Palabras endemoniadas

Vannak a kimondott szavak és vannak az emberbe belefojtottak. Vannak a mindennaposak és az olyanok, melyeket az életben csak egyszer motyognak el. Vannak a szótári szavak a maguk múzeumi vitrinjében, és vannak a természetben rohangáló ízeltlábú valódiak. Vannak átkozók és áldók. Vannak, amikkel az ember beszél, és vannak, amikkel mond valamit. Vannak szavak, amik tettek. Vannak azok, amiket már nem beszél senki és vannak, amelyeknek nincs még kialakult hangalakja, csak megbújnak valami zajban vagy sóhajban és várják, hogy valaki életre keltse őket. Vannak a spanyol szavak, melyek gyorsak és lágyak, az embernek a szájában elől marad a nyelve tőlük, csak mondja-mondja őket, és vannak a német szavak, melyektől megnövekszik a német, beszélni tanuló csecsemők körében a felszakadt szájpadlás statisztikája. Vannak a szavak, amiket senki nem mer kimondani, és vannak, amik mögé úgyis mindenki mást képzel. Vannak, amiket el lehet énekelni, és vannak, amiket nem. Vannak daktilikus, jambikus, trochaikus szavak, és olyanok is, melyek egy komplett adoniszi kolónt kiadnak: téliszalámi, elmaszatolva, nyámnyilaságunk, lakkbevonattal, zongorafétis, férfiklimaxnak, téglagereblye, combcsigolyáink, kétcsövüpuska, tangabevágás, holtlilatürkiz, tátititátá. Vagy spanyolul: extravaganza, tranquilamente, inmemorables, exuberante, misterioso, secretamente, entrelazados, pamparapampara...sejhaj. Vannak szavak, amiket mindenki megtanul, és vannak, amiket senki sem. Vannak a sokáig kuporgatottak és a mások által az arcodba fröccsentettek. Vannak, amiket kimondasz, és vannak, amiket leírsz. És persze vannak a dolgok, amiket mint egy jó kis takaróval megpróbálunk lefedni a szavainkkal, és azt hisszük, hogy ezzel a foltnyi szövettel, aminek a többszázezres (angolban ez év közepe óta már több mint 2 milliós [a kétmilliomodik a „web 2.0“]) szókincsünket hisszük, mi valóban képesek leszünk mindent néven nevezni, pedig ez a galaktikus takaró nem más mint egy újabb zenekarlogós felvarrható izé az univerzum gyárilag kiszaggatott farmerére. És az is a térdhajlathoz kerül. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy az Univerzum a Kristóf-ba jár nacit venni mert nem oda jár.

Borges mellett kedvenc spanyol íróm, akarom mondani írónőm máig Isabel Allende, akinek fantasztikus novellája a Dos Palabras. Egy szókereskedő boszorkánylány két szót ajándékoz az őt meglátogató forradalmi vezér századosnak. A százados a két szótól felvillanyozva kitűnő és mágikus szónokká válik, polgármesterré avanzsálódik és egyeduralkodója lesz a régiónak. De a két titkos szó megőrjíti, vissza kell térnie a boszorkányhoz, hogy elismételve-kimondva visszaadja őket. Ezután a forradalmár és a boszorkány megfogja egymás kezét. Isabel Allende legnagyobb szerencséjére nem írja ki ezeket a szavakat a novella végére. Vannak a szavak, amiket kár összetapperolni.

De máshelyütt ugyanő azt írja, valaki csak szavakban gondolkodik és a szavak mentén, mint holmi fonalat követve tapasztalja a világot, mintha a világ nem állna másból mint meséből. A világ az, amit az ember elmesél, és ez a márquez-i felfogás tűnik legalkalmasabbnak Allende prózájának jellemzésére is. Tú piensas en palabras, para ti el lenguaje es un hilo inagotable que tejes como si la vida se hiciera al contarla. És ezzel szemben áll a képekben gondolkodó, az az ember, aki fényképeket és szituációkat lát, de nem a lenyomatolt és megrögzült fotókat, hanem az apró, lágy vonalakkal megfestett, szövetbe itatott benyomásokat. Ezek a benyomások talán soha nem is fogalmazódnak meg az emberben, és nehezére is esne őket bárkinek szavakba öntenie. Yo pienso en imágenes congeladas en una fotografía. Sin embargo, ésta no está impresa en una placa, parece dibujada a plumilla, es un recuerdo minucioso y perfecto, de volúmenes suaves y colores cálidos, renacentista, como una intención captada sobre un papel granulado o una tela. És így tovább, a hangyákban menetelő spanyol mondatok. A bekezdésmentes, rizsázó spanyol szöveg írásképe tényleg olyan, akár a végtelenített halandzsa, a szavak ősmassza állagából kinyert párlata. Vagy mi.

Vannak a szavak, amiket százszor elkántálsz és soha nem ébredsz a jelentésükre, mint a torzult imák és az idegennyelvű, kiszótárazatlan dalszövegek. Vannak a többértelműek, a mondókák például, és vannak a puszta szóalakká absztraháltak, mint a tudományos értekezések lábjegyzetben agyonmagyarázott kulcsfogalmai. Vannak az idézett és ezáltal rögtön fétisizált szavak, a kontextusukból kiragadottak, amikor a könyvek és a leírt szövegek pusmogni kezdenek egymással. Itt most Borges-t idézhetném de nem fogom, pedig őt olvasom épp na mindegy.

És vannak azok a szavak, amelyek csak a szövegben léteznek, melyek csak a szöveget magát alkotják, egy végtelenített monológot vagy párbeszédet, leírtat vagy folyamatosan kibeszéltet, és így csak a puszta megszólalásukkal és véget nem érésükkel léteznek, nem lehet őket darabjaikra bontani, nem lehet egyiküket vagy másikukat kiragadni, vannak tehát a szavak, amelyek puszta hangjegyek.

Wittgenstein-t és Frege-t meghívnám most egy jó kis capuccino-partira, ha még élnének szegények. És elhívnám még Heidegger-t is és lenne egy olyan gyanúm, hogy a kávézgatás pizsamapartivá fajulna. Fasza lenne ezekkel az emberekkel egy jót dumálni és felidézni egy huzamosabb flash során Nietzschét is. És elhívnám Gertrud Stein-t és Márquez-t is. Meg Tolkien-t. Meg Nádasdy-t. Elhívnám magamhoz egyszer az összes embert, leültetném őket kicsiny szobámban, finom kávét osztogatnék, és hallgatnám azt a bábeli hangzavart, ahogy beszélnek, mert elhívnám az összes embert, akit ismerek és akiről tudom, hogy soha be nem áll a szája.

Isabel Allende nem írta ki a két palabras endemoniadas-t, amely úgy szíven (vagy tökön) szúrta a forradalmárt. Nagy szerencséjére, mert vannak a szavak, amiket nem írnak le. És én most hátradőlök, nem szólalok meg egész nap, mert nem lesz miért. Nem akarok megszólalni, mert vannak még azok a szavak is, amiket az ember legszívesebben kimondana, és végül ki is mond, mert nem bírja megállni csak azért se, és kimondja, elmondja, elhadarja, és a másik, aki hallgatja, szépen némán benyeli ezeket a szavakat, és az ember csak agyal folyamatosan, hogy az ő szavai akkor most hova tűntek, be lettek-e darálva a másik cinizmusában, le lett-e fojtva a másik magányában, meg lettek-e szívlelve a másik egyetértésében, el lettek-e felejtve a másik beleszarásában, el lettek-e e torzulva valami egyetemes félreértésben, vagy mi van, ezeket a szavakat nincs mód visszapecázni, nincs mód letagadni, és ilyenkor az ember csak mondja tovább kétségbeesetten, próbálja feltölteni a végtelen lyukat.

Ami jó lenne

A legjobban azt szeretném, ha sikerülne minden fellengzés, minden cinizmusból fakadó formalitás nélkül megnyilatkoznom. Azt szeretném a legjobban, ha képes lennék olyan 3 akkordos dalt írni, amiben hiszek. Szeretnék részese lenni az őszi szelídségnek. Részese lenni és nem csak titokban tisztelője. Részese a meghallgatásnak, nem pedig a közbeugatásnak. Részese az engesztelésnek és nem a giccses bosszúvágynak. Részese az átérzésnek, nem a krtikának. Részese a zenének és nem az előadásnak. Részese az egyszerű konklúziónak és nem a rizsának. Részese a kézfogásnak, nem pedig a kődobásnak. Részese a tekintetnek, nem az üres tarkónak. Részese az odaadásnak és nem a behatolásnak.

Részese a ritmusnak és nem a kakofóniának. És nem a közmegvetésnek, de a vigasztalásnak. Részese a védelemnek és nem a vádnak. Részese a beszélgetésnek, nem az imádságnak.

Jó lenne szégyen nélkül szűkölni a meghatottságtól. A dezodort hatástalanítani magamon a boldog izgalomban leizzadástól. Az izgalomban a folyton a gyomromba süllyedő követ emelgetni. Gyomorizom.

Jó lenne olyan természetesen írni, mint ahogy beszélek. Jó lenne, ha sikerülne a zaklatottságot feltűnően elkozmetikáznom.

Azt mondani, amit most másnak mondok. Jó lenne részese lenni a folytonos, bölcs megalkuvásnak.

Tekerős

Az Mk Ultrát hallgatom a Muse új albumáról. Elkezdődik, lemegy, véget ér, én meg visszatekerem. Teszem ezt minden nap. Nem mintha ez a konkrét szám jó lenne, de a megrekedt, visszatekercselős pótcselekvés most kihagyhatatlan a számomra. Nem akarom, hogy a szám véget érjen, nem akarom, hogy tovább ugorjon az album. Nem akarom, hogy teljen, ha egyszer nincs is minek telnie. Ne teljen semmi. Ne. Teljen.

Most az MK Ultrát hallgatom a Muse új albumáról. Elkezdődik, lemegy, véget ér, én meg visszatekerem.

Most az MK.

The Well Of Turbid Water

Kevés olyan dolog van az életemben, amiért ölni tudnék. Ezért bizony sajnálom is magamat rendesen. Az ember életében legyenek dolgok, amiért nyugodt szívvel öl, és ami után nem sajnál néhány évtizeden keresztül elmélkedni, befutva ugyanazt a redundáns gondolatkört, hogy de kellett, de kellett, de stb. Mert hát furcsa dolog az erkölcsi érzék is (aka lelkiismeret), sok furcsaság tükröződik az olajfoltos felszínén. Sokszor a heroikus, helyes tetteket szánjuk-bánjuk, a millió kis bűnök mellett meg vígan pancsolunk a szenteltvízben a templom bejáratánál. Kellene olyan dolog az ember életébe, amiért öl és utána minden műanyag gallérban fuldokló gyóntatópap arcába bele tud nevetni. Ennek a bekezdésnek legyen ez a konklúziója, mert nekem nincs ilyen dolog az életemben. Vagy nem merek rá gondolni. Mindegy.

Ugyanakkor e jeles nemzeti ünnepet nekem is sikerült a magam módján megtisztelnem. Kezdve azzal, hogy ki sem tettem a lábam a házból, ébredés után két óra alatt sikerült ismét felbasznom az agyam Frank Herbert stílusán, utána felvettem a maradék basszusgitárt legújabb zseniális ópuszomhoz, végül a kevergetéssel csesztem el a nap maradék részét. Még nem is vagyok kész. Most Opeth-et hallgatok meg néha-néha Fates Warning-ot. Igen jól muzsikálnak a fiúk, azt kell mondjam. Várom már a keddi Sunn O))) koncertet is mert kéne egy erős dózis ihlet, hogy a hideg novemberi napok alatt majd mégse tegyem le a gitárt végérvényesen. És meg akarok tanulni dobolni és szaxofonozni, meg rendesen nejlonhúroson játszani. Akarok írni egy reggae-metál albumot. Titkos álmaimban lekörözöm nézettségben Gáspár Lacit a mekdonáldzos tévécsatornán. És sok más is tervbe van véve, ti csak ne féltsetek engem.

Csütörtök óta elmondhatom magamról, hogy írtam életemben egy alkotmányjog zéhát. Ejha, veregetem még most is hátam, de ügyi vagy. Életemben erre a vizsgára tanultam a legeslegtöbbet, ami másfél napot jelent, ugyanakkor kiábrándító tény az, hogy lesz egy második forduló is ebből, ráadásul csak tíz százalékban számít bele az évvégi jegybe, és mindezt egy első szemeszteres alapozótárgyból sikerült beszopni. Ilyenkor csendesen meghúzom magam a szobám sarkában és szelíden vonyítok egy darabig, amíg meg nem unom.

Jó lenne végre egy koncert keretében prezentálnom azt a negyven percnyi zenét, amit nyár óta összehordtam. Sok apró kis vágyam van még, például a kívánságom, hogy Frank Herbert dögöljön meg, és lám, az Isten néha kegyes hozzám, ezutóbbi kívánságomat sikerült huszonhárom évvel megelőlegeznie, és minderről engem diszkréten csak egy wikipédiás fejléc keretében tudósítania. De vágyaim feneketlen kútja nem merül ki ebben, hanem a mélységben sok minden lapul, és az évek laboratóriumi centrifugájában rétegződtek is szépen, ezzel kapcsolatban nem találok kivetnivalót. Jó lenne leülni a világ szélére, lelógatni a lábamat a semmibe és csodálkozni sokáig, ahogy ilyenformán térdtől lefelé egy szempillantás alatt megsemmisül két végtagom.

484

Ennyi ütemből fog állni legújabb szerzeményem. A Logic Express már a nyersverziót is csak 2 perc fölött tudja exportálni mp3-ba. Lehet, hogy az októberi pangás kellős közepén mégis sikerült kemény fába vágnom a fejszémet. Mondjuk vasfába. Vagy az alattomos kaucsukfába. A projektfájl mérete eddig másfél giga, ennek kilencven százalékát az a 70+ audio hangfájl teszi ki, melyekben a gitárt felvettem. Ez még csak egy hangszer kéremszépen. Illetve már 2, az ikergitár-szindrómát a NWOBHM óta nem sikerül elkerülni. Viszont az is tény, hogy a 484-ból csak szerény 4 ütemen keresztül harmonizálom a gitárokat. Hogy jelen állás szerint mi is a prognózis? Egy masszív, gitárfelelgetős, progresszív számmal végre sikerül lezárnom második zenés projektemet. Mindez után mentesülök a konstans bűntudattól, hogy nem sikerül minden percben, minden új ütemmel megváltanom a világot. Ezzel nagy teher esik le a vállamról, és így végre koncentrálhatok arra, amire mindig is vágytam koncentrálni, mikor épp nem csináltam semmit: a semmire.

És tervezem, ha tényleg készen leszek ezzel az új számmal, találomra beütök majd egy számot a mobilon, és küldök rá egy esemest melyben megkérem a szerencsés nyertest, hogy legyen olyan szíves és ezúton is gratuláljon nekem.

Szemünk fénye

Apple of my eye. Mi ojo derecho. Szemem fénye. Talán az egyetlen olyan kifejezés, melyet sikerült a maga eredeti megfogalmazásában három nyelven is megtanulnom. És az egyetlen, ahol mind három nyelven súlyos képzavart eredményez a tömörítési jelleggel alkalmazott metonímia. Mi ojo derecho = „jobb szemem“. Mert nyilvánvaló, a szemem fénye esetében is arról van szó, hogy valamit csodálattal nézünk, valamire a legszívesebben tekintünk (átvitt értelemben). És mégis, nem tudok nem arra gondolni, hogy valaki egy almát gyömöszölt a szemüregébe, vagy hogy a szaruhártyán megtörő fény a lényeg (esetleg pont a retinán keletkezett ingerületről van szó). És hogy valakinek még jobb szeme is van? Mindenesetre tetszenek ezek a kifejezések, főleg így egymás kontextusában jók. Rákerestem a gépen, hogy a másfél millió fájl közül melyikben szerepel az „october“ mint kifejezés. Gondoltam, őszi tallózásnak belefér. Persze előjött az iTunes-ból Dolores O’Riordan dala, és akkor már rá is tévedtem az Apple of My Eye-ra, ami ugyanazon az (eddig még egy szem szóló-) albumon volt rajta.

A nyelvészeti kisokos őszi évfolyamát ezennel le is zárom.

Szénégetők

Fél órára kinyitom bukóra az ablakot és dől befelé a füstszag, talán avart égetnek, talán ég az magától is, vagy ez simán csak az ősz hónaljszaga, de most tisztán el tudnám magam elé képzelni a wassalbertes szénégetőket, ide a szomszéd telekre, az áporodott subájukkal és kormos körömágyaikkal, a bajuszukra rakódott szénnel.

Szól a vind ov cséjndzsiz, mert ezt raktam be a Scorpions-tól, most ehhez a hajsprés, vé-gitáros, ízléstelen német glamrockhoz van hangulatom, és közben szállok is a szelek szárnyán, kitárva a karomat próbálok a szobámból kirepülni, habár a kifutópálya, sajna, rövidnek ígérkezik. Fél négykor 3 kávé után is leragad a szemem, kint fojtogat mindent a füst, a kommersz halál színpadfüstje, egyik kezemben a kávés Bailey’s-t, a másikban a szájvizes flakonomat szorongatom, ez rossz koktél lesz, szégyenemben nem merek most beleinni egyikbe sem.

Jó lenne hinni valami szépben is ígéretesben, a komótos méh-melegben, a zamatos narancsot szorongató marok-biztonságban, nagyszülők derűs protézismosolyában, rajztömbökbe préselt őszilevél-mintázatban, őszibor-savasságban, stílusos végzetben és frissítő hidegtenyér-arctapicskolásban. Jó lenne, ha sikerülne leszámolni a komolykodó konklúziókkal, a hülyén vigyorgó kimerültségel, a munkamániával és a mekdonáldzzal. Olyan sok minden lenne jó, és olyan megható lenne a szükséges veszteség!

Biztonság, Bőség, Béke

Ma reggel a rasszistás óra után elmentem a kvesztúrába, és egy év eltelte után ismét sikerült meghosszabítani a diákigazolványomat. Némileg lehangoló a tény, hogyha tudtam volna, az egész procedúra csak abból áll, hogy rányalnak egy matricát a plasztikkártyára és kérnek tőlem egy ehakódot meg egy aláírást, talán nem szopatnak meg nyár folyamán háromszor az ellenőrök a battyányi téren hivatkozván a lejárt diákra.

Ugyanakkor mélységes identitás tudattal tölt el az, hogy ismét teljes jogú, hivatalos tagja lettem a társadalomnak és a kedvenc egyetememnek. Ugyan a telefonos időpontfoglalást még nem mertem egyedül intézni, ámde lassan elérkezik annak is az ideje. Van tehát egy bőrkötéses, témobilos kártyatartóm, benne a személyi igazolványommal, a vezetői engedélyemmel, a lakcímemet hivatalosító igazolvánnyal és a diákigazolványommal, valamint az adókártyámmal. Benne van ebben az elegáns, bőrkötéses kártyatarsolyban a középiskolás diákigazolványom is, mert végsősoron az hivatalosítja a középiskolás éveimet. Az útlevél csak alkalmatlanul kivitelezett fizikai volta miatt nincs benne ebben a bőrkötéses kártyatartóban, ha azonban évek múlva abból is csak egy apró kártya marad, nyilvánvalóan ott fog helyet foglalni a többi igazolvány mellett.

Remélem, teljes jogú polgári voltom mellett majd teljes jogú alkalmazott is lehetek egy multinacionális cég magyar leányvállalatánál, ahol az önértékelésemet maximálisan szabályozza majd az, hogy kreatív és zseniális problémamegoldó képességekkel megáldott munkatársaim, valamint vezéregyéniséggel felruházott főnököm miként büntet megvetésével a rosszul, és miként dicsér és ismer el a jól végzett munkámért.

Ahogy telnek az egyetemi éveim, és ahogy egyre idősebb és felelősségteljesebb leszek, valamint annak következtében, ahogy a lassú évek folyamán a maga méltóságában az én morális értékrendem is kibontakozik, úgy kezdem érezni biztos helyemet a társadalomban. Ifjú éveim alatt – mióta hivatalosan is betöltöttem a felnőtt kort – elkezdett foglalkoztatni egy sor kérdés a hitemmel, a transzcendens értékekkel, a pszichológiával és a szociológiával kapcsolatban. Az elveim, melyekre majd a nehéz és válságos periódusaimban is támazkodhatom, szép lassan körvonalazódnak előttem, az életemben eddig hordozott és némán csírázó értékek végre explicit hajtásokba borulnak. Felkészülök egy küzdelmekkel teli életre, ahol sajnos az emberek nem tisztelik egymást és az anyagiasság aljas ösztökélésére egymásra taposnak. A küzdelmet felveszem, de igyekszem segíteni embertársaimon. Történjék bármi, a mostanra elkezdődött eszmélkedésem következtében szerzett tőkesúly révén egyenesben fogok maradni. Még nagyon sokat kell tanulnom, sokat olvasnom és ráébrednem a világ sokszínűségére és rejtett értékeire. Tudni fogom, hogyha feljebbvalóim megdicsérnek vagy éppen szidalmaznak, az csakis az én érdekemet fogja szolgálni. Még az is lehetséges, hogy kiabálni kezdenek velem, megvetnek és megaláznak, ámde keresztemet vállamra véve folytatom az utamat a cél felé. Hogy mi is a célom? Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy az utam során majd szépen kirajzolódik, és visszatekintve, a bölcsesség szemüvegén keresztül össze tudom foglalni az életem értelmét. Ha három szóval kellene definiálnom az életemet és a vágyaimat a jövővel kapcsolatban, mint ahogy az minden szociológiai ill. pszichológiai interjú kedvelt kérdése, így tudnám összefoglalni az eddigi eszmélkedésem alapján: Biztonság, Bőség, Béke. Szerintem nem véletlenül kezdődik ez a három szó ugyanazon kezdőbetűvel, mely ráadásul keresztnevem kezdőbetűje is. Ez egy üzenet, mint ahogy az is, hogy a magyar „három“ szó a görög „harmonia“ szóból ered, ahogy ezt a minap olvastam. Az ember végtelen bölcsessége nyilatkozik meg a magyar nyelvben, mely a világon a leglogikusabb és legszebb, valamint a legbonyolultabb is egyben.

Ma is csak

Ma is csak esszéírás, rövid zenélés és a millió kötelező restaurációs szar. Egyik nap a másik után telik el, az emberek a szemem elé állnak és belemondják az arcomba, és érzem szagtalan leheletüket, hiszen ők talán ott sincsenek, legalábbis egyenként biztosan nem, csak mint gépezet és rendszer, de valaki baromi közelről mégis arcomba böfögi, hogy ez a te feladatod, mert mást most úgysem tehetsz, most ez kell csinálnod, a szemináriumaid, az unalmas olvasmányaid és a kötelességed, hogy ehhez még jó képet is kell vágnod, ez mind a te küldetésed, mi több, a kereszted, és valóban, az idő telik, te meg döglesz, és ami mindez után marad az a légüres tér élménye, valami csendes, végtelen robbanásé, ami után üres fájdalommal cseng a füled. És elmélkedj csak szépen a nap végén, mit adott néked a sorsod, adott neked fővárost, meleg szobát és rengeteg táplálékot, biztosított neked kultúrát, vett neked gitárt, támogatott a tovább tanulásban, biztosította a jövődet és a lelki békédet, biztosította a laborkörülményeket és a sterilizált hétköznapokat, és most, mint egy áporodott homonculus, vacogsz a kényelemben.

Hónapok óta egyetlen könyvet keresek, amelyben valaki a kényelembe belehalt. Nem a „felesleges ember“-es orosz izékre gondolok itt, hanem valami kortársa, valami intellektuális thriller-re. Amíg ilyet nem találok, marad a végtelenített szalag Thackeray-jel és haverjaival. Néha a Pratchett-ek utolsó kötetei közül egy. Már csak 5 van az egész életműből. Mellette a száraz Ken Follet és most megint Faulkner és egy újdonság: Gertrud Stein.

Tényleg alig van szabadidőm és már egy hónapja szenvedek az utolsó számommal. Holnap ismét szabadnapot veszek ki, hogy végre az összes gitárt felvegyem és a basszus majd egy-egy külön délutánra marad. Meg persze a keverés. És mi lesz majd a felvételimmel a kőbányai zenemicsodába? Már most be kéne izzítani néhány számot, pl. a Ceremony-t Satrianitól, hogy előadhassam. Az majd érdekes lesz. Így is megdöglök az 58 kreditemmel.

Megérkezett életem eddigi legnagyobb torrentletöltése: a Superior Drummer 2.0 és a Metal Foundry kiegészítő csomag a maga 39. 5 gigájával mely még az egy hónappal ezelőtti symphonic choir plug-int is felülmúlja. A mikrotorrentet így sem hagyom tétlenül, az imént indítottam el Jaco Pastorius életművét valamint instructional dévédéjét aviba tömörítve. Lassan több szóló basszusgitárost hallgatok, mint gitárost. Hiába, amíg Marco Sfogli vagy Guthrie Govan nem képesek kiköpni egy új albumot, a szólógitár takarék lángra kerül.

És ezzel kapcsolatban egy rövid helyzetelemzés: történt-e változás az életemben azzal, hogy esetlen kezeim közé ragadtam egy elektromos gitárt? Lett barátnőm? Én vagyok a derékigérőhajú szőke metálisten Magyarországon? Menőbb lettem? Lett több gitáros haverom? Dzsemmelek valakivel heti rendszerességgel? Akkor?

Tiles

Csempék közötti mászkálásra ítéltetik és csempe-monológra kárhoztatik az ember. A felületek tiszták és kivehetők, könnyen pucolhatók. A primitív geometria adott, a kis négyzetek a végtelenben talán össze sem érnek már. A fuga-rács csak hozzávetőlegesen fedi le a szappanrajzot, ami kilóg a hálón: nem felfogható.

És a fürdőszobába most nagyon halkan bezúdul a kékes, tízezer kelvinfokos hajnali fény.

Az ablakon túli rézsű mögül soha nem süt ide a nap, hiába a nyugati tájolás. A fürdőkádban nem az absztrakt tér által ellenpontozott, megdicsőült aktként fekszel, hanem mint hetven kiló hús. Alkoholos filccel kéne most szépen börtönnnaplót nyitni a csempén, az üres mozaikot utólag kitöltened. Az önreflexió tenyérnyi tereit digitenként megtöltened, közben figyelni, hogy a könyököddel mégse maszatolj el semmit. Az alkoholos filcet úgysem tudod.

A hajad nedves varkocsban érezhető súly. Most kedd, holnap újból hétfő lesz és mit ad isten, néha csütörtök is. A csempék közötti tér foghíjas, ezt nem veszed észre elsőre, csak mintha megugrana néha, ismeretlen helyeken találod magad, ismeretlen hajnalokon veszed észre, hogy nem vetted észre eddig. Mint amikor a kottaprogramban egy ütemen belül túl sok vagy túl kevés a lejátszott hang az eredeti négynegyedhez képest, akkor a kurzor lejátszáskor ugrik egyet a következő ütemre. És pont a kadencia esik ki, pont amiért az egészet írtad.

És a csempéken folyik le a samponos víz és a titokban kiengedett vizelet, a nyilvános zuhanyzó minden borzalmával és zsiradékával. Lecsorog szép sorban a hétfő és a kedd. Lecsorog a csütörtök után a szerda, mert a szerdának egy makacs hajcsomóval sikerült fennakadnia.

A szép az, hogy a csempék nem fognak megrepedni, nem lehet szilánkos krátereket hasítani beléjük, nem fog rajtuk a kemény körömkefe sem. A tükörben ne a háttérre fókuszálj hanem a mosdóba temetett halotti maszkodra. Vedd be a szádba a szájvizet és öblögesd a jelenések napjáig, az antikrisztus így legalább az ajkadat nem süti meg a tüzes vasakkal. A szájvíz lefoglal legalább, és a szádban, némileg enyhítve, mint egy félreidőzített vallomás, békében lebeg az afta.

Macedón

A mészkőfehér világ omlós és nyálkás, a hegyek hónaljából szivárog elő a köd. A szerb pásztorgyerek az otthonról lopott pipát próbálja meggyújtani, a nyáj közben messze vándorol. Húgok és nővérek cipelik fel a kaját most, pedig senki nem gondolná, hogy dél van. A nap halvány csóva a köd mögött, mint a vak nagyi pupillátlan, befordult fél szeme. A szomszédék szőkehajú és knédlipuha bőrű tehenészlánya valakinek batyuban hozza az ételt, kezében a tejes edény minden mozdulatra megnyikordul. Most tartunk a szólóban a huszadik másodpercnél. A szív egyenetlenül ver a kissrácban, a háttér akkordozás éppen hogy tartja még a hétnyolcadot, az égbolton néhány olasz bombázó gép húz el, de a hegyeken béke van, mint egy hurrikán belsejében. A szőke csajnak persze mindene szőke, mindene fehér, ahogy kell, még a tej is a kannában, még a kenyér is a vászon kendő alatt, a kanna fogantyújára szoruló kezén a vérhiánytól vaníliafehérré színeződött körmei is fehérek. A gyerek meg, ahelyett, hogy szívet hasogatóan furulyázna, vagy ilyesmi, csak kiejti a fater pipáját, kiejti a nyers dohányt a kezei közül és nekiiramodik. Fut, fut felfelé a hegyoldalban srégen. Aztán megtorpan, és akkor vége van, a köd benyeli a csajt, világbéke ereszkedik a tájra, de pont olyan jellegű béke, amit az emberiség a háborúival mindig el akar oszlatni. Megérkezünk a kezdeti E hangra, a gyerek oldódó erekciójával bénultan áll és nem csinál semmit a hegyeken.