Alkalmi grafománia revisited

A tavalyi évben pont ilyenkor, július vége felé tört rám úgy igazán az alkalmi grafománia. Nem mintha éppen ezt a szükségállapotot akarnám feleleveníteni, hogy jé, pont egy éve is így viszketett a tenyerem. Azért is nem teszem most, mert nemsokára meghal a gépem. Hiába van minden bájtja külső hardverekre elmentve, meg fog halni lassan szegény, annak ellenére, hogy egy mekbuk. Nem szép látni, ahogy agonizál, de még kevésbe szép látni, ahogy én szenvedek vele. A mindennapjaim amúgy is vakarásnyomoktól éktelenkednek, lassan hegesednek a mindennapi percek, bűntudattal vakargatom magam, szúnyog száll a halántékomra, mit is tehetnék.

Könnyű játék nyári délutánokra

Felnézni az égre és konstatálni, hogy többnyire kék. Előtte persze kikecmeregni az ágyból, utat törni a paplanhalálból a júliusi hőséget lihegő, nagybetűs élet felé. Megnézni a neten, van-é új Buckethead album, már lassan egy hónapja az utóbbinak. Szerencsére van, a Forensic Follies. Közben eljátszani, hogy élünk, hogy csinálunk is valamit. Eljátszani például, hogy nem vesszük zokon, hogy megdicsérik az embert minden mozdulatáért, csak hogy ne vegye zokon. Elgondolkodni a magyar nyelv rejtett aknáin: mi az hogy zok? Zokszó és zokon? Zoknak hívhatják például a zsidó dzsediket, akik a Tatuin bolygó valamely rejtett sivatagának közepén összehordott nomád táborban fejik a hasonló, egy szótagos furcsa névvel rendelkező, jakszerű háziállataikat. Vagy lehet, hogy úgy hívják őket, hogy Zokk.
Eljátszani illedelmesen a szerelmet, eljátszani szépen a lelkesedést. Játszani is engedd... Engedem. Kiváló színész válnék belőlem, nem maradna helye semmi tettetett póznak. Ismét egy rejtett akna: TETTETETT. Szépen képzeljük csak el ezt a szót mondjuk a jövő bináris szoftvereinek kódsoraként. TETTETETTETETTEEETTETTETEETETTEEETTETETETETETEEETETE. Remélem káprázik a szemünk. Egy assembler program szerintem hamar megzavarodna. A szeme legalábbis igen kis időn belül elkezdene kifolyni. Ha magyarszakosok pillantanak bele a jelen sorokba, tőlük elnézést kérek. Ők döntöttek igen rosszul annak idején, a jelentkezési lap fölött verejtékezvén. Biztos hosszú és meleg volt a nyár, a légkondi meg bedöglött. Előfordul az ilyen. A tolluk is biztos megcsúszott, nem volt rajta elég fogás és szépen megcsúszott.
Eljátszani, hogy érdekel, hogy bármit meg lehet fogalmazni újra. Lehet remixelni, újra montázsolni, többedszerre is interpretálni, mintha az ember kapna még egy alkalmat, hogy szólhasson, hogy az előbbiek kontextusában ismét előadhassa a mondanivalóját, ha más mondanivalója nincs is, legalább ezt, hogy nincs már mondanivalóm, köszönömszépen. De nem, azért neked van mondanivalód, el kell készülnöd a zseniális válasszal, ha máshogy nem, ki kell pecáznod valahonnan, egy Mucha-képekkel teletömött, eredetileg szilikon színű folyadékot tartalmazó kútból mondjuk. Hogy mit is kéne mondanod? Lehet, hogy kussolnod kéne és csak hadonásznod, vagy finoman tapogatnod a körülötted levőket, esetleg rámutogatnod a tárgyakra, ezeket a tárgyakat sorrendbe rakatnod valakivel, hogy kialakuljon valami szerencsétlen kollázs. Például azért is lenne mindez hatékonyabb számodra, mert már utálod a saját hangodat. A felvett és utólag relatív jó minőségben visszahallgatottat is, a koponyacsontjaidon és arcüregeiden átszivárgót is. Nem szereted, mert igen béna. Hiába hümmögsz, ha egyszer.
Eljátszani valami csúnya gesztussal, és más embereket is belevonni ebbe a hülyén szabályzott piti játékodba, hogy minden oké. Sokan viszont azt hiszik, hogy valóban, tényleg minden oké, tényleg így van megírva a nagykönyvben az egész, és tényleg, a saját életemben ráismerek a környezetemben tapasztalt mintákra, jé, élek, és mint egy egy fagyi alakú homokozóformát, lóbálod, ott van alatta az óvatosan lenyomatolt homokfagyi. Kemény fiú vagy közben, a párzás ösztöne, mint a megtépett genakker-kötél utáni izzás a tenyeredben, nyilvánvaló. Tudod lehelgetni, életre keltegetni a megfelelő alkalomkor, tudod becézgetni is.
Eljátszani, hogy mindez kiszámíthatatlan, eljátszani, ne sértődjön meg senki körülötted, amikor pont a katarzis pillanatában kezdesz bóbiskolni, nem, inkább te rettenj meg, vacogtasd a fogad egy kicsit, ügyes praktikákkal verd fel a pulzusod, noszogasd, hogy hé, hőkölj hátra álmos szemeiddel.

