Mik vannak

Fájlmozgatás, dévédérekiírás, nádaspéter, terrypratchett, prs, utorrent. Hallgatom még a szpesöl edisönös DT feldolgozásokat a Queentől, Iron Maidentől, King Krimsontól, Dixie Dregstől, Zebrától és a Blackmore-vezette Rainbowtól. Richie Blackmore ugyanakkor megihletett egy kis reneszánsz délutánra: Blackmore’s Night/Kingdom. Ismét Placebo, kezdek megbarátkozni az albummal, a Without You I Am Nothing, a Protect Me From What I Want és a Song To Say Goodbye mellé bekerült a Kings of Medicine is szupi is emós, urbán popballadák közé. Ezeket imádom hallgatni, mert nincs bennük semmi giccs, mégis tapad rájuk az ember mint a légy. Új felfedezés: az igen elvont Marmaduke Duke + Wooden Shijps. Hogy mik vannak. Megjelent a Gathering új albuma is West Pole címmel. Dőlnek lefelé a DT bootlegek, köztük egy dupla dévédés bukaresti koncertanyag tavalyról. Jön a Muse B-Sides gyűjteménye, Brian May szóló diszkográfiája és Hurt demók még az évezred elejéről. Jön egy Meshuggah koncertfelvétel is. Végre kiírtam a Delicate Sound of Thunder dévédéket, melyek nem adták magukat egy könnyen, összesen 7 egyszerírhatós dévédé landolt a papírkosárban. Kiírtam a Flight 666-ot is, bár a koncertanyag még csak felénél tart. Kiírtam a Tool Salival DVD-t, 5 igen bizarr de zseniális klippel, melyeket a ’81-es Gibson Les Paul Silverburst LE mániás Adam Jones Tool-gitáros készített, mivel alapállásban valami spesölefekt készítő filmguru. Jön még egy Norah Jones diszkográfia is, habár nem szeretem annyira a hangját, ezt csak sznobériából töltöm. Kiírtam a négy gigás SRV diszkográfiát, kiírtam a Chuck Berry és BB King diszkográfiáimat is, ezekből válogatott albumanyagot pörgetek az ájcsúnzban. A január óta pangó, de folyamatosan frissülő játéklista már 1 hét zenét tartalmaz, nem csoda, ha nincs hely a gépen, lusta vagyok törölni, mert ha kitörlök az iTunes-ból valamit, akkor lusta leszek a majd ötven dévédém valamelyikéről előkaparni és bemásolni újból. Ilyenkor ismét le szoktam tölteni az aktuális albumot, de általában ehhez is lusta vagyok, és hagyom a francba az egészet. Szóval a január óta feltoldozott játéklista legtöbbet játszott száma az Alter Bridge Coming Home-ja közel 150 lejátszással. A szám négy és fél perces egyébként. Jó, már kicsit bele is fáradtam ebbe a dalba. Nem gondoltam volna... de egy Very Best of Kiss is csordogál lefele, mivel kiderítettem, hogy a GTA San Andreas-os rádióállomások közül a K-DST-ről a kedvenc számom pont egy Kiss szám, csak nem tudtam, hogy ők adják elő. Onnan egyedül a Steve Lukather-es/Toto-s dalt és Creedence Clearwater számot azonosítottam, bár őket is csak mint előadót. Illetve Freebird is volt ott. Chamillionaire Messiah Tapes 1-6, de ez már nem az a dallamos hip-hop rap, amit megkedveltem a hülye szövegeivel. Egy régi msn beszélgetésből előkotort linkkel megvan az új Paul Van Dyk album is. És akkor még meg is tartóztattam magam, amikor nem estem neki vakon a Tool bootlegeknek, pedig abból is vár még ki tudja hány giga. Így van ez. Altec Lansing hangfalaim jól bírják a gyűrődést. Az a baj, hogy mikor zenét hallgatok, nem tudok jómagam zenélni. Egy Prodigy számot, ha akarnám se tudnék rendesen harmonizálni gitárral. Nem is lenne hozzá kedvem. Szóval van már húsz giga szabad hely a gépen, a mekbuk is tudjon levegőzni végre. Fájlmozgatás, dévédékiírás, torrent, terrypratchett, kántorpéter, nádaspéter, tóthkrisztina, van új Samael album is, csak elég unalmas.

