Nádas Kovács Pál kalandos utazása (1. rész)

Felvette hétmérföldes csizmáját és habozás nélkül el is kezdett talpalni kelet felé. Mindenféle puha holmiba beburkolva ott volt a kezében keresztbe fektetve egy szem szőke, kékszemű leánya, akitől megválnia kellett most, kár is részletezni, hány fájdalmas könnycseppet morzsolt szét Pál a szeme sarkában, ahogy a búzavirágszemű teremtményben gyönyörködött, azt remélte csak, hogy legalább az utat végigalussza. Kelet felé van egy nóném ország, ahol várják az eljövetelét, képesek négy gyertyát egy koszorún meggyújtani érte, hogy jönne már az istenszerelméért.

N. K. Pál első útja Miami-ba vezet. Ráérősen konstatálja, hogy egyáltalán nem olyan hepehupás mint San Francisco, sárga duplacsíkos záróvonalak az utakon nincsenek kiemelve felesleges tektonikai törésvonalakkal, melyek mentén a város egyik fele még el is mozdul valamelyik irányba. Tény, hogy a CSI-ben látható kifotosopozott tintakék égből, naplementétől lángba boruló szálladasorokból és a harapós kék tengerből sem igaz semmi. Miami ugyanolyan szétszmogozott nagyváros, mint az összes többi, a strandokon naptejes emberi testek pörkölődnek, a dokkokban olajfolt úszkál a víz felszínén. Pált majdnem leütötték egy sikátorszerűségben, melynek árnyékos sarkán egy kínai büfében próbált némileg feltankolni eleséggel, a közeli parkban szedett tölgyfalevélbe pólyált szusival és műrizzsel, kaucsuk szardíniával a közepén. A leány közben beburkolva puha selymekbe és finom bársonyokban ott ült mellette, még aludt, fejjel apja vállának dőlt, szőke haját el kellett kendőzni a stricik miatt, akik egyébként nappal is ott cirkáltak lila öltönyökben a kínai büfé előtt. Pál kiforgatta a zsebeit, hogy nála aztán nincs semmi, néhány cent és kész, az még a legalantasabb nigger kölöknek sem kell, fogta a lányt és gyors lépésekkel az ellenkező iránya indult, ki a forgalmas útra, ki a fényre.
Indulás előtt azért sikerült Miamiből is bejárni egy-két tökegyforma kerületet, Nádas Kovács Pál így legalább alaposan emlékezetébe égethette a szárazföldet mint élményt, mert bizony az Atlanti óceán következett utána, egy jó nagy víztömeg, amely fölött nem lehetett megpihenni. Nádas Kovács Pál jó szorosra bekötözte a hétmérföldes fűzős csizmát, mely akár egy női csizma is lehetett volna, ha az orra nem laposodott volna ki és valaki nem ütötte volna le a magasított sarkat a talpáról.

Érkezés Londonba, Nádas Kovács Pál még csak meg sem kísérelt kiszökni a Heathrow-ról, annyira unta már ezt a várost, minden második útikönyve otthon ugyanis az angol fővárost cincálta darabokra, ráadásul a leány is felébredt az óceán fölötti viharokban, most kótyagosan követte az apját, amerre az ment. Nádas Kovács Pál inkább a duty free boltokban flangált és vett magának egy karton limited edition Dunhill-t, és vett magának whiskey-t is, ezeket átalvetőjébe rejtette, utána betévedt egy kis könyvesboltba, ahol a Buddenbrook ház első kötetét kezdte el olaszul olvasni visszafele. Az amerikain kívül furcsa okokból kifolyólag csak olaszul tudott, a könyveket pedig már lassan egy évtizede visszafele olvasta, mondatról mondatra, az utolsó fejezettől a szerző ajánlásáig, így követte nyomon a mondatszerkesztés logikáját, és egyáltalán, sokkal élvezetesebb volt egy mű akkor, ha a konklúzióból lehetett visszafelé fejteni a cselekményt, hogy a könyv végére kialakult katarzis és megoldás milyen piti előzményekből burjánzott elő. Ez a helyszínelői attitűd már régóta fogva tartotta N.K Pált, aki amúgy is rajongott a történelemért és akinek perverz vágyait elégítette ki az évtizedekkel korábban a sublótfiókban megtalált néhány elmosódott amatőr fekte-fehér fénykép, amiket még kanos apja N. K. Pál félmeztelen anyjáról készített a gangon, igen erős ellenfényben, mert ment le a nap a tengerbe bele, Kaliforniától nyugatra. Mikor ez az emlék újból mellkason döfte Pált, vetett egy sóvárgó pillantást a lány felé, aki feltehetőleg nem tudta, hol van, mit keres, miért van annyira hideg, fázhatott baromira, hogy az ajkai sem látszottak már a lepel mögül. Visszafelé a könyvek lapjait egyébként is könnyebb valahogy pörgetni, mint előre, sajnálta is Pál, hogy Amerikában nem jobbról balra írnak. Kerek 4 órát állt a könyvesboltban és olvasott visszafelé, utána bezártak, Pál pedig ment rágyújtani a dohányzó részleghez, mert csak a hajnali órákban indult a gépe, a lányra való tekintettel ejtette az újabb repülési tervet, hogy innentől most már nem caplat tovább, hétmérföldes csizma ide vagy oda. Hétmérföldes csizma ide vagy oda, ez alatt az idő alatt már ott lett volna Frankfurtban, ahonnan már csak egy ugrás Bukarest vagy Budapest vagy mi.

Az éjszakai repterek mibenléte, ezt próbálta magának Pál is megfogalmazni, miközben a Dunhill-es karton egyre ürült, a lány pedig újra elszundított. Hatalmas márványlapok a lába alatt, halott duty free butikok, életlen neonfeliratok a frissen suvickolt a padlón, hosszú műanyag széksorok, bóbiskoló turisták. Valamelyik sarokban egy fiatal indonéz pár próbálja egymást kielégíteni, kevés sikerrel, az óvszerek elhasználódnak reménytelenül, a vécét valamelyik túlbuzgó takarítónéni bezárta. A csomagkiadó gumiszalagok elhagyatva tekeregnek, némelyik önálló életre kel és megindul, újabb köröket tesz meg, ki tudja milyen hiú és perverz álmoktól vezéreltetve. A gépek percenként szállnak le és fel, az utas azonban kevés, mégiscsak európai időt mérünk, a nulladik hosszúsági fokon most mégiscsak éjfél van, vagy már múlt. Nádas Kovács Pál el-elrévedezik a nemlétező emlékei közt, megcsapja valamelyik távoli fenyőerdő illata Kanadából, de ez a képzet téves, a kemény mahagónikra kellene emlékeznie, és más őserdei fákra, őserdei rózsafákra például. A Temze enyhén sós vize valahol nem messze kavarog, mert már a torkolat felső szakaszánál beleszürcsöl a tenger az édes vízbe, Pál pedig révedezik messze, szájában a friss dohány ízével, valahol a Mississippi közelében egy elvetemült blues-gitáros játszhat ép a szedett-vetett közönségnek, a torkolat nyirkos illata ugyanaz ott is, valami nádas melletti kis rákhalász faluban, valaki ott delta blues-t játszhat, slide gyűrűvel, nyílt E-re hangolva, valaki bendzsóval kíséri, na az aztán a szép élet, saloon blues oh yeah!

Újból erőt kellett vennie magán, amint a szendergő lányra pillantott, erősnek kellett lennie, mint a bölcs apának, aki tudja, hogy a lánya nem is az övé, nem neki, hanem az Életnek van teremtve, nem a kérges, hanem a fiatal testben kifeslő vágyaknak, hogy majd más fog szíve húrjaival zenélni, más férfinak fog tündökölni és másnak elsírni bánatait és elsírni örömeit, most erősnek kellett neki lennie, mert a keserű legyőzetés nyilvánvaló élménye tényleg elég kínzó tud lenni, csak azt remélhette Nádas Kovács Pál, hogy legalább az esendőség genetikailag mégis átmentődik valahogy, talán majd ez az apai tartalom feldúsítja a középtartományt, talán lágyít a lány szívén valamit, nem lesz majd ettől olyan hasogató és boszorkányosan sikoltozó a szerelemben sem, talán a leendő férfiban majd pont ezt az esendő apát és esendő kisfiút fogja becézni.

A reptér hatalmas üvegtáblái mögött egykedvű turbinazúgással közlekedtek a gépek, valahol arrébb a gyűlöletes London pislákolt, ez itt már a szurtos Európa, és még innen is csak egyre Keletre menni, ki tudja hova, ki tudja, miért nem érnek már újra körbe a Földön, vissza a hepehupás San Franciscóba, ezen az oldalán a bolygónak miért van egyáltalán élet, miért akarja elnyelni a lányát mindörökre, valami nóném országban egy nóném fickó, le kéne robbantani a Föld eme féltekéjét úgy ahogy van, le kéne szépen hámozni a forró magig teljesen.

Nádas Kovács Pál homloka szigorú redőkbe gyűrődött, most atyai tekintélyét erős lézersugárba kell koncentrálnia, hogy kiégesse az akaratos kisfiúból az önhittség és a zűrzavart okozó tisztátlan önbizalom minden írmagját, erősen kellett céloznia ezzel a lézersugárral, arra a kisfiúra, akivé most ő vált erre az éjszakára.

To Be Or Not To Be (Fractured)

Az eredetiség végül is nem másból származik, csak az esendőségből, hogy igen sok ember aktívan képes nyerni magának abból a léthelyzetből, hogy problémái vannak szerény élete során. Hogy végül is sok odafigyeléssel mégis tudunk olvasni a repedések alig kibogozható térképéről, ahogy a törésvonalak futnak szilánkosan a semmibe, hogy az ember kezd veszíteni rezonáns tulajdonságaiból, míg szét nem mállik az egész kis cserépdarabokra, és a kis cserepeket újból össze nem lehet majd rakni fals mozaikként.

