cserébe? Hogy a tanulástól átizzadt, a vizsgák által megaláztatott kicsiny hitem itt 2009 elején romba dől. Igen, ez még mindig az atomtemető-részlege ennek a blognak. De most sírni támadt kedvem. Még hátravan a filozófia vizsga és én teljesen tanácstalan vagyok. Platón, Leibniz, Quine. Még egyikből sem tartottam kiselőadást életemben, egyikről sem írtam még középiskola idején legalább egy esszét. Most meg a szőr, ami szó szerin leégett az ujjamról.
Egyébként elkezdtem aktfotózást tanulni. Természetesen csak a stúdiófotózás keretében. Az első modellem saját magam vagyok. De a modellkedést éppen a leégett szőr miatt kénytelen vagyok felfüggeszteni. Ó nem, epilálni egészen máshogy szokás. De a fotózásban jól haladok, legalább olyan jól, mint a cé nyelvvel, ahol káprázik a szemem a sok printf-től. Mindent kiprinteffelek, annak ellenére, hogy a mac-es fejlesztői felület elég szar.
Alter Bridge-et hallgatok. Az iTunes 47 és 56 lejátszást jelez ki a Ties That Bind és a Coming Home c. számok mellett, de már most érzem, hogy ez még csak a kezdet. Főleg, hogy Eric Johnson Manhattan-je mellett 102 a lejátszási ráta. Hiába, ami hallgatható, az hallgatható.
Nem is értem, miért kellett ebbe a bejegyzése egyáltalán belefognom. Talán, hogy lelkes olvasóimnak kedvére legyek. Igen, ezért, ez a helyes válasz. Persze motivál a dobozos Guinness is a kezemben és az, hogy idén a negyed évezredes születésnapját ennek az ír csodának szükséges megünnepelni.
Most meg azt nem értem, miért is nem sikerül a süketelést befejeznem. Talán, hogy a lelki atomtemető sírhantjait kellő odafigyeléssel tudjam elegyengetni, simára gereblyézgetni. Igen, így van, ez a helyes válasz.
Vagy nézd ezt a kicsiny szőrszálat, senki se mondja, hogy eszem a szádat, de miért nő, hogyha majd leég, miért ég le, ha majd újranő?
Még mindig érzem az égett szagot, ahogy kávéfőzéskor gyakorlatilag minden nap lepörkölöm a mutató ujjamról a szőrt. Kis Pelgrim tűzhelyünk már rakoncátlankodik. Csak akkor marad égve, ha a legmagasabb fokozat közelében tartom pár másodpercig lenyomva a tekerentyűt. Amikor lenyomom, akkor persze jól begyullad, kicsap teáskanna alól a láng és lepörköli a szőrt. Ezt nem vettem sokáig észre, mert fájni nem fáj. Azt hittem, egy éjszaka valaki DNS-t akart tőlem lopni és azért tűnt el két ujjam tetejéről is az a kevéske szőr. Adtam volna bárkinek DNS-t, ha szépen kéri. De igazából nem lopták le, csak simán leégett. Most az égett szag gyanús volt számítógépezés közben, ráadásul, amikor odanéztem, a fekete szőrvégeket tisztán ki is lehetett venni. Ezen meglepődtem, hogy itt élek a XXI. század legeslegelején és nem veszem észre, hogy csak úgy sikerült álló hónapokon át a napi 3 kávémat megfőznöm, hogy szénné égetem a sután nőni igyekvő szőrt. Ez most zavaró számomra. Azt hittem, én ennél sokkal elegánsabb vagyok, hogy be vannak tűrve a ruhadarabjaim, hogy rendben vannak a dolgaim és ezeken felül még laza is vagyok. Más kérdés, hogy gitározásnál úgy görcsölök mint a szegény jégkocka egy túlpakolt mélyhűtő alján, de ez nyilvánvaló volt eddig minden videómon is. Ám most az egzisztenciába vetett minden hitem ingott meg az alattomos módon leégett szőrömmel. Ráadásul úgy, hogy az embernek a saját egzisztenciája tulajdonképpen abban merül ki, hogy hisz a saját egzisztenciájában. Tehát az egzisztenciám ingott meg. És miért? Azért, mert a sparheltünk leégeti az ujjaimról a szőrt. Én csak kávét akarok magamnak csinálni, olcsó instant kávét, amilyen az amatőröknek jár. És mit kapok érte cserébe? Hogy a tanulástól átizzadt, a vizsgák által megaláztatott kicsiny hitem itt 2009 elején romba dől. Igen, ez még mindig az atomtemető-részlege ennek a blognak. De most sírni támadt kedvem. Még hátravan a filozófia vizsga és én teljesen tanácstalan vagyok. Platón, Leibniz, Quine. Még egyikből sem tartottam kiselőadást életemben, egyikről sem írtam még középiskola idején legalább egy esszét. Most meg a szőr, ami szó szerin leégett az ujjamról.
Egyébként elkezdtem aktfotózást tanulni. Természetesen csak a stúdiófotózás keretében. Az első modellem saját magam vagyok. De a modellkedést éppen a leégett szőr miatt kénytelen vagyok felfüggeszteni. Ó nem, epilálni egészen máshogy szokás. De a fotózásban jól haladok, legalább olyan jól, mint a cé nyelvvel, ahol káprázik a szemem a sok printf-től. Mindent kiprinteffelek, annak ellenére, hogy a mac-es fejlesztői felület elég szar.
Alter Bridge-et hallgatok. Az iTunes 47 és 56 lejátszást jelez ki a Ties That Bind és a Coming Home c. számok mellett, de már most érzem, hogy ez még csak a kezdet. Főleg, hogy Eric Johnson Manhattan-je mellett 102 a lejátszási ráta. Hiába, ami hallgatható, az hallgatható.
Nem is értem, miért kellett ebbe a bejegyzése egyáltalán belefognom. Talán, hogy lelkes olvasóimnak kedvére legyek. Igen, ezért, ez a helyes válasz. Persze motivál a dobozos Guinness is a kezemben és az, hogy idén a negyed évezredes születésnapját ennek az ír csodának szükséges megünnepelni.
Most meg azt nem értem, miért is nem sikerül a süketelést befejeznem. Talán, hogy a lelki atomtemető sírhantjait kellő odafigyeléssel tudjam elegyengetni, simára gereblyézgetni. Igen, így van, ez a helyes válasz.
Vagy nézd ezt a kicsiny szőrszálat, senki se mondja, hogy eszem a szádat, de miért nő, hogyha majd leég, miért ég le, ha majd újranő?
13 január 2009
A csalogány és a poliszindeton
Január 8.
Most csend van és nyálka és hosszútávfutó Loliták és hazugság és rossz sör. Miután betértünk a Csalogány menedéksörházba húszforintosokkal játékgépezni, én azt gondoltam, az éjszakát ilyen blaszfém módon meggyalázni nem lehet. Nem részletezem tovább, ott soproni volt és viaszosvászon és ötszázforintos dzsekpot és balzaci mikrokozmosz és piarista öregdiák is. A piarista öregdiák ráadásul jól be volt baszva és ugyanazt a levegőt szítta, mint én.
Lolitával felsorakoztunk az astoriai metróperon egyik végében és lesprinteltünk a másikig. Ő győzött, mondanom se kell. Én a versenyben csupán azért maradtam le, mert az alárendelődés kényelmének mibenlétéről kezdtem el egy diskurzust – saját magammal. Igazából pont ezt a címet akartam a mai bejegyzés fölé is odavésni. Én a jelenlegi állapotom szerint 66%-ban nőnek érzem magam. Mint ilyen, hajlamos vagyok az alárendelődésre, nem mintha a női mivolt jellegzetesen eme tulajdonságból fakadna. Amikor az ember az ámor szanktusz-szal várja a mennybeli hitvest, ugyanilyen remegő/begörcsölt hüvelykkel próbálja eltalálni a szar mobilon az üzenet megtekintése gombot, mely mint egy perverz adventi kalendráium ablaknyitogatósdia, megnyitja a mesztic csatjól kapott halálos ítéletet. De a mesztic csaj is a múlté, én Lolita mögött fuldoklok a fékporgőzös metrószélhuzatban. Amint a túloldalhoz érünk, rámtelepszik egy alapszorongás, amikor úgy érzed magad, mint egy laboratóriumi patkány, hogy bármit teszel, az törvényszerű, azt följegyzik, és ítélkeznek is fölötted, mert nem is lehetsz más, csak egy panelszerű adat egy hosszútávfutó díva szemében, egy jóindulatú általánosítás csupán.
A mekdonáldzban pedig nekem bazmegolt Niké, aki tizenhét volt, szőke, és akinek bevarrtak két szilikonhurkát az orra alá szájnak.
Most csend van és nyálka és hosszútávfutó Loliták és hazugság és rossz sör. Miután betértünk a Csalogány menedéksörházba húszforintosokkal játékgépezni, én azt gondoltam, az éjszakát ilyen blaszfém módon meggyalázni nem lehet. Nem részletezem tovább, ott soproni volt és viaszosvászon és ötszázforintos dzsekpot és balzaci mikrokozmosz és piarista öregdiák is. A piarista öregdiák ráadásul jól be volt baszva és ugyanazt a levegőt szítta, mint én.
Lolitával felsorakoztunk az astoriai metróperon egyik végében és lesprinteltünk a másikig. Ő győzött, mondanom se kell. Én a versenyben csupán azért maradtam le, mert az alárendelődés kényelmének mibenlétéről kezdtem el egy diskurzust – saját magammal. Igazából pont ezt a címet akartam a mai bejegyzés fölé is odavésni. Én a jelenlegi állapotom szerint 66%-ban nőnek érzem magam. Mint ilyen, hajlamos vagyok az alárendelődésre, nem mintha a női mivolt jellegzetesen eme tulajdonságból fakadna. Amikor az ember az ámor szanktusz-szal várja a mennybeli hitvest, ugyanilyen remegő/begörcsölt hüvelykkel próbálja eltalálni a szar mobilon az üzenet megtekintése gombot, mely mint egy perverz adventi kalendráium ablaknyitogatósdia, megnyitja a mesztic csatjól kapott halálos ítéletet. De a mesztic csaj is a múlté, én Lolita mögött fuldoklok a fékporgőzös metrószélhuzatban. Amint a túloldalhoz érünk, rámtelepszik egy alapszorongás, amikor úgy érzed magad, mint egy laboratóriumi patkány, hogy bármit teszel, az törvényszerű, azt följegyzik, és ítélkeznek is fölötted, mert nem is lehetsz más, csak egy panelszerű adat egy hosszútávfutó díva szemében, egy jóindulatú általánosítás csupán.
A mekdonáldzban pedig nekem bazmegolt Niké, aki tizenhét volt, szőke, és akinek bevarrtak két szilikonhurkát az orra alá szájnak.
Lobog a szúnyogháló a nagy téli szélben
Január 1.
Újév első napja, a forgatókönyv szerint nekem most egy üveg bakarditól kiütve kellene valahol a városban hánynom, miközben szemerkél rám az enyhe hó. Az a helyzet, hogy reggel nyolc órakor éppen megborotválkoztam és az év első zenéjének betettem egy kis Guthire Govan-t, utána pedig Glenn Gouldot, és hogy maradjunk a G-knél, tőle is a Goldberg variations-t, közben szopogattam még most is a kihűlt Glögg-öt.
Amikor egy órával azelőtt felkeltem az ágyban, hirtelen megpillantottam saját magamat, pont szemből, és tényleg olyan volt, mintha letépték volna a fürdőszobából a gigantikus tükrünket, betolták volna az ágyam lábához és most abban látnám, hogy éppen felkelek és hogy össze van nőve a szemöldököm, de szerencsére kiderült, hogy ez csupán rémálom volt, és akkor reggel megint, ténylegesen, fölkeltem, és már nem láttam magam szemből, de a szemöldököm össze volt nőve, ezt mondjuk csak kitapogattam, a bal kezemmel, és akkor éreztem, hogy ja, a szemöldöke az embernek össze van nőve.
Megint kezdődnek a szar vizsgák, megint fogom a nyúzott sekteremet, és kezdek el elölről megtanulni gitározni, mert pont egy éve tanulok, erre volt jó a sok YT-s fölvétel és az önreflexív gyakorlás. Még meg akarok tanulni egy-két Pink Floyd szólót meg a Cziglán-darabokat. A többi nem érdekel. Kint esett a hó, itt a szobában esik a paplan a földre, amit lerúgtam az ágyról.
Fogy még a Baileys, fogy a Glögg is.
Újév első napja, a forgatókönyv szerint nekem most egy üveg bakarditól kiütve kellene valahol a városban hánynom, miközben szemerkél rám az enyhe hó. Az a helyzet, hogy reggel nyolc órakor éppen megborotválkoztam és az év első zenéjének betettem egy kis Guthire Govan-t, utána pedig Glenn Gouldot, és hogy maradjunk a G-knél, tőle is a Goldberg variations-t, közben szopogattam még most is a kihűlt Glögg-öt.
Amikor egy órával azelőtt felkeltem az ágyban, hirtelen megpillantottam saját magamat, pont szemből, és tényleg olyan volt, mintha letépték volna a fürdőszobából a gigantikus tükrünket, betolták volna az ágyam lábához és most abban látnám, hogy éppen felkelek és hogy össze van nőve a szemöldököm, de szerencsére kiderült, hogy ez csupán rémálom volt, és akkor reggel megint, ténylegesen, fölkeltem, és már nem láttam magam szemből, de a szemöldököm össze volt nőve, ezt mondjuk csak kitapogattam, a bal kezemmel, és akkor éreztem, hogy ja, a szemöldöke az embernek össze van nőve.
Megint kezdődnek a szar vizsgák, megint fogom a nyúzott sekteremet, és kezdek el elölről megtanulni gitározni, mert pont egy éve tanulok, erre volt jó a sok YT-s fölvétel és az önreflexív gyakorlás. Még meg akarok tanulni egy-két Pink Floyd szólót meg a Cziglán-darabokat. A többi nem érdekel. Kint esett a hó, itt a szobában esik a paplan a földre, amit lerúgtam az ágyról.
Fogy még a Baileys, fogy a Glögg is.
11 január 2009
Doveri sziklák
Az ember fáradt, ősz haja vagyon, hajol ki a kompon, arcába csak a sós permet, már csak fél mérföld Anglia de nem látni a doveri sziklákat.
Néhány GMC-s haver összedobta ezt a bénán megszerkesztett kis videót, mely egy egyenletes audio track-el sokkal jobban és hatásosabban produkálta volna magát és úgy hasznos promóciós anyag is válhatott volna belőle, de hát nem. Beteszem ide, mert benne vagyok én is, miután utolsó pillanatban egyetlen délután kellett összedobni a rövid 30 másodpercemet. A videóban utánam következik Milenkovic Ivan, szerb blues tanár a GMC-ről.
Néhány GMC-s haver összedobta ezt a bénán megszerkesztett kis videót, mely egy egyenletes audio track-el sokkal jobban és hatásosabban produkálta volna magát és úgy hasznos promóciós anyag is válhatott volna belőle, de hát nem. Beteszem ide, mert benne vagyok én is, miután utolsó pillanatban egyetlen délután kellett összedobni a rövid 30 másodpercemet. A videóban utánam következik Milenkovic Ivan, szerb blues tanár a GMC-ről.
09 január 2009
Óévi episztola Tégely Veronikához
Kedves Vera,
csavar vagy a gépezetben, mellékszereplő a családi fáma köhögős kódexeiben. Két évfolyamváltás között tűnsz el, lehetőleg mindörökre. Úgy gyártod a gépszöveget, mint ahogy a Márton hasogat feketefenyőket a Flórián téren minden vevő igénye szerint. Kis szénkréta vonásaiddal maszatolsz össze-vissza, hiszed-is-nem-is, hogy megalkotod magad számára a kánont, és azt mint piaci mérleget lóbálod magad előtt hajnali ötkor a Komjádi uszoda tövében lévő zsibvásár artikulálatlan tömegében, hogy egyik tányérjában van egy kiló krumpli, a másik tányérban meg a fejed, amúgy szentjánososan, egyenesen egy Bernardino Luini-képről. Billen a mérleg nyelve a krumplik javára, szakad le a Komjádi födémszerkezete újból, mert kiette a klór. Komjádi tar bronzfejét ellopják a Hajós Alfrédból, úgy, mint ahogy Thomas Mann mellszobrát innen óbudáról a Praktiker mellől. A világ lassan ennen farkába harap, táplálkozik magából és újranő, ez valami hindu parabola, vagy a hindu a tehenes? Vagy mindkettő. Fésülködj meg szépen, tartalék energiáidat kis ceruzaelemekbe mentsd. Napra kellene teregetned mindazt, mi rejteni való/volna jó. Zuhansz, mint a kő, egyenesen és egyértelműen, és kijutsz az egyenes labirintusból, meglásd. Magányos is vagy, akár egy bögre. Megkapod a Compay Segundo dévédéidet és az új bugyi-garnitúrádat is karácsonyra, illetve megkaptad, a dévédé nem korrupt, élvezd a latinzenét, a fehérneműk nem takarnak ott, ahol kéne, és takarnak ott, ahol a legizgatóbb, mert nem kéne, döntöd le a likőrt és a drága cigi tart életben. Még kívánatos vagy, másodlagos női nem jellegeiddel semmi baj nincs. Fanszőrzeted nem őszül, mondjuk az nem is fog soha. Tudom, a családod, mint a túlforralt jakuzzi, van. Ha szorongsz, ha bánatod van, töltsd fertőtlenített befőttes-üvegekbe, és fagyaszd le ha van hol, te pedig legyél önfeledt, csinálj öt gyereket, vagy hatot, mert ha nem, úgy Isten áldása lecsorog rólad akár az almaszagú szélvédőmosó-folyadék, és állj a boldogság előtt készenlétben, mint egy tűzcsap.
Féltő barátod,
Kismar Cona
csavar vagy a gépezetben, mellékszereplő a családi fáma köhögős kódexeiben. Két évfolyamváltás között tűnsz el, lehetőleg mindörökre. Úgy gyártod a gépszöveget, mint ahogy a Márton hasogat feketefenyőket a Flórián téren minden vevő igénye szerint. Kis szénkréta vonásaiddal maszatolsz össze-vissza, hiszed-is-nem-is, hogy megalkotod magad számára a kánont, és azt mint piaci mérleget lóbálod magad előtt hajnali ötkor a Komjádi uszoda tövében lévő zsibvásár artikulálatlan tömegében, hogy egyik tányérjában van egy kiló krumpli, a másik tányérban meg a fejed, amúgy szentjánososan, egyenesen egy Bernardino Luini-képről. Billen a mérleg nyelve a krumplik javára, szakad le a Komjádi födémszerkezete újból, mert kiette a klór. Komjádi tar bronzfejét ellopják a Hajós Alfrédból, úgy, mint ahogy Thomas Mann mellszobrát innen óbudáról a Praktiker mellől. A világ lassan ennen farkába harap, táplálkozik magából és újranő, ez valami hindu parabola, vagy a hindu a tehenes? Vagy mindkettő. Fésülködj meg szépen, tartalék energiáidat kis ceruzaelemekbe mentsd. Napra kellene teregetned mindazt, mi rejteni való/volna jó. Zuhansz, mint a kő, egyenesen és egyértelműen, és kijutsz az egyenes labirintusból, meglásd. Magányos is vagy, akár egy bögre. Megkapod a Compay Segundo dévédéidet és az új bugyi-garnitúrádat is karácsonyra, illetve megkaptad, a dévédé nem korrupt, élvezd a latinzenét, a fehérneműk nem takarnak ott, ahol kéne, és takarnak ott, ahol a legizgatóbb, mert nem kéne, döntöd le a likőrt és a drága cigi tart életben. Még kívánatos vagy, másodlagos női nem jellegeiddel semmi baj nincs. Fanszőrzeted nem őszül, mondjuk az nem is fog soha. Tudom, a családod, mint a túlforralt jakuzzi, van. Ha szorongsz, ha bánatod van, töltsd fertőtlenített befőttes-üvegekbe, és fagyaszd le ha van hol, te pedig legyél önfeledt, csinálj öt gyereket, vagy hatot, mert ha nem, úgy Isten áldása lecsorog rólad akár az almaszagú szélvédőmosó-folyadék, és állj a boldogság előtt készenlétben, mint egy tűzcsap.
Féltő barátod,
Kismar Cona
Klaipéda revisited
Január 22.
Béborult az élet vigadó orcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: a szelíd szerelem elcsorgó krémjét kell kennem és a Baileys aranyos nedve van bennem.
Fel sem ébredtem ma, már be is sötétedett. Azt írja a nesztlédoboz, hogy after eight. Kilencévesen kaptam ilyet először. Most aluszik a világ, én meg letettem a lantot. Bámulom az eget, hogy ma sem voltam fotózni. A család közben a hitemért aggódik. Aggódok velük érte én is. Nem hallja senki sem a jajszavamat, mely pedig százméter mélyről harsog az égig. Ilyen mélységben víz alatt egy tisztességes Casio karóra is csont nélkül összeroppan.
A karácsonyok már, miután levakartak róla nagy szorgosan minden illúziót, minden kényelmet és ellehetetlenítették nálam is a fogyasztói örömöt és a kutacspuha vágyat, pedig imádok vásárolni és 26-án ingyenpizzát zabálni, kihagyni a második napi miséket, ajándékot halmozni és sütit falni, miután kis gumikesztyűkkel a tök hiteltelen emberek ezeket szépen kipucolták belőlem és a helyébe nem tudtak semmi érdemlegeset plántálni, a karácsonyok is elvesztették az ízüket. A bejgli még nem, tenkszgod.
Két hét múlva indulok Litvániába, másodszorra. Ott próbálok szerencsét, vízum már van. Igazából nem is kéne, hogy legyen, csakhogy írtak nekem egyet még amikor első alkalommal jutottam ki a Balti tengerhez. Akarok például fagyott tengert látni és fagyott halászokat, akiknek a pecabotot a kezéből csak a boncterem szobahőmérsékletén tudják kitépni. Akarok viking múzeumokat látni, Nightwish koncertre menni, Lappföldre átruccanni. Mindenki volt már Skandináviában is csak én nem. Hozok haza onnan jégcsapokat szuvenírnak, melyeket, ha szopogatni kezdesz, kiderül, hogy sósak, de nem a sós tengerparti csapadékból vannak, hanem a könnyeimből.
Béborult az élet vigadó orcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: a szelíd szerelem elcsorgó krémjét kell kennem és a Baileys aranyos nedve van bennem.
Fel sem ébredtem ma, már be is sötétedett. Azt írja a nesztlédoboz, hogy after eight. Kilencévesen kaptam ilyet először. Most aluszik a világ, én meg letettem a lantot. Bámulom az eget, hogy ma sem voltam fotózni. A család közben a hitemért aggódik. Aggódok velük érte én is. Nem hallja senki sem a jajszavamat, mely pedig százméter mélyről harsog az égig. Ilyen mélységben víz alatt egy tisztességes Casio karóra is csont nélkül összeroppan.
A karácsonyok már, miután levakartak róla nagy szorgosan minden illúziót, minden kényelmet és ellehetetlenítették nálam is a fogyasztói örömöt és a kutacspuha vágyat, pedig imádok vásárolni és 26-án ingyenpizzát zabálni, kihagyni a második napi miséket, ajándékot halmozni és sütit falni, miután kis gumikesztyűkkel a tök hiteltelen emberek ezeket szépen kipucolták belőlem és a helyébe nem tudtak semmi érdemlegeset plántálni, a karácsonyok is elvesztették az ízüket. A bejgli még nem, tenkszgod.
Két hét múlva indulok Litvániába, másodszorra. Ott próbálok szerencsét, vízum már van. Igazából nem is kéne, hogy legyen, csakhogy írtak nekem egyet még amikor első alkalommal jutottam ki a Balti tengerhez. Akarok például fagyott tengert látni és fagyott halászokat, akiknek a pecabotot a kezéből csak a boncterem szobahőmérsékletén tudják kitépni. Akarok viking múzeumokat látni, Nightwish koncertre menni, Lappföldre átruccanni. Mindenki volt már Skandináviában is csak én nem. Hozok haza onnan jégcsapokat szuvenírnak, melyeket, ha szopogatni kezdesz, kiderül, hogy sósak, de nem a sós tengerparti csapadékból vannak, hanem a könnyeimből.
Január 7.
Január 7.
Megtanultam végre a kedvenc Cziglán-szólóimat hallás után, de egyiket sem szeretem játszani, mert a jelenlegi felszerelésemmel a közelébe sem érek az eredeti hangzásnak. Cziglán-szólókat meg egyszerűen nem gyalázunk.
Az istenek halnak, az ember él. De persze van, aki lépcsőket mászik, magára zárja az ajtót és holtan orra bukik – olyan hirtelen, amilyen hirtelen egy légi riadó szirénája reked be reménytelenül és mindörökre.
Idecellukszoztam a kezemet az asztalhoz egyébként, azt, amelyikkel írok. Talán, hogy ne döfjem a töltőtollat a nyaki ütőerembe, mikor az utolsó kadencia is elnémul a Solaris epikus Los Angeles 2026-ából, mely számban megtestesül a tökéletes, steril-közeli instrumentális zene és annak szívfájdító élménye.
Ropit zabálok, Volbeat-et kezdtem ebben a másodpercben hallgatni. Már sajnálom, de kérhettem volna karácsonyra például egy hammond-orgonát. Ez nem a Volbeat-ről jutott eszembe. Ha ez a svéd neo-klasszikus-rock zenekar valaha is ráébredne egy ilyen hangszer létezésére, bennem világok dőlnének össze nyomban. Ezt azért mondom, mert nincs még egy olyan zenekar a világon (a magyar Hooligans-t leszámítva persze), mely ilyen szemtelenül kezdené egy 30 évvel ezelőtt is csúfos klisének számító powerchord-húrfojtásos-galoppos ritmusgitár-dallammal a 2008-as (!!) albumuk első számát. Ezek után elvárják, hogy higgyek abban, amit csinálnak. Mégis, az énekes karizmatikus hangja átsegít a traumán, és így a Volbeat hallgatható.
És végül 2009-re a megkésett újévi fogadalmam: nem telhet el úgy ez az esztendő, hogy ne legyen legaláb egy PRS SE Custom Tremolo-m. Nem fog egyébként.
Legvégezetül pedig: megszámoltam, hogy jelenleg pontosan 6 lányba vagyok szerelmes egyszerre. Hosszú idő óta először sikerült hát ilyen drasztikusan minimalizálni a létszámukat.
Megtanultam végre a kedvenc Cziglán-szólóimat hallás után, de egyiket sem szeretem játszani, mert a jelenlegi felszerelésemmel a közelébe sem érek az eredeti hangzásnak. Cziglán-szólókat meg egyszerűen nem gyalázunk.
Az istenek halnak, az ember él. De persze van, aki lépcsőket mászik, magára zárja az ajtót és holtan orra bukik – olyan hirtelen, amilyen hirtelen egy légi riadó szirénája reked be reménytelenül és mindörökre.
Idecellukszoztam a kezemet az asztalhoz egyébként, azt, amelyikkel írok. Talán, hogy ne döfjem a töltőtollat a nyaki ütőerembe, mikor az utolsó kadencia is elnémul a Solaris epikus Los Angeles 2026-ából, mely számban megtestesül a tökéletes, steril-közeli instrumentális zene és annak szívfájdító élménye.
Ropit zabálok, Volbeat-et kezdtem ebben a másodpercben hallgatni. Már sajnálom, de kérhettem volna karácsonyra például egy hammond-orgonát. Ez nem a Volbeat-ről jutott eszembe. Ha ez a svéd neo-klasszikus-rock zenekar valaha is ráébredne egy ilyen hangszer létezésére, bennem világok dőlnének össze nyomban. Ezt azért mondom, mert nincs még egy olyan zenekar a világon (a magyar Hooligans-t leszámítva persze), mely ilyen szemtelenül kezdené egy 30 évvel ezelőtt is csúfos klisének számító powerchord-húrfojtásos-galoppos ritmusgitár-dallammal a 2008-as (!!) albumuk első számát. Ezek után elvárják, hogy higgyek abban, amit csinálnak. Mégis, az énekes karizmatikus hangja átsegít a traumán, és így a Volbeat hallgatható.
És végül 2009-re a megkésett újévi fogadalmam: nem telhet el úgy ez az esztendő, hogy ne legyen legaláb egy PRS SE Custom Tremolo-m. Nem fog egyébként.
Legvégezetül pedig: megszámoltam, hogy jelenleg pontosan 6 lányba vagyok szerelmes egyszerre. Hosszú idő óta először sikerült hát ilyen drasztikusan minimalizálni a létszámukat.
Integrált
Január 3.
Jól van, hajnal van, fél négy van. Kint didereg a város, mert a mezítlába kilóg a takaró alól, úgy meg persze fölfázik, elkezd köhögni, nyálka torlódik fel a szájpadlása bordáiban, onnan rossz mozdulatokkal próbálja kikrákogni. A helyzet az, hogy Heideggert olvastam lefekvés előtt és rosszat álmodtam tőle.
Senki ne vegyen mentolos Baileys-t, mert szar.
Néha kapóra jövök magamnak, mint pl. most. Én nett ember vagyok, lehetőleg megbízható. És derűsnek érzem magam, akár egy integrált áramkör. Integrálva vagyok, semmire nem kérdezek rá, mert úgyis saját magam lennék a válasz.
Jól van, hajnal van, fél négy van. Kint didereg a város, mert a mezítlába kilóg a takaró alól, úgy meg persze fölfázik, elkezd köhögni, nyálka torlódik fel a szájpadlása bordáiban, onnan rossz mozdulatokkal próbálja kikrákogni. A helyzet az, hogy Heideggert olvastam lefekvés előtt és rosszat álmodtam tőle.
Senki ne vegyen mentolos Baileys-t, mert szar.
Néha kapóra jövök magamnak, mint pl. most. Én nett ember vagyok, lehetőleg megbízható. És derűsnek érzem magam, akár egy integrált áramkör. Integrálva vagyok, semmire nem kérdezek rá, mert úgyis saját magam lennék a válasz.
D-day
December 9. (D-day)
Gyásznap. Tavaly karácsony óta az első nap, hogy nem gitároztam egy másodpercet sem, pedig lett volna rá időm. Rengeteg. Az egész nap. A nyári utazgatásokat leszámítva mindennap gyakoroltam. 15 perctől kezdve a 7 órás maratonokig bezárólag valamennyit biztosan. Ma rendet raktam a szobámban, ma ahhoz volt kedvem. Képzelheted.
Kiírtam 10 dvd-t megint. A monitorfénytől vízszintes csíkokat látok a levegőben, ha oldalt billentem a fejemet, akkor a vele billennek a csíkok is.
A töltőtoll néha megadja magát és elvérzik minden tintája. Megadom magam én is. Savas a szám a mócártcsokitól. Rohad benne az egész klasszicizmus és a gótikus szájpadlás.
Én már abba generációba születtem bele, amelyik egy nehezebb életszakasz előtt még elmenti a játékot, s ha elcseszi a következő lépést, újraloadolja. Ez abban az értelemben szerencsés, hogyha nem kell minden pályát újból megismételned, minden bejáratott szörnyet újra lelőnöd. Viszont néha elvesznek az értékes dll fájlok, és akkor bár azonos pályán maradsz, a plazmaágyút elveszíted, aztán ottmaradsz a szar bokszerrel meg a pisztolyoddal és 20 tölténnyel. A régi Doom kilépéskor mindig figyelmeztet, hogy a rideg DOS sokkal véresebb, mint egy Cacodemonokkal teli sötét terem. Igaza van, a DOS véres hely volt, és én a DosBox szimulációmmal palackba zárt szörnyet dédelgetek.
Most, a héber időszámítás szerinti ötezer-hétszázvalahanyadik évben, jó lenne kezdeni már valamit. Azt hiszem, kiírok még néhány dvd-t, és írok ma még három verset. Beüzemelek ezek mellett még egy új Oldspice Kilimanjaro-t is, mert a régi vájtvóteres szar elfogyott.
Gyásznap. Tavaly karácsony óta az első nap, hogy nem gitároztam egy másodpercet sem, pedig lett volna rá időm. Rengeteg. Az egész nap. A nyári utazgatásokat leszámítva mindennap gyakoroltam. 15 perctől kezdve a 7 órás maratonokig bezárólag valamennyit biztosan. Ma rendet raktam a szobámban, ma ahhoz volt kedvem. Képzelheted.
Kiírtam 10 dvd-t megint. A monitorfénytől vízszintes csíkokat látok a levegőben, ha oldalt billentem a fejemet, akkor a vele billennek a csíkok is.
A töltőtoll néha megadja magát és elvérzik minden tintája. Megadom magam én is. Savas a szám a mócártcsokitól. Rohad benne az egész klasszicizmus és a gótikus szájpadlás.
Én már abba generációba születtem bele, amelyik egy nehezebb életszakasz előtt még elmenti a játékot, s ha elcseszi a következő lépést, újraloadolja. Ez abban az értelemben szerencsés, hogyha nem kell minden pályát újból megismételned, minden bejáratott szörnyet újra lelőnöd. Viszont néha elvesznek az értékes dll fájlok, és akkor bár azonos pályán maradsz, a plazmaágyút elveszíted, aztán ottmaradsz a szar bokszerrel meg a pisztolyoddal és 20 tölténnyel. A régi Doom kilépéskor mindig figyelmeztet, hogy a rideg DOS sokkal véresebb, mint egy Cacodemonokkal teli sötét terem. Igaza van, a DOS véres hely volt, és én a DosBox szimulációmmal palackba zárt szörnyet dédelgetek.
Most, a héber időszámítás szerinti ötezer-hétszázvalahanyadik évben, jó lenne kezdeni már valamit. Azt hiszem, kiírok még néhány dvd-t, és írok ma még három verset. Beüzemelek ezek mellett még egy új Oldspice Kilimanjaro-t is, mert a régi vájtvóteres szar elfogyott.
Kicsi este
Január 17.
Kicsi este van, dobozban is elfér, a doboz meg legyen szemüvegtok méretű. Most poros benne a szemüvegem, mert levettem, beleraktam, most porosodik, rajtam az új pár kontaktlencse. Ki se akartam próbálni pedig. Fixírozom ironikusan a gigantikus üvegszemet a Pink Floydos Pulse dévédé borítóján. Most sekély a pillantásom, mint az őzgidáé, akinek a söréttől a közeli dzsip-taposta pocsolyába esetett a szeme. Rossz érzés, csak azt akarom mondani.
Tehát egy új írás-technikát vetek be: töltőtoll + kockás papír + íróasztal. Maximum egy oldal, ohne javítás, utána gépelgetés. Be kéne üzemelni a régi írógépet is ismét. A Kormos-féle történelem esszék óta, na meg a magyar érettségi óta nem írtam töltőtollal. Az írásbeli magyarom íródott az első két oldal erejéig kék töltőtollal, utána golyós feketével, golyós kékkel, végül piros töltőtollal, ugyanis egymás után fogyott ki belőlük a tinta, és fogyott a felügyelő tesitanár türelme, fogytak körülem a könyörületes diáktársak is. Én voltam a laza tahó. Nem engedtek zenét hallgatni sem közben, hiába mutattam, hogy kérem, itt Dream Theater van meg Muse, hogy ezek vannak és nem megzenésített magyar versek mondjuk a Misztráltól. Leszartak.
Tehát fountain pen, klasszicizmus ezerrel, homlokom tümpanonba redőzik. Igyekszek közben artikulált bekezdésekben alkotni, kizárólag egy topic sentence-szel paragrafusonként, thesis statement-tel az introductory paragraph végén mely az esszé struktúráját absztrahálja egyetlen tagolt kijelentésbe, ahogy a bevezető, általános, felütésszerű gondolatok torkollanak tölcsérként együvé, és igen, világos leszek, mint a Tungsram égő. Egyébként meg kisbirka lennék legszívesebben, bogyókat kakilnék és az egész életem azzal telne a legelésen kívül, hogy a fekete arcomat próbálnám valahogy alulról cirógatni, mert egyébként úgysem tenné meg senki helyettem.
Kicsi este van, dobozban is elfér, a doboz meg legyen szemüvegtok méretű. Most poros benne a szemüvegem, mert levettem, beleraktam, most porosodik, rajtam az új pár kontaktlencse. Ki se akartam próbálni pedig. Fixírozom ironikusan a gigantikus üvegszemet a Pink Floydos Pulse dévédé borítóján. Most sekély a pillantásom, mint az őzgidáé, akinek a söréttől a közeli dzsip-taposta pocsolyába esetett a szeme. Rossz érzés, csak azt akarom mondani.
Tehát egy új írás-technikát vetek be: töltőtoll + kockás papír + íróasztal. Maximum egy oldal, ohne javítás, utána gépelgetés. Be kéne üzemelni a régi írógépet is ismét. A Kormos-féle történelem esszék óta, na meg a magyar érettségi óta nem írtam töltőtollal. Az írásbeli magyarom íródott az első két oldal erejéig kék töltőtollal, utána golyós feketével, golyós kékkel, végül piros töltőtollal, ugyanis egymás után fogyott ki belőlük a tinta, és fogyott a felügyelő tesitanár türelme, fogytak körülem a könyörületes diáktársak is. Én voltam a laza tahó. Nem engedtek zenét hallgatni sem közben, hiába mutattam, hogy kérem, itt Dream Theater van meg Muse, hogy ezek vannak és nem megzenésített magyar versek mondjuk a Misztráltól. Leszartak.
Tehát fountain pen, klasszicizmus ezerrel, homlokom tümpanonba redőzik. Igyekszek közben artikulált bekezdésekben alkotni, kizárólag egy topic sentence-szel paragrafusonként, thesis statement-tel az introductory paragraph végén mely az esszé struktúráját absztrahálja egyetlen tagolt kijelentésbe, ahogy a bevezető, általános, felütésszerű gondolatok torkollanak tölcsérként együvé, és igen, világos leszek, mint a Tungsram égő. Egyébként meg kisbirka lennék legszívesebben, bogyókat kakilnék és az egész életem azzal telne a legelésen kívül, hogy a fekete arcomat próbálnám valahogy alulról cirógatni, mert egyébként úgysem tenné meg senki helyettem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