Kicsit megint

úgy érzem magam, mint egy kiharapott Venn-diagramm, hogy valaki jókora szeletkéket oroz el az életemből, hogy nekem keserű részhalmazokon kell osztozkodnom. Folyamatosan sajnálom magam amiatt, hogy nem egy jólnevelt, a nemi érés arany korszakában járó katolikus anya-palánta vagyok, úgy huszonkét éves, egy szőke szőrtől pihéző vállú lány, táguló oltás-nyomokkal, rendszeres és tökéletesen kiegyensúlyozott havi ciklussal, aki a természetes humoron már régen túl de a cinizmuson még innen van, aki egyrészt önfeledten vesz részt pitiáner esti partizásokon, ahol még a 16-25 éves korosztály által képviselt buli-kultúra is megbabonázza, olyannyira, hogy arra az abszurdnak tűnő szokásra sem kérdez rá, vajon miért kell több grammnyi sót nyeldekelni az amúgy is ízetlen vodkához ami nem is vodka elég sok helyen, aki örökké fel van töltődve a nyilvánvaló nemi potencia következtében, akinek viszont minden második gondolata a pedagógiával kapcsolatos, és aki végre nem barátokat keres, hanem apát a leendő utód részére. Olyan ember, aki számára a világ egy koherens egésznek nyilvánul meg, aki feladatát az utódlétrehozásban és -nevelésben teljesen kimerülni látja, akit a pszichológia még csak most kezdett foglalkoztatni de ami már igencsak le is köti őt, aki hiteles állampolgár, tisztában van az igazolványaival, tud személygépkocsit vezetni, ismeri a munkáját, ellátja kötelességeit, nem kérdez rá az államformára, nem kérdez rá a hierarchiában fölötte elhelyezkedő családi viszonyokra, nem kezd el ostobaságokon filózni, aki még élete végén is kedves nagymamává akar majd válni, aki a matriarchális szellemiséget jellemző üdvös hűvösséggel mérsékletre inti gyermekeit és ifjú férjét, aki tele van energiával, lyukacsos csatornafedelek fölött tűsarkúval egyensúlyoz, zenét nem hallgat mert zavarja az összpontosításban, akinek csípős a szavajárása, az aktuálisan kiválasztott férj-jelöltet húsz karommal védi az olyan társaságokban és baráti körökben, ahol esetleg ellenzik kapcsolatukat, aki érzi, megvető pillantásai minden mérgezett nyílhegynél halálosabbak, aki utolsó egyetemi éveit a lehető legkomolyabban veszi és folyamatosan a semmitmondó jegyzeti fölött zsolozsmázik, nem szereti az agresszív filmeket, de magyar filmeket igen, a csakszekszésmássemmit, akinek erős a méhe és még sok egészséges petesejtje van, aki napjában kétszer zuhanyzik, a tusfürdős flakonok pedig fél hét alatt ürülnek, aki viszont az egyszerű hullámhosszakra hangolt alapfogalmakban és a kötelességeiben csak menedéket keres, mert baromira elveszettnek érzi magát és végsősoron elég sokan akarják megerőszakolni, de a családi kultúra, amelyből kifejlődött és amely körbefogja, kikezdhetetlen. Na, valami ilyesmi volna jó.

Nádas Kovács Pál kalandos utazása (2. rész)

Az Artois grófság fölé érve egy vihar majdnem a földhöz csapta a gépet. A búzavirág szemű lány szemében ott volt az elemi riadalom légörvénye, ott kavargott tehetetlenül, Pál pedig ráérősen végigfuttatta agyában a két nappal korábban hivatalosított végrendeletét, kihagyott-e belőle valamit, és ha igen, akkor mi miatt kár már aggódnia. Nádas Kovács Pál világéletében ateista volt, csak somolygott most is ősz, pelyhedző bajsza alá, amikor a mögötte húzódó széksorban egy svéd kisgyerek halálfélelmében Odin-t és Thor-t kezdte el átkozni, amiért a kurva szelet generálták. Csak miután hátrafordult látta Pál, hogy a svéd kisgyerek valójában egy mutáló mesztic indiánlány, aki, ki tudja miért, a La Manche csatorna fölött végig svédül énekelgetett, Pál pedig megismerte a kicsit harákoló, kicsit nazális de szépen artikulált skandináv nyelvet. Mindenki sikongott, ahogy a gép rázkódott, a világítás villódzott, aztán hirtelen zuhanás következett, hirtelen emelkedés megint és végül egy megállíthatatlannak tűnő, lassú ereszkedés, mely pont annyira nem volt zuhanás, hogy az ember belső szervei tíz körmükkel éppen meg tudtak kapaszkodni a talapzatukon. Nádas Kovács Pál leánya csak elsápadt, annyira félt, sikítani sem mert, a szemében a kék tenger viharossá vált, széttépdeste a sodrás a korralokat a mélyén és felszínre hozta őket, most ott lebegtek éles lila villódzásban a pupilla körül.
A gép végül csak kikeveredett a part mentén keletkező légörvényekből, biztonsági okokból azonban Luxembourgban kellett leszállnia, onnan mehetett csak tovább Frankfurtba. Miután leszálltak a zsebkendőnyi államban, kiderült, hogy az egyik szárnyat igencsak megviselte a vihar, akár le is szakadhatott volna, persz mindenki fellélegzik ekkor, de Pál és a lány ezt már nem tudják meg soha, mert közben igyekeznek át az éppen esedékes frankfurti járatra, rajtuk kívül még ott van a mesztic indián és svéd családja is, épp kapóra jön nekik a frankfurti járat, majd a biztosító fizet. Persze kell egy gyomor ahhoz, hogy újra gépre szálljunk akkor, ha az imént majdnem lezuhantunk, még mindig éjszaka van, az eső esik, a szél csapdos, bár a lány szivárványhártyája kezd bemattulni megint. Nincs idő duty free boltokba járni, nincs idő még pisilni sem.