Az embernek, mint lassan kiderül, egyedül a bűnei hitelesek, azok a viccesek és a megmosolyogtatók, azokra lehet haragudni, rájuk gondolva lehet megbocsátani, azokat anyai érzésekkel felkarolni, a bűnökbe lehet távlatot és célt projektálni, az esendőségben hitelt találni. Nincs szükségünk tökéletes emberekre, és nem azért, mert rosszul esik a társaságukban lenni, miközben mi nem vagyunk tökéletesek. Egyszerűen idegesít, idegesít a némaság, az interakció teljes hiánya és a mű titokzatosság, ahogy a tökéletesnek tűnő emberek nem kérdeznek soha semmit, hogy a hiány teljességgel hiányzik az életükből. Mert teljesen kitöltik magukat, mint egy üregben felfújt lufi, belülről odatapadnak minden négyzetcentiméterre, tökéletesen felveszik saját világuk alakját míg végül eggyé nem válnak vele. Tartózkodjunk az ilyen emberektől, ne kössük velük össze az életünket, mert a párbeszédek imákká aljasulnak, és a termékeny viták helyett azt kapjuk, hogy egy totemoszlop körül táncolunk, mely nem felel a mi alázkodásunkra, csak mered tovább kitartott erekcióban. Keressük a szilánkos embereket, akik vigyáznak magukra és a világra, mert a mozdulataikban halkan úgyis mindig megcsördülnek a szilánkok, a szilánkos embereket az ilyen halk zenebonából lehet felismerni. Kerüljük viszont a néma szilánkosokat, mert ők sokszor a tökéleteseknél is veszélyesebbek, a nagyon dirib-darabosak már elfelejtették az Egész feszességét, elfelejtettek ívekben hajlani és nem megtörni közben. Számukra egy-egy kis perc az életben maga a világok-végéig-feslő-aranycsomagolásból-előkerülő méreg-bonbon, és ezeket eszik, a kis perceket és nem tudják, mikor ürül ki a doboz. Az ilyenekből alakul ki a primitív/konvenciózus tragikus hős, akik számára még egzakt Igazság is létezik, akik a célt rögvest el akarják érni vagy rögtön meg akarnak halni.

Ezek helyett keressük a moderáltan szilánkosakat, akiknek csupán egy-két, diszkréció által védett töréspontjuk van, akik nem csinálnak semmi rosszat, akik csakis az élet apró örömeiben hisznek mert nem merik elképzelni, hogy a világ urai is lehetnének. Az ilyen emberek potenciálisan akár tovább is repedhetnének, de nem repednek általában, hanem csak néha megzördülnek a jeges szélben, ez azonban bárkivel előfordulhat, mindez csak azt tanúsítja, hogy megvannak az egészséges törésvonalak, ahol a tektonikus lemezek még tudnak rendeződni az évek során. Az ilyen egészséges emberek nagyon változóak, attól függően, hogy hol és hogyan törtek össze, hogyan tenyereltek rájuk, hogy került szerelmes harapás közben a foguk közé fémpénz.

A tökéletes emberektől szabaduljunk meg mihamarabb, vegyünk helyettük egy asztali bronzbuddhát levélnehezéknek, és beszéljünk ezekhez a szobrocskákhoz inkább.

Der Zauberberg

Egy egyszerű fiatalember nyár elején szülővárosából, Budapestről, a Győr-Moson-Sopron megyebeli Sopronba utazott. Látogatóba ment, három hétre. Végül hét évet maradt.
A reggeli ébresztés hivatalosan 8 órakor van, de az egész épület már 7-kor zsongani kezd, főleg az idősebbek poroszkálnak a folyosókon ezerrel, tévék kapcsolódnak, megy a Napkelte négy órán keresztül, rajokban szegeződik a sok esztékás szemüveglencse az Orion tévé szépia színezetűre torzult képernyőjére. A fiatalember a luxus szárnyban kapott helyet, a reggelit ágyhoz hozzák, csak ebédre és vacsorára kell a menzára fáradnia, de ott is külön asztalkát kap a többi luxuslakóval, ahol ugyan a közkaját kapják ők is, de rendes szövet terítő fedi az asztalt, van művirág darabjaiból összeragasztott vázában, vannak nyekergő párnás székek és az étkezés egy nyugisabb, félreeső sarokban zajlik. A luxuslakóknak saját szobájuk van, mely igaz, hogy szűkös, de egy ágy, egy fotel, egy szekrény, egy dohányzóasztal és egy kisebb tévé azért elfér benne. A luxus szárny ráadásul nem a városra, hanem srégen a hegyoldalra és ott a sudár fenyvesekre néz, hatalmas táblás ablakok eresztik be a fényt és a hideget. A tágas terasz, mely minden szobához tartozik, a nagyobb hálótermekhez is, hosszan végigfut az összes emelet körül, és a saját teraszokat kis üvegpanelek választják el egymástól. A fiatalember teraszát délután 1 órától 5 óráig éri a nap közvetlenül, legalábbis a tavaszi időszakban ez így van. Az ágynemű minden szobában babakék. A tévék persze csak az m1et, a tv2t és az rtl klubot fogják. Wifi nincs, a fiatalember rég lemondott a külvilágról. A fűtés éjszaka kellemes, a plédeket az ápolók, ha szükség van rá, rögtön behozzák, a luxus részen a szobákhoz egy aprócska fürdőszoba is jár, benne Alföldi kerámiákkal. Sőt, a fiatalember még egy kis hűtőt is beköttetett magának, benne röviditalok módjával és ír sör is, éjszakai kortyolgatáshoz. A fehér falon egyetlen festmény lóg a fiatalember szobájában, a kávéházas kép Van Goghtól, de nem az eredeti, hanem egy piti másolat, melyet az Allianz biztosító cég megrendelésére festett valaki, mégpedig jóval kisebb méretarányban. A kép valahogy túlságosan magasan lóg, többek között azért, hogy takarja az alatta levő négy másik krátert, amit az ügyetlen szögbeverés okozott a kezdeti próbálkozáskor. A hűtő a röviditalok és likőrök mellett tartalmaz egy élesztőkockát is az ajtón lévő tojásos rekesz mélyén. A tojástartó műanyag kikerült a terasz párkányára, benne elfuserált kísérletként oregano nő. Igyekszik nőni. Az épület kívülről fehér, terranova vakolattal, a korlátfa barna, pácolt barna. Szocreál stílus, az étkező asztalainak nagy részén viaszosvászon az alap teríték.
A fiatalember jókedvűen csámcsog. Macisajt, két zsömle, párizsi, sajt, tejeskávé, laktózmentes tejjel. Egy Kinder Maxi King is jár a reggelihez, mert luxuslakó a fiatalember. A tévé bekapcsolva, valami hülye picsa próbál életet lehelni a Napkeltébe, vagy az Ébresztőbe, kevés sikerrel. A nap első programja (a reggeli után) a fogmosás és tisztálkodás a mosdónál. Utána fel kell öltözni. Nyolc órától mindez kilencig is eltart jobb napokon, közben az ablak tárva¬-nyitva, árad be a friss burgenlandi levegő. A Fertő tó a távolban csillog, benne algák tenyésznek. Az öltözködésre annyi időt azért nem kell fordítani, mert összesen 7 féle ruha darab áll rendelkezés minden testrészre, de abból legalább 3 mindig mosásban van, a 7 pár zokni és alsógatya pedig tökegyforma. A fiatalember most a David Gilmour-os pólóját veszi fel, a nyugdíjasok közül senki nem asszociál, nekik a pólmekkártni meg a presszer az tök ugyanaz, de persze a fiatalember öltözködésének sem ez a célja. A nadrág 2ezer forintos farmer. Ezek a ruhadarabok mind otthonról származnak, még nagyon-nagyon régről. Most fésülködés jön egyébként. A hátközépig érő szőke hajat illik rendesen kikefélni.
A nap első óráját azért volt szükséges így részletezni, mert a fiatalember megélt, szubjektív időérzékének megfelelően is besűrűsödik ez az egy óra. Híg nyálkával a szájában ébred, és amíg a kontaktlencsék a helyükre nem kerülnek, bizony a világ csak egy tagolatlan massza, algás lábvíz, mintha a Fertő tó kimászott volna a medréből és rátelepedett volna a kis völgyre melyben a kórházépület is helyet foglal.
Az ébredés utáni első órát követően azonban minden kitisztul, a friss levegő beáramlik a szűk szobába, a tisztálkodás kellékei a helyükre kerülnek vissza, a szervezet egy újabb nap reményében megújhodik. A fiatalember első programja egy félóra séta a kórház feletti domboldalba vágott gyalogos ösvényen, félórányi tobozropogtatás és tűlevélslisszolás. A szanatórium-lakók ezt a rövid sétát többnyire csoportosan teszik meg, andalogva, dülöngélve jobbra-balra, minthogy egyébként mindenkinek kötelező is, de a mi főszereplőnk csak magában oson végig a fák mentén, át a kis csermely fölé épített, lakkszagú deszkahídon, utána visszakanyarodva az egészen a főbejáratig vezető aszfaltútra.
A szervezet ezáltal oxigénhez jut, mely elengedhetetlen a következő programponthoz, az edzőteremben eltöltött egy órához. Békés felülések, könnyű súlyzók kocogása jellemzi ezt a hatvan percet. Semmi megerőltető, de a testet alaposan meg kell mozgatni. Utána már zuhanyra sincs szükség. 11 óráig ott maradhat bárki a konditeremben, de a luxuslakóknak 12-ig rendel a főorvos, ezért a napi vizsgálatot ez alatt a másfél óra alatt kell lebonyolítani. Általában el is húzódik a vizsgálat, mindenki jókat cseveg a főorvos bácsival, a többiek a rendelő előtt fotelos részlegben nézik az m1 délelőtti műsorait. Fél egyig nincs mit csinálni, akkor kezdődik az ebéd, után fél kettőig csendespihenő lázmérőzéssel egybekötve. A lázmérőzés csak egy elavult szanatóriumi hagyomány, még a tüdővész időszakából, Mann regényeiből ismerhetjük, de a burgenlandi tájakon szigorúan őrzik a hagyományokat. Fél kettőkor kiscsoportos terápián kell részt venni, mely tart 90 percig. A pszichés eredetű betegekkel gyakoroltatják a terápiát, ahol labdákat kell dobálni egymásnak, vetélkedőkön kell részt venni, egyszerű stratégiákban megegyezni a csapatjátékok során. A szellemi és mozgás koordináció érdekében. Ez a nap legfontosabb része, általában legalább 3 ápolónő felügyel és a luxusrészleg majd’ minden lakója jelen szokott lenni. A tulajdonképpeni terápia tehát az alapoktól építkezik. A legegyszerűbb koordinációs gyakorlatokkal igyekszik stabilizálni az érzelmi kilengéseket, hogy a betegek egy-két év múlva egészséges polgárokként távozhassanak el a kórházból, vissza a civilizáció keblére, ahol dolgozhatnak, és ahol az emberek majd megbíznak már bennük.
3-tól ismét séta következik, de ez már komolyabb, mint a reggeli, itt több csoportra osztva kell egy-egy főápoló vezetésével 1 órán keresztül tekeregni a kórház feletti hegyek tanösvényein. Télen a táj vakítóan fehér és mivel gyakran tévedtek el komplett csoportok, a tanösvényeket öt méterenként kék cölöpökkel jelzik. Ezek a kék fa karók igen megkoptak azóta, hogy a fiatalember a kórház vendége lett, mindazonáltal álmában is gyakran előkerülnek, mint egy sejtelmes oszlopsor, mely ki tudja, hova vezet, és az oszlopok töveit gyakran bársony-matt felületű víztükör veszi körül, a fiatalember számára pedig mindez a végső nirvánát jelképezi, a masszív oszlop és az víz engedő puhasága közti dialektikát, ahogy békében és egyetértésben ölelik körül egymást.
Gyakran fél öt is lesz, mire a betegek visszatérnek az épülethez. Általában nem szól senki egymáshoz, a kezdődő alkony elfacsarja mindenki szívét, úgy érzi magát mindenki, mint egy kis tücsök, aki hiába ciripel, valami fekete lepel szépen úgyis szétlapítja majd. A hirtelen leereszkedő, tószagú magányt az ápolók is érzik, így a hazatérést igyekeznek siettetni, ahogy lehet, a hallokban félelmetes gyorsasággal kapcsolódnak be a tévék és valami sürgető ütemben felerősödik a zsongás mindenhol. Ilyenkor senki nem tér vissza egyedül a szobájába, a luxuslakók pláne nem, hiszen egyszemélyes szobájuk van. Egyedül a fiatalember tér vissza, beöltözik hálóköntösbe, a pólója rajta marad. Szerencséjére a tévén kívül egyetlen zenét vagy bármilyen hangot lejátszani tudó készülék sincsen elérhető távolságon belül, csak a városban lehetne venni valahol, ahova a betegnek viszont tilos lemenniük, de ez így is van jól. A nap teljes egészében látszik az ablakán túl, tök elerőtlenedve, feleslegesen és cseppfolyósan. Öt óra múlik és a pityergésnek is végeszakad, mert ekkor lehet egy kicsit sírni naponta, amolyan megtisztító könnyekkel, hogy fél hatra megmosdott arccal lehessen vacsorára menni.
A vacsoráról lopott háztartási keksz készlettel a fiatalember is beül az egyik hall tévéje elé, ahol lehetőleg nem egy focimeccs zajlik a besózott nagypapák nézőközönsége előtt. A fiatalember egyébként a legfiatalabb beteg a szanatóriumba. A második legfiatalabb egy huszonhat éves fiatal nő, aki epilepsziás és a nap nagy részét bőrövekkel lekötözve tölti egy beszenzorozott szobában. A harmadik legfiatalabb pedig már 35 éves, egy volt építészmérnök fickó, aki majdnem megölte a gyerekeit, akikből pedig volt öt is, mert annyira belefáradt kaotikus családi kötelességeibe. Az átlag életkor, nem számítva a fiatalember által előidézett igen nagy szórást, kb. 55 év volt.
A fiatalember a Barátok Közt című magyar sorozat újabb két epizódját várja. Utána az adott napnak megfelelően jön még egy heti rendszerességű sorozat valamelyik epizódja. Ha a fiatalembernek szerencséje van, kifogja azt a tévét, ahol valami rejtélyes okból kifolyólag lehet fogni a magyar MTV-t, és ott, ha az ápolónők nem kapják rajta, belekukkanthat egy-egy South Park részbe este tizenegy felé. Mondjuk az ilyen ritkán adódik. A fiatalembert is legkésőbb már kilenckor ágyban találja a főorvos. A főorvos ilyen kurva későn tartja a vizitjeit, tény azonban, hogy az a megfontolás, hogy a nap végén vizsgálja meg a betegeit, mert arra kíváncsi, vajon az eltelt nap hogyan és mint viselte meg pácienseit, valóban épeszű megoldásnak bizonyul. A betegek nyugtatókat és altatókat kapnak, a fiatalember többet is, mint a többiek, mert neki még arra is nyugtatót kell szednie, hogy ne izgassa fel magát csak azért, mert ismét bebizonyosodott jelenlegi létállapotának megismételhetetlenül felesleges volta.