Már normális

Szóval van már ilyenem is! A minap halottaiból támadt fel a gépem, feltámadt a tiltott gyümölcs okozta bűnből. A kiharapott alma ismét nagyban világít a monitor hátlapján, pedig majdnem féléves munkám dokumentumait harapta ki belőlem egy néhány négyzetnanométernyi hibásan mágnesezett vincseszter. Az élet kegyetlen és olyan humorérzéke van, amiről inkább nem szeretne tudomást szerezni az ember. A mostani ismételten egy rövid bejegyzés lesz, virítson helyette ez a kis plakett a szöveg fölött, amiről nem tudom, ki csinálta, de az biztos, hogy nem konkrétan nekem, nem konkrétan erre a blogra és nem abból a célból, hogy én, eme blog írója, kitegyem ide, és pláne nem fog összeférni ez a kis képecske az alanti videóval sem, a lényeg azonban az, hogy kézről kézre, akarom mondani blogról blogra dicsérgetik itt egymást az emberek, és én is megtisztelve érzem magam, a jutubos izére meg csak nemrég bukkantam rá, szóval remélem már mindenki legörgőzött és nyomott egy pléj gombot.

PORCUPINE TREE - NORMAL

A legjobb még

Mit tehetnék, őrlődnek a napok szépen, a daráló alján meg kunkorodnak a kis masé giliszták, össze vannak gyúrva a szánalmas vágyaimból, a suta gitárjátékból és a kilószám elvetélt dalötletekből. Oda van begyúrva a több gigabájtnyi DAW szoftver, plug-in, converter, VSTi-csomagoló program, amiket nem tudok rendesen szinkronizálni egymással. Kis spagettiszálakba van sodorva óráim többsége is, amiért nem sikerül rendesen gyakorolni és lehetőleg a legjobbat csinálni mindenben, ami csak létezik a világon. A legjobb még, amit ilyenkor csinálok, hogy beülök a Blackstar-om elé, és elkezdek az éterbe szólózni, mindig egy kicsit kiemelkedve a kliséimből, amik az utóbbi időben az itt-ott odafröccsentett szólóimat is lassan ellepik. Hja, helyzetjelentésnek legyen elég ennyi, majd hallatok magamról, ha sikerül egy akusztikus számmal apdételni a myspace-emet valamikor.

It Is The Day We Have All Been Waiting For

És felvirradt a nagy nap!

Stílszerűen az Instrumedley-vel kezdtem, utána egyetlen playlistbe begyűjtöttem az Octavariumot, az In The Presence of Enemies-t, a Count Of Tuscany-t, a Metropolist, a Six Degrees Of Inner Turbulence 8 tételét, az In The Name Of God-ot no meg persze a Change Of Seasons-t. Mivel azonban tudom, hogy ez a játéklista majd jól bele fog lógni a délutánba, alkottam egy Cynic gyűjteményt is, keverve a Focus és a Traced In Air anyagát, most még ezt játszatom nagyban.

Sok ezer ember fog ma tombolni néhány kilométerrel nyugatra innen, a volton, ám ők balgák, hiszen nem tudják megkülönböztetni egymástól a színét és fonákját, nem tudják, hogy az igazi koncert nem ott lesz a soproni mezőkön, hanem bizony itt, a Papp Lászlóban.
Igazán remélem, hogy a tágas aréna megihleti a fiúkat néhány epikusabb számuk előadására is. Eddig csak a pecsát kapták, az meg félő volt, hogy már a hatvan százalékos páratartalomtól is beázik.

Gyülekezzetek hát, igaz zene barátai! Gyülekezzetek a sportaréna bejáratánál és lehetőleg a Cynicről se maradjatok le, mert az ugyanolyan jó lesz (urambocsá, ha nem jobb) mint a Dream Theater. Káprázzon szemetek és fületek, zsongjon a lelketek a nyilvánvaló látomástól.