Frankfurtban már hajnalodik, apja és lánya a hatalmas üvegtáblák térzenéjében bóbiskolnak, elkapja őket a hatalmas nap keletről, a több tíz négyzetméteres üvegtáblák csillogásából giccses szimfónia alakul, a háttérben meg papírhangszórókból szól a papírzene. Nád Kovács Pál már gondolni sem mer arra, hogy innen csizmában nekivágjon a maradék távnak, annyira fáradt, a lánya arca gyűrött, mint a frissen hasított kókusz belső falának finom redői, apja arca annyira gyűrött, mint egy szétrágott pingponglabda. Délben indul a járat Bukarestbe vagy Budapestbe vagy hova, addig meg kell ejteni a búcsúzást, szét kell szépen szedegetni az összevart szálakat, hogy ne akkor tépődjön durván, amikor már úgyis mindegy.
Ferigyehen, az eddigiekhez képest aprócska reptéren állt a megviselt apa és megviselt lánya, érezték a bőrükön a tökidegen levegő simogatását, a kontinentális éghajlat sajátos összetételű változatát, de elsősorban valami szárazságot éreztek, az óceán hiányát és valami furcsa csöndet, hogy a reptér például ott volt valami szántóföld közepén. A lányt nem ihlette meg a táj egzotikuma, Nádas Kovács Pál pedig egyre nehezebben vette a levegőt, tüdeje megtelt vészjósló félelemmel, ez már a világ vége volt, a Föld túloldala, a lehető legtávolabb, innen már csak közeledni lehet hazafelé, egy poros, fáradt nagyváros itt jelzi még a világvégét, utána elmerészkedhet a világ peremére, aki akar, és ott lelógathatja a lábát a semmibe, mert tovább már tényleg nincs semmi, csak üres tér, sőt, a városból a kukásautók is idejárnak, és csak beleöntik a szemetet a semmibe, meg a lebontott épületek után a sittet, az elfáradt villamosokat is idehozzák, és nem kell szemétégetőket építeni és roncstelepeket alapítani így, talán az emberek is odakerülnek, ha meghaltak, talán csak annyi különbséggel, hogy némi diszkréció fejében egy oldalt eső, feldíszített partszakaszon dobják őket alá, díszes koporsókban, a peremről a semmibe.
Taxit hívtak és átevickéltek valami szürke folyón, mondjuk a hidak szépek voltak, de a forgalom katasztrofális, elhaladtak még korábban a Népliget mellett, ahol a taxisöfőr tört angolsággal megpróbálta nekik elmagyarázni, hogy most bekapcsolja az Opel kombiban a keringetőt és hogy ők húzzák fel az ablakot, mert a lebontott régi laktanyát még nem hordták el onnan és árad belőle az azbeszt. Mindebből nem sokat értettek Nádas Kovács Pálék, főleg, mert nem látták a magas fémlapokkal körülvett telken a romokat. És aztán ott voltak. Az óbudai lakóteleptől elszorult még a lány szíve, de mikor látta, hogy a végső úticél egy békés kertvárosi részen bukkan elő, talán már nem izgult annyira.
Egyedül az apa nem értette, hogy miért fékezett le az autó a lejtős úton, miért kell kiszállni, egyáltalán, mi van? San Franciscótól egészen idáig az út egy lassan szoruló satu volt, szépen préselte össze 20 000 kilométeren keresztül a mellkasát, és most, most hirtelen nem tud már tovább szorulni, valahogy megakadt, valahogy megszaladt a menet, most már csak roncsolva lehet szétszedni a kettőt.
A ház egy téglából rakott vár volt, a herceg bástyájánák mind a 7 ablaka tárva-nyitva, a könnyű függönyök csapdostak a nyári könnyű szellőben, a kapuk ugyanúgy kitárva, két sor illatos tuja között lehetett a vaskos, fehér ajtóhoz közeledni, rajta oroszlános kopogtatóval utat kérni. Az emeleti bástyában a Fekete Csillag elektroncsövei vidáman izzottak már sztendbáj üzzemmódban, a kábelek izgulva kunkorodtak, várták a jövendőbeli, kék szemmel igéző, szőke királylányt.
A kapuban egy utolsó, végzetes ölelkezés, az apa elindul visszafelé a taxihoz, annyira öreg már, a napot is magával rántja, a nap is fél derékszögnyit zuhan az égen, a fények alig 2000 kelvinre esnek vissza, az éjszakai virágok ijedten ébredeznek, a bársonyba burkolt lány ott marad egyedül, várja, hogy valaki fogadja őt, igyekszik nem elsírni magát.
És a herceg kijön eléje. De most nem részletezzük tovább a mesét, boldogan éltek, amíg mégsem haltak meg, a narrátor is csak annyit tud, hogy valami szép, búgó zene csendült fel az emeleti bástyában, kiáradt a hét ablakon, a tuják és a virágok keringőzni kezdtek a hűvöses júniusi szélben, az egész Táborhegyen varázslat ébredt, mindenki lelke megtisztult a gyalázkodástól, mindenki lelke áhítozni kezdett a Szép ideája felé, a madarak röppáját változtattak és leszálltak a környező villanydrótokra, és röpködött 10 különböző fajú madár a Paul Reed Smith Custom 24 Blue Matteo fogólapján is, mindenki hallgatta, ahogy a herceg és a kékszemű hercegnő egyesülnek az éteri szerelemben, szelíd orgiában, egy éjszakán át kitartott kadenciában.