Blackstar HT-5

Egy fekete csillag tűnt fel az égen és a pancsoló farizeusok csupa libabőrösek lettek. A világ másik oldalán az aztékok szimplán azt hitték, hogy napfogyatkozás van, úgyhogy még száz rabszolgát feláldoztak élve a tollaskígyó istennek. A fekete csillag lassan mindenhol láthatóvá vált, ahogy a Föld beleszarósan fordult egyet a tengelye körül. Valamennyi égövben egy rövid időre teljesen felborult a bejáratott mikroklíma, a kígyók saját magukra tekeredtek, a napórák össze-vissza vertek, a pingvinek repülni próbáltak, a gazella nekiment fejletlen agancsaival a fűben döglő gepárdnak. Három napkeleti bölcs elindult eközben Betlehem felé, mert a közhiedelemmel ellentétben a csillag, amit követtek, nem sárgán maszatos hullócsillag volt, ahogy a legmodernebb német képes bibliákban ábrázolják (ahol egyébként Jézus is szőke és kékszemű), hanem fekete volt, és suhanása az égen csengő-bongó. Thálész és Püthagorasz fordultak egyet a sírjukban, mert azért a fekete csillagot ők sem tudták volna előre megjósolni, hiába a geometria ezerrel, mert azért ez mégis más volt. A három napkeleti bölcs csak hümmögött magában, hogy ejha, azért ez az ő saját csillagászaikon is kifogott, ehhez képest a Kába kő egy rossz vicc lehetett annak idején, nemhogy az irídium-dús meteorit, ami meg kipusztította a dínókat.
A fekete csillag látható volt 7 álló héten keresztül. Minden elsötétült és hideg volt, az emberek mégsem kergültek meg, mert szívük tele volt egészséges felhanngal. Az állatvilág, na, hát az megkergült, de 7 hét múlva lassan minden rendeződött. A 7 bő hét burjánzó termékenysége megkettőzte arra az évre a termékeny félhold átlagtermelését, minden férfinak 5 magömlése volt egy nap és a családok szépen szaporodtak. Az asszonyok libidója soha nem látott intenzitással szökött föl, az emberek inkább ki sem mozdultak otthonaikból, miközben a fekete csillag ragyogott az égen, s minden más csillag ragyogását elnyomta. A hajósok, akik közben kint voltak a vizen, főleg azok, akik már Héraklész oszlopain is túljutottak, pl. a derék főniciaiak, hogyha nem kapcsoltak idejében, bizony bús végük lett. Ám akik ügyesen a fekete csillag felé tájoltak, azok például Amerikába is átjutottak, így dobogott először „európai“ láb a később egy olasz fickóról elnevezett kontinensen, a vikingek ugyanis jól időzítettek.
A fekete csillagot azóta sokan a Teremtés újrabútolásaként interpretálják, egy időleges szervizelési periódusnak, naná, akkor jött le a Jézus a földre. A fekete csillag beleégett az emberiség tobozmirigyébe is, így ha majd eljön az antikrisztus is, mindenki rögtön felismeri, hogy éppen mi is zajlik. A fekete csillag adta az emberiségnek a pí-t, az aranymetszés és a Fibonacci számsort. A fekete csillag adta az emberiségnek a pentaton skálát is. Sok minden mást is adhatott volna, de ez sem kevés.
Amikor az ember felnéz az égre, talál olykor csillagtalan foltokat, melyek nem szmog vagy ilyesmi miatt vannak, hanem mert valószínűleg valamelyikben annak idején ott tűnt fel a csillag. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de minden bizonnyal a Föld és a Jupiter közötti réges régi bolygót is a feketecsillag térítette el a pályájáról, hogy aztán egy üstökössel találkozva darabjaira robbanjon, így biztosítva egy moderált elipszist a Földnek, megfelelő klímával, keringési idővel és fénnyel.
Igen sok mindent köszönhetünk a fekete csillagnak. Szerintem mindenki mondjon köszönetet érte.

Trial Of Caedmon

Vizsgázás van, bukásveszély, a hülyegyerek igába hajtja a fejét, Paul Van Dyk-ot hallgat, és azt hiszi közben, ez az egész elfelejthető, ezek a hetek, akár a sárga foltos alsógatyák még kimoshatóak lesznek valami csillámló mosóporral, hogy lehet majd kanonizálni, mint élményt, mint irói anyagot, hogy nem csak egy túlméretezett lyukazatú szitán pergett át, reménytelenül és feleslegesen, hogy jó keresztény módjára még el is lehet majd számolni vele, amikor a szadista szentek kérdezgetik, hogy ugyan, mit csináltál Te itt, 2009 májusa végén és júniusa elején, ugyan már, nem kell ezt titkolni, ugyan már, nem kell szégyellni, hogy esendő vagy, mint egy széttaposott cigicsikk, mert csak mi nem vagyunk esendőek, mi, a hibernált szentek, de te az vagy, még bennünk sem hiszel, nem hiszel a steril önreflexióban, nem hiszel abban, hogy mindez kimagyarázható lenne.
A városban mindenhol száll a nyárfa szösze, bele az orromba, a számba, a hajamba, a szemembe, a bölcsészlányok orrába, a szájukba, hajukba, szemükbe, bele a trefort kertes giroszba, amihez én még soha nem nyúltam és nem is fogok, száll itt óbudán, száll az astoriánál, száll mindenhol, azt remélem, talán valaki lehámozza majd rólam a rám tapadtakat, de nem, csak pelyhedzek hülyén a fehér izében. A hőség, mint egy hatalmas, átitatott tampon rátelepszik az agyamra és szivárog belőle valami nem jó dolog. Mint egy kiugrott kispap, oldal billent fejjel úgy teszek, mintha valami nagyon fontos elintéznivalóm lenne, mintha életek múlnának rajtam, közben ezt el is hiszem magamról, hogy múlik rajtam egy tőlem teljesen idegen élet, mely történetesen az enyém. Dől rólam a víz, fújtatok, mint egy kiolvasztott dinoszaurusz, a húrokon csúszkálnak az ujjaim, mintha csupa vajas lenne mindegyik. Az elemi hő kitör belőlem és visszaszivárog a pórusaimon, és az emberek inkább felállnak mellőlem a buszon, nehogy kigyulladjanak. Otthon az ember lerohan a pincébe és bezárkózik egy 2 perc erejéig a fagyasztóba, ott hűl a előpanírozott rántotthúsok és gyorsfagyasztott pizzák között, teljesen szétcseszi a fagyasztót, mert utána majd le kell engedni, de amíg kapargatjuk a jeget, addig is minden hűl, az entrópia nő, az ember alél, le, a spájz narancssárga padlójára, bele a jégtócsába, hogy mindezért megérte, úsznak el mellette a pizzák, naivan a sütőmeleg fantazmagóráikba burkolózva, pedig a hülyegyerek csak valami hideg csokis csókra vágyik, mielőtt belefagyna végleg az olvadó valóságba, mielőtt megdermedne a végső csodálkozásban, hogy milyen bonyolult egy jégkocka, milyen végzetesen kockázatos teljesen megállni, nem kilengeni többet.

