18 március 2010

Kis apokrif mese (Troubled Sky Over Batthyány Sq.)

A király arról volt híres egyébként, hogy félévente házasodott, de a feleségeit az esküvő után egy hónappal már nem látta senki. Palotájának kertjében alkar vastagságú ágakkal nőttek az olajfák, a király szolgái pedig lábbal préselték az olajat, haladtak körbe-körbe az ovális fejő medencében, és aki elesett a csúszós iszapban, azt ugyanúgy beletaposták az olajbogyók közé. Néhány kiherélt várőr pletykája szerint a feleségeknek is az olajfák kertjében szokott nyomuk veszni, mert egy évben két este is, egyszer tavasz közepén, egyszer pedig nyár végén, kisebb csoport fiatal nő szalad át a kerten, nyaktól lábszárig lepedőbe szorítva, boldog tehetetlenségben jajgatva, némelyikük fennakad az olajfák csavaros ágai között, nem tud lejönni onnan, és addig tekereg hangtalanul a saját lepedőjében, mígnem a végkimerülésben elpusztul. A többiek tovább rohannak, a türkiz vizű patakhoz, aminek a naplementében is és a holdtöltében is türkiz a vize, és csupán egyszer vált állítólag aranysárgává, 576 évvel korábban, teljes napfogyatkozás idején, amit a kormozott lencsék mögül kikandikáló csillagászok jósoltak meg órapontosan, akkor volt csak nagyon aranysárga, ám mindössze egyetlen feljegyzés tanúskodik erről, egy zakkant állattömő naplójából, aki épp halakat próbált kimarkolni a folyóból aznap este, létre akarta hozni a tökéletes állatot, az oroszlántestű, bikafejű, lófarú, antilop lábú új nőstény chimerát, teljes egészében ezüst pikkelyekkel akarta volna beborítani, ő volt, aki pont a folyóban matatott a napfogyatkozás idején, iszamos halakért turkálva, egyébként mindenki úgyis a világvégét várta remegve, olyan elemi volt a félelem a birodalomban, hogy a palota előtti réten a férfiak az arra legelő juhokat hágták meg orrhangon sikoltozva, a nők kínok kínja közepette, és sokan életükben először, magukhoz nyúltak, a gyerekek pedig véresre verték egymást a kis ökleikkel. A napfogyatkozás után három nappal megszületett a jelenlegi király dinasztiájának első tagja, egy füstös kovácsműhely mesterének fia, a legenda szerint az egyetlen gyermek, amelyik nem vetélt el a napfogyatkozás éjszakáján, aki az akkori császártól úgy orozta el a hitvesét és szerezte meg ezzel a trónt, hogy kiolvaszthatatlan jegygyűrűt kovácsolt a királylány ujjára, és kovácsolt egyet a saját ujjára is, a kettőt pedig összeforrasztotta. Utána az egész világról érkeztek kovácsmesterek és fegyverművesek hogy az akkori király kétségbeesett parancsára a gyűrűnyolcast valahogy leszedjék a párról. A királynőnek véletlenül az egyik mutatóujját is lecsapták a nagy igyekezetben, a kovácsmester fia pedig csak somolygott magában végig, mert ő tudta egyedül, hogy a megbonthatatlan ötvözetet a királylány eszelős vallomásának könnyei és suttogásának párája tartja egyben, azt pedig kalapács és véső és kohó és üllő szét nem választja. A türkiz patak azóta is ott kanyarog a palota körüli fal tövében, annak türkizéből táplálkoznak az olajfaliget fái és a vastag márványfalak mentén húzódó kertek abroncskemény húsú virágai, és abból táplálkoznak a part mentén kanyargó alacsony kőkert csenevész kakukkfüvei, amivel a palota szolgálónői és háremhölgyei az ajkukat illatosítják, és abból táplálkoznak a király magánveteményesének dülöngélő articsókái, amelynek magvait az uralkodó szórakozott, cigiakörméreégő pillanataiban rágcsálja, és abból táplálkoznak a vad rétek nux vomicái, amivel a király minden tavasz közepén és nyár végén napokig hánytatja magát magányában. A kiherélt várőrök tehát beszámolnak róla a kiváncsian érdeklődöknek, akik közben több palack kígyópálinkával vendéglik meg őket, hogy azok a lepedős asszonyok, akik nem akadtak fent az éjszakai menekülésben az olajfákon, azoknak a maradék része belefullad a türkiz patakba, mert hiába pár méter széles a medre és hiába ér csak térdig a legmélyebb pontján is a víz, az éjszaka folyamán arra menekülők mégis tudnak úgy lépni, hogy amikor bokáig ér a lábuk a vízben, szépen elkezd összetömörödni a testük, és azt veszik észre, ahogy saját magukba omlanak, mint a rosszul kisütött sütemény, melynek belsejében a hiányos hőtől és elégtelen szeretettől nem alakult ki a masszív, kollagén szerkezetű tészta, mint a félresikerült gólemek, magukba roskadnak az éjszakai türkiz folyóban az emberek, és csupán a sok hordalékot szaporítják. A király a lepedőfuttatással pont ezt akarta elérni egyébként, pont az új hitvesét akarta így kiválasztani mindig is. Aki a végén megmaradt, aki nem akadt fenn az olajfákon, amiket király perverz apja oltott be mindenféle másnemű olajfaággal, és a metszés menti illesztéshez a saját ondóját adta ragasztóanyagként, amelyik nő nem porladt szét az elátkozott patakban, és aki nem tekeredett bele saját némaságának, egyszerűségének és szűziességének véres lepedőjébe, aki türelmesen megfordult már a palota kapujában, és a szemébe röhögött az ezüstösen csillogó chimerának, amit a dinasztiában generációról generációra újra megrendel minden uralkodó az állattömő famíliától, és ezzel az évek során gyakorlatilag egy komplett taxidermia-hagyományt alakítottak ki az udvarukban, az a nő, aki megfordul még a palota küszöbén, és az ezüstszörny arcába nevet, és aki lehántja magáról az ormótlan lepedőköteget, és a magasba emeli mindkét karját, és nem szégyelli a kis hájat a hasán, és a kicsit megereszkedett fenekét, és a lágy csíkba borotvált hónaljszőrzetét, és aki pincérnősen megpaskolja a kangörcstől tátogó király arcát, aki otthagyja őt a pitiáner szörnyével, az lesz az egyetlen nő, aki túléli, hacsak félévre is, a nászt. Amikor a herélt palotaőrök idejutnak a történeteikkel, malackodva egymásra kacsintanak és pálinkás üveg száján félig kipréselt ázott kígyófejet szopogatják, mint egy kupac nagyranőtt csecsemő. De nem csak a várőrök ismerik a mendemondákat, hanem a palota kertészei és az olajat taposó szolgák is, és ismerik még a király sötét történeteit a csontsoványra éheztetett háremhölgyek is, akiknek meg van tiltva, hogy egyenek, és csupán a pinceablakukig guruló olajbogyókat kapargatják össze és szürcsölik akár három és fél órán keresztül is. Mert a győztes királynők egy hónap után meghalnak, és a kertészek lelnek általában a csontjaikra, vagy a király hálótermének ablaka alatti galagonyabokrok valamelyikében, vagy a padlizsános veteményesben. A kertészek ekkor a krematóriumba szállítják a földi maradványokat és a sűrű rácsba szedett 444 olajmécses lángja fölött elhamvasztják. Minden halott királynő kap egy új olajfát a ligetben. Az olajtaposó szolgák álmélkodva lépkednek körbe a vájúban, hogy ők valójában a halotti porból felcseperedett fa nedvében csúszkálnak, abba fulladnak bele ők maguk is, a háremhölgyek elgyengült ínnyel és hulló fogazattal ezeket a bogyókat rágják, a másodgenerációs királyok pedig ezeket a fákat nemesítik azáltal hogy saját testnedveikkel tapasztanak a görcsös törzsekhez új ágakat. A szolgák azokon a híreken is álmélkodnak, melyek szerint a király soha egyetlen feleséget sem ejtett teherbe, pedig uralkodása során több mint húsz új olajfa is kikerült a lankás ligetbe. A szolgák terméketlenségre gyanakodnak, különösen azokon az estéken, amikor az olajos csöbrökkel vonulnak libasorban hátra a pincelejáróhoz, és a király lakosztályának félhomályból gúnyos női kacaj üti meg a fülüket, utána nehéz fémtárgyak zuhogása hallatszik, és utána az ettől egyre sűrűbbé és ingerlőbbé váló nevetés szól újra.