Egy mondat a fáradás ellen

A nyakamon lefelé kis pulzáló hajszálerekben csordogál a kávéízű béjlíz, most azon vagyok, hogy megadjam magam ennek a délutánnak, hadd legyek csak feláldozva a hatalmas Hőistennek, éppen hármat üt az óra, sőt, a kakas is szól mellé, ugyanis hirtelen bevillan a Cornflakes-es, zöldre mázolt kakas-illusztráció is amint aláfestésnek egy SRV album szól éppen a maga túlzott country-s igézetében, mintha valamelyik dalban kolompszót hallottam volna, de ebben a pillanatban ért véget a Lenny, mely szerintem az egyetlen vállalható szám volt erről az albumról eddig, csordogál tehát rólam a behűtött ír krémlikőr megakadályozhatatlanul, lassan veszem a levegőt, igen lassan, készülök a délutáni áldozatra, és igen, majd ilyen rockabilly-t szeretnék a leendő temetésemre is, egy ilyen 150 bpm-es, gyorstalpalós hardcore blues-t, az iTunes éppen ezt játssza, csak nincs erőm felkelni, hogy továbléptessem, mert igen, az előbb volt Solaris, az előtt Placebo és most csúsztam bele ebbe a véletlenül ittfelejtett SRV albumba, jaj, nagyon nincs hangulatom hozzá, fáradt vagyok, érzem, hogy ismét kiloptak néhány kilopaszkálnyi levegőt a fejem fölül, hogy pont az a néhány mázsa levegő fog valahol magas légnyomást eredményezni, miközben én itt tátongok, mint egy 12 colos hangtölcsér, amit láttam a körúton egy hónapja, hogy egy cigány bácsika a hangtölcsérről ette a májkrémes kiflijét, kicsit nehezen mozgok, az imént fejeztem be körülbelül a 10. Terry Pratchett könyvet, amit zsinórban olvastam el egy hét alatt, most punnyadás van ismét, főleg, hogy a Pratchett-regények vészesen fogynak miközben Terryről kiderítettem, hogy Alzheimer kóros szegény, de azért várható tőle könyv idén októberre, reméljük megéri az öreg, SZŐR, mondanom kéne, lovaggá ütötték idén újévkor, de most nem tudom, miért nem kapcsolok már át SRVről, itt ülök a gépnél egy ideje, egyetlen mozdulatba kerülne, egy Cmd+Tab-ba, de nem, hagyom, amint valaki valamilyen zseniális dobszólóval püföl a fejem fölött, a dobszólót mint műfajt egyébként sosem vágtam, hogy kinek kell az, és egyáltalán, miért ilyen agresszív mindegyik, na jó, ezt már tényleg nem bírom, nagy levegő... tehát visszatekertem az egészet, az egészet vissza egészen Larry Carlton-ig, sőt, még tovább, egészen Joe Bonamassáig, mondjuk hozzá sincs túl sok hangulatom, csakhogy Bonamassa bácsit még nem hallgattam, és most, hogy már egy koncertjéről is sikerült lemaradnom, be szeretném hozni a lemaradást, hátha használ valamit a fáradt lelkemnek, mert bizony elfáradt, szegény, de csak úgy, mint ahogy elfárad a bovden, vagy megroggyan a dísztéglafal az ablakvájatok körül, vagy szétstrapálódik egy konverszcsuka, bereked egy hangtölcsér, megszomorodik a joghurt, kirojtosodik a cédé, kinyúlik a gitárhúr, görbül a hegedű nyaka, túlcizellálódnak egy humorista poénjai, lomposodnak a gitárkábelek, szemcsésedik kis lencsékkel a fénykép, tudománnyá artikulálódik egy vallás, kormozódik egy szoprán énekesnő hangja, lelapulnak a megenyhült kaktuszok, egyre tompább mosoly alakúra kopnak a pengetőim, bemattulnak a finoman lakkozott lépcsőkorlát-ornamentikák, szaporodnak a feleslegesen egzotikus szavak az erre szakosodott szótárakban, kopik a ceruzahegy, szóval értjük, kicsit elfárad hát az ember képessége, hogy összpontosítson, hogy a feje fölül érkező, ismeretlen fényforrásból érkező sugarakat akár csak egy-egy tenyérnyi helyre koncentrálja, nem megy, két negyedet már nem tud tizenhatoddá osztani, nem tud dobszoftvert alkalmazni, nem tud plug-in garmadát keze intésével vezényelni, nemtörődöm szabadsággal kapaszkodik valami jelenlétben, az emberre lassan patina rakódik, a hangszedők berozsdásodnak, a fogólap berakásai szépen kipattognak, és azt veszi észre, mármint az ember, hogy cinkos mosollyal próbál más embereket beavatni egy olyan élet folyásába, melyről nem tudható, az örökös kifelé vetítettségben egyáltalán létezik-e, van-e egy tisztességes elektronágyú mögötte, amely tudná pumpálni belé a képet és formát mögülről, vagy csak idő kérdése, hogy szépen, mint a hagyma, rétegekre hámlik.