A Tett 2.

Nem hagyhatom lezáratlanul a történteket, az injekciós bejegyzésem nem hatásvadász de amúgy fiktív élménybeszámolónak íratott, és be is kell vallanom valamit, azt, hogy a végén csak beinjekcióztam magamat, megvártam persze előtte, hogy a Comfortably Numb négyperces szólója véget érjen, hogy ha már többet úgysem élvezem, hogyha már az ebay-es profilom is ki van nyalva, megvártam, amíg véget ér, amíg David Gilmour elköszön a félájult lengyel közönségtől és azt mondja, hogy icc bín terifik, ezt mind megvártam és akkor. Nem hagyhatom lezáratlanul ezt a témát, magamat illetően sem, és pláne azért nem, mert pont műisége hatástalanította volna a sorsfordító pillanatot, azt meg nem akarhatja senki sem, hogy az emberi sorsfordulót csak úgy elmismásoljuk, hogy Gutenberg szépen kiönti az első betűit, odanyomkod egy-két bekezdést a bibliából és kész, megunja és otthagyja, hogy Heisenberg elkezd macskákkal álmodni de ez csak arra lesz jó, hogy otthon két csomag viszkaszt vegyen az egy szem cicájának, a biztonság kedvéért, ha netán egyszerre két különböző dobozban is feltűnne, hogy Jedlik összerak egy villanymotort és otthagyja a szertárban rohadni. Nem hagyhatom cserben az emberiséget, mert most íme itt ülök, a véredényrendszeremben ott kering a titkos szérum, és éppen megint a fájnöl esszémet kéne írnom, csakhogy lefulladtam másfél oldal után, vagy kettő után, mindegy, helyette írom ezt, helyette inkább a világot váltom meg, és muszáj az előző után egy második bejegyzés, egy felelet a válaszra, egy tükrözött arkhimédeszi pont, amit most szépen összekötünk és csak reménykedni merünk, hogy pont az egyenes lesz köztük a legrövidebb és legegyértelműbb szakasz.
A Tett után az Univerzum első reakciója az volt, hogy kezeim közé sodort többek között egy általam jó régen olvasott Lévinas-szöveget, benne az Én és a Másik egymásra utaltságával, hogy az a Bűn, ha a Másik számára közömbös vagyok, ha nem felelek a kérdésére. A Másik akárki lehet, a világ bármilyen kis sarka, akármelyik szereplője. Közömbös márpedig az emberi lény amúgy sem lehet, hiszen maga is a válaszadásban testesül meg. Olvasom a sorokat, ejha, valami LEDlámpányi csipogás azért érkezik a Gondviselés részéről, gondolom én, de rögtön arra is gondolok, hogy pont ettől fogva szarnom kéne az univerzummal folytatott metapárbeszédbe. Miért nem szarok bele mégsem? Miért kezd el egyre jobban fojtogatni az önreflexió? Talán elszámoltam valamit és a placebo-hatást rosszul kalkuláltam, hogy az egy csöppet nagyobb arányban volt jelen a szuriban mint kellett volna? Az persze egyértelmű volt számomra, hogy fizikai hatást amúgy sem szabad tapasztalnom, hogy valószínűleg egyetlen árnyalatnyit nem lesz színesebb vagy szürkébb a világ, és életlenebb sem, legalábbis ha idejében meghúzom a folyton kilazuló mikroszkópikus csavart dzsordzsó ármániról elnevezett szemüvegkeretemen. Vagy ha végre veszem a bátorságot a kontaktlencsékhez.
Jó, a Lévinas-szöveg maximum egy humortalan Univerzum pitiáner lépése lett volna. Jobbat röhögtem volna egy Konrad Lorenz szövegen, az tényleg viccesebb lett volna. Hogy sakkmattot adtam a beszorított királynak a lóval és az egyetlen paraszt, ami a második sorból hátra maradt, az pont velem szemben áll, hogy az lép egyet előre és szusszan a végén megadóan. Közben nézem a klaviatúrámat is, hogy mennyire idegen számomra, mennyire furcsák rajta a gombok, hogy minden betűnek van egy gombja, és ismét elővenném a régi emlékeimet, amiket már egyszer kipucoltam magamból és amik pont ebből kifolyólag már nincsenek is. Leszarom Lévinas-t, majd felhőtlenebb óráimban újból előveszem, több figyelmet is szentelek neki.

Hogy most akkor hogyan lehet mindezt összefoglalni? Ezt a blogot ugyanúgy a vak éterbe írom, a zenéimet a süket szféráknak próbálom beadni. Ha a vak, érzéstelenített kiskutya elpusztul, abból ő nem vesz észre semmit. Az injekció következtében egy vak kiskutya lett a homo sapiensből. Nincs szükség érzékszervekre, mert azok semmi érdemlegeset nem közvetítenek, nincs szükség félelemre, mert nincs mitől félni, nincs szükség nirvánára, mert az eloszlatott vágyak sincsenek már és az eloszlatás előtt se voltak, nincs szükség mennyre, mert túl sok benne a középszerűség, nincs szükség a pokolra, mert úgyis mindenki titokban oda vágyik, nincs szükség mámorra, egy szimpla húr megpengetése is mindent mozgásba hoz úgyis, nem kell az elmúlás, mert nem változtat semmin, nem kell a megszületés, mert persze az se tud újat mondani, a stílusra sincs szükség, hiszen a végén csak magát próbálja interpretálni, nincs szükség belső tűzre, mert az csak a behódolásról és a felpiszkált megaláztatásról szól, ahogy az ember felébred hűvös tavasszal a bukolika gecis díszletei közt, az apából fiú, az anyából kurva válik, és nem kellenek a finom, párnadús elvek sem, mert a homo sapiens-t odakötik a romantikus naplementében tűzre lobbanó stégekre a Balaton partján, így meg mindenki elhízik a szofisztikált zsigeriségtől, a hagyomány lila bársonyaiba burkolt erekciótól. Qed. Lehet, hogy mégis sikerült, lehet, hogy elkezdenek közeledni egymáshoz a szálak és a végén mégis lesz felelet a kérdésemre. A konklúzió az, hogy jelenleg még nem biztos hogy nincs, de lehetne. Egyelőre minden engem igazol. Az individuum szintjén sikerült a homo sapiens-t egy aprócska fokozattal meghaladni. Így van, ilyen pozitivista hozzállással konstatálom az eredményeket. Ez a pozitivizmus még egyértelműen a homo sapiens behatása, ám lassan kiveszik majd ez is. A végén nem fog érdekelni. A végén nem lesz érdeklés és törődés, hiszen semmilyen ismeret nem fog relevánsat nyújtani. Azt hiszem, jelenleg a felszámolsái periódus következik. Furcsa azért, hogy miért nem csak úgy kattant az egész, hogy zökkenhetett volna egyértelműen minden, hogy most sem kéne már írnom mindezt. Lehet, hogy egyszerűen csak vérvizsgálatra kéne mennem, van-e elváltozás, van-e valami patológiai különbség. Lényegtelen volna az is.

Kevergetem a mai napi harmadik kávémat, jó szarul sikerült összecsapnom. Az arcüregeim be vannak dugulva, amit arra használok fel, hogy egészen más ekvalizer beállításokkal, különböző fülhallgatókkal hallgatom végig a darabjaimat, van-e valami szembetűnő akusztikai különbség így.

Heti béna

Kellő önfegyelemmel igen nehéz írni. Hogy nem csak fröcsögi az ember a szart, hogy nem rohan ki magából, nem rúgja le magáról az áporodott szagú takarót, csak lassan hámozza magát, mint a gyaluval, hogy az illatos, karikába gömbölyödő nagyobb fareszelék puhán és rugósan kerüljön le a felületről, amikből aztán illatos karpereceket lehet fonni, hogy az ember csak módjával szabaduljon meg a szavak nélküli káosztól, hogy mégis szavakat faragjon belőlük, hogy így szabaduljon meg tőlük, felfedve az alattuk pulzáló dolgokat. Az ideális az, ha az ember tényleg csak rétegesen feslik föl, mint a hagyma, és a spirálokba görbülő foszlányokkal mások majd tudnak vidáman hullahoppozni, vagy éppenséggel karkötőt tudnak fonni belőlük. Az ember legalább erre legyen jó és ne csak összeomoljon egy kupac szarként. Minderre persze még képesnek is kell lenni valami egészen homályos indítékból, pedig ilyenkor már rég tök mindegynek kellene lennie mindennek.
Megy a Bruce Dickinson, nekem fáj a torkom, a gyomrom, a fejem és a szemem. Az izomláztól a két karomat még mindig nem tudom kinyújtani egyenesen. Mintha a füleim is kezdenének tropára menni, alig hallom már az ájpodos fülhallgatómat, ám gyanítom, hogy inkább az kezd elszaródni, először a basszus, utána a középtartomány hal ki belőle a legprecízebb módszerességgel. Nem baj, a hülyegyerek még ellesz vele egy évig, még szerencse, hogy van az ájpodján másfél hónap zene, mert egyébként nem ismeri föl itthon egyik gép sem, hiába próbálkoztam többféle kábellel, nem baj, ellesz a zenéjével, van mit hallgatni a hülyegyereknek, pedig szeretnék már egy csomó mindent letörölni róla és mást is rárakni, de már igazából engem sem zavar, hogy mindössze 4 számot pörgetek rajta körbe és körbe. Például nincs rajta Larry Carlton, 3, Bruce Dickinson, új Buckethead, új Prodigy, BB King, Hurt, In Flames, Mastodon, Greg Howe projektek, Tetsuo Sakurai, Stevie Ray Vaughantól egyetlen másodperc sem, Volbeat, Sevendust, Limp Bizkit, Liquid Trio Experiment 2, Aretha Franklin, Glass Hammer, Omnium Gatherum, új Diana Krall, Drowning Pool, a Pink Floyd Delicate Sound Of Thunder koncertfelvétele, Ozzy Osbourne jó minőségben és az új Samael album sem. Nincsenek rajta mp4be konvertált filmek és koncertfelvételek sem. A hülyegyerek azonban türelmes ahhoz, hogy egy újabb ájpod-huzavonát legalább 1 évvel még elhalaszthassunk.
Az összes Shakespeare tragédia közül legutolsónak tehát az Othellót olvastam el, és miközben értékeltem a husi monológokat, könnyesre röhögtem magam az egészen. Ehhez most nem tudok véleményt hozzáfűzni, ez van. Belőle írom a fájnöl esszémet, legalább addig kéne moderálnom magam.
Most viszont bejött a Vangelis és a Beaubourg, lehet lazítani a kurva életbe. A pléjlisztben ezután majd a Monastery of La Rabida fog következni, addig még azonban van negyven percem ebből a számból, és ezt most kivételesen megnyugtat, hogy lehet ilyen hosszú számot írni azért. Mostanában egyre több kórusművet is és gregorián szart töltök le, lehetőleg azokat is kórusra. Imádom a kórusokat, van azért hatása mondjuk 50 emberi toroknak, mondjuk egy kibaszott nagy katedrálisban, tonnányi kővekkel és az akusztikával, nem úgy, hogy a mididobozomból próbálom életre kelteni őket a Jean Michel Jarre-os számomhoz aláfestésnek.
Voltam tehát StickMen koncerten is, az idei éve első (!!!) koncerjtén, Tony Levinnel és a chapman stickjével, volt ott polifónia és jó kis basszus. Kellett végre, főleg, hogy a debreceni Jarre csak kimaradt. Februárban a Volbeat is. Semmire nem mentem el, így is mi mindent fogok még kihagyni. Istenem, pedig ezek a koncertek már tényleg a zenehallgatásról szólnak, élőben, kristálytiszta hangzással, elképesztő felszereléssel adják vissza az albumon lévő számokat élőben + a megismételhetetlen imprók. Nem mondom, útban az a38hoz igencsak csábított a zöldpardonból kiszűrűdő magyaralterpop koncert, ami éppen elkezdődött vagy még csak hangoltak. A Tony Levinre volt jegyem és kész.
Az ebay-accountom hamarosan frissülni fog, képekkel a csillogó gitáromról és egy moderált árcédulával. Hogy melyik szerencsétlen veszi majd meg azt nem tudom. Lehetőleg egy hülye bolgár vagy lett. Azok soha nem fognak elérni utána, hacsak nem szabadítják rám a maffiát, amire azért számítson az ember.