A legutolsó királynő azonban már 8 hónapja méltóságteljesen trónol a férje mellett. A szolgák és a herélt várőrök, a háremhölgyek és a kertészek, az állattömők és az udvar többi népe ezt el sem meri hinni. Az új királynő se nem szép, se nem csúnya, se nem telt, se nem teljesen deszka. Az ajkai vékonyak és a szája vágása két oldalt kissé lefelé lejt, de úgy tűnik, a király erre mindig bukott is, ezekre a kissé szomorkás szájakra. Az új királynő is vélhetőleg ugyanúgy sarkon fordult nyolc hónapja a küszöbön, és szemberöhögte a chimerát, és jókedvűen rácsapott a király seggére, hogy aztán szó szerint ennek a nemtörődöm mozdulatnak köszönje az életét. A szolgák hiába kutatták át az utolsó barázdáig a padlizsános veteményest, és hiába szúrkálták agyon magukat az elcsöppenő húsú galagonyák erdejében. A királynő a vesszőfutás másnapján személyesen felügyelte a taposószolgák munkáját, és saját kezével hámozgatta ki az olajfán rekedt bajtársnői holttestét, közben halkan dúdolgatott magában, valami régi, jelentését vesztett bölcsődalt, ami már csak a könnytelen-szemekkel-ringás maga, ami már csak arra jó, hogy anya és gyermeke belefeledkezzen az olajos éjszakába.

Nyolc hónap és pár hét után a birodalom népe összegyűlik az olajfaligetbe, hogy a királyt kötelező érvénnyel megsirassa, miközben a testét végső nyughelyére szállítják. Sok az olyan látogató a tömegben aki magától is sír, mert történetesen valamelyik hozzátartozója volt a lemészárolt királylányoknak, vagy csak szimplán azért, mert férfiként vagy nőként szerelmes volt a fess királyba. Az olajfaliget fáit a királyné parancsára a ceremónia alatt vágják ki a szolgák, hallja csak mindenki a király gyalázatát, a kivégzett nők medencéjének szilánkos törését, és a szolgák igyekeznek, nem akarnak asszonyuk elé állni többé, és sokuk oda is veszik a favágásban, sokuk a saját derekát találja el a fejszével. Az állattömőket is szélnek eresztik, nekik a zsebükből száradt őznyelvek hullanak az út porába, amerre elhaladnak, szélnek eresztik a háremhölgyeket is, és a királyné bosszúból mindegyikük hátára félmázsás olajbogyós kosarat kötöztet, melynek csuhé-fedele szorosan rögzítve van, így pedig a csenevész asszonyoknak esélye sincs kienni belőle a táplálékot. Pár métert haladnak a türkiz folyón túl, azután összerogynak.