A 120. bejegyzés, melyben egy igen rövid helyzetjelentés kap helyt

Egész nap Terry Pratchett-et olvasok, egy hét alatt ledaráltam a Discworld Series-ből 5 könyvet, van még 23 de persze túzásba sem akarom vinni, mellette az új Spiró regényt bújom még és Kántor Péter pofás antológiáját 33 évnyi versterméséből, ezutóbbi szintén könyvheti zsákmány. Az éjjeliszekrényemen ismét felpolcoltam egy 40 centis könyvoszlopot, hogy majd nyáron, majd el fogom őket. Egész nap az új Placebo és az új DT album szól egyébként, bár mindkettő igen szélsőséges eredményt hozott. Mindkettő tele nagyon szép és jó számokkal és tele fáradt, szánalmas darabokkal is. Hallgatom őket, most műélvezés folyik, holnap indulok szerválni magamnak egy új, kávéízű Bailey’s-t, merthogy már ilyen is van. Hmmmmmm, yum-yum. Ennyi tehát a helyzetjelentés, elmélyedek zenében és könyvekben, hajnali tizenegytől hajnali 3ig, mire estére fölocsúdok már fókuszálni sem tudok a sok könyvtől, lassan kikecmergek az ágyból, merthogy a hibernált macbookot még reggel onnnan ébresztettem fel kicsiny, alma domborműves távirányítómmal és az éjjeli szekrényen már vártak rám a könyvek is, szóval kelnék fel este, hogy mi van, hogy enni kéne és inni, de már fáradt vagyok hozzá, ez egy ilyen nap volt, nyugovóra térek hát, ölemben a klaviatúra, mint egy nyári nagybeteg olyan vagyok most, a gép valahol méterekre arrébb, az asztalon, nem igazán látom, hogy mit írok. Ez egy ilyen elmélyedős nap volt, kell néha az ilyen, kell ez a szférai fíling olykor.

Gólemek

Tönkölybúzás pászka lészen az eledelem ma! Mielőtt szelíd rabbiként nyugovóra térnék, ölembe kerül ismét a Kieselbach-féle festészeti album, és ha azt meguntam, még mindig ott van az éjjeliszekrényen egy rongyos Terry Pratchett regény, valahanyadik a Discworld Series darabjai közül, most talán a Night Watch, a borítóján Rembrandt-allúzióval, de nem is ez a lényeges. Gitárjaim szelíden csillognak a sárga fényben, azt mondhatnám, húrjaikon, melyekből szám szerint 13 van a kettőn, most a fény játszadozik szférai melódiát, ám ennyi giccset nem engedhetek meg magamnak. A tönkölybúzás pászka ellenben éltet, tele van fehérjével és vitaminnal, örvend testem a tápláléknak, örvend az isteni gondviselésnek is. Szelíd révedezés közepette idézem fel e mái nap Gólemjeit, melyeket bölcsességem elegáns mozdulattal hatástalanított, mert néven nevezte őket a nekik rendelt fogalmuk szerint, és mikor az agyagbábuk életre keltek, meg is tagadta tőlük ezt a nevet. Jó rabbiként hiszek a címkézős névadásban, hogy az Úr univerzális spejzében minden dolog és fogalom el van tárolva nett befőttesüvegekben, és hogy minden befőttesüveg címkét visel magán, és hogy minden címkén szelíd kalligráfiával az üveg tartalma van megnevezve, és hogy minden címke a megfelelő üveghez tartozik, és hogy nincs két azonos címke, és hogy a frigó tetején van egy katalógus is, ahol az összes üveg címkéstül számon van tartva. E mái nap Gólemjeit néven neveztem, majd megtagadtam tőlük a nevüket, az „emet“-ről levakartam a kezdőbetűt, mire azok porrá omlottak össze, nem maradván más belőlük, csak az, mik voltak, vagyis sár és agyag.
E mái nap megpillantottam egy régi szerelmemet is, körmében a vérelvezető csatornácskákkal, aki felajzott engem a jelenlétével a buszon, úgyhogy rámutattam, megtagadtam a nevét, tehát gyakorlatilag odaléptem hozzá, hüvelykujjam érintésével letöröltem a homlokáról a nevét, nem csak a kezdőbetűt, hanem az egészet, elvettem tőle a személyijét, a diákigazolványát és a jogsiját, megfosztottam önazonosságától, kiloptam a zsebeiből a bekészített óvszereket, és valóban, mivel csak egy Gólem volt, porkupaccá omlott össze. Akármitől félek, csak rámutatok, ősanyaggá absztrahálom őket agyban, és azzá is válnak, nem lévén mások, csak isa, pur és hamu.