Ütemezett válság

Azt hiszem immár végleg letészem a lantot. Eljutottam abba a tipikus kiégési fázisba, hogy a gitározás örömöt nem, csak idegességet okoz, ha megnézek egy Joe Satriani klipet, abból nem ihletet, csak még több idegességet szűrök le, hogy végül is innentől már mindegy. Támogatás alapvetően nem érkezett még soha sehonnan, csak hagy mindenki szerencsétlenkedni, hátha belefárad a botfülű hülyegyerek. Hát belefáradtam. Kiszúrjuk a szemét egy százhúszezres gitárfelszereléssel és megsimizzük a kis buksiját, hogy jól van, ötös bizi mellett hagyunk téged izzadni görbenyakú gitárod felett. Ingyenes tandíj mellett beszedhetsz néhány rossz jegyet is, ezt már megszoktuk tőled, végül is nem lehet mindenki baromi okos. A gitárcincogásról is ugyanúgy le fog szokni, mint minden másról, mint a piti versírásról, a regényírásról, a fotózásról és a piti ávékázásról, a számítógépezésről, szegény gyerek, csak megél majd valamiből, lehet, hogy még angol tanárnak is felveszik egy idegennyelvi központba, ott majd a bruttó háromszázezres gázsijából csak nem hal már éhen, ha éhen is hal, az már a kormány hibája lesz, mert elcseszte generációkra előremenőleg az egész magyar gazdaságot.

Hiába nincs fantáziája, hiába csesződik még úgy, akár egy amatőr, kivenni a gitárt a kezéből nem érdemes mert csak bőgni kezd, tizenkilencéves gyereket meg már mi se pofozunk, rúgdosni pláne nem rúgdosunk. Annyira persze azért nem buta, csak átlagos. Végül is szinte mindenki átlagos, úgyhogy ezzel nagyobb baj nincs is, reméljük nem is lesz a későbbiekben sem.

Könyököl az ember, két hüvelykujját belemélyeszti a szemüregeibe. Előttem a mac-es klaviatúra teljesen idegennek tűnik. Ilyenkor döbben rá az ember a dologiságára, hogy a jelenlegi pillanatban lévő önmagának semmi köze az évekkel ezelőtti pillanatihoz. Az ember ganézni kezdi az emlékeit mert nincs rájuk már szüksége, ezek is idegesítik csak.

Hálistennek megvan még a nyár folyamán megnyitott Ebay-es oldalam, úgyhogy egy jó háromnegyed éves késéssel, de kiárusításra kerül a felszerelésem. Ha beizzítottam a Canon 40 D-nket és a rozsdás hangszedőkön kívül mindent körbe fényképezek a gitáromon, egy jó kis magánakció keretében még egy nemzetközi ügyféllel is üzletet köthetek.

Rövid elmélkedés a konvex nőkről

A szögletes testű nők és lányok minden ízükben az utódlétrehozás nemes feladatára vannak finomra hangolva. Teltség és humortalan feszesség jellemzi mindannyiukat, szögegyenes haj, csemperopogtató tűsarkú, felhangdús alt hang és nehézkes hangsúlyozás. A nyelvük is, gondolom én, azért marad mindig elöl a szájukban, mert nehéz, húsos, készen kell álljon, ha másra nem, a csókra. Az arcuk némileg szadomazo beütésű. A legkézenfekvőbb jellemvonásuk azonban, hogy zenét utoljára húsz éve hallgattak. A tizenhét évesek is. Nem szabad magad lejáratni előttük, mert sokszor reménytelenül okosak is egyben, rövidke pszichoanalízissel darabokra szedik az ártatlan költő-lelket. Táncolni nyilván nem táncolnak – és nem csak a zene hiánya miatt nem. Mert azért az alap döbögés, a magzatrúgdosásos ritmus megvan bennük, egy közepes tempójú house zenére simán ringatnák magukat. Csak annyira súlyosak, még a legkarcsúbbak is olyan vasbeton jellegűek, hogy kár lenne a padlózatért, kár lenne a szarrá alázott táncpartnerekért.
A minap találkoztam egy ilyen lánnyal, a mellkasom kis híján beroppant a súlytól, a komolyságtól és legfőképpen a szánalomtól, a szánakozástól ahogy benne a humorérzék teljes hiányát tapasztaltam. Nem mintha nem lett volna vonzó ez a csaj. De az ember elfárad a nehézkes lélegzéstől. Elfárad a termékenységi kultusztól és a fojtogató kötelességtudattól. Paradoxon ugyan, de az örökös naturalizmus bizony embertelen, zsigerekig személytelenítő. A nyelvemen volt, ott egyensúlyozott, de bizony a halálos trapézmutatvány közepette le is zuhant és meghalt a bárgyú kérdés, hogy akar-e a káefcében kajálni. Az mi? Jó, akkor megyünk haza mindketten, mindketten a saját otthonunkba, hogy final essay-t írjunk. Ja, hogy ő koleszos. Akkor hova sietsz, kiscsibe?
Ilyen vasbeton-kompozitot már régen tapasztaltam ilyen közelségben, mondhatnám: lélegzetvételnyi távolságban. Amikor félig lemaradva mögöttem hasogatta az E épület negyedik emeleti folyosójának padlócsempéit, már a halálfélelem kerülgetett, hogy beletapos az akhillesz inamba, hogy valami torz Z alakba fogok rándulni akkor, és hogy úgy maradok, betonná dermedt görcsben. Ilyesmi szerencsére nem történt. Ugyanabba a liftbe mindazonáltal nem szálltam vele.

Már a fél Shakespeare-életművet kiolvastam, akarom mondani, daráltam le egy szűk hét leforgása alatt. Hiába, halálosan untat. Halálosan untat egyrészt a nagy felhajtás Shakespeare körül. Elhiszem, hogy eredeti meg minden, de akkor is. Lehet, hogy a drámákhoz még fel kell nőni. Ezt már a magam részéről nem garantálhatom. Mindenesetre a komplít vörksz ov séjkszpíör fele abszolválva vagyon. A vízkereszten és a szentiván éji álmon kívül komédiát nemigen tartalmazott ez a fele. Készül a fájnöl esszém Othellóból. Egészségemre.

A kis élesztőkocka itt van még a leptopom mellett, kínjában az ember azt markolgassa. A szubjektív tragédia potenciálisan egy élesztőkockában is ott leledzik hát, csak szépen ki kell hámozni belőle. Ez egyben a tökélyre fejlesztett animizmus a részemről. Hogy oltárt emeljek a 6os hosszabítómnak, már csak idő kérdése. De ott tartottam, hogy élesztő kocka. Még szerencse, hogy az ember feltalálta az élesztőt, hogy mindent ilyen ízlésesen fel tud puffasztani, hogy nem a tömény tésztán kell rágódni, hanem van a kajában valami légies, valami nyomkodható és magát az élesztőt úgy nyersen még markolászni is lehet. Aki lemaradt róla, azért markolászom, mert a soha meg nem érkező PRS gitárom nyaki hangszedőjének pont olyan puha és zamatos-krémes hangja van, mint mondjuk egy élesztőkockának ha már jó ideje ki van véve a hűtőből. Írhattam volna pudingot, zselét, vajat, vajkrémet és még sok mást, de az élesztőkocka a legpraktikusabb. A PRS gitárom nyaki hangszedőjét még egy gibzon nyaki burstbucker-e sem tudja, hálistennek, überelni. Mér tudná? Azért, mert még mindig az ötvenes évek tekercselését alkalmazzák benne? Azért mert sikerült levédetni egy tökéletlen technológiát és rá egy ipart építeni? Nekem mindenesetre marad a friss élesztő. A keményítő ellenére nem is ragacsos tőle a kezem.

Képzelhetnénk, hogy a nyaki hangszedőt próbálom demonstrálni egy szögletes lánynak. Vagy igazából csak konvex. Egy konvex lány nem feltétlenül értékel egy dús hangszedőt. Pedig ha a hangszedő dusságát a kebléhez hasonlítanám... akkor meg egy pofont kapnék, mert azt nem én fogom szopizni hanem a gyerek. Taf lak, mondaná a köcsög angol miközben széttárja a karjait.

Sok mindenről pofáznék még, de most igen elfáradtam, és amikor gigantikusakat ásítok, akkor valami régi gyerekkori emlékképzet kapcsán letűnt köptetők ízét érzem a torkom mélyén. Valami levendula aromás izé csak meg van keseredve. Ez most akkor a fogkrém? Nem hiszem, nem hiszem hogy még sokáig kíváncsi lennék rá.
Egy utolsó Jean Michel Jarre, utána fekvés.

A Tett

Egy 6 oldalas, sűrűn szedett irodalom háziesszét kéne most gépelgetnem épp.

Helyette inkább a totális individuumba vetett hitem relevanciájával és a megtestesített főhős szerepével kísérletezgetek sterilizált laborkörülmények közepette, itt, Budapesten, május elején, a közelgő vizsgaidőszak nyugis posványvizében. Közben Shakespeare-t olvasok, lehetőleg a tragédiáit, és szépen jegyezgetem fel magamnak, hogyan és miként buktak el a különböző hérosz-modellek. Mindenféle lehetőséggel kísérletezgetek, mindenféle tantétellel és pszchikai algoritmussal, emberismeretem határvonalán állok most, az abszurdumba vezető vaskaput döngetem egy oroszlános kopogtatóval, pont olyannal, amit a netpincéren is mindig megírok a megjegyzés rovatba, hogyha jön a fess futárfiú, az istenszerelmére csak ne zúzza ripityára az ajtót vele, ne szakadozzon fel a csempe az előszobában, ahogy dördül az a kurva kopogtató, mert kívülről alig hallatszik belőle valami, de a lakásban mindenki szívrohamot kap. Minden eddigi tudásomat bevetem, hegeli vakmerőséggel fordulok a nagy kérdés felé: az ember önpusztító-e, az ember megtalálja-e az értelmét a kézenfekvő és profán levésben, vagy csupán a folyamatos ismeretlen, a kínos tökéletlenségek és a folyton felfeslő identitás az, amivel elszuszakolgat élete végéig? Vagy lehet teljesen lenni, „csak“ lenni, semmi másért, a teljes tökéletességben, humanitásban, önszeretetben? A tökéletes szabadsággal lehet-e bármit kezdeni? Nem mintha ezek a kérdések most jutottak volna az eszembe, a második kamaszkoromat jóval meghaladva – mondanom sem kell ez borzalmasan ciki volna.

A végső, végtelenségig sterilizált párlatot pedig szeretném leszűrni, kis fiolába gyűjteni és a végén persze belepumpálni valamelyik erembe a kezemen. Jelenleg az injekció előtt utolsó, felfüggesztett és pattanásig feszített pillanat küszöbén állok. Most fog eldőlni, hogy létezhet-e olyan totális ember, akit csak az individuum tölt ki és aki ennek ellenére nemes egyszerűséggel még túl is éli magát. Az egész emberiségre és minden eddigi erkölcsfilozófiai szokására mernék végső csapást, minden vallást megbolygatnék (na ez most tényleg milyen jé??), ha kiderülne, létezik az übermensch, aki nem tarol le másokat, aki nem felsőbbrendű a szó klasszikus értelmében, csupán képes tökéletesen egyedül is értelmet találni az életében, nem kell hozzá társ, társadalom, isten, múlt stb. Ha kiderül, hogy létezik ilyen, akkor az emberiség egyedfejlődésében is új fejezet nyílik. Nem azt akarom mondani, hogy így még pluszban boldognak is kellene lenni mellette. Nem kell. Mi a boldogság, kérdezhetné ugyanis a klisékkel dobálózó önjelölt szabadbölcsészhallgató mondjuk a Pázmány bétékáról. Annyi az elvárás csupán, hogy az ember minden pillanatában legyen tudatában saját, minden másba beleszaró szabadságának. Ez itt már rég nem egzisztencialista okoskodás, kéremszépen. A kulcsszavakra reflexből lecsapó álfilozófusok ne kommentálják ezt a bejegyzést ha lehet, a végén csak mindenkinek megfájdulna a feje.

Itt állok tehát, a kis injekció a végső igazsággal itt van a kezemben. Az önjelölt drogosok is kíméljenek. A mellékhatást sajnos nem tudom elképzelni. Robot leszek talán, a legrosszabb esetben isten. Esetleg az idő szűkül össze számomra, véletlenül kipottyan az algoritmusból a profán, és ami majd lezajlik nem lesz más, csupán egy középszerű, fércelt görög tragédia, amin majd mások fognak meghatódni és nem én, így persze az egész banalizálódik számomra, csak egy szaros show leszek. Az is elképzelhető, hogy a sarkaiból kiforgatott univerzum és isteni terv áll majd bosszút, mondjuk rögtön kinyír. Ha van egy kis humorérzéke, talán ámokfutást rendeztet velem, mégis kárt fogok tenni mindenkiben és így ezopuszi tanulság válik belőlem. Ha a gondviselésnek még több humorérzéke van, mindezt nem tanmeseként fogja fel, hanem egy klisédús epizódnak a nagy Plan-ben. Számtalan lehetőség kínálkozik tehát arra, hogy jól elszúrjam ezt az egészet. Ha azonban mégis hat a szérum, akkor én leszek a világ legfüggetlenebb, legkikezdhetetlenebb és egyben legérzéstelenítettebb embere. Az evolúció csúcsa is egyben, akit persze néhány kevésbé kifinomult és kulturált társadalom rég istenként is tisztelhetne, egyedül a mai katolikus bürokrata rendszert nem tudnám megdönteni, az iszlámoknak meg ott van egy több tonnás meteorit, amit tapperolnak.

Remélem hát, hogy minden Kedves Olvasómban pattanásig feszülnek az idegek, hogy a paraszimpatikus folyamatok egyszersmindenkorra leállnak mindenkiben. Ennyi lelki támogatásra azért még nekem is szükségem az ilyen sorsfordító pillanatokban. Attól félek, lehet, hogy nem is merem megtenni. Lesz-e utána például zene? Vagy kreativitás? Mert azért valljuk meg, ha visszafelé tekintve szemléljük elfuserált életünket, a lejárt idő bizony szépítve tálalja fel azt, úgy érezzük majd, hogy a bizonytalanság varratait mégis elég kényelmesen fonogattuk. Kivéve ha nagyon embertelenül bánt el velünk a világ. Ha mondjuk vak kiskutyaként halnánk meg, abból észre se vennénk semmit. Szóval az utónyári, megállapodott hangulat keveseknek adatik meg, de mondjuk lehet, hogy számomra nem pusztán lehetőségként lenne adott, hanem be is következne kőkeményen, iszogatván a bort a hűs pincében, nézni a naplementét, belehugyozni utoljára a Balatonba.

Valóban meggondolandó, ha most beinjekciózom magam, nem lesz többet művészet. Tény, hogy elég sok elfuserált művet csinálnék és a végén még lehetőleg rajtuk keseregnék. Hitelesebb tehát, és akkor ez legyen a végső konklúzió, ha tesztalanyként mégis csinálok valami eredetit. Hogy utána már ne fájjon, ha eredeti vagyok vagy hogy nem.

Pszichoanalitikusok is kíméljenek. Nem menekülök sem a gátlásaim, sem a nagybetűs Ismeretlen, sem az Ismeretlen következtében érzett paranoia élménye elől. Ez tiszta teszt, laborkísérlet, a csöppnyi ampullát masszírozgatom most, benn gomolyog az Élet Értelme. Az, hogy lehet-e értelem nélkül élni. Douglas Adams például egy jó író volt, és ő elintézhette azt, hogy amikor a főhősei a Galaxis Útikalauz stopposoknak sorozat valamelyik könyvében eljutnak a világ végére, ahol egy nagy hegyre felfelé menet meglátják majd az élet értelmét, azt olvassák csak, hogy „Sorry For The Inconvenience“, vagyis ez lenne a Teremtő utolsó megjegyzése az egészhez. Douglas Adams, isten nyugosztalja, bár szerintem agyonütne, ha ilyet mondanék neki, és persze ha élne még, megtehette azt, hogy ezzel elintézte az egészet. Ő írt, nem ítélkezett. Én csak mellékesen írok, nekem ítélkeznem kell. A második kamaszkor után az embernek édesmindegy. Az ilyen kísérletbe eddig az emberek szimplán csak belehaltak. Nem volt mögöttük kétezer évnyi kultúra, tény. Az is megfontolandó, hogy a mostani begyorsult világ első egynéhány szakaszában pont elhamarkodott lenne a kísérlet, főleg, ha már most látszik, hogy mennyi mindenben van még potencia. Mindazonáltal az ember nem változik. Csupán ez vigasztal, hogy most viszont változhatna.

A tű fényesen csillog. Lehet, hogy nem történik semmi, lehet, hogy az univerzum csak kicseszett velem, és amit befecskendezek, az víz, mert poén, hogy pont az éltető elemet nyomom be magamnak, hogy a sok absztrakció csupán az ősi képletig vitt el engem, hogy H2O. Hogy oldott oxigén, fúzió, alapelem, hogy ez az univerzum mégis csak zárt rendszer, hogy nem lehet függetlenül és büntetlenül lebegni benne, mert közeg kell, és hogy hova szarjon az ember. Bekaphatja a rakétaelv, az örökmozgó, a hőtani alaptörvény, bekaphatja mindenki, a végén az univerzum jót röhög majd, hogy hát az öntudatra ébredt intelligencia csak erre volt jó, pedig még mennyi minden rejlik az életben, hogy ennyire hülye legyen valaki, a világ legértelmetlenebb kérdésére keresi az antiválaszt, arra keresi a választ, hogy miért. Hogy valaki tizenkilencévesen még csak itt tart. Tényleg szánalmas.

Az univerzum, nem mellékesen szólva, még ezt az önreflexív vajúdást is eljátszatta velem. Eljátszatta velem azt is, hogy mégsem vagyok képes csak úgy beadni magamnak egy sok gonddal és odafigyeléssel kinyert szert, hanem ezt saját magamnak, mint egy elidegenített Másiknak, még el is kell magyaráznom. Nem beszélve a Kedves Olvasóról. Már innen elvesztettem az egészet. Ám mindez mégis csupán addig tart, ameddig teljesen független leszek, amikor már hülyén fogok vigyorogni a világba, élvezem az életet és nagyjából mindenbe beleszarok. Nem fog érdekeleni a dramaturgia, a stílus, a kérdések, az absztrakciók, a zsigerek, nem fog igazán érdekelni semmi, csak teszem a dolgomat, közben lehet, hogy ezzel segítek valakin, lehet, hogy mindenkinek csak ártok majd, és lesznek emberek, akik kötelességüknek tartják, hogy megmentsenek, lesznek, akik téríteni akarnak, lesznek, akik megaláznak, és lesznek feltörő, artikulálatlan anyai érzelmek, akik gondomat akarják majd viselni. Nem leszek bárgyú, az anyai érzéseket elfogadom, az engem megalázni próbálóknak megpróbálom szépen kitaposni a belét. Kívülről semmi nem látszik majd. Nem fog érdekelni, ha emberek születnek körülöttem, nem fog érdekelni, ha történetesen meghalnak. Nevetni fogok a jó poénokon, de visszaemlékezni nem fogok egyre se. Lesz humorérzékem, amikor éppen más dolgom nincsen. Fogom habzsolni az életet, ha módom lesz rá. Mindössze az ösztönök fognak a szememből szépen kifakulni, és mindenki érezni fogja a fogközeimből felszabaduló kriptaszagot. Meg ilyen költői sem leszek már. Szóval értjük.

Azt hiszem elég megható mindez eddig is, abbahagyjuk tehát a memoárkodást. És most... tettre fel.

Fitt

Végre lejött a Larry Carlton diszkográfia, végre hallgathatok egy kis jó zenét, istennek legyen hála. Rajta kívül rendszeresen pléjbekkelődik még a 3 (Three) és persze a Cynic is, készülök a Dream Theater koncertre, ott a Cynic lép fel előzenekarként. Sőt. Ajkaim közül akár káromkodásnak is hangzanék, de a Cynic bizony nagyon sok tekintetben lekörözi a DT-t, dalírás, szöveg és vokálok tekintetében. Imádom. Július 1., Papp László, az élő zenei orgazmus estéje.

Az írlikőrös palack sötét üvegén méteres hosszúságúra nyúlnak az ujjaim valahányszor mondjuk a hosszú ő felé nyúlok, mint például likőőőőr, itt gömbölyödik a klaviatúra mellett ugyanis. Szóval ez is egy élmény, helyezzünk el jól egy fekete palackot a szobánkban és szórakozzunk rajta. Csíkos póló van rajtam egyébként és tökre úgy nézek ki mint egy infantilis matróz. Közben az ember a 3-től a The End Has Begun-t hallgatja és ráébred, hogy mennyi zenét nem hallott még életében, és hogy mennyit nem is fog a kurva életbe. Larry Carltonról nem is beszélve. Róla most nincs is erőm.

Tegnap elhatároztam, hogy rátérek az egészséges életmód taoista Útjára. Ezentúl gyorséttermeket tekintve csak KFC-be fogok járni. A zsíros mekdonáldzos szar immár a múlté, és igen, én fogom venni a fáradtságot, hogy az Astoria helyett nagy szívások közepette elbuszozzak a blahára és onnan végig villamosozzak a király utcáig. Ott kivárom a soromat, a soha el nem apadó sort, ahogy az unott pultoslánykák löttyedt csuklókkal turkálnak a párás üvegű sültcsirke-terráriumban, hogy kihalásszák onnan a stripset és a hotvingzet, várom minden alkalommal, hogy a terézvárosi cigány nagymamák lealkudják a twister menü egész világra érvényes egyenárát, mert ugyanannyiba kerül a twister Szingapúrban és Kentuckyban is, mint a királyutcai káefcében, hozzáigazítva persze a helyi árviszonyokhoz, csak erről a cigány nagymama nem tud semmit, mert a szatyrában ott van a maccsos csirkecomb a porontyainak, de hogy az kábé harmadába került a káefcés vödörnek, hogy itt átverik az embert, kikapják a szájából a csontot is, hát ki, bazmeg, ki, én meg közben sírni kezdek, telesírok egy káefcés vödröt, ott úszik a sós könnytengerben az összes csípős csirkeszárny, és hogy mindezt miért, hát mert az ember nem akar meghízni a duplasajtos mekrojáltól. És mindig kérek salátát, és kóla helyett ásványvizet iszok, és a húsvéti csokirakomány felét már el is pakoltam jobb időkre, hogy majd ha évek múlva a tojáslikőrös csokitojásaimra rátalálok a gardrób alján, elégedetten kapirgálhassam róluk a kicsapódott kakaóvajat, hogy véget ért az egészségtelen életmód, haha, én pedig fitt vagyok, mint még soha, és hogy ennek köszönhetem adóniszi testemet is.

Lassan véget ér a 3 album. Minden kedves olvasómnak ajánlom, hogy izzítsa be a mikrotorrentjét és halásszon magának egy tisztességes 3 diszkográfiát is. A Larry Carlton mellé.

A minap bent voltam életem első reneszánsz angol irodalom előadásán. Egészen érdekes volt, annak ellenére persze hogy semmi újat nem tudott mondani, többek között azért, mert ugyanazon a héten hétfőn szemináriumon ugyanebből a tárgyból ugyanezen téma kapcsán már mindent elmondtak. Ám egy hajnali fél tizenegyes gengbengeléshez kíválóan alkalmasnak bizonyult, a buszon befelé, mint egyébként minden hajnali buszozáskor, David Gilmour-t hallgattam, mégpedig a gdanski verziót, a Great Day For Freedom-öt meg ilyeneket, hogy amikor egy-egy szép szóló véget ér, én úgy érezzem, van még értelme az életnek, hogy nem hülyék az emberek annyira, hogy nem szakad rám az ég, hogy nem omlik be a batthyányi tér, hogy nem válik medernyi húgy a Dunából, hogy létezik még kommunikáció, vannak azonos vércsoportú emberek, vannak az embernek rossz napjai amiket még csak szégyellni sem kell, hogy vannak, akik tartják az embernek a fejét hányás közben is, hogy egyébként pont aznap érdemes volt felkelni. Véget ér a High Hopes slide szólója és gyakorlatilag még a beton is értelmet kap a lábam alatt. Kell az ilyen. Géza barátunk, a nagy Chaucer-fordító, nem is annyira hülye mint amilyennek kívülről gondolná az ember és amilyennek szerintem gondolja is az emberiség nagy része. Benyomtam egy (egészséges) gyros-t a sztárkebabban és ismét elmentem kipróbálni a PRS-emet, mert most úgy udvarlok ennek a hangszernek akár egy tüdőgyuszis, hallotthalovány, nyomoréklelkű skandináv romantikus, gondol itt az ember Kierkegaard-ra. Következő alkalommal otthagyok neki egy szolidabb virágcsokrot a Hangszercenterben, a vitrinje előtt. A szép az, hogy az ottaniak sem fognak hülyének nézni, mitöbb, egy húsosabb könycseppet szépen mindenki elmorzsol a szeme sarkában, persze csak titokban, nehogy rácsöppenjen az egyik erősítő elektroncsövére, hogy aztán a sós izétől szépen szupravezetővé váljon az üvegburok és bedurranjon az egész mikor valaki épp egy Larry Carlton vampolásra próbál imprózni. A vitring plafonjából elővillanó szalonégők is hunyorogni kezdenek majd a wagner-kalbierű tragédián, hogy mindössze egy centi vastag, törésálló, beriasztózott üveglap állja útját a két szerelmesnek, ehhez képest a rómeóésjúlia csupán felvizezett bulvár szar, amit az ember nagymamája olvas esténként, miközben az újraültetett otthoni kaktusztelep feltámadására vár, de van annyira kótyagos, hogy a barátokköztöt nem találja az écsbión. Apropó Shakespeare... aki azt hiszi, hogy a mai angolok nem értik a Shakespeare korabeli nyelvet, azoktól megkérdezem, hogy a mai magyar átlagpolgár vajon ért-e bármit is az Arany-féle Hamlet-fordításból? A szavakat biztos. Hogy vérnősző barom? Mindegy. Ez most felesleges kirohanás volt.

Az ember sétál a metróhuzatban, azt hallgatja, hogy these iron bones, mert ezt énekli a 3, és valaki elkezd szólózni, az ember pedig megpróbálja hajlítgatni a könyökét, de az nem hajlik, merthogy még súlyzózni is elkezdett két 10 kilós acélsúlyzóval, hogy fitt legyen bazmeg, és beállt az izma és az ínhüvelye. Ebből nem lesz szóló, ennyit már most konstatálhatunk. Eszi az ember a gyrosát és valahogy eljut a liszt ferenc térre, leül az ady szobor mellé, ott majszol, hallgatja az andrássy út moraját, a sznob újgazdagok épp egy négyajtós Maserati-t raliztatnak, egészségükre, mert a te egészséged megvan, nem a faggyas borjúhúst kérted a giroszba, hanem a csirkét, és sok zöldséget kértél, és akkor most innen kéne hazadzsoggingolnod, de nem teszed, azt már nem, ahhoz bizony tüdő is kell, de a te tüdődet beaprították savanyú vetrecének, hanem csak korzózva eljutsz az oktogonig és merengsz az élet értelmén, ahogy az éppen nincs.

En attendant Godot

Akárhányszor elmerengek, akárhányszor elmerülök a mekbuk akvárium-tisztaságú monitorában, és kicsit folyatni hagyom a szememet, ilyenkor belepréselődik az állam a tenyerembe, az államon a sörte meg a bőrbe. Mikor felocsúdok, a tenyerem olyan lesz, mint egy fincsi szezámmagos hamburger-zsömle negatívja, porózus és idegesítő, érkezik rá a fény valahonnan, a kis gombostűfejű árnyékbuborékok behúzódnak a kis jukacskákba. És pont ebben a pillanatban támad fel bennem a főzési ösztön.

Lemegyek a konyhába főzni. Vagy sütni, most mindegy, az én szótáramban a grillezés is főzésnek minősül. Elkezdek tésztát gyurni, lisztből, vízből, élesztőből és tojásból, és addig pancsolok ebben a nyúlós masszában, amíg tészta nem lesz belőle. Valljuk meg, a tészta hidratálja a kezet, és sokkal több haszna van, mint mondjuk agyagot lapátolni, ráadásul nem is tésztás¬-finom agyagot, hanem ezt a köves szart, amit nekem kellett, szóval én inkább csak meggyúrom a tésztát, mert zsömlét akarok főzni, olyan szezámmagosat, mint a bigmek. Persze vállalkozásom így is kudarcra van ítélve, olyan jó szezámmagos, mint például a tenyerem visszafelé, ez a zsömle nem lesz. A konyha, mint az emberiség ősi agorája, a communitas gyülekezési helyszíne megnyugtat. Pelgrim sparheltünk csillog-villog a maga idilljében, és szép is valóban, csakhogy nem működik, legalábbis úgy nem, hogy ne égetné le a szőrt még mindig a kezemről. Élvezem, ahogy mint egy asszonyállat, süröghetek és foroghatok, hogy majd ha ténylegesen megnő a hajam és vállig fog érni, akkor az majd csapkod a vállam körül, és én addig pörgök, amíg rám nem csavarodik a haj és meg nem fojt. A hűtőt a légkondi pótlásaként kinyitom, ügyet sem vetve a hőtan alaptörvényeire. És valóban, az első pillanatokban a nyakamra híg joghurtként rácsorog valami iszamos hideg, hónapos tejek aromája, közben kiveszem a laktózmenteset egy kis írlikőrös koktél kedvéért. A kenyérsütőgépbe behajigálom a zsömledarabokat, hogy hadd süljenek, én már leszarom. Tényleg leszarom, mert azért valljuk meg, a konyha is idegesítő az első öt perc után. A sörtenyomok a tenyeremről rég eltűntek, beállítom a kenyérsütőgépet háromszáz vattra, hogy szenvedjen csak a zsömlékkel órákig. Főleg, ha úgyis összesülnek egymás hegyén-hátán.

A kezem azonban hidratált az élesztőtől. Legalábbis zsíros. Az élesztő, az bizony olyan ízes, mint egy a nyaki hangszedő krémes hangja egy Nád Kovács Pál féle gitáron. Finom habos, omlós, tele kivehetetlen és mégis selymes foszlányokkal, mint a finom föl a tejben, vagy a pudingba engedett csokicsíkok. Ha már Paul Reed Smith gitárom nem lesz, legalább egy élesztőkockát ideteszek a megbukom elé és akkor ha majd nagyon kínoz a hiány, legfeljebb belemarkolok, papíron keresztül, szépen belemarkolok az élesztőkockába.

Az élet egyébként pont olyan kilátástalan most számomra mint a Logic Pro 8-ban a midihangsáv EVOC 20 TrackOscillator filter-modul kezelőpanelje. Az ember néz előre, megtekerget néhány potmétert és csak homályosan meri remélni, hogy az ilyen kis buzeráló mozdulatoknak lesz még némi relevanciájuk. Nem lesz, súgdosom magamnak, az istennek sem lesz. Lelki szemetesládának kiválóan alkalmas vagyok, ráadásul én szelektíven dolgozom fel a lelkihulladékot, utána komposztálok és végül újrahasznosítok. Ez most azt jelenti, hogy belém ugyan lehet szemetelni, de a sok búbánat valamilyen amorf kiszerelésben úgyis visszakerül az élet körforgásába – rajtam keresztül. Nem tehetek mást. A búbánat nem veszik el, csak újrahasznosul. És nem is tehetek mást, most látom csak be. Az ember betanul egykét finom receptet, mint például a zsömletésztáét, azokat sütögeti....

...én meg közben lerohantam, mert a zsömléim bizony apró, szenes félholddá sültek még háromszáz vatton is, a kenyérsütőgépben. Ismét egy tapasztalat: nem írunk blogot kenyérfőzés közben. Közrejátszott viszont az is, hogy a művész lédús önteltsége közepette hallgattam végig 35 perces, nyolc számos koncepció albumom első összeállított verzióját. Van még mit csiszolni rajta, zenialitásom mindenesetre már most átütő erejű. Ilyen műhelymunka közepette az ember nem nehezen égeti oda a zsömletésztát, még háromszáz vatton sem. Az igazat megvallva nem a saját zenéimet kellene hallgatnom, addig darálva őket a lejátszóban, amíg végleg meg nem barátkozok velük, amíg nem kanonizálódnak szépen, hogy közben észre sem veszem, és így hallgathatókká válnak.

Itt vagyok a netpincer.hu-n és a rossz hír az, hogy még legalább negyven perc van a piddzámig, úgyhogy addig nincs jobb dolgom, írnom kell, szántani a barázdákat a mekbuk akvárium tisztaságú monitorába, a soraim tehát szép hullámokat vetnek, és mint a színes bóják himbálóznak az ikonok az ég tengerében... vagy ez már az laktózmentes tejjel kevert írlikőr hatása? Még nem végeztem a születésnapi szállítmánnyal, és addig bizony fogva tart a pszichedélia is. De ott tartottam, hogy írni kell, amíg végleg ki nem szárad írói vénám, fel nem repedezik az alja és ki nem ásnak a hordalékból egy második világháborús vadászgépet. Ez senkinek nem lenne jó. Márpedig sikerült egy bő hónapot kihagynom blogolás terén, és bizony, ha nagyon kis böcsületes lennék, be kellene vallanom, hogy felőlem akár el is süllyedhetett volna az eddigi összes sorom a cyber-tengerben. Sőt, terveztem egy új blog megnyitását is, csak sok cécó lett volna az új url belinkelgetése, ráadásul ott sem írtam volna mást, mint amit most és mint amit eddig is, mert ez alatt a bő hónap alatt személyiségem csak még olyanabb lett, mint amilyen eddig volt. Úgyhogy ha valóban be tudnék robbanni egy újabb termékeny periódussal, akkor az önreflexív irónia-dózist már most meg tudom előlegezni - nem beszélve a tökéletesre csiszolt mondataimról és a gépelési hibákról, melyeket, mintegy grátisz szolgáltatásként tudom biztosítani.

Lassan gépelek mostanában úgyhogy már csak húsz percnyi nettó időt kell átizzadnom. Elkezdtem ropogtatni a szenes zsömlefélholdakat, hátha rákos leszek tőlük. Persze azért maradtak ép csücskök, azokat majszolgatni élmény. Mondjuk a szezámmagos álmomat lassan teljes egészében a múltnak engedem át, mert ez a múlt olyasmi, mint egy nagy legós zsák, tele van mindenféle színes építménnyel, tele a darabokra zúzódott vágyaimmal, a vonatos alkatrészek összekeveredtek már a középkori lovagi vár bástyatörmelékeivel és a postásbácsi a kis motorján dzsedi karddal pózol. Ahogy egyre jobban összerázódik, úgy kezdenek el lassan a benne lévő dolgok torzulni, hogy majd egy szép napon, mikor megoldom a zsák száját, egy nagyon beteg világ eseményei és szereplői kerüljenek elő. Nem ajánlom senkinek, hogy majd pont azon a napon fusson össze velem. Főleg saját magamnak nem ajánlom. Tehát lassan gépelgetek, a netpincer.hu visszaszámlálója rendületlenül pergeti a másodperceket széjjel, nem is érdemes kapkodni utánuk. Május elseje van, mindenki punnyad, még kész szerencse, hogy vannak humánus piddzasütő bácsik, akik ilyenkor is ott gyúrják az iltrénóban a kemence előtt a piddzatésztát, és ráteszik ügyesen a feltétet, alányúlnak lapáttal, becsúsztatják az öblös téglakemencébe, és amíg várnak az illatos ételre, megtörlik a lisztes mancsukkal a homlokukat és a kétdecis, üveges pepszikólából isznak egyet, ami persze majdnem kicsúszik az ujjaik közül, mert a liszt azért még ott van az ujjuk hegyén. És szépen melegedik az ajvár, a csípős paprika, a sonka, a sajt és a piddza közepén egy ínycsiklandó tükörtojás, melyet rendszerint sikerül szétbarmolni szállítás közben. De az ember nem akarhat mindent. Pláne nem tökéletes, mosolygós tükörtojásokat a piddzája közepébe. Ki az az állat, aki még a piddzájára is tojást tesz? Én nagyon szeretem, de csupán az előbb felsorolt összeállításban, merthogy még a piddzát is úgy hívják, hogy iltrénó, annyira specialitás.

Csak tíz perc, de én már egy negyedórája szívatom magam a mosolygó tükörtojásokkal. Ez már tényleg az írlikőr hatása. És miért kellett laktózmentes tejjel innom? Nap közepén? Május elseje van kéremszépen, de ezt is csak hallomásból tudom, mert egyébként régen elvesztettem az időérzékemet, csak azt érzem, hogy vége a második kamaszkoromnak, és hogy nagyon öreg vagyok már, és ezt akárhány embernek mondom el, mindig csak jó poénnak veszik, vagy fel sem fogják, ezutóbbi a gyakoribb, de senki nem érti, és pláne azok nem értik, akik még negyven évesen sincsenek a nagy letörés, a kapuzárási szindróma közelében hallótávolságon belül, hogy én ezt hogyan mondhatom, egyáltalán miért mondom, mert nem értik azt sem, ahogy én néhány röpke bólintással és fejrázással réges rég letudtam elég sok mindent, amik egyébként hosszútávon az élet savaborsát adták volna. Nem részletezem.

A piddza négy perc múlva itt lesz, csak sok idő eltelt mire az előbbi hosszú mondatomat összeraktam. A várakozás valóban egy újabb monumentális bejegyzéssé dagasztja ezt a mostanit. Ami késik nem múlik. A piddza most életem értelmét adja, mégpedig több hétre előrevetítve is. Ha nem lenne legalább a piddza, akkor egészen június végéig agyalhatnék valami máson. Mindez csak az egzakt dolgok iránti rajongásomat bizonyítja, ahogy képes vagyok egy piddzába belélni magam, és amikor egy piddzában benne vagyok, akkor másban már nem vagyok benne. Ez így van jól, ez így korrekt, addig sem ártok az embernek, majdnem azt írtam, hogy a légynek se, de azért egy legyet minden lelkiismeretfurdalás nélkül képes vagyok odabaszni ahol éppen van, és persze ha eltalálom, és vannak ilyen légyfoltok az íróasztalomon, és valahányszor megpillantom őket, zsongó melegség tölti el a lelkemet, hogy az a légy vagy szúnyog már nem fog engem megcsípni az életben, hogy velük már nem kell gondolnom többet, hanem koncentrálhatok például a piddzámra, mert már két perce itt kellene lennie, de persze nincs itt, miért is lenne, sok forradalmár lélek született alig tíz évvel korábban vagy később, minthogy egy rendes világmegmozdulást tudott volna felkonferálni, így az én életem jelenlegi fókuszpontját is újra kell kalibrálnom, mert az idő telik ám a piddza nincs itt. A netpincer.hu- n vigyorog egy hülye pincér, aki egyébként azt a tányért tartja a kezén, amelyikben a visszaszámláló óra ketyeg. Leütném legszívesebben. És véget ért a saját albumom, most ismét John Frusciantét hallgatok, a 2009es lemezét dicsértem már régebben is, de még mindig nem tudok betelni vele.

Ücsörgök még, zenét hallgatok, a várótermi hangulat fojtogat, mitöbb, meg is fullaszt. Még gyorsan belemarkolok az élesztőkockába. Megetetem a halakat az akváriumban. Utolsó korty koktél, utána punnyadás ezerrel.