Még a kertészeknek van a legjobb dolguk, gondtalanul kapálják a padlizsános veteményeket, gondosan szemlélik a bíborlila bőrt ezeken a furcsa zöldségeken, pajzánkodnak az alakjukkal, de már nem találnak csontokat, és ettől valahogy kényelmetlenül érzik magukat, kis egyensúlyukat vesztett bábuknak érzik magukat, akiknek a hátába gyilkos pillantás fúródik A király hálótermei hetek óta csöndesek, a csörgő ólomüveg ablakokat folyamatosan homály lepi be, mintha valami halott lélegezne belülről, utolsókat és nagyokat az utolsó és nagy orgazmusaiban, szaggatott, párás lélegzettel, amik aztán kis lepedékes pamacsokban rásimulnak a nehéz üvegre. A kertészek nem tudják, hogy a királyné egész éjszaka sétál körbe a palotában, lassan, kimért léptekkel, emeletről le, emeletre fel, a csillag-ornamentikás lépcsőkön, belekapaszkodva a végtelenített karfába, és bölcsődalokat hümmög, nem lehet megállítani őt, nem tudja megállítani a szobalány, nem tudja megállítani a komornyik, nem tudja megállítani a kandallószolga, nem tudják megállítani a nehéz ebonit jogarral fefegyverzett teremőrök sem, ilyenkor a királynő csak megy előre, némileg ringva is talán, de nem csipőből, hanem mintha hasból ringatózna, gyomorszájból, talán ott a legrosszabb a szorítás, nem a férjét siratja és nem a királyt, nem a bajtársnőit siratja és nem a meggyalázott olajfákat, nem a napfogyatkozásban született dinasztiát siratja, igazából mást sirat, a fiát siratja, a saját köldökmelegét siratja, amit nem tudott a magzatának biztosítani, a lomtalanításkor kiganézott bölcsőt siratja, mert abban már úgysem hajta álomra a fejét senki, a régi, beoltatlan olajfák üdeségét és a nyárvégi gazdag szüret ízét siratja, mert most már hol talál ilyen szép véres, nyárvégi délutánokat, nem kiontott-vér véreset, hanem magzatburok-vér véreset, bor véreset és paradicsom véreset, olyat már nem talál, hanem folyamatosan ringatózik át a termeken, nem szomorú, nem boldog, nem csalódott, nem lelkes, nem letört és nem megalázott, hanem pont hogy ezek közül ő már egyik se.


***

Most becsukom a mekbukot és meghallgatom, ahogy zúgnak a harangok délután hatkor a Batthyány téri templomtorony zsalugáterei mögött. Tényleg hasonlítanak a High Hopes intrójára, legalábbis a magasabbra hangolt harangok, az egyik pedig pontosan ugyanazt a hangot kongatja, legalábbis jó lenne ebben így hinni.

A fenti történetet még régen mesélték nekem, bárki is volt az, valami krúdyból lophatta, mert annak vannak ilyen sztoriai. Én legépeltem, legyen meg itt is. Az ég zavaros a fölöttem. Bűntudattal gyűrögetem a zsíros fornettis zacskómat, mert írás közben sikerült 40 deka pizzakrémes izét betömnöm, oda a fogyókúrám és a január óta leadott 5.5 kilóm. Utálom a testemet, mert mindig cserben hagyott eddig. Túrákon, erőpróbákon, férfizuhanyzóban és a (véletlen) női zuhanyzóban, hétköznap, reggel és este. Elmegyek avontanácsadónőnek, azzal talán kompenzálom majd a nyilvánvaló komplexusomat. Tény, hogy a tíz ujjamon meg tudom számolni, hány pattanás volt az arcomon egész kamaszkoromban, hogy még soha nem törtem el csontomat, hogy még soha nem volt lyukas fogam és hogy egyszer 105 másodpercig bírtam a víz alatt, még fénykoromban, mindez mégsem vigasztal. És kedvem lenne írni egy twitterbejegyzést is azzal, hogy „fornetti, wtf, átbasztatok öt forinttal, sejhaj“.

Az ég zavaros a Batthyány tér fölött, ha elkezdene nagyon esni az eső, azért elindulok az autóhoz. Meg merül a gépem. A galambok mégis körém gyűlnek, és ez jól esik, hogy nem félnek tőlem. Meg városi gyerekként a madarak közül úgyis csak a galambot meg a papagájt tudom megkülönböztetni. Jó, a gólyát is, de csak ha együtt látom a hármat. Néha megihleti az embert, ha a szabadban írhat, szabad ég alatt, sok beláthatatlan térrel a feje fölött. Hozhattam volna a nagymamám írógépét is, csak az nehézkes, meg nem tekercsel rendesen a tintaszalag, majd meg kell húznom belül valami kart, befőttes gumival kikötni, gépeléskor ne gyűrődjön be a festékes textil. És így, a harangzúgásban, a fehér templom aljában, amiben még egyszer sem voltam bent éltemben és valószínűleg soha nem is leszek sajnos, ilyen felemás békében az ember tud úgy írni, hogy közben nem érdekli, kik olvassák a szövegét, hanem az ember elkezd ekkor hinni a vegytiszta autokommunikációban, hogy a szó és a mondat akkor is létezik, ha azokat történetesen senki nem mondja el és senki nem hallgatja meg. Hisz abban, hogy vannak a történetek, amiket nem elmondani kell, hanem megírni.

Furcsa felhők gyűlnek a Batthyány tér fölött, és a széltől fent a templomtoronyban halkan harmonikázni kezdenek a zsalugáter falemezei. Olyan nagyon kényelmes lenne nem megszólalni többé. Olyan nagyon kényelmes lenne a te szétgitározott, szétgépelt kezeddel végre csak a pizzakrémes péksütemény morzsáit szórogatni a mohó galambok elé. Olyan jó lenne nem produkálnod magad többé, nem kinyilatkoztatnod magad többet, hanem várni, hogy úgy fogadjanak el, ahogy magad vagy némán, tettetett titokzatossággal és a hozzád intézett kérdésekre adott semmitmondóan bájos hümmögéseiddel. És olyan nagyon kényelmes lenne innen most felállni, lesöprögetni magadról a fornettis morzsákat, megindulni, megindulni szépen és nem visszanézni többet.

15 március 2010

Nem nekünk való hajnal

A negyedik 20 éves születésnapi buli idén, és lassan már 2 éve mindenki húsz éves, vagy csak többször ünnepli meg, vagy bekamuzza, miért nem tizenkilenc éves már valaki, vagy huszonkettő, ezen tanakodunk P.-vel a teraszon, a hidegtől lila ujjaink között a kis holland szivar vége ott facsarodik a saját lángja alatt, kezemben az ájpod, a bal füles P.-nél, a jobb nálam, Bach 147. kantátáját hallgatjuk elmélkedve, a képernyőről pont le van vágva a teljes cím, úgy kezdődik egyébként, Herz und Mund und, és még két valami, P. az ájfónját csapkodja, hogy a gúgölön rákeressen, csak foszlik a vifi, és már jó hideg van, az előbb még bent ültünk, 8 fiú és 8 lány, a nagy házibuli nagy holtpontjában, megilletődve néztük az aktuális apácapornót Eva Hengerrel, német katonák kontra olasz klastrom, és amikor a negyedik percnél beköszöntött a weimari kórus éneklésében a Herz und Mund, mint a címdal „Eva Henger, Der Lebenswerk Episode 1, akkor P.-vel felugrottunk, hogy ugyan nincs meg a weimari adaptációban ez a dal, megvan az én Trinity College-os verziómban!, és gondoltunk, az egész másfél órás evahengerből úgyis csak erre maszturbáltunk volna egyébként is, felvállaltuk hát a sznob kultúrbuzi szerepét, de mit tegyen az ember, nekem is ez az egyetlen dal az életemben, ami cédúrban van és mégis meghasad tőle a szívem, pedig egy cédúrtól azért ez már nem illik, tehát P. szorgosan kereste a teljes címet, én meg felnéztem az égre, vannak-e ott csillagok, vannak, ekkor jutott eszembe az, hogy finom a szivar és finom a tizenötezerforintos spéci edisönös dzsekdenielsz, amit P.-vel vettünk K.-nak húszadik szülinapja alkalmából, de amit úgyis csak ketten iszogattunk, és ki volt az a hülye egyébként is, aki poénból Eva Henger megapack dévédé boxset-et vett neki, és amikor lement a 147. cantata, én beraktam a Dawn in Thessaloniki-t, mert már hajnal volt úgyis, és ha szigorúan vesszük, ez is cédúrban van, és bár szégyen bevallani, volt már tőle libabőrös az alkarom, ami azért egy saját dalnál ciki, de P. is azt mondta, hogy tetszik neki, illetve csak hümmögött az ájfónja fölött, de elhittem neki, mert hát a csillagok is ott villództak a fejem fölött, egészen közel, akár beléjük is markolhattam volna, és már voltam annyira spicces, hogy többé-kevésbé végig énekeltem a saját gyártmányú lirikszemet hozzá, P. szerencsére nem hallgatott, az ájfónjával sétálgatott fel-alá a teraszon, hogy hol is volt az a két négyzetcentiméter, ahol a szomszédéktól átjött a vifi, én néztem a csillagokat, és olyan kicsinek éreztem magam, mintha egy gigantikus gyűszű alatt élném az életem, és a csillagok a mikroszkópikus lyukacskák, amiken a kinti óriásvilág tűhegye se fér már át, de a fény azért átszivárog, néhány dagadt foton azért átpréseli magát a szűk réseken, és számomra úgyis nyilvánvaló, az egész életemben már csak az ingerel folyton, amit nem kapok meg, csak az marad meg a perifériámban, csak a csillagok érdekelnek, meg a gigagyűszű-búra fölötti világos, igazi élet, ez már tiszta hexaémeron, ez a világkép, motyogom magamba, közben P. triumphantly felüvölt, nekiveti a hátát a terranovás vakolt falnak, de már úgy sem a Herz und Mund-ot keresi, mert P. most szerelmes, legalábbis így vettem le, mégha nem is akarja senkinek elárulni, és tényleg szerencse, hogy nem tud erről a blogról, mert soha nem mondtam neki, és ő úgyis csak magával foglalkozik, vagy még magával se, tehát nem fog idenézni, és valaminek nagyon örült az ájfónjával, közben csutkára ég a szivar, innen egy szippantás nikotinban annyi, mint fél doboz piros malbi, beleszívok azért, mert egyszer élünk és a csillagok se jönnek közelebb, elkezdtem akkor magamban kérlelgetni a világot, hogy ne adjon a kezembe semmit, pláne ne azt, amire annyira vágyok, mert csak tönkreteszem azzal, hogy magam számára tökéletesen elértéktelenítem, kerestem ekkor a szót, ami P. használ előszeretettel mindig, de nem jutott eszembe a devalvál, van ilyen pillanatnyi afáziám, szóval nem akarom, hogy a kielégülés tönkretegye a szeretetem tárgyát, ezt nem akarom, inkább soha ne kapjak meg semmit, mert nehéz a sok értékkel mit kezdeni, már majdnem kijelentem P.-nek, hogy az érték bizony felelősség, és az egy külön kategória, hogy élj vele és hosszú hónapokra fenntartsd, de P. már mellettem áll, és el sem akarom hinni, de azt kéri tőlem, mutassam azt az előbbi számot, amit írtam, közben komoran gyűri zsebre az ájfónját, na, mondom magamban, ha majd a klászefemen minden összetört szívű ember ezt a dalomat kéri a kívánságműsorban, akkor..., akkor el fogok keseredni, mert ez a szám nem erről szól, mindenesetre ott az ájpodomon a liriksz is, az egyetlen ami rímel egyébként, és azt olvassuk ketten, P. szerint szar a keverés, túl kásás, hát ezzel egyetértettem, de hát mit csináljak, így is fél millió forintnyi lopott szoftvert szenvedtem össze érte hosszú hónapok alatt, ezt tudtam belőle kihozni, meg az ezeregyszáz oldalas user manual-ból, aminek a felét estimesének el is olvastam annak idején, szóval nyomok még rá egy bass boost-ot, meg a pájönír fülhallgatóm is rossz, várj, szól P., előkapja a kis sennheizer-ét, közben pause-ol a szám, és a csillagok is közelebb ereszkednek, az ablak mögött függöny sűrű szövésén látszik a tévé és benne a retusált testű apácák, de már senki nem nézi, mindenki gitárhírózik vagy alszik, csak P.-vel lettünk nagyon magányosak, egy gyűszűnyi világban, olyan élőlényekként, akik arra vannak teremtve, hogy soha ne kapják meg, amire vágynak, és mindig arra vágyjanak, amit aztán soha nem kapnak meg úgysem, szóval ez jól el volt cseszve már az elején, és P., aki már két éve zongorázik, és nagyon jól nyomja ennek ellenére is, konstatálja, hogy egész pontosan játszom a kis zongorabetétet a dalban, haha, hát persze, mert egyenként benyomkodtam a mekbuk billentyűzetén a hangokat aztán egérrel ütemhatárra húzogattam őket, ja, és P. arcán látszik az őszinte csalódás, már kezdte hinni, hogy nem csak az a gitárbuzi vagyok, akivé az utóbbi időben váltam, mert mi már fél évtizede ismertük egymást P.-vel, jóval régebb óta minthogy én egyáltalán rájöttem volna a kiábrándító tényre, hogy a gitárnak általában 6 húrja van és nem 5, de amúgy is egy 7 húrossal vettem fel a Thessaloniki-t, P. is magában dörmög, az éneket, amit épp dúdoltam, hogy azt sikerült hibátlanul csak alaphangra énekelnem, most mit tehettem volna, nincs hallásom a komplex harmóniákhoz, P. furcsa megvetéssel néz rám ekkor, én a zsebében dudorodó ájfónját kémlelem, mikor csendül fel a halálszakítóesemes gyászharangja, mert P. az utóbbi időben a pinkfloydos High Hopes-ot tette be csengőhangnak, ami ugye harangütögetéssel kezdődik, én teljesen meglepődtem, mikor a rakparton beült mellém buli előtt az autóba, és rögtön meg is szólalt az ájfón, de P. a teraszon az újabb szivart kunyerálta, pedig már az előzőtől is falfehér lett az arca, terranovás vakolt fehér, nem is adtam neki újat, ne hányjon már az ölembe, csendre intettem őt atyáskodó szigorral, hogy figyeljen a dalszövegre és tartsa a ritmust.

Mindketten tudtuk, úgysem lesz újabb hajnal.


The amber dawn is waking up

you become lonely like a cup

you milled our love to pieces and

the winds are now blowing sand


You could’ve stopped the husky craze

now the air fills heavy of the haze

the moon sinks sepia-pale over a wall

I join the grandmas in the mall


The rain swings doors and clashes through

It seems as if we didn’t have a clue.

You came and made yourself a seat

You called me Matt and Tom and Pete.


you used to tame me like a goat

a forlorn mother so remote

Diving through the pouring sleet

I touch the sycamores on the street


The copper morning sky which means

we will fall apart at the seams

Let’s just count from one to ten

Because it’s just me and you again


when you were yellow and I was blue

when we had all the things to do

what do we do when the night stops when

It’s just me and you again


you left the grandpas’ smile go wry

you didn’t care when the years went by

you didn’t give when it was due

you stepped and crushed the morning dew


You were the mistress of the beach

wetting your boyfriends eye with bleach

you used to mime your mourn and lie

and embroider a handkerchief “good-bye”


You were the scrubby girl in class

a marble made of synthetic glass

you were the chiming morning chords

you were the one to betray your lords


Now the Greek alleys and all the trees

the heavy air and the heavy breeze

Ithaca and its shallow shores

the sycamores lining up as whores

13 március 2010

Fogja be

Talán a vihar előtti csend az amitől így megkönnyebbül. Az a néhány centis sáv ad nyugalmat, ameddig biztonsággal be lehet egy szakadék fölé hajolni, és ameddig egy pillanatra nem is veszi észre, hogy már rég túlbillent. A színuszgörbe pillanatnyi pontja, ahol vízszintbe ér, ahol ikszegyenlőnulla. Az ütközés előtti pár századmásodperc, amíg a békéje tökéletes, amíg a szív is megszűnik lüktetni, mert el kell gyönyörködnie a rövid lélegzetkimaradás fojtogató panorámájában. A hullámvasút csúcsán a halálpontosan vízszintes talpfa, ahol olyan hosszú a pillanat, hogy ki is szállhatnál a szerelvényből, letelepedhetnél piknikezni a sínekre, és az ott heverő olajos csavarokkal szíveket meg dátumokat firkálhatnál a szálkás lécre. A hinta súlytalan holtpontja, amikor túl magasra lökik, és eltűnik alólad a többi felesleges ember, eltűnik a narancssárga poros sajtos kavics alólad, eltűnik a csúszda lestrapált gerincű piros íve mellőled, eltűnnek a betonnápolyi-rácsos lakótelepi házak körülötted, eltűnik a végtelen szombat délután, és csak az ég van, és csak a torkod és a tüdőd, ahogy az egész testeden át nyeled a levegőt, eleget a következő napra és a következő hétre és a következő évtizedre. A megszólalás előtti végtelen másodperc, amikor állunk az astorián, már nyitnád a szádat, de hirtelen minden olyan nagyon könnyűvé válik körülötted, te pedig olyan nagyon súlyossá, hogy félsz, ha tényleg elválik az ajkadtól az ajkad, betódul a szádon át a gyomrodba és betódul az orrodon át a tüdődbe a város, az eastwest business center, a 47-es villamos, a sok pácolt lámpapózna és a múzeumkörúti fák, hogy te ehhez túl kicsi vagy, hogy ezt te most mind benyeld.

Inkább fogja be a száját. Akadályozza meg, hogy az ajkai mögül, mint egy marék véres drazsé, a kimondandója előperegjen.

11 március 2010

CD-R.I.P

1972. szeptember, talán a világ legjobb prózaverseit tartalmazó kis könyv, most ezt olvasom épp. És közben jó sok zenét is hallgatok. Pedig nem kéne. Ezeket a dalokat, amik most pörögnek körbe az ájpodon, nem fogom meghallgatni többet az életemben. Túl sok vér tapad hozzájuk. Sok albumot és gyönyörű dalt sikerült már így szanálnom egyébként. Van, amit három éve nem hallgattam meg, ott van az album közepén a szám és én valahogy mindig pont túltekerem, valahogy mindig csak az alatta levőt vagyok képes elkezdeni. Vigyázni kell ezekkel a dalokkal. Sok rossz zenét kell hallgatni ilyenkor inkább, hogy azok kössék meg benned életed mostani szakaszát, hogy azok tapasszák össze a sok hétköznapot, mint a sok kis kócos tőzegkockát, amitől aztán tömbökben meg lehet majd válni később. A jó számokért kár.

Kis lista következik most ezekből a lelki atomtemetőmbe kerülő dalokról. Hiába, az ember nem lesz képes szembenézni velük. Mégha sokszor úgy is fog tűnni, ezeken kívül mást nem is hallgat egész életében.


Aeon Spoke – Nothing
Agnus Dei – Miserere Mei Deus
Amy MacDonald – The Road Home
Blackmore’s Night – Ocean Gypsy
Celtic Dream – Mystic Dream
Chamillionaire – Grown and Sexy
Coldplay – Cemeteries of London
Dire Straits – Private Investigations
Dream Theater – Sacrificed Sons
The Gathering – Alone
HURT – Sweet Delilah
Infernal – From Paris To Berlin
Jean Michel Jarre – Teo & Tea at 4 a.m
John Frusciante – Dark Light
Muse – Endlessly
Muse – Falling Away With You
Nouvelle Vague – Master and Servant
Placebo – Follow the Cops Back Home
Placebo – Because I Want You
Porcupine Tree – Cheating the Polygraph
Supertramp – School
Volbeat – Mary Ann’s Place
Temple of the Dog – Reach Down
Stars of the Lid – Lonely People (Are Getting Lonelier)
Stars of the Lid – Austin Texas Mental Hospital (Part 2)
Smashing Pumpkins – Disarm
Perfect Circle – Fiddle and the Drum
Joe Satriani – Crush of Love
Karnivool – New Day
Karnivool – Deadman
Laura Pausini – Un Giorno Senza Te
Solaris – The Lion’s Empire
Tides of Man – Knowing That You’ve Already Arrived
Tides of Man – Empire Theory
The Veils – Sit Down By The Fire
Vangelis – Monastery of La Rabida
Vangelis – Light and Shadow
Vangelis – Deliverance
Vangelis – West Across the Ocean Sea
Vangelis – Hispanola

09 március 2010

Tetrisz

A múltkor nekem szegezték a kérdést: ha egyetlen dolgot kéne mondanom, mi az, amit nem szeretek a nőkben. Tételes válasz következik.

Amit nem szeretek a nőkben, az a már-már mániákus igény a következetességre. A folyamatos lelki cédulázgatásuk, ahogy például három mondatod után bekategorizálnak. Szemre, szájra, viselkedésre, kilóra. Ugyanazt a mozdulatodat, szemöldök-ráncolásodat és szófordulatodat az első alkalommal katalogizálják és napokkal később visongva fedezik fel rajtad újra. Húzogatják köröm-kopásig a strigulákat, és komolykodva nyugtázzák a nyilvánvaló eredményt: az általuk megismert emberek viselkedésében a diskrepancia teljes hiányát. Ugyanazért a rossz elszólásért már második alkalommal akasztanak, ugyanazért az ennivaló mosolyért pedig kis híján megzabálják az embert. Innen nincs menekvés. És nem csak téged zabálnának meg, hanem mondjuk a háziállat kiskutyát is, hiszen ő aztán mindig ugyanúgy emelgeti a szőrös ki mancsát. Nem nehéz a férfiembernek önmegadóan belecsúszni a nők privát állatsimogatójába.

A következetesség-fétisnek megvan a maga hátránya is persze. Ha a sors ironikusan odaszarik az út közepére, ráadásul pont a szépen ívelő statisztikai görbék fenséges metszéspontjába, akkor helyzet van. Oda sok indokolatlan humorérzékre volna a nőnek szüksége, ami meg nincs. Nem áll rendelkezésre. Csak maximum tettetett irónia, ami meg nem mindig áll jól. Ha megbomlik a pattern és megszaladnak a szemek a kis hímzővásznon (igen, most az egyszer szándékolt a rossz szexista allúzió), ott kellene tudni fütyörészve újrakezdeni az egészet. A férfiak ekkor kezdenek bekussolni, a nők ekkor továbbhadarni.

Nem szórakozhatsz, kis megnyilatkozásaid kérlelhetetlenül épülnek egymásra. Figyelve vagy. Hullik a tetrisz sok kis ártatlan darabkája, a tétova T-k és a keresetlen L-ek. És neked szépen homogén sorokba kell rendezned mindet, hogy megmaradjon a statisztikai görbe, a status quo, és annulláld a következményeket. És a játék persze egyre gyorsul. Minden tetted igazoltatva lesz. Jaj neked, ha lázadsz, ha szándékoltan hagysz frusztráló réseket a párbeszédben. Ha nem hull minden darab ólmosan a helyére. Akkor szépen betelik a képernyő, és te nem fogsz majd tudni mit kezdeni a betöltetlen hézagokkal, hiába magyarázod, hogy te ott akartál kilélegezni, pont ezekben a kis lyukacskákban, hogy nem bírtad volna a következetesség tarka téglafalát elviselni a monitoron. Game Over.

The Moment of Going Forth

Van, amikor már nem tudod magadból felépíteni a szabadságot. Van, hogy elfogynak a tartalékaid amivel alig pár négyzetméteren, ahol éppen vagy és amerre jársz, minden lépéseddel megalkotod magadnak a világot. Megfogalmazod, átértelmezed, újrahabarcsalod, új helyeken húzol kontúrvonalakat rajta, új erogén zónáit fedezed fel. Csak azzal, hogy átszűrődik rajtad a hang és a látvány, vagy hogy elcsuklasz a kitekintésben és betömörödsz a befeléfordulásban. Új helyeken kopogtatod hűvös sztetoszkópokkal és új tetoválásokat hímzel a köldök körüli harántreflextől hullámzó, irdatlan bőrfelületre. Vagy megtalálod a régi dolgait, és rossz szuvenírnek hamisítva újratálalod őket, beletúrsz a régi kócbabákkal teletömött kartondobozba, vetemedett falécekre hajtod a fejed. Kis műszerekkel gerjeszted a letűnt sóhajok duruzsolását és az izgalomtól kimaradt lélegzetek megtorpanós táncát.

Amerre sétálsz, a blahalujza téren vagy a battyányi téren, az árpádhídon át vagy az óbudai szigeten, révfülöp és pálköve között, csongrád és szeged között, torquay és plymouth között, cádiz és ronda között, antalya és isztambul között, thessaloniki és sarti között, amszterdam és haarlem között, firenze és siena között, a genfi tó és a CERN kerítése között, aachen és a fekete erdő között, Klaipeda és a Jablonka út között, ég és föld között, föld alatt és föld fölött között, balatonfenék és balatonfelszín között, atlanti óceán partja és atlanti óceán belseje között, akármerre vagy, az a világ vagy te és te vagy az a világ. A pár négyzetméter, ahol állsz, a több száz négyzetkilométer, ami körülötted van, a pár perc, amiben csüngesz, a pár év, ami előtted van még és az a sok ezer, ami mögötted. Amerre jársz, vagy a szobádban ülve, a 24 bund szűk rácsozatában, az akkordpozíciók végtelen, rekurzív sokféleségében, ott vagy, és lehetőleg nincs veled senki. Ezt csinálod és ez vagy te. És ezen kívül aktuálisan semmi más nem is.

Van, amikor eljutsz oda, hogy már nem rettensz meg magadtól. Csak hülyén és megnyugodva elmosolyodsz, mert nézel magadra és azt mondod, ezt a seggfejt már ismerem. És nem tudod a saját szabadságodat megteremteni többé. A hétköznapjaid nyers, vitrinbe rakott húsainak hentes-idillje nem szabadság. A 444 súlyzóemelés danaida-billegése nem szabadság. Két óra dobgép/metronóm csattogás nem szabadság. Az ugyanazt-megmondás ritmikusan megakadó lemeze nem szabadság. A céltalan szöveg-termelés nem szabadság. Az igazság nem-megmondásának torokfojtogató görcse minden reggel hatkor nem szabadság. Nem szabadság az sem, amikor leülsz békésen a babzsákodra, az asztali lámpával a jobb oldaladon, de félhomályban hagyva az arcod, a kontaktlencséidet masszírozva a helyükre türelmesen, miközben veled szemben leülsz te is és mint egy rossz pszichológusnak elmondasz mindent, és te ezt közben hallgatod, és magyarázol, de hiába magyarázol.

Van, amikor képtelenség kitermelni még egy napra a szabadságot és képtelenség úgy felkelni egy hétfő reggel, hogy te akkor a következő hetet is pont ugyanúgy vállalod, mint az azt megelőzőt vagy az azt követőt. Ilyenkor fogod a drága pénzen vett jogsidat és elmész a francba.

Azokat a zenéket hallgatod, amiket utazáskor mindig is, hosszú évtizedeken keresztül hallgattál. Napoleon Boulevard-t, a Mámort, Patika filmdalt, Celtic Dreams-et, Jazz+azt, a Hotel Californiát, Beatles-t, Cher-t és Deep Purple-t. Az ájpododon van megint két és fél hét vadonatúj zene, de neked most ezek kellenek, a véresre hallgatott zenék. Olaszországban úgysem fogod tudni kisugározni kis rádiós kütyüddel az ájpodot, hiszen ott tized megahercenként találsz egy új állomást, napi tizenhat órában, kristálytiszta sugárzásban. Nem nyomod az autót száznegyven fölé, mert vigyázol az autódra. Felveszed azt a pózt, amiben még 6 és fél órán keresztül fogsz ülni. És ekkor vagy újra otthon.

A sima autópályán és a simára vakolt ég alatt. A végtelen szalagkorlát mellett. A görcsös hitben, talán soha nem érsz oda. Az út melletti pihenők lestrapált diszkréciója, a benzinkutat örök zsánere a tiéd. A kisvárosok és falvak másodpercnyi létezése, mert amíg nem érsz oda, Triesztet még nem építették meg, és amikor elhagyod, Trieszt földig rombolódik a nyomodban. Amikor megpillantod őket Monrupino utcáin, vagy ahogy a Via Fabio Severo-n vezetik az autóikat körülötted, akkor születnek meg az emberek melletted, akkor nőnek fel gyerekké vagy felnőtté, addig létezik a sorsuk, és ahogy máshova pillantasz, meghalnak mind, bekerülnek a Via Ovidio melletti temetőbe, és a temetők is elsüllyednek a holtaikkal, bele az Adriába, mert te már nem vagy nekik szemtanújuk. Rajtad áll, hogy feltámasztod-e őket. Magaddal együtt. Hogy egy keserű mementóban vagy giccses gitár-rekviemben kapnak-e valami hamis emléket később.

Sokkal kisebb a kikötő annál mint amit elképzeltél. Az ottlik-i Medve fehér lovon ügetett a kristályos tenger felé, lefelé a vöröses homokkő-hegyekből, szűk szerpentineken, mert Trieszt volt számára az utolsó egérút Kőszegről, a határról. Én a kis piros citroenemmel érkeztem, de itt vagyok. Medvével ellentétben, aki soha nem ért ide. Kicsi a kikötő, viszont rögtön ott a főtér, rajta valami városháza-féle. Lobog az olasz zászló és lobog az északi olasz tartomány kékes-fehéres zászlója. Lelógatom a lábam a móló végéről. Majdnem elered az eső. Bedobom a kavicsomat a vízbe. Ezért jöttem. Bedobni a kavicsomat a tengerbe.

A legnehezebb pillanat most érkezik el. Mert tudod, még aznap haza is kell jutnod, és ha nem jutsz haza, Triesztben már nem vár be a holnap. Ez volt a te egyetlen lehetőséged, a kavics ügyetlen lendítése, a zuhanás három másodperce, és a zajtalan elnyelődés. Trieszt akkor is a földig fog rombolódni, ha te itt maradsz. Ez most a tét. Trieszt kifeszített, igazi léte csak mostanáig tart. Rombadől mögötted minden elhagyott város, és felperzselődik minden út: a Via Comerciale, az Osojnikova cesta és a Mariborska cesta, az emhetes és a budaörsi út is, egyedül te döntöd el, hogy végigjárod-e őket idejében. Súlyos árat fizetsz a szabadságodért. Nem aludhatsz az autóban, mert nem lesz Nap, ami Triesztben másnap felébreszt.

Nem akarsz haza menni. Ide sem akartál megérkezni. Az egyetlen hely, ahol otthon vagy, a kettő közötti Semmi, a Shell kutak omladozó mosdói, és benne a faltól-falig tükör, amiben a repedések mentén már közel tíz éve is széthasadt az életed valamelyik jól megszívott, véres nyár után. Ugyanúgy itt állsz, Nagykanizsa előtt, a Shell kút mosdójában. Joemy Wilson Hubemaculum-ja a Celtic Dreams-ből ott tombol a füledben. Holnap kezdődik minden előről. És te mégis ki fogsz lépni a fehér fürdőszobaajtón, elsétálsz a frissen tankolt autódig, be fogsz ülni, beütöd a négyjegyű kódot, 1946, pont ekkor született a David Gilmour. De a Saxo-dat már szinte csak az töri fel, aki nem akarja. Még 180 kilométer haza. A garázsig két és fél óra. Túl kevés. Két és fél évet kellene hazafelé utaznod, harmadszorra is meghallgatnod a Dark Side of The Moon-t, másodszorra a Saucerful of Secrets-et. És utána leengedésnek a saját számaidat, mert azokat is szereted. Meg ezért hoztad el őket, hogy rakódjon rájuk valami nagyon nehéz patina, hogy kezdjenek ezek is érni, a végtelen utazásaid alatt, keltetni ezeket a dalokat, dagadjanak szépen a keserű élesztőtől, amit otthon beléjük oltottál, dagadjanak meg a szépen a Budapest-Trieszt vonalon kifeszített vonal elviselhetetlen nyomása alatt, az ott keletkező hőben.

Utálod az emhetest ahol beér Budapestre. Utálod ezt a megkönnyebülést, a feszültség orv elszivárgását, az elszánt belélegzés nyomán beléd tóduló levegő szemérmetlen elmetszését, amikor belecsuklasz egy nagy buboréknyi vákumba. Nem szereted, amikor a köldökzsinórra így rácsattintják az ollót.

Újra itthon vagy, és te mégis úgy érzed, ott hagytál valamit a tengerparton. A kavicsot hagytad ott. Nem, nem is azt. Az utat hagytad ott. Most belefogsz abba, amit mindig is szoktál csinálni, hogy szép hengerekre orