A hétvégének vége, pedig én még csak most kezdtem volna el. Mark Tremonti éppen gitározhat a keleti parton Miami-ban, talán az új albumhoz ír szólókat, én meg az angol esszémet írom. Mit esszé! Nem gyalázzuk meg a műfaj méltóságát azzal, hogy az elsőéves angolosok fogalmazványait eszünkbe jutna esszének nevezni. Nem, ez fogalmazás. Fogalmazvány. Bevezetés, tárgyalás, befejezés. Jancsika reggel felkelt. Jancsika reggelizni kezdett. Bonyodalom: Jancsika magára öntötte a cerbonáját az asztalnál. Tetőpont: az Apuka jól elfenekelte a kelekótya Jancsit. Befejezés: Jancsikának még a PMS-es anyuka is jól beszól, Jancsika így sírva megy az iskolába, ál-barátai közé. A skatulyaelv alapján Jancsika reggele akár egy nagyobb fogalmazás bevezetéseként is elképzelhető, melynek bonyodalma már ál-barátai közt játszódik. Ebből áll össze később a disszertáció. Egyelőre még csak egy bekezdéses esszéket farigcsálunk. Na de mindegy.
Kevés inger ér, azok is csak vak szitákon át. Valaki most épp nekipréseli az arcát egy szúnyoghálónak, a túloldalon az arcbőr kockás párnákban nyomódik át, ugrál rajta a hideg féllábon és visítozik mindeközben. Ez a valaki én vagyok, szívom a friss levegőt, a kinti világ egy nagy artikulálatlan sóhajként lehel bele az arcomba. Szimatolok, hószag van, fagyszag van, ónos február.
Döntöm magamba még mindig az ásványvizet, hogy a vízháztartásom jó legyen. Persze ki kéne izzadni inkább, középtávfutóként. De az én szavaimat kimossák úgyis, kimossák mások, mint a salakot, és értelmüket vesztve motyogják tovább azt, amire nem rendeltetettek. A néma gyereknek pedig igenis érteni kéne a szavát. Minél többet iszik az ember, annál hidratáltabb lesz. Talán az én szavaim is visszanyerik kollagén-állományukat, hogy rugalmasabbak legyenek a hétköznapi párbeszédben, ne pedig csak márványpor vagy ilyesmi, ne csak a száraz való. Nem akarok meszes vigyort, mint amilyen a velencei maszkokon van, körmenetkor. Jobb az ilyet kerülni, és jobb bő alapozóval kiegyengetni a ráncokat is.
23 február 2009
22 február 2009
A reszelés és Mark Tremonti
Rendületlen szorgalommal reszelem pengető-arzenálomat. Először dörzspapírral vezetgetem a pengető két szélét, melyek majd egy új hegyben érnek össze. Nem szabad túl meredeken közelíteniük egymás felé, mert úgy a pengetés feleslegesen nehézzé válik, a szögben döntött pengető pedig nem tud agilisan a húrra feküdni. Nincs rosszabb, mint egy tompa pengető. A dörzspapíron vastagon halmozódik fel a rózsaszín műanyag por. Utána kis körömreszelővel farigcsálom a sorjákat és élesítem a széleket. A PlanetWaves-es pengetőm forgácsának finom mentol szaga van. Ezt a pengetőt csak tiszteletből hegyeztem ki, mert egyébként utálom. Boldogan inhalálom a minden valószínűség szerint rákkeltő műanyag port. Finom ám nagyon. Igen, emlékeztet az eukaliptusz illatára az átitatott zsebkendőkről, még a régi megfázós otthonmaradásokról, mert nem kellett téli délelőttökön az iskolába menni. Pengetőim most újból élesek és a pengetési sebességemet eme fifikával újabb jelentős ugrással megnöveltem. Elkezdtem reszelni egy ötforintost is, de az persze nagyobb meló, nagyobb meló mint gondoltam volna. De én csak szorgalmasan reszelgetek, nincs más dolgom, államilag támogatott vagyok. Húsz perc után már köhögök a rézportól és sikerült kb 1.5 millimétert lefaragnom az ötforintos egyik oldalából. Mármint annál a résznél, ahol reményeim szerint majd lesz a pengető egyik elkeskenyedése a hegy irányába. Zajos foglalkozás, kopik dörzspapírom is. Ezzel nem lesz körömreszelőzés. Persze ezutóbbi a körmömre is ráférne, mert mint kiderült, a 1.5 milliméter a nagy reszelési hévben nemcsak a pénzérméről kopott le. Én összeszorítom a fogamat és reszelek. Ha más dolga nincs, akkor reszeljen csak az ember. Remeg bele a rossz asztal. Közben az ember elgondolkozik, hogy bár a Brian May is pénzzel penget, azért a régi angol sixpence-es mégiscsak hatszögletű volt még annó. Nem úgy az ötforintos. Odaadhatnám egy koldusnak, vagy bedobhatnám a mekdonáldz pénztárainál egy jótékonykodós műanyagházikóperselybe. Ám az is megfontolandó, hogy az év jelenlegi szakaszában Magyarországon kevés ember reszel ötforintosokat. Ráadásul dörzspapíron, pedig lemehetne a pincébe egy rendes reszelőért, csak lusta hozzá. Szóval ezzel valami önállót alkotok, és úgy érzem, a délután lassan finom értelmet nyer és éles perspektívát, melyet még a németalföldi barokk enteriőr festészet is megirigyelhetne a pepitás konyhakövezeteivel. Például Van Eyck. Itt most a Jan-ra gondolok, nem a Hubertra. Vagy ő nem is festett még konyhát? Kár. Jó kis padlók voltak azok és kezd visszatérni a pepita az ikeában is. Ez jó jel. Mindez ugyan kósza gondolatként megfordul a fejemben, én azért csak koncentrálok a reszelésre. Meditatív. Elképzelem a régi gyémántcsiszolókat, csakhogy róluk már írtam. Mindenkinek ajánlom egyébként, hogy reszeljen. Nem lehet elkapkodni, szép lassan gravitálsz a végcél felé, közben az anyagot dekomponálod. Az összes kellék csak egy dörzspapír és egy ötforintos. Lehet négyzetesre is reszelni, nem kell mindenáron pengetőt csinálni belőle. Napi húsz perc reszelés csodákat tehet. Az emberre nem foghatják rá azt sem, hogy a semmittevéssel az idejét pazarolja, hiszen dolgosan reszel, vagyis nem meditál konkrétan, vagy jógázik vagy ilyesmi. Figyel a finom mozdulatokra, a kérlelhetetlen monotonitás erejére, a megalázott anyag visszapergésére, a közeledő végeredményre, a csillogó rézforgácsra. Az ember ráadásul a pénz hatalmán is jókat elmélkedhet. Megérti belőle a virtuális haszon mibenlétének abszurditását és elkezdi például tragikus, személyes élményként felfogni a gazdasági válságot. Ha többszáz millió dollárt kéne lereszelnie ötforintosokban, lehet, hogy azt kétszer is meggondolná. Csibész módon még a magyar államkincstárat is szabotálja. De a reszelés, mint élmény, pótolhatatlan. Egy szorgos nemzedék is felcseperedhet, mely szabadideje egy részét reszeléssel töltötte. Olyan konvenció alakulhat ki ebből, mely akár sorsdöntő lehet a történelemre nézve is: az amerikai tiszt keze megremeg a rakéta kilövő gomb felett, mert tudja, hogy abban a bizonyos órában talán éppen reszelnek az emberek az ellenséges területen. Hadseregek teszik le a fegyvert egymás előtt, mert a nyakakban ott lóg a reszelt ötforintos-füzér a dögcédula helyett. Valentinnapra mindenki reszelne valami kis ékszert vagy emléktárgyat a kedvesének. Ötforintosokból. A dohányzó helyiségek helyett reszelőműhelyek nyílnának, az ember tüdejében kicsapódna a csillogó rézpor. Mint a felesleges szócséplés az időjárásról, úgy a reszelési élményről is meghonosodhatna egy-két beszélgetést indító szófordulat, klisé! Képzeld, a minap véletlenül lereszeltem a körmömet.... jé, ezzel én is így voltam nemrég... ugye milyen rossz, nem... hát ja, de azért az ember elkészül az újabb reszelményével. Mindenki önfeledten reszelne. Én is reszelnék még több pengetőt és nem szégyellném magam érte.
Reszelés közben ezek mellett Mark Tremonti-ra gondoltam, hogy vajon most éppen mit csinálhat, miközben én reszelek. Az Alter Bridge gitárosa egy jófej rokker gyerek, aki kivételesen ért a hangszerhez, amin játszik, dögös, mégis friss hangású rock-szólókat ír, jó kis csuklómelegítői vannak, és félcentis hajjal is tud headbangelni! Nem beszélve arról, hogy miután belátta, hogy egy Gibson Les Paul folyton elhangolódik, kényelmetlen, nehéz, suta és pattogzik ki a fogólapról a bund, rátért a Paul Reed Smith Singlecutra, és a saját signature gitárjára. Az Astoriai koncertjükön ő és az Alter Bridge énekese összesen 7 különböző típusú PRS gitárt villantott fel a színpadon. Szóval van ennek a Tremonti gyereknek ízlése. Azon kívül, az intro riffjeiből csak tanulhatok, és a refrén akkordjátékából is, mert az a típusú feszültséggel teli disszonancia, mely ugyanakkor még mindig fülbemászó: szóval az ilyen csak tanulandó. Reszelés közben eszembe jutott hát, hogy Mark Tremonti talán intelligensebben is el tudná tölteni az idejét, mintsem hogy pénzérméket reszeljen és a világmegváltáson gondolkodjék. De az is lehet, hogy a reszelést mint aktust ő sem vetné meg. Sőt, bíztatna is, hogy ez tényleg jó ötlet, reszeljek csak tovább. Ő addig kiad egy újabb Alter Bridge albumot. Mindenki jól jár. Én nem rondítok bele a gitártörténelembe, ő meg békében tud engem, hogy reszelek. A hiteles ember végül önmagára talál: jámbor emberek ostyákkal hadonásznak a liturgia reflektorfényeiben, vannak, akik csak magyaráznak, vannak, akik mindezt hallgatják, én reszelek, Mark Tremonti gitározik, a világ halad előre, nem borítunk fel semmi, a hippikorszak hálistennek véget ért. Ha majd mindenki eljut a reszelés csöndes eksztázisáig, talán akkor, akkor majd, igen, a tökéletesen felesleges automatizmus szintjén végre rádöbbenünk egy végső igazságra. Ez az igazság pedig, melynek homályos sejtése is százszázalékos önbizalommal tölti el az embert, képes lesz arra, hogy végső soron mindenkit rávegyen, és csöndes, infantilis kötelességhitre neveljen, és hogy így mindenki nyugodt szívvel tovább reszel majd.
Reszelés közben ezek mellett Mark Tremonti-ra gondoltam, hogy vajon most éppen mit csinálhat, miközben én reszelek. Az Alter Bridge gitárosa egy jófej rokker gyerek, aki kivételesen ért a hangszerhez, amin játszik, dögös, mégis friss hangású rock-szólókat ír, jó kis csuklómelegítői vannak, és félcentis hajjal is tud headbangelni! Nem beszélve arról, hogy miután belátta, hogy egy Gibson Les Paul folyton elhangolódik, kényelmetlen, nehéz, suta és pattogzik ki a fogólapról a bund, rátért a Paul Reed Smith Singlecutra, és a saját signature gitárjára. Az Astoriai koncertjükön ő és az Alter Bridge énekese összesen 7 különböző típusú PRS gitárt villantott fel a színpadon. Szóval van ennek a Tremonti gyereknek ízlése. Azon kívül, az intro riffjeiből csak tanulhatok, és a refrén akkordjátékából is, mert az a típusú feszültséggel teli disszonancia, mely ugyanakkor még mindig fülbemászó: szóval az ilyen csak tanulandó. Reszelés közben eszembe jutott hát, hogy Mark Tremonti talán intelligensebben is el tudná tölteni az idejét, mintsem hogy pénzérméket reszeljen és a világmegváltáson gondolkodjék. De az is lehet, hogy a reszelést mint aktust ő sem vetné meg. Sőt, bíztatna is, hogy ez tényleg jó ötlet, reszeljek csak tovább. Ő addig kiad egy újabb Alter Bridge albumot. Mindenki jól jár. Én nem rondítok bele a gitártörténelembe, ő meg békében tud engem, hogy reszelek. A hiteles ember végül önmagára talál: jámbor emberek ostyákkal hadonásznak a liturgia reflektorfényeiben, vannak, akik csak magyaráznak, vannak, akik mindezt hallgatják, én reszelek, Mark Tremonti gitározik, a világ halad előre, nem borítunk fel semmi, a hippikorszak hálistennek véget ért. Ha majd mindenki eljut a reszelés csöndes eksztázisáig, talán akkor, akkor majd, igen, a tökéletesen felesleges automatizmus szintjén végre rádöbbenünk egy végső igazságra. Ez az igazság pedig, melynek homályos sejtése is százszázalékos önbizalommal tölti el az embert, képes lesz arra, hogy végső soron mindenkit rávegyen, és csöndes, infantilis kötelességhitre neveljen, és hogy így mindenki nyugodt szívvel tovább reszel majd.
19 február 2009
Februári nekrológ
Kint hátborzongató módon esik a hó, könyörtelenül, az emberre erőltetett irgalom néma hümmögéseivel, a kéretlen szelídség kegyetlen korházpléd csattogásával, és most az emberek ebben a havazós országban mind azt érzik talán, hogy mint a habkőpozdorjás szoborhónaljakba, be van szorítva a fejük valahova, lehetőleg mindörökre.
3 napja sweeppicking és legato, mindkét kezemen izzik a fájdalomtól minden második ujjbegyem. Nem jó érzés, nem azért mondom. De most legalább a tudatosult bennem megint, hogy lehet itt fejlődni, és hogy én most éppen ezt csinálom.
Unalmas órák és unalmas beszélgetések a kampuszon. Jobbhíján eljátszom a szociális pingpongozót, ahogy lezavarok olykor-olykor egy műismerkedést, egy műjópofizást, és a visszakapott szervát mintegy autarch módon saját magamnak leütöm, és elkezdek ilyenkor magammal ismerkedni, hogy most van-e kedved kajálni egyet velem, hát persze, menjünk, a káefcét azt szereted, mi az hogy!, jé, micsoda véletlen, mert hogy én is szoktam ott enni, akkor induljunk. És ilyenkor meghívom magamat egy randifélére. Sőt, még az ételek árát is én állom. Ilyenkor mindig két menüt veszek, és ha valamelyiket nem tudom megenni, mert hiszen csak udvariasságból mentem el kajálni, meg ismerkedésből, akkor megeszem a maradékot saját magam helyett. Mindig magam elé engedem magam, valahányszor ki- vagy belépek valahova. Mindig elterelem magamról a beszélgetést, mert tudom, hogy abból hosszú monológ lesz csupán, és abban nincs köszönet. Lassan egy edzett beszélgetőpartner válik belőlem, és ebből én csak tiszta hasznot húzok úgyis.
És egyre cizelláltabb derűvel tekintet a holnapok felé. Most már nem egyetlen tagolatlan fénysugár fröcsög az arcomra, hanem kezdem elkülöníteni az egyes fénypászmákat, melyek, mint lassan rájuk is fény derül, irányítva vannak. Amikor egy újabb nap elé nézek, például a reggeli keléskor, már nem csupán meghatározhatatlan zsongás árad szét bennem, hogy milyen jó is lesz nekem az egyetemen, hanem most már tudom, hogy ennek a zsongásnak egyik oka és motorja például a tipográfia előadás vagy egy spanyol szeminárium. Tipográfián a könyv gerincére, mint egy eddig számomra ismeretlen fenoménra adódik alkalmam rácsodálkozni, spanyolon az ismételten 70 éves behaviorista alapokon nyugvó pedagógia tétetik közszemlére. Lassan jegyzetelnem is kéne, mert talán nem sok felsőoktatási intézményben adódik ilyesmi. Amikor a középiskola második osztálya keveredik a tanulókban még éppen csírázó egzisztenciára irányuló terrorral - és közben az eltés spanyolszak nívójának szintentartásáért végzett közös szocmunka során sűrűsödő akolmelegben még élvezzük is mindezt.
Hétköznapok, szagok, huzat, város, zene, monotonitás, artikulálatlan idő. Gyámoltalan reggelek, felszentelt profanitás. A békében hagyva levés misztériuma, a nagy egzisztencialista önmegvalósítás küzdőtere, véres homokkal az alján. Latinul csak aréna. Arena sanguinum. Azt gondolom, hogy az alkotásnak van jövője, azt gondolom, hogy talán a profán szerénységre nevel, és végül azt gondolom, hogy prűd művészlelkem még meg is tisztulhat. Talán így is van. Talán elfogadom, hogy egy nagy konvenciórendszerből ha ellesem a motívumokat, talán mint egy kulccsal a magam némaságát is meg tudom majd nyitni. Nem hiába blues riffek, nem hiába flamenkó és bolgár tánc, ahol mindenki ugyanarról beszél, mindenki ugyanazt akarja, és végre meg is értik egymást. A bluesban, a bolgár táncban és a flamenkóban meg a népdalokban. Arikulálatlan, de valahogy selymesen simuló, lehet, hogy tényleg megértjük egymást. A nyers gesztusokkal, meg ilyesmi.
Ettől függetlenül az emberek nem beszélnek egymáshoz. Mindenkit megvisel a csúf február. Igazán sajnálom azt a néhány százmillió embert, aki az egyenlítőtől északra kontinentális éghajlaton a mérsékelt övezetben pont februárba trafált bele születését illetően. Igazán szar lehet. Sajnálom a novemberieket is. Ugyanolyan szar lehet. Vagy inkább jó, hogy pont az évközi nagy semmi idején tudnak valamit ünnepelni legalább. Ettől függetlenül a február nem akar a végére jutni annak az értelmetlen mondatnak, amit lassan három hete kezdett el fonogatni, amit azóta próbál magyarázni, kis görcsös gesztikulációkkal, és a hályogos pillantásával még meg is győzne, hogy hallgassam tovább, mert lesz értelme azért, de csak nem akar a végére jutni, csupa erezet a homloka, az áttetsző bőr alatt kis rajzolatokban ott körvonalazódik a szánandó élet.
Most Brother Firetribe-ot hallgatok, a Nightwish gitárosának haverjai által összepakolt sideprojectet. Az az album címe, hogy Heart Full Of Fire. Kis bugyogással rotyog az album összes számában a híg zselé és a cukormáz. 12 számból tizenkét szám szintetizátorral és powerchord ritmusgitárral kezdődik, 12 számból tizenkét szám tartalmaz egy pontosan 30 másodperces szólót. Most ehhez van hangulatom, most éppen ezt hallgatom.
3 napja sweeppicking és legato, mindkét kezemen izzik a fájdalomtól minden második ujjbegyem. Nem jó érzés, nem azért mondom. De most legalább a tudatosult bennem megint, hogy lehet itt fejlődni, és hogy én most éppen ezt csinálom.
Unalmas órák és unalmas beszélgetések a kampuszon. Jobbhíján eljátszom a szociális pingpongozót, ahogy lezavarok olykor-olykor egy műismerkedést, egy műjópofizást, és a visszakapott szervát mintegy autarch módon saját magamnak leütöm, és elkezdek ilyenkor magammal ismerkedni, hogy most van-e kedved kajálni egyet velem, hát persze, menjünk, a káefcét azt szereted, mi az hogy!, jé, micsoda véletlen, mert hogy én is szoktam ott enni, akkor induljunk. És ilyenkor meghívom magamat egy randifélére. Sőt, még az ételek árát is én állom. Ilyenkor mindig két menüt veszek, és ha valamelyiket nem tudom megenni, mert hiszen csak udvariasságból mentem el kajálni, meg ismerkedésből, akkor megeszem a maradékot saját magam helyett. Mindig magam elé engedem magam, valahányszor ki- vagy belépek valahova. Mindig elterelem magamról a beszélgetést, mert tudom, hogy abból hosszú monológ lesz csupán, és abban nincs köszönet. Lassan egy edzett beszélgetőpartner válik belőlem, és ebből én csak tiszta hasznot húzok úgyis.
És egyre cizelláltabb derűvel tekintet a holnapok felé. Most már nem egyetlen tagolatlan fénysugár fröcsög az arcomra, hanem kezdem elkülöníteni az egyes fénypászmákat, melyek, mint lassan rájuk is fény derül, irányítva vannak. Amikor egy újabb nap elé nézek, például a reggeli keléskor, már nem csupán meghatározhatatlan zsongás árad szét bennem, hogy milyen jó is lesz nekem az egyetemen, hanem most már tudom, hogy ennek a zsongásnak egyik oka és motorja például a tipográfia előadás vagy egy spanyol szeminárium. Tipográfián a könyv gerincére, mint egy eddig számomra ismeretlen fenoménra adódik alkalmam rácsodálkozni, spanyolon az ismételten 70 éves behaviorista alapokon nyugvó pedagógia tétetik közszemlére. Lassan jegyzetelnem is kéne, mert talán nem sok felsőoktatási intézményben adódik ilyesmi. Amikor a középiskola második osztálya keveredik a tanulókban még éppen csírázó egzisztenciára irányuló terrorral - és közben az eltés spanyolszak nívójának szintentartásáért végzett közös szocmunka során sűrűsödő akolmelegben még élvezzük is mindezt.
Hétköznapok, szagok, huzat, város, zene, monotonitás, artikulálatlan idő. Gyámoltalan reggelek, felszentelt profanitás. A békében hagyva levés misztériuma, a nagy egzisztencialista önmegvalósítás küzdőtere, véres homokkal az alján. Latinul csak aréna. Arena sanguinum. Azt gondolom, hogy az alkotásnak van jövője, azt gondolom, hogy talán a profán szerénységre nevel, és végül azt gondolom, hogy prűd művészlelkem még meg is tisztulhat. Talán így is van. Talán elfogadom, hogy egy nagy konvenciórendszerből ha ellesem a motívumokat, talán mint egy kulccsal a magam némaságát is meg tudom majd nyitni. Nem hiába blues riffek, nem hiába flamenkó és bolgár tánc, ahol mindenki ugyanarról beszél, mindenki ugyanazt akarja, és végre meg is értik egymást. A bluesban, a bolgár táncban és a flamenkóban meg a népdalokban. Arikulálatlan, de valahogy selymesen simuló, lehet, hogy tényleg megértjük egymást. A nyers gesztusokkal, meg ilyesmi.
Ettől függetlenül az emberek nem beszélnek egymáshoz. Mindenkit megvisel a csúf február. Igazán sajnálom azt a néhány százmillió embert, aki az egyenlítőtől északra kontinentális éghajlaton a mérsékelt övezetben pont februárba trafált bele születését illetően. Igazán szar lehet. Sajnálom a novemberieket is. Ugyanolyan szar lehet. Vagy inkább jó, hogy pont az évközi nagy semmi idején tudnak valamit ünnepelni legalább. Ettől függetlenül a február nem akar a végére jutni annak az értelmetlen mondatnak, amit lassan három hete kezdett el fonogatni, amit azóta próbál magyarázni, kis görcsös gesztikulációkkal, és a hályogos pillantásával még meg is győzne, hogy hallgassam tovább, mert lesz értelme azért, de csak nem akar a végére jutni, csupa erezet a homloka, az áttetsző bőr alatt kis rajzolatokban ott körvonalazódik a szánandó élet.
Most Brother Firetribe-ot hallgatok, a Nightwish gitárosának haverjai által összepakolt sideprojectet. Az az album címe, hogy Heart Full Of Fire. Kis bugyogással rotyog az album összes számában a híg zselé és a cukormáz. 12 számból tizenkét szám szintetizátorral és powerchord ritmusgitárral kezdődik, 12 számból tizenkét szám tartalmaz egy pontosan 30 másodperces szólót. Most ehhez van hangulatom, most éppen ezt hallgatom.
15 február 2009
Valentinnapi tempera
Tekeredne fel az ujjamra ez a nap is, ahogy most így visszagondolok rá és visszaorsózom az eseményeket, és fiatalodok a reggeli kelés momentumáig egy jó 4 évet megint, mint a Curious Case of Benjamin Button-ben a bendzsamin battön, jaj, milyen szép tekercsbe halmozódna-szorulna ez a szombati nap, ha hagynám.
Szent Bálint elkövette azt a hibát, hogy elkezdett lobbizni egy fiatal pár egyházi esküvőjéért még valamikor a középkor hajnalán. Látta ez a Bálint bácsi, hogy csak nem fakad abból újabb probléma, ha két kis jámbor 16 éves gyerek egybekel és a hozományukkal ellesznek valami farmon. Nem telt el fél évezred és ez a szerencsétlen pap Valentinná vedlett, hogy minden egyes év egy borús február-közepi napján reinkarnálódjék a giccsben. Az apropóját ennek a napnak, mint olyant, természetesen nem vitatom el. Suta gitárommal én is több időt töltöttem a szokásosnál. Arra is gondoltam, hogy megérdemelne már igazán egy alapos tisztogatást és egy újrahúrozást is, de ehhez már tényleg lusta voltam.
Eme romantikus napon végre összeütöttem egy májszpéjsz oldalt is, habár nem volt egyszerű. Össze-vissza turkál az ember a skin-ek és layout-ok forráskódjaiban, mire nagy nehezen kicsikar egy használható felületet. Rövidke szólóim ki lettek hát téve a zord publikum minden villámainak.
A mai napomat az rontotta el egyébként (és ennek már jó negyed órája), hogy jútúbon meghallgattam egy pálutcaifúk számot. Nagy hiba volt. Én személy szerint szoktam dúdolgatni egyszerűbb vokálokat és a refréneket is, de a puf énekese sajátos intonációt alkalmaz. Elég sok skálát ismerek már és nagyjából rá is jövök, hogy mikor melyik szól. Ennél a dalnál azonban végleg elakadtam. Szuperlokriszi bb7? Esz hipodór b4 inverzióval? Netalán a tízhangos egyesített moll skála? Az oktávot 22 egyenlőtlen felhangra tagoló indiai skála? Vajon melyiket alkalmazza a puf énekese? Nápolyi dúr skála a 3 kromatikus hanggal (amely természetesen egy konkrét alaphanggal kiegészített egészhangos skálaként is felfogható)? Vagy ez maga a harmonikus dúr? Esetleg egy A moll skála 421 Hz-re hangolva? Tanakodtam magamban, és mire végigért a dal, minden relatív hallásom odalett. Fel kellett mennem az egyik gitáros honlapra és 5 percen keresztül a 440 herces A hang sípolását hallgatnom a hangológépből, hogy valahogy sikerüljön visszaereszkednem az én primitív, jóltemperált világomba. Én pálutcaifúkat (vadfruttik és kiscsillag detto) csak a hallásukban halálbiztos embereknek ajánlom. Én nekem még fejlődnöm kell.
Elkezdtem én is elvi alapon ásványvizet nyakalni egész nap. Akkor is, ha nem vagyok szomjas, mert a vízháztartás egyensúlya érdekében ez szükséges, én ezt olvastam. Olyan vagyok, mint egy rossz középtávfutó, akinek nem adatik meg, hogy kiizzadja a szentkirályit, hanem ki kell azt pisilnie.
Más valentinnapi élményem nemigen adatott. A dokumentáció véget is ér hát. A torrentjeim meghaltak. Az iPodom megszüntette minden kapcsolatát a külvilággal, csupán tölteni engedi magát. A Prodigy 2009es albumát hallgatom és élvezem is. Kis körömreszelőkkel próbálom még a tömérdek tompa pengetőmet valahogy rendbehozni.
Szent Bálint elkövette azt a hibát, hogy elkezdett lobbizni egy fiatal pár egyházi esküvőjéért még valamikor a középkor hajnalán. Látta ez a Bálint bácsi, hogy csak nem fakad abból újabb probléma, ha két kis jámbor 16 éves gyerek egybekel és a hozományukkal ellesznek valami farmon. Nem telt el fél évezred és ez a szerencsétlen pap Valentinná vedlett, hogy minden egyes év egy borús február-közepi napján reinkarnálódjék a giccsben. Az apropóját ennek a napnak, mint olyant, természetesen nem vitatom el. Suta gitárommal én is több időt töltöttem a szokásosnál. Arra is gondoltam, hogy megérdemelne már igazán egy alapos tisztogatást és egy újrahúrozást is, de ehhez már tényleg lusta voltam.
Eme romantikus napon végre összeütöttem egy májszpéjsz oldalt is, habár nem volt egyszerű. Össze-vissza turkál az ember a skin-ek és layout-ok forráskódjaiban, mire nagy nehezen kicsikar egy használható felületet. Rövidke szólóim ki lettek hát téve a zord publikum minden villámainak.
A mai napomat az rontotta el egyébként (és ennek már jó negyed órája), hogy jútúbon meghallgattam egy pálutcaifúk számot. Nagy hiba volt. Én személy szerint szoktam dúdolgatni egyszerűbb vokálokat és a refréneket is, de a puf énekese sajátos intonációt alkalmaz. Elég sok skálát ismerek már és nagyjából rá is jövök, hogy mikor melyik szól. Ennél a dalnál azonban végleg elakadtam. Szuperlokriszi bb7? Esz hipodór b4 inverzióval? Netalán a tízhangos egyesített moll skála? Az oktávot 22 egyenlőtlen felhangra tagoló indiai skála? Vajon melyiket alkalmazza a puf énekese? Nápolyi dúr skála a 3 kromatikus hanggal (amely természetesen egy konkrét alaphanggal kiegészített egészhangos skálaként is felfogható)? Vagy ez maga a harmonikus dúr? Esetleg egy A moll skála 421 Hz-re hangolva? Tanakodtam magamban, és mire végigért a dal, minden relatív hallásom odalett. Fel kellett mennem az egyik gitáros honlapra és 5 percen keresztül a 440 herces A hang sípolását hallgatnom a hangológépből, hogy valahogy sikerüljön visszaereszkednem az én primitív, jóltemperált világomba. Én pálutcaifúkat (vadfruttik és kiscsillag detto) csak a hallásukban halálbiztos embereknek ajánlom. Én nekem még fejlődnöm kell.
Elkezdtem én is elvi alapon ásványvizet nyakalni egész nap. Akkor is, ha nem vagyok szomjas, mert a vízháztartás egyensúlya érdekében ez szükséges, én ezt olvastam. Olyan vagyok, mint egy rossz középtávfutó, akinek nem adatik meg, hogy kiizzadja a szentkirályit, hanem ki kell azt pisilnie.
Más valentinnapi élményem nemigen adatott. A dokumentáció véget is ér hát. A torrentjeim meghaltak. Az iPodom megszüntette minden kapcsolatát a külvilággal, csupán tölteni engedi magát. A Prodigy 2009es albumát hallgatom és élvezem is. Kis körömreszelőkkel próbálom még a tömérdek tompa pengetőmet valahogy rendbehozni.
10 február 2009
I’m the dream you’re the dreamer
Elhibázott mozdulat egy ilyen jó kis mottót odabiggyeszteni egy szöveg legtetejére, mikor nincs is alatta még szöveg. Az ember megpróbál megfelelni egy ilyen fasza jeligének és persze nem megy neki. Az ilyen mottót pólókra szokták rávasalni. Igen olcsó pólókra. Rózsasín alapon mondjuk fehér betűkkel. Vagy barnával.
Kevés most a teremtett lélek körülöttem. A magáról egyedül életjelet adó valami jelenleg a közelemben a laptopom usb-bemenete, mert éppen haldoklik. Szóval ez kicsit visszás, de legalább leesik, hogy valamikor még működött.
Szeretnék kamaszlány lenni. Igazából mindig is ez volt a vágyam. Leszartam én a vadakat terelő juhászt meg a kukásbácsikat is. Tinilány akartam lenni, aki telefonnal fényképezgeti magát az új pólójával a ruhaboltban a tükör előtt. Belenéz a tükörbe, hogy ez most jó, és csupán a jobb csuklója van lehasítva a fótón, mellyel a megfelelő szögben kinyúl, hogy tudjon fényképezni. Szeretnék sok tinglitangli zenét hallgatni, műanyag, csillógó berakásos övben masírozni, megcsináltatni a hajamat és tűsarkú csizmát húzni már augusztus végén. Iwiwen hétszáz ismerőst, és ugyanennyit féjszbukon meg májvipen. Szeretnék kétszáz emesen kontaktot is. Most ez nem a szokásos irónia, ez halál komoly. Sokkal könnyebb lenne. Ha kicsit jobban felnövök, és mondjuk egy házibulin tök véletlenül megerőszakolnak, akkor hihetnék a feminizmusban, a humortalan női eleganciában és a szűzhártya-oltáriszentségben. Sokkal egyszerűbb volna az életem. Lennének női titkaim, amiket egy egész évszázados konvenció-arzenál véd az összes férfi tekintetétől. Lennének jó barátnőim. Nagypapák és nagybácsik, akik szerelmesek belém négytől tíz éves korig. Apák és unokatestvérek, akik meg innentől huszonhat éves korig szerelmesek belém. Persze, és ezt mondanom sem kell, én egy bombázó lány akarok lenni. Nem ám az eltaposott magányos, hanem az elegáns magányos. Tele lennék fortéllyal és illemszabályokkal, mind a kinézetemet, mind a viselkedésemet illetően, és ha egy kicsit egyedi módon kombinálom őket, máris koraérett díva válik belőlem. A nőket megkötő társadalmi szabályok sokkal szorosabbak, éppen ettől sokkal kényelmesebbek és megbízhatóbbak is. Sokkal könnyebb és szebb így, mint férfiasnak lenni az egyik oldalon és a másikon elszenvedni a stílustalanság és az apakomplexus billogát. Ugyanez a fordítottjával is így van, mert nehéz szelíd, kedves vezérhímnek lenni, amikor nem is vagy az, hanem mittudomén.
Feszülős, I’m the dream you’re the dreamer feliratú pólót akarok, rózsaszín alapon nagy fehér betűkkel, amolyan csitripöffeszkedéssel, és szeretném magam a próbafülkében lefényképezni. Mindezt vasárnap délután, a tükör előtt, nyomorogva a fülkében, a képet meg fölkúrnám emesenre. Mindig is kamaszlány akartam lenni.
Ez volt az az álom, amit megálmodtam és mindez én voltam.
Kevés most a teremtett lélek körülöttem. A magáról egyedül életjelet adó valami jelenleg a közelemben a laptopom usb-bemenete, mert éppen haldoklik. Szóval ez kicsit visszás, de legalább leesik, hogy valamikor még működött.
Szeretnék kamaszlány lenni. Igazából mindig is ez volt a vágyam. Leszartam én a vadakat terelő juhászt meg a kukásbácsikat is. Tinilány akartam lenni, aki telefonnal fényképezgeti magát az új pólójával a ruhaboltban a tükör előtt. Belenéz a tükörbe, hogy ez most jó, és csupán a jobb csuklója van lehasítva a fótón, mellyel a megfelelő szögben kinyúl, hogy tudjon fényképezni. Szeretnék sok tinglitangli zenét hallgatni, műanyag, csillógó berakásos övben masírozni, megcsináltatni a hajamat és tűsarkú csizmát húzni már augusztus végén. Iwiwen hétszáz ismerőst, és ugyanennyit féjszbukon meg májvipen. Szeretnék kétszáz emesen kontaktot is. Most ez nem a szokásos irónia, ez halál komoly. Sokkal könnyebb lenne. Ha kicsit jobban felnövök, és mondjuk egy házibulin tök véletlenül megerőszakolnak, akkor hihetnék a feminizmusban, a humortalan női eleganciában és a szűzhártya-oltáriszentségben. Sokkal egyszerűbb volna az életem. Lennének női titkaim, amiket egy egész évszázados konvenció-arzenál véd az összes férfi tekintetétől. Lennének jó barátnőim. Nagypapák és nagybácsik, akik szerelmesek belém négytől tíz éves korig. Apák és unokatestvérek, akik meg innentől huszonhat éves korig szerelmesek belém. Persze, és ezt mondanom sem kell, én egy bombázó lány akarok lenni. Nem ám az eltaposott magányos, hanem az elegáns magányos. Tele lennék fortéllyal és illemszabályokkal, mind a kinézetemet, mind a viselkedésemet illetően, és ha egy kicsit egyedi módon kombinálom őket, máris koraérett díva válik belőlem. A nőket megkötő társadalmi szabályok sokkal szorosabbak, éppen ettől sokkal kényelmesebbek és megbízhatóbbak is. Sokkal könnyebb és szebb így, mint férfiasnak lenni az egyik oldalon és a másikon elszenvedni a stílustalanság és az apakomplexus billogát. Ugyanez a fordítottjával is így van, mert nehéz szelíd, kedves vezérhímnek lenni, amikor nem is vagy az, hanem mittudomén.
Feszülős, I’m the dream you’re the dreamer feliratú pólót akarok, rózsaszín alapon nagy fehér betűkkel, amolyan csitripöffeszkedéssel, és szeretném magam a próbafülkében lefényképezni. Mindezt vasárnap délután, a tükör előtt, nyomorogva a fülkében, a képet meg fölkúrnám emesenre. Mindig is kamaszlány akartam lenni.
Ez volt az az álom, amit megálmodtam és mindez én voltam.
Kis beszámoló egy kicsi napról
Miután az ember belegondol a súlyos ténybe: mindenki koncertet ad, vagy koncertet hallgat, vagy szervez, vagy emlékszik vissza rá, vagy tervezgeti, vagy elnapolja, vagy lemondja és ezért búslakodik, vagy naptárába bejegyez, vagy félbeszakít, vagy éppen elkezd, csak ő nem, akkor mély letargiába esik. Mit esik, zuhan!
Klaipédából, ahonnan most hazatértem, úgyszintén nincsenek koncertek. Az emberek vonulnak az utcán, akár a tank, és félrelöknek az útból. Aki nem tankként masírozik, az éppen inog, vagy lötyög, vagy kóvájog, és ráng az arca, mint a megszilárdult puding, ficánkol, mint a klaipédai halászok kezében a hal. Nem szép látvány, mondanom sem kell. Sóhajként szökik elő ajkaik közül a nyál. Az erazmuszi fiatalok hiába próbálják Litvániában megváltani a világot, ha egyszerűen nem megy. Ha egyszerűen egy fűtetlen, vaságyas szobában ez nem fog sikerülni, és ahol a kolesztól mérve 5 km-es körzetben nincsen használható wifi-zóna se.
Ki vannak csorbulva a pengetőim. Elszakadt megint egy E húr, lecseréltem dáddárióra, és két óra alatt teljesen beszürkült. Néhány délután kérdése csak, hogy végre a rozsda is kiütközzön rajta. De a gitárom ma elég lomha volt. Mikor egy kis pihi után beléptem újra a szobámba, egyszerűen nem láttam sehol. Márpedig a szobám egy eléggé konvex alapterületű valami, a hangszert kivinni pedig nem vittem ki. Elkezdtem követni a toneportból kivezető kábelt, mert még azt sem húztam ki. Bevezetett a takaróm alá, az ágyba. És valóban, teljesen betakarózva ott pihegett szegény, rimánkodva és fakón csillogón, hogy ha lehet, kíméljem meg. Visszatettem az állványába és megkíméltem.
Klaipédából, ahonnan most hazatértem, úgyszintén nincsenek koncertek. Az emberek vonulnak az utcán, akár a tank, és félrelöknek az útból. Aki nem tankként masírozik, az éppen inog, vagy lötyög, vagy kóvájog, és ráng az arca, mint a megszilárdult puding, ficánkol, mint a klaipédai halászok kezében a hal. Nem szép látvány, mondanom sem kell. Sóhajként szökik elő ajkaik közül a nyál. Az erazmuszi fiatalok hiába próbálják Litvániában megváltani a világot, ha egyszerűen nem megy. Ha egyszerűen egy fűtetlen, vaságyas szobában ez nem fog sikerülni, és ahol a kolesztól mérve 5 km-es körzetben nincsen használható wifi-zóna se.
Ki vannak csorbulva a pengetőim. Elszakadt megint egy E húr, lecseréltem dáddárióra, és két óra alatt teljesen beszürkült. Néhány délután kérdése csak, hogy végre a rozsda is kiütközzön rajta. De a gitárom ma elég lomha volt. Mikor egy kis pihi után beléptem újra a szobámba, egyszerűen nem láttam sehol. Márpedig a szobám egy eléggé konvex alapterületű valami, a hangszert kivinni pedig nem vittem ki. Elkezdtem követni a toneportból kivezető kábelt, mert még azt sem húztam ki. Bevezetett a takaróm alá, az ágyba. És valóban, teljesen betakarózva ott pihegett szegény, rimánkodva és fakón csillogón, hogy ha lehet, kíméljem meg. Visszatettem az állványába és megkíméltem.
08 február 2009
O.K
Ok it’s dark outside and foggy and the lonely people of the capital are all strangling their plastic fountain pens to decode this eternal night somehow. Not many seem to have accomplished this so far. Alas! I feel pervertly gentle now. However, such rush of emotions is only occasional. It’s like fiddling with the chain of grape-bubbles around my second, Swedish, girlfriend’s toy-like hip. Nothing exciting, neither erotic, simply utterly soft. Superficial, rather – but only as much as a dog’s eye could be shallow. It’s dark and profound for us humans but even the neighbour’s beast can reach the far end of it with a broken claw. This happened to my friend’s pet once. He immediately became the pirate-dog, now Jack, as ha had been simply Sparrow before.
It’s four o’clock in the morning. I’m playing a round of 7 card stud with my bottle of mint flavoured Baileys and my desklamp. The lamp has got two bricks already in its open chards, at least that’s what its monotonous gaze tells me about the situation. Mr. Baileys sparkles with creamy appretiation. I’ve still got some work to do though, as a second round of my examp-period approaches. I don’t give a fuck tho.
It’s four o’clock in the morning. I’m playing a round of 7 card stud with my bottle of mint flavoured Baileys and my desklamp. The lamp has got two bricks already in its open chards, at least that’s what its monotonous gaze tells me about the situation. Mr. Baileys sparkles with creamy appretiation. I’ve still got some work to do though, as a second round of my examp-period approaches. I don’t give a fuck tho.
Epiphany
Január 6.
Lassan kimozdulnak az ablakok a helyükről, beilleszkednek a pupillák helyére, és közben a szoba is átszellőzik. Hiába láttunk át mindig is az ablaküvegen, mert gyakorta rossz szögből néztünk, és a saját tükörképünk fedte a valóságot az üvegen túl, de most, hogy a fókusztávolság nullára csökkent, most eggyé olvadunk a tükörképpel és végre színről színre látunk.
Epifánia ünnepén nem csinálok mást, csak baszom a rezet. Aludnom kéne már, de lefeküdnöm csak nem sikerül. Azt találtam ki, hogy a kagylóformájú belgacsokimmal kirakosgatom az utat az ágyig és mint a jancsiésjuliska, szépen hazatalálok a segítségükkel és közben be is falhatom a féldoboznyi desszertet. Az ötlet kiválónak bizonyult volna, ha valami titkos lény nem zabálta volna fel hamarabb a kagylókat, és nem rekedtem volna így újból a számítógép villódzó képernyője előtt az LCD-zuhanyban, elhagyatva, mint egy holdkóros.
De kicsit boldog is vagyok, boldognak érzem magam, mert befektetéseim látszólag megtérültek. Egy éve vettem az első gitáromat. 2008ban csak gitáros kütyüre és a dzsíemcíre be kellett áldozni durván 300e forintot és sokszáz óra gyakorlást, hogy most végre magamhoz képest baromi jól tudjak játszani. Ezt a szintet, amit elértem, csak 5 évvel későbbre jósoltam volna magamnak a kezdetekkor. Örülök, hogy most már tudom szórakoztatni magamat ezzel a hangszerrel.
Egyébként meg elfogyott itthonról a Guinness meg a Baileys karácsonyi rakománya. Gyásznap.
Lassan kimozdulnak az ablakok a helyükről, beilleszkednek a pupillák helyére, és közben a szoba is átszellőzik. Hiába láttunk át mindig is az ablaküvegen, mert gyakorta rossz szögből néztünk, és a saját tükörképünk fedte a valóságot az üvegen túl, de most, hogy a fókusztávolság nullára csökkent, most eggyé olvadunk a tükörképpel és végre színről színre látunk.
Epifánia ünnepén nem csinálok mást, csak baszom a rezet. Aludnom kéne már, de lefeküdnöm csak nem sikerül. Azt találtam ki, hogy a kagylóformájú belgacsokimmal kirakosgatom az utat az ágyig és mint a jancsiésjuliska, szépen hazatalálok a segítségükkel és közben be is falhatom a féldoboznyi desszertet. Az ötlet kiválónak bizonyult volna, ha valami titkos lény nem zabálta volna fel hamarabb a kagylókat, és nem rekedtem volna így újból a számítógép villódzó képernyője előtt az LCD-zuhanyban, elhagyatva, mint egy holdkóros.
De kicsit boldog is vagyok, boldognak érzem magam, mert befektetéseim látszólag megtérültek. Egy éve vettem az első gitáromat. 2008ban csak gitáros kütyüre és a dzsíemcíre be kellett áldozni durván 300e forintot és sokszáz óra gyakorlást, hogy most végre magamhoz képest baromi jól tudjak játszani. Ezt a szintet, amit elértem, csak 5 évvel későbbre jósoltam volna magamnak a kezdetekkor. Örülök, hogy most már tudom szórakoztatni magamat ezzel a hangszerrel.
Egyébként meg elfogyott itthonról a Guinness meg a Baileys karácsonyi rakománya. Gyásznap.
07 február 2009
Bináris
Az embert keménységre nevelik, és arra, hogy ne írjon sokat. Aki sokat ír, annak kevés a dolga, és jobban teszi, ha munkához lát, mert sok mindent lehet még a világért tenni, sok minden van félbe hagyva még, be lehet fűzni a cipőfűzőket, le lehet kaszálni a gazt, ki lehet kalapálni a görbült vaságyakat, meg lehet paskolni a fülledt párnákat, újra lehet hangolni a reménytelen gitárokat, molylepkére lehet vadászni, ott, ahol biztosan nem találsz egyet sem belőlük, cipőt is lehet pucolni, nyelvet tanulni szótárból, levinni a szemetet, sétálni és sportolni az egészségesen karbantartott test végett, fertőtleníteni a vécét, fertőtleníteni a mosdót, fertőtleníteni a bidét, fertőtleníteni a sparheltot, kicserélni a nem energiatakarékos égőt, leporolni a könyveket, találomra fellapozni a telefonkönyvet és tárcsázni egy számot, hogy élnek-e még honfitársaink a vonal másik végén is, lehet cédéket selejtezni, újságokat begyűjteni, az ebédet elkészíteni, a maradékot hűtőbe zárni, pótolni a spázjból az üresedő hűtőt, újra festeni a szobát, megetetni a kutyát, kitakarítani a kutya házát, rendbe tenni a kertet vagy a legközelebbi közterületet, ráripakodni arra, aki a köz ellen vét ilyen vagy olyan módon, leülni a ránk kiszabott büntetést, ha elbotlottunk az élet göröngyeiben, megfésülködni, ha összekócolódtunk a takarításban, kezet mosni fertőtlenítés után, megöntözni a szobanövényeket, kigyomlálni az elhalt töveket, megbeszélni ezt a növény-dolgot valakivel, akit nem érdekel és aki nem érdekel minket, ügyelni arra, hogy a telefon töltve legyen, lecsavarni a fűtést éjjelre, mert a meleg pléddel több köbméter gázt spórolunk meg, mint gondolnánk, ügyelni a békávé bérlet lejárati határidejére és legalább egy nappal előtte felkeresni az utaztatótársaság hivatalos bérletkiadó pénztárát, ott lebonyolítani a bérletvásárlást, a diákigazolványszámot olvashatóan bejegyezni a megfelelő rubrikába, lehet még ügyelni a tőzsdére és józanul mozgatni az idegen devizát bankról bankra, számba venni a környezetünk szociális problémáit, azokra kreatív módon megoldást találni, és segíteni az elesetteket, a futószalagról leperdülteket, a bicskaként megbicsaklottakat, a habzószájúakat, a logikával leszámoltakat, a közterekbe akaratlanul belerondítókat, gondoskodni az ablakok és ruhák tisztaságáról, érzékenynek mutatkozni minden társadalmi és egyéni trauma iránt, az empátiát folyamatosan takaréklángon tartani, füveskönyveket olvasni elalvás előtt, átmerengni az aznap történteket, kielégíteni a partnerünket, letisztítani fegyelmezetten egymás testéről a természetes szennyeződést, a takarót kisimítani, a szemeket ilyenkor becsukni, az álomnak nekigyűrkőzni, benne kulturáltan szerepelni, a nem kiegyensúlyozott élményeket másnap csírájában elfojtani, megkezdeni egy újabb napot, befejezni egy újabb napot, elfelejteni egy újabb napot, kikanalazni és elejteni egy újabb napot, elmajszolni egy újabb napot, empatikusan megcsodálni egy újabb napot, hasznunkra beüzemelni egy újabb napot, kis zablákba fogni egy újabb napot, apró diódákra kötni, érzékeny kézzel leföldelni, áramvonalasra tervezni, csigolyásra csiszolni, sterilen tartani, kultiválni, józanul belátni, hasznosan felhasználni, megtörölni, bepólyálni, vele bánni és végül belátni a belátás végett: egy újabb napot.
Vannak emberek, akik a rendelkezésükre álló időt az adott feltételeknek megfelelően nem képesek még csak az elvárt minimális hatásfok értékének megfelelően sem teljesíteni. Az ilyen embereknek sürgős segítségre van szükségük. Ezek az elesett emberek támaszt keresnek, egy erős kezet, egy nyugtató támaszt, egy szelíd padot, egy hűs, kiszáradt szökőkutat melléje, egy árnyékos falat, egy tábori ágyat, és ezen felül felügyeletet, márványos pillantásokat és gipszhideg érintést, mészpuha cirógatást, cementsűrű együttérző szuszogást és borotvapamacs-andalító pillantást. Egy komplett társadalom feladata biztosítani mindezt a rászorulókank, és ugyanígy: igénybe is venni ezeket a szolgáltatásokat, ha a kiszámíthatatlan sors összetöri az egyént, ha kiszipókázza a köz karjai közül, ha lerántja őt a helyes útról, melynek követését pedig megtanították mindenki számára, és megtanították azt is, hogy nem hiába tanítanak mást, ha egyszer más nem is létezik. A sors ennek ellenére orvul odapiszkít az ember útjára. A ganét nem lehet otthagyni, nem lehet azt semmibe venni, hanem le kell hajolni és feltakarítani. Csak ha már ellenőriztük a feladat elvégzésének sikerességét, haladhatunk tovább, felszegett fejjel, igent mondva arra, amire a válasz az, hogy igen, és nemet mondva arra, amire a válasz az, hogy nem. Igent mondunk az ételre, és nemet mondunk az éhezésre. Igent mondunk a szaporodásra, és nemet mondunk a kihalásra. Igent mondunk a vécézésre, és nemet mondunk a magunk alá piszkításra. Igent mondunk az életre, és nemet mondunk a halálra. Igent a munkára, és nemet a semmittevésre. Igent mondunk a pentaton zenére, és nemet a tritónuszra. Igent felelünk az igaz hitre, és nemet a pesszimizmusra. Igent mondunk a fiatalságra, és nemet az elesettségre. Igent mondunk a gyógyulásra, és nemet az önsajnálatra. Igent mondunk a kórházra és nemet a felesleges beteglátogatásra. Igent mondunk a kamaszkorra, és nemet a gyermekkorra. Igent mondunk az élő kutyára és nemet a döglött kutyára. Igent mondunk a takarékosságra és nemet a pazarlásra. Igent mondunk az eredményre, és nemet az utólag megmásításra: igent mondunk a kivégzésre, és nemet a feltámasztásra.
Ha az ember távozni készül az evilágból, körülállják őt ismerősei, körülállják a köz védnökei és letéteményesei. Mindenki megmelegszik a haldokló testhőmérsékleténél, mellyel utolsó, felhalmozott értékeit égeti el a maradék idejében. Az itt eloszló meleget maradéktalanul átveszik a körülállók, akik körülállják a tábortüzet. A folyamat természetszerűleg irreverzíbilis, mondhatnám, ha nagyképű lennék, hogy exoterm. Soha senki nem maradt még le a világtörténelemben a szerettei haldoklásáról, nem maradt le a visszaszálló hőről. Mindenkinek megadatik a végtisztesség, és a borítékolt hő azonnali kézhezvételéről való egyértelmű megbizonyosodás, ahogy a körülállók arca kipirul, amint szerettük lebukik a csikorogva megálló futószalag végéről. A holttestet is elégetik, így még több, passzív hő szabadul fel a testből, és megmelegszik a világ. Nem fordulhat elő, hogy krízis közben érje a végtisztesség az egyént. A sürgős segély sokkalta hamarabb közbeavatkozik, hogy a végén a távozó mint tisztességes tagja a köznek távozhassék. A személyes fotókat a kandallópárkányról szintén elégetik. Semmi szükség ugyanis az egyén magát bálványozó, ketrecbeli momentán élményeit dokumentáló, állati, primitív pöffeszkedését megörökítő bizonyítékait az utókor számára átengedni. Halottról vagy jót, vagy semmit.
Az embert azonban elsősorban arra nevelik, hogy ne írjon sokat. Ha pedig sokat ír, azt mégse olvassa el. Ha elolvassa, ne tartsa meg. Ha megtartja, ne olvasson bele újra. Ha újra elolvassa, felejtse el félig az előző olvasási élményét, és zavarodjon össze végleg. Ha összezavarodik, ne jöjjön rá a megoldásra. Ha nem jön rá a megoldásra, nyugodjon bele végleg. Ha végleg belenyugszik, felejtsen el írni. He elfelejt írni, ne tanuljon meg újra. Ha megtanul újra, ne kezdjen el írni. Ha elkezd írni, ne írjon sokat. Ha pedig sokat ír, azt mégse olvassa el.
Akinek kevés a dolga, az sokat ír. Aki sokat ír, annak kevés a dolga. Akinek kevés a dolga, az valamit nem csinál jól. Aki valamit nem csinál jól, azt csinálhatná a jelenleginél jobban. Ha valamit nem csinál mégse jobban, akkor nem cselekszik logikusan. Ha logikusan cselekedne, jobban csinálna számtalan dolgot. Ha valaki nem cselekszik logikusan, az illogikusan cselekszik. Az írás nem logikus. Az írás illogikus. Az illogikus nem hasznos. Az írásnál lehetne jobban csinálni számtalan dolgot, vagyis valamit nem csinál valaki jól amikor ír, és illogikusan cselekszik, amikor jobbat is tehetne annál, mint amit cselekszik és nem logikus. Az illogikus azt jelenti, hogy a beszéded igen-igen¬ és nem-nem, és az igenre nemmel felelsz, a nemre pedig igennel. Illogikus az igenre nemmel felelned, és nemmel az igenre. Az írás illogikus. Illogikus az, amikor valaki valamit nem csinál jól, pedig csinálhatná azt a jelenleginél jobban. Csinálhatna valaki valamit a jelenleginél jobban, válaszolhatna igennel az igenre, és akkor nem írna. Logikusnak logikus az, ha nem felelsz igennel a nemre és nemmel az igenre, hanem nem írsz, és cselekszel jobban is, amikor lehetne, mert éppen nem cselekszel jobban ahhoz képest, amihez képest cselekedhetnél jobban. Az előző bekezdés algoritmusa megengedő-elvű. Ha logikusan cselekednél, amikor nemmel felelsz a nemre és igennel az igenre, és nem illogikusan, vagyis nem cselekedve jobbat ahhoz képest, amihez képest nem cselekszel jobbat, akkor az algoritumus-dominó nem borul meg és nem kezd el spirálba lemenni. Ha az első dominó elbillen, a további megengedő lépések csak nagy üggyel-bajja tudják visszahozni az eredeti állapotot és rövidre zárni a kört. A folyamat maga persze tökéletesen illogikus. Csapda. Egy felsőbb szinten indukálódhatna egy tökéletesen tiltó algoritmusból, vagyis, hogy nem szabad írni. Ám az már nyilvánvalóan nem algoritmus lenne, hanem parancs. Ha parancs, akkor lehet igaz, és lehet téves. Ha téves, akkor nem lehet igaz, ha igaz, nem lehet téves. De nem is ez a kérdés, hanem, hogy a parancs mint parancs logikus-e vagy illogikus. Ha megparancsolja, hogy ne írj sokat, és kívül rekeszt a megengedő-elvű algoritmuson, akkor illogikus, mert nem fut végig algoritmus, hogy megbizonyosodjunk rögtön két dologról: hogy illogikus-e az írás, és hogy logikus-e a parancs. Ha beleenged a megengedő-elvű algoritmusba, akkor viszont szükségképpen válik illogikussá, hiszen amíg az algoritmus végigfut, csupa illogikus dologba bonyolódunk, hiszen csinálhatnánk azt is, hogy nem futtatjuk végig az algoritmust, hanem de facto nem írunk, se sokat, se keveset, vagyis csinálhatunk ezzel jobb dolgot, ami ahhoz képest jobb, hogy nem csinálunk a mosthoz képest jobb dolgot. A jobb a logikus, a nem jobb az illogikus, hiszen lehetne jobb is természetét tekintve, de nem az, hanem a lehetséges ellenére nem jobb, vagyis illogikus. Tehát a megengedő algoritmus szükséges és illogikus. A parancs nem szükséges és logikus. Nyilvánvaló, hogy a parancs nem alkothatja egy elemibb szinten az algoritmus részét, hiszen az algoritmus nem volna algoritmus többé. Ha megkérdőjelezzük a parancsot önmagában, akkor szintén illogikus módon cselekszünk, engedelmeskedhetnénk neki, vagy megkérdőjelezhetnénk és ismét belecsúszhatnánk a megengedő algoritmusba, amely a maga illogikus természetével még mindig logikusabb, mint ha szembesülünk a parancs tagadó voltával. Hogyan történhet ez? Már maga az illogikus, hogy megkérdőjelezzük a parancsot, de a parancsról megkérdőjelezés nélkül nem is tudnánk többet mondani, minthogy parancs. Ha megkérdőjelezzük is, és végigfuttatjuk az algoritmust alatta, akkor ez megint csak illogikus, hiszen önnön farkába harap és időt pazarlunk vele a futtatás közben is, hiszen például szót fogadhatnánk a parancsnak, mely egyébként az algoritmust is implikálja, és ezzel cselekedhetnénk jobbat is ahhoz képest, hogy futtatjuk az algoritmust, miközben megtehetnénk, hogy nem futtatjuk. Amikor azt mondjuk, hogy logikusabb egy illogikus algoritmust lefuttatni, mint logikával belátni, hogy illogikus valami, akkor beszélünk arról, hogy az ember remél. Amikor az ember ír, és szükségképpen illogikusat cselekszik, akkor ezt logikusan fogja belátni, valamint nem csúszik bele abba a hibába, hogy nem ír, logikusan cselekszik ezzel, és hogy az illogikusnak nem jár utána. Nem is kell, válaszolja ismét az algoritmus. Ez ugyanaz az algoritmus, csakhogy most saját magának válaszol, ami azért megbolygatja a dolgokat egy kissé. Azokat a dolgokat, amik lehetnének jobbak és logikusabbak annál, amik most éppen nem: logikusak és jók. Nem kell írni, ez a végső konklúzió. Lehet helyette mást is csinálni.