Az ingyenmozi pszichéje

A túlélésen kívül vajon nyer-e bármit is az ember azzal, hogy miközben tombol körülötte háború és válság, ő a két ellenséges tábor között meghúzódva, az egésztől teljesen függetlenül, a maga által generált szabadságban már csak a lövedékek nyomán hulló vakolatfecnikben gyönyörködik? Ottlik Gézának többek között egy életműve ment rá arra, hogy erre a kérdésre egy tök magabiztos mozdulattal bólintson igent. Számára teljesen korrekt dolognak minősült az, ha 56ban egy esőkabátban császkálhatott a forradalom kellős közepén, miközben a zsarnoksággal se nem szövetkezett, ellene se nem küzödtt, hogy számára megvolt a kellemes, párnameleg ingyenmozi egy egész életen át.
Az emlékek úgy úszkálnak jobbra-balra mint ahogy egy özönvíz-mosta galéria képanyaga sodródik le a Fekete-tengerbe, a Pink Floyd-os High Hopes klipben meg az akusztikus gitárok ereszkednek egy kis patakban lefelé a semmibe. Az ingyenmozi egy igen brutális terápia, amire az embernek nem biztos, hogy szüksége van, vagy ha igen, nem biztos, hogy helyzetfüggetlenül, ha meg mégis, azt már végképp senki nem garantálja, hogy ízléstelen stílusként ezt bárkinek jogában állna adoptálni. Az ingyenmozi egy tévképzet, arra jó, hogy egy maximálisan elértéktelenedett és gyökeresen szétgyomlált világban a partra sodort ember megkapaszkodjon mégis valamiben, ha másban nem, akkor egy szagban, egy folyosórészletben, egy hangban vagy zörejben, hogy ezeket a primitív víziókat mázolgassa fejben egy életen át. Az ingyenmoziban nincsenek tétek és valódi értékek. Az értékeknek tűnő ún. elvek, mint például az Igazság, nem más, mint az ingyenmozi konstitutív szabályainak megnyilvánulása, ha nem lennének, a vetítés is elmaradna. Az ingyenmoziban igazi emlékek sincsenek, az emlékek csúnyán áldozatául váltak az önreflexiónak és kényszerképzetből mindent írói nyersanyaggá gyúró görcsös kéznek, az ember ül a kopott foteljében és két kézzel cincálja a családi fotóalbumot, és mint egy primitív dadaista montázst, képes egymásra uhuragasztózni a dédike fejét és az első Riga motort. Nem egészséges.
A mai harmincas generációnak, és főleg a nemrég leszerelteknek, egyáltalán nem ajánlom Ottlik egyetlen művét sem. Csak árt. Ottlikot már csak az ingyenmozi miatt is el kellene felejteni egy jó 50 évre, hogy utána ismét előásva egy más szömszögből talán végleg értéktelenné váljon, ha meg nem, tartsuk meg, ami értékes benne.
A szétgyomlált világ természetesen nem Ottlik hibája. A hiba az, ha bentmaradunk az ingyenmoziban. Ha elfogy a kukorica és a kóla és véget ér a reklám, de mi bent maradunk, mondvacsinált függetlenségünkkel még akkor is egy hatalomtól próbálunk függetlenedni, amikor az már rég nincs is, csak egy csomó ártatlan ember, akik az arcunkba integetnek, hogy helló, hova a faszba bámulsz még mindig, mi meg csak vigyorgunk fél eszelősen, mert volt ez még így sem, hogy csipognak körülöttünk a nők például, akik nem mások, csupán az infantilis dadaista montázsunk egy-egy foszlányai, hogy csipognak körülöttünk hülyén, de hát komoly ember csak mosolyog ezen, a kizsigerelt elítéltek csak mosolyognak ezen, a vad terápia szedált állapotában arra van csupán ügyünk, hogy rendesen gombolkozzunk, hogy hülye mozaikszavakkal kommunikáljunk, mint az elefes, és ettől tartsuk magunkat viccesnek, miközben a budai gyógyfürdőkben pancsolunk, ötven év múltán is az ilyen poénokon röhögjünk, miközben könny csordul a szemünkbe a nyilvánvaló tragédiától, egyedül csak azt felejtjük bevallani magunknak, hogy az igazi lúzerek mi vagyunk és nem mások, még így is, hogy megünnepeljük Mohácsot, a lúzerek mi vagyunk, mert a film véget ért, menni kéne vécére, de csak döglünk a multipleksz bársonyfoteljeiben, nekünk ez így kényelmes. Az egyetlen tiszteletteljes válaszom erre az, hogy öregek otthona. A bridzsezéssel Ottlik el is indult lefelé a lejtőn, és az már a személyes tragédiája, hogy nem érkezett meg a kerekesszékbe.
Egyedül nézed, ahogy tavasszal kavarog a pitypang szürke kaszattermése, a szél gerebélyézi a betonon össze-vissza, az emberek éjszaka kikapcsolódni és párzani járnak, a kezed végigfut a madár-berakásos PRS fogólapon, még csak képeletben persze, mindez szép és jó, de te nem érzed megismételhetetlennek, nem érzed értékesnek, egy valamit érzel csak, hogy az élmény igen durván perforált. Ez ellen te nem tehetsz semmit, szanatóriumi higgadtsággal kezelsz le létfontosságú szervákat, nem a legerőteljesebben, nem a legeredetibb módon, mintha várnál valami új gyerekkorra, valami paradicsomi visszatérésre, amiben persze nem az a jó, hogy valaha visszatérsz bárhova is, hanem hogy távlatot ad a vágynak az, hogy úgysem teljesül soha, hüvelykujjal törölgeted egy csaj szája sarkából az éttermi pudingot, ez milyen édes és a maga bájával milyen szánalmas is egyben, lenézed a 3 akkordos dalokat is és nem veszed észre, hogy 3 akkordban akkor is benne van az egész világ, csak azért mert nem bugyog vér és nem könyörög senki az amúgy örökre odaveszett méltóságáért, ezek nélkül már nem vaklicit a vaklicit, ezek nélkül csak gerinctelen cukrászlét az ember sorsa, szétnyomható mignon, azt hiszed, csak a végtelenségig kitartott rezonáns sóhajban találod meg az életed értelmét, pedig lehetne minden sokkal lazábban, lehetne mindent könnyen és felesleges tőkesúlyok nélkül, ha lenne benned még egészséges porc, megértenéd, hogy ma az embernek luxus félreállni, túl sokba kerül független maradni, hogy nincsen megtestesült zsarnokság, nincsenek démonok és megszemélyesített gonoszságok, hogy az ősbűn aktív szereplője végül is te vagy, hogy a legnagyobb bűn a golyózáporban kolbászolni, azt tapossák el a legelején, aki kijelenti, nincs köze ehhez az egészhez, már mér ne lenne, az ilyen embertől a valamire való emancipált nők és férfiak elfordulnak, itt az ingyenmozi nem megengedett, az irónia már csak giccs, hiszen a mindennapi robotlét ellen próbálsz tiltakozni, a mindennapi profánt igyekszel szentségesíteni, egyenrangú munkásként, de akkor vagy csak hiteles, ha naprakész vagy, ha alázatos vagy és ha sorsközösséget vállalsz, azokkal is, akikhez semmi közöd, azokkal is akik esetleg zokonveszik az elefest, mert hiányzik számukra egy félévszázadnyi kitartott végakkord, mert az életükből hiányoznak a súlyos, ólomnehéz faviccek, amikkel az ottliki hősök dekódolni akarnák saját nyelven a maguk kis katarzisát. Nem biztos, hogy à la Hamvas Béla, mindenki ki tud ülni borozgatni a Balaton-Felvidék lankáira pörköltet emésztgetni és jó rozékon csámcsogni, miközben filozofálgat a paraszimpatikus hatások édes béklyóiban. Egyáltalán nem elítélendő, ha vannak ilyen emberek, egyszerűen csak nem kell ezt elmondani senkinek. Senkit nem érdekel. A luxus és a címszavakig párolt privát sztori magánnyal párosul. Aki közösségbe integráltan akar élni, nem engedheti meg a bejáratott síneken kocogó kis elmélkedéseit magának. Vagy egyik, vagy másik.

Június legeleje van, ez a blog már meg is haladta első életévét. Engem csak kicsit vigasztal most a tudat, hogy hamarosan rámköszönt egy fülledt, lassú nyár. Koncertkosz, olcsósör, fesztiválbuzulás, a táborok során és az összejöveteleken a köz által akkreditált emlékek és élmények. Mert hiába emlékszel másra, hiába élsz meg egy adott pillanatot megalázóan vagy éppen felszabadultan, amit a köz nem fogad el, nem létezik. Ha pont az elefes nem ugrik be neked, akkor te nem létezel a köz által körvonalazott fotóalbumban. Egy névtelen katonasír romantikus hőse maradsz. Kátrányszagú cigik, zajos koncertek és műfiatalság. Egyedüli vigasztalóként marad a Paul Reed Smith. Nem veheti el tőled senki.
Az ablakpárkányon már sorakoznak a koraőszi híg barackok, felsorakoznak egy suta oszlopban a szúnyogháló vékonyságú függöny mögött de az ablaküvegen még innen, és a nyári agóniában szépen mind felrobbannak, mint a tiltott gyümölcs (mert egyébként sehol nem írják, hogy a tiltott gyümölcs alma lett volna) szépen felfeslenek. A Balatonparton fiatal feleségek tologatják babakocsiban az első újszülötteket, mellettük gagyi férjeik, akik kísértetiesen hasonlítanak saját apósaikra, vitorláshajókon virágzik a magyar gulyásromantika, ismét borsodi, ismét delfines vízibiciklik csúszdával, lángos, kertmozi, kemping, hínár, szentivánéji párzás, jó magyar fiatal módjára. Volt osztálytársak anyakomplexusukkal küzdenek. Vannak, akik csak fél évszázad múlva ülnek be az ingyenmozira és vannak, akik észre sem veszik, hogy már bent vannak a vetítőteremben.
Szóbeli a nyelvi alapvizsgán, mellettem a lány magyaráz és lángcsóva alakú foltokban kigyullad az arcbőrén a pír, szürke szemei ettől olvadozni kezdenek, elkezdenek olvadni a nyilvánvaló hőtől. Talán csak ebben szabadna már gyönyörködni, a felfeslő szégyenben, itt válik az ember takarva-takaratlan esendővé, bámulni a görbén összeszorított ajkakat, a kócos hajakat és a rózsaszín izompólóban feszítő, magukat percenként tőről-hegyre végigmustráló partiarcokat a buszon, ezeket már meg sem kell fogalmazni csak bámulni rájuk, miközben persze szégyelled magad, hogy végül is nem csinálsz mást csak élőben degradálod a jelent írói múlttá.
Ahogy fut a busz a híg alkonyban, a tüdőd megtelik kellemetlen erőkkel, mintha beléderesztettek volna egy szódásszifont, nem lehet eldönteni, ez most a megkönnyebbülés előtti utolsó lélegzetvétel vagy már az atomnehéz nyár okozta légnyomáskülönbség hatása. Mielőtt a buszra felszálltál volna, elhaladtál egy régi cukrászkirakat mellett is, felelevenedtek benned a régi fóbiák, ahogy a bezöldült, meredt szemű marcipángnómok vicsorítottak rád tizenöt évvel ezelőtt még a Gazdagréten, azoktól mennyire féltél, most ugyanezek a groteszk bábuk táncikálnak, műtálcán műtortát lóbálnak, és mint a hasított hentesáru, forognak körbe az izzadt sütemények. Erős az inger, hogy beronts, beállj a kirakatba és mindent széttaposs egy gumicsizmával, hogy péppé egyengesd ezt borzasztó jelenést.

Nincs kitalálva jól az ingyenmozi, az odafagyott pókerarc nincs jól kitalálva. Ottliknak sajnos nem volt PRS-e, nem volt Blackstar-ja, ezek a dolgok talán más színben tűntették volna fel neki a világot, lehet, hogy ekkorra már a bridzsben sem talált volna fantáziát. A Tulp tanár anatómiája, a Fehérvári úti lakásból látszódó ablak, a főallé és a BEAC pálya kevés egy ember életéhez. Ottlik szinten tartott arisztokráciája belecsúszott a retrofílingbe, ami persze érthető volt akkoriban, csak felesleges beszélni róla ma (pont ezért, ha véget ért ez a bejegyzés is, dobjuk el szépen a létrát) Amit tanulságként leszűrhetünk ebből, hogy kár egy korosztállyal azonosulni, még akkor is, ha az adott korosztály vezéregyéniségei között ott vagy, még akkor is, ha te döntesz a kollektív emlékek és értékek sorsa felől. A következő piti generációk számára te már úgysem maradsz vezérhím, maximum egy műpatinás antik szuvenír, ugyanez válik majd minden generációs íróból, Philip Roth-ból, Salinger-ből és Kerouac-ból is, hogy csak egy pár amcsit említsek.
Szerintem lépjünk ki az ingyenmoziból, hagyjuk, ahogy a forró nyári szélben pofán csap kiterjedt rajokban a nyárfa szösze, kezdjünk sután védekezni, kezdjen ez is tét lenni már, kezdjen a méltóság is tét lenni végre.