Ez a logisztika ismét közbe szól, a legelemibb logisztika, azzal szemben, hogy valamit úgy csinálunk, ahogy azt nem úgy kéne, hogy jobb legyen, mert csinálhatnánk mást is, logikusabbat is annál, ami nem logikusabb. Az ilyen elemi logika még a természetfelettit és logikánál transzcendensebbet is kikezdi. Azt csinálja, hogy az arkhimédszei pontból, a parancs-algoritmus világából egy csigolyát, egy sarokpontot, egy találkozási pontot kreál, mely együtt mozog sokminden mással. Most építettünk a dualista világszemlélet köré egy újabb univerzumot. Az illogikus az, amikor azt mondjuk az igenre, hogy nem. Ebben a szóhasználatban az illogikus azt jelenti, hogy ellentmondás. Ezt csak most tisztáztuk, pedig tisztességes gondolkodók az első lábjegyzetben ezzel merészkednek elő, hogy legalább ezt tisztázták szépen. A beszédünk igen-igen és nem-nem. Az ellentmondás árnyjáték-bája kikezd mindent. A parancs hiába kapszulázza be szükségszerűen a megengedő algoritmust, amikor mindkettőről kiderül, hogy illogikus és mégis logikusak, egymást feltételezve. De az igazság az, hogy illogikus az, hogy illogikusat cselekedjünk azért, hogy végül logika legyen belőle. Nem azért illogikus, mert illogikus, hogy illogikus érvekkel támasszunk alá valamit, ami logikus. Csak első olvasatra tűnik így, és csupán annak a szerencsétlennek, aki pont ezt a mondatot szúrja ki az egész szövegből. Azért illogikus, mert lehetne logikusan is belátni, hogy illogikus úton akarjuk a logikusat belátni. Vagyis tehetnénk azt, hogy nem tesszük azt, hogy végigfuttatjuk akármelyik algoritmust, hogy a végén rájöjjünk, a parancsot illogikus elfogadni is és megkérdőjelezni is, mert megtehetnénk azt, hogy nem kérdezzük meg és nem fogadjuk el, vagyis hogy megtesszük azt, ami a leglogikusabb, és amit mindig is meg kellett volna tennünk ahelyett, ami nem az, vagyis ami helyett tehettük volna azt, ami ahhoz képest logikusabb, ami éppen nem, tehát megtehettük volna, hogy nem írunk ide egy sort se.
Végső soron pedig a tanítás lényege ez. Nem belebonyolódni körmönfont ok-okozati viszonyok boncolgatásába. Ma már elsődleges tanítás az, hogy megtanuljuk azt, miért elsődleges tanítás a tanítás, és miért képezi az elsődleges tanítás részét az, hogy megtanítsa, mi az elsődleges tanítás és hogy elsődlegesen mit tanít. Vagyis hogy miért elsődleges, de ezt már írtuk. A mai bináris világban a válaszunk igenigen és nemnem. Nyilvánvaló, hogy itt nincsenek kérdések, csak logika és ellentmondás. Ha valami ellentmondásos, akkor az nem logikus, tehát lehetne helyette éppen az ellenkezőjét is csinálni, ami pont nem az, ami éppen most, hanem az, ami éppen nem most. A bináris világ őrjítő tud lenni, és rengeteg bináris algoritmus tudja csak az embert rendes polgárrá nevelni. Krízis közben a leghelyesebb igennel válaszolnunk az igenre és nemmel a nemre. Ha ezt a parancsot követjük, és nem azt tesszük helyette, hogy nem követjük, és mondjuk írunk, vagyis ha nem írunk, akkor mindenképpen helyesen járunk el.
Vannak emberek, akik a rendelkezésükre álló időt az adott feltételeknek megfelelően nem képesek még csak az elvárt minimális hatásfok értékének megfelelően sem teljesíteni. Az ilyen embereknek sürgős segítségre van szükségük. Ezek az elesett emberek támaszt keresnek, egy erős kezet, egy nyugtató támaszt, egy szelíd padot, egy hűs, kiszáradt szökőkutat melléje, egy árnyékos falat, egy tábori ágyat, és ezen felül felügyeletet, márványos pillantásokat és gipszhideg érintést, mészpuha cirógatást, cementsűrű együttérző szuszogást és borotvapamacs-andalító pillantást. Egy komplett társadalom feladata biztosítani mindezt a rászorulókank, és ugyanígy: igénybe is venni ezeket a szolgáltatásokat, ha a kiszámíthatatlan sors összetöri az egyént, ha kiszipókázza a köz karjai közül, ha lerántja őt a helyes útról, melynek követését pedig megtanították mindenki számára, és megtanították azt is, hogy nem hiába tanítanak mást, ha egyszer más nem is létezik. A sors ennek ellenére orvul odapiszkít az ember útjára. A ganét nem lehet otthagyni, nem lehet azt semmibe venni, hanem le kell hajolni és feltakarítani. Csak ha már ellenőriztük a feladat elvégzésének sikerességét, haladhatunk tovább, felszegett fejjel, igent mondva arra, amire a válasz az, hogy igen, és nemet mondva arra, amire a válasz az, hogy nem. Igent mondunk az ételre, és nemet mondunk az éhezésre. Igent mondunk a szaporodásra, és nemet mondunk a kihalásra. Igent mondunk a vécézésre, és nemet mondunk a magunk alá piszkításra. Igent mondunk az életre, és nemet mondunk a halálra. Igent a munkára, és nemet a semmittevésre. Igent mondunk a pentaton zenére, és nemet a tritónuszra. Igent felelünk az igaz hitre, és nemet a pesszimizmusra. Igent mondunk a fiatalságra, és nemet az elesettségre. Igent mondunk a gyógyulásra, és nemet az önsajnálatra. Igent mondunk a kórházra és nemet a felesleges beteglátogatásra. Igent mondunk a kamaszkorra, és nemet a gyermekkorra. Igent mondunk az élő kutyára és nemet a döglött kutyára. Igent mondunk a takarékosságra és nemet a pazarlásra. Igent mondunk az eredményre, és nemet az utólag megmásításra: igent mondunk a kivégzésre, és nemet a feltámasztásra.
Ha az ember távozni készül az evilágból, körülállják őt ismerősei, körülállják a köz védnökei és letéteményesei. Mindenki megmelegszik a haldokló testhőmérsékleténél, mellyel utolsó, felhalmozott értékeit égeti el a maradék idejében. Az itt eloszló meleget maradéktalanul átveszik a körülállók, akik körülállják a tábortüzet. A folyamat természetszerűleg irreverzíbilis, mondhatnám, ha nagyképű lennék, hogy exoterm. Soha senki nem maradt még le a világtörténelemben a szerettei haldoklásáról, nem maradt le a visszaszálló hőről. Mindenkinek megadatik a végtisztesség, és a borítékolt hő azonnali kézhezvételéről való egyértelmű megbizonyosodás, ahogy a körülállók arca kipirul, amint szerettük lebukik a csikorogva megálló futószalag végéről. A holttestet is elégetik, így még több, passzív hő szabadul fel a testből, és megmelegszik a világ. Nem fordulhat elő, hogy krízis közben érje a végtisztesség az egyént. A sürgős segély sokkalta hamarabb közbeavatkozik, hogy a végén a távozó mint tisztességes tagja a köznek távozhassék. A személyes fotókat a kandallópárkányról szintén elégetik. Semmi szükség ugyanis az egyén magát bálványozó, ketrecbeli momentán élményeit dokumentáló, állati, primitív pöffeszkedését megörökítő bizonyítékait az utókor számára átengedni. Halottról vagy jót, vagy semmit.
Az embert azonban elsősorban arra nevelik, hogy ne írjon sokat. Ha pedig sokat ír, azt mégse olvassa el. Ha elolvassa, ne tartsa meg. Ha megtartja, ne olvasson bele újra. Ha újra elolvassa, felejtse el félig az előző olvasási élményét, és zavarodjon össze végleg. Ha összezavarodik, ne jöjjön rá a megoldásra. Ha nem jön rá a megoldásra, nyugodjon bele végleg. Ha végleg belenyugszik, felejtsen el írni. He elfelejt írni, ne tanuljon meg újra. Ha megtanul újra, ne kezdjen el írni. Ha elkezd írni, ne írjon sokat. Ha pedig sokat ír, azt mégse olvassa el.
Akinek kevés a dolga, az sokat ír. Aki sokat ír, annak kevés a dolga. Akinek kevés a dolga, az valamit nem csinál jól. Aki valamit nem csinál jól, azt csinálhatná a jelenleginél jobban. Ha valamit nem csinál mégse jobban, akkor nem cselekszik logikusan. Ha logikusan cselekedne, jobban csinálna számtalan dolgot. Ha valaki nem cselekszik logikusan, az illogikusan cselekszik. Az írás nem logikus. Az írás illogikus. Az illogikus nem hasznos. Az írásnál lehetne jobban csinálni számtalan dolgot, vagyis valamit nem csinál valaki jól amikor ír, és illogikusan cselekszik, amikor jobbat is tehetne annál, mint amit cselekszik és nem logikus. Az illogikus azt jelenti, hogy a beszéded igen-igen¬ és nem-nem, és az igenre nemmel felelsz, a nemre pedig igennel. Illogikus az igenre nemmel felelned, és nemmel az igenre. Az írás illogikus. Illogikus az, amikor valaki valamit nem csinál jól, pedig csinálhatná azt a jelenleginél jobban. Csinálhatna valaki valamit a jelenleginél jobban, válaszolhatna igennel az igenre, és akkor nem írna. Logikusnak logikus az, ha nem felelsz igennel a nemre és nemmel az igenre, hanem nem írsz, és cselekszel jobban is, amikor lehetne, mert éppen nem cselekszel jobban ahhoz képest, amihez képest cselekedhetnél jobban. Az előző bekezdés algoritmusa megengedő-elvű. Ha logikusan cselekednél, amikor nemmel felelsz a nemre és igennel az igenre, és nem illogikusan, vagyis nem cselekedve jobbat ahhoz képest, amihez képest nem cselekszel jobbat, akkor az algoritumus-dominó nem borul meg és nem kezd el spirálba lemenni. Ha az első dominó elbillen, a további megengedő lépések csak nagy üggyel-bajja tudják visszahozni az eredeti állapotot és rövidre zárni a kört. A folyamat maga persze tökéletesen illogikus. Csapda. Egy felsőbb szinten indukálódhatna egy tökéletesen tiltó algoritmusból, vagyis, hogy nem szabad írni. Ám az már nyilvánvalóan nem algoritmus lenne, hanem parancs. Ha parancs, akkor lehet igaz, és lehet téves. Ha téves, akkor nem lehet igaz, ha igaz, nem lehet téves. De nem is ez a kérdés, hanem, hogy a parancs mint parancs logikus-e vagy illogikus. Ha megparancsolja, hogy ne írj sokat, és kívül rekeszt a megengedő-elvű algoritmuson, akkor illogikus, mert nem fut végig algoritmus, hogy megbizonyosodjunk rögtön két dologról: hogy illogikus-e az írás, és hogy logikus-e a parancs. Ha beleenged a megengedő-elvű algoritmusba, akkor viszont szükségképpen válik illogikussá, hiszen amíg az algoritmus végigfut, csupa illogikus dologba bonyolódunk, hiszen csinálhatnánk azt is, hogy nem futtatjuk végig az algoritmust, hanem de facto nem írunk, se sokat, se keveset, vagyis csinálhatunk ezzel jobb dolgot, ami ahhoz képest jobb, hogy nem csinálunk a mosthoz képest jobb dolgot. A jobb a logikus, a nem jobb az illogikus, hiszen lehetne jobb is természetét tekintve, de nem az, hanem a lehetséges ellenére nem jobb, vagyis illogikus. Tehát a megengedő algoritmus szükséges és illogikus. A parancs nem szükséges és logikus. Nyilvánvaló, hogy a parancs nem alkothatja egy elemibb szinten az algoritmus részét, hiszen az algoritmus nem volna algoritmus többé. Ha megkérdőjelezzük a parancsot önmagában, akkor szintén illogikus módon cselekszünk, engedelmeskedhetnénk neki, vagy megkérdőjelezhetnénk és ismét belecsúszhatnánk a megengedő algoritmusba, amely a maga illogikus természetével még mindig logikusabb, mint ha szembesülünk a parancs tagadó voltával. Hogyan történhet ez? Már maga az illogikus, hogy megkérdőjelezzük a parancsot, de a parancsról megkérdőjelezés nélkül nem is tudnánk többet mondani, minthogy parancs. Ha megkérdőjelezzük is, és végigfuttatjuk az algoritmust alatta, akkor ez megint csak illogikus, hiszen önnön farkába harap és időt pazarlunk vele a futtatás közben is, hiszen például szót fogadhatnánk a parancsnak, mely egyébként az algoritmust is implikálja, és ezzel cselekedhetnénk jobbat is ahhoz képest, hogy futtatjuk az algoritmust, miközben megtehetnénk, hogy nem futtatjuk. Amikor azt mondjuk, hogy logikusabb egy illogikus algoritmust lefuttatni, mint logikával belátni, hogy illogikus valami, akkor beszélünk arról, hogy az ember remél. Amikor az ember ír, és szükségképpen illogikusat cselekszik, akkor ezt logikusan fogja belátni, valamint nem csúszik bele abba a hibába, hogy nem ír, logikusan cselekszik ezzel, és hogy az illogikusnak nem jár utána. Nem is kell, válaszolja ismét az algoritmus. Ez ugyanaz az algoritmus, csakhogy most saját magának válaszol, ami azért megbolygatja a dolgokat egy kissé. Azokat a dolgokat, amik lehetnének jobbak és logikusabbak annál, amik most éppen nem: logikusak és jók. Nem kell írni, ez a végső konklúzió. Lehet helyette mást is csinálni.
Ez a logisztika ismét közbe szól, a legelemibb logisztika, azzal szemben, hogy valamit úgy csinálunk, ahogy azt nem úgy kéne, hogy jobb legyen, mert csinálhatnánk mást is, logikusabbat is annál, ami nem logikusabb. Az ilyen elemi logika még a természetfelettit és logikánál transzcendensebbet is kikezdi. Azt csinálja, hogy az arkhimédszei pontból, a parancs-algoritmus világából egy csigolyát, egy sarokpontot, egy találkozási pontot kreál, mely együtt mozog sokminden mással. Most építettünk a dualista világszemlélet köré egy újabb univerzumot. Az illogikus az, amikor azt mondjuk az igenre, hogy nem. Ebben a szóhasználatban az illogikus azt jelenti, hogy ellentmondás. Ezt csak most tisztáztuk, pedig tisztességes gondolkodók az első lábjegyzetben ezzel merészkednek elő, hogy legalább ezt tisztázták szépen. A beszédünk igen-igen és nem-nem. Az ellentmondás árnyjáték-bája kikezd mindent. A parancs hiába kapszulázza be szükségszerűen a megengedő algoritmust, amikor mindkettőről kiderül, hogy illogikus és mégis logikusak, egymást feltételezve. De az igazság az, hogy illogikus az, hogy illogikusat cselekedjünk azért, hogy végül logika legyen belőle. Nem azért illogikus, mert illogikus, hogy illogikus érvekkel támasszunk alá valamit, ami logikus. Csak első olvasatra tűnik így, és csupán annak a szerencsétlennek, aki pont ezt a mondatot szúrja ki az egész szövegből. Azért illogikus, mert lehetne logikusan is belátni, hogy illogikus úton akarjuk a logikusat belátni. Vagyis tehetnénk azt, hogy nem tesszük azt, hogy végigfuttatjuk akármelyik algoritmust, hogy a végén rájöjjünk, a parancsot illogikus elfogadni is és megkérdőjelezni is, mert megtehetnénk azt, hogy nem kérdezzük meg és nem fogadjuk el, vagyis hogy megtesszük azt, ami a leglogikusabb, és amit mindig is meg kellett volna tennünk ahelyett, ami nem az, vagyis ami helyett tehettük volna azt, ami ahhoz képest logikusabb, ami éppen nem, tehát megtehettük volna, hogy nem írunk ide egy sort se.
Végső soron pedig a tanítás lényege ez. Nem belebonyolódni körmönfont ok-okozati viszonyok boncolgatásába. Ma már elsődleges tanítás az, hogy megtanuljuk azt, miért elsődleges tanítás a tanítás, és miért képezi az elsődleges tanítás részét az, hogy megtanítsa, mi az elsődleges tanítás és hogy elsődlegesen mit tanít. Vagyis hogy miért elsődleges, de ezt már írtuk. A mai bináris világban a válaszunk igenigen és nemnem. Nyilvánvaló, hogy itt nincsenek kérdések, csak logika és ellentmondás. Ha valami ellentmondásos, akkor az nem logikus, tehát lehetne helyette éppen az ellenkezőjét is csinálni, ami pont nem az, ami éppen most, hanem az, ami éppen nem most. A bináris világ őrjítő tud lenni, és rengeteg bináris algoritmus tudja csak az embert rendes polgárrá nevelni. Krízis közben a leghelyesebb igennel válaszolnunk az igenre és nemmel a nemre. Ha ezt a parancsot követjük, és nem azt tesszük helyette, hogy nem követjük, és mondjuk írunk, vagyis ha nem írunk, akkor mindenképpen helyesen járunk el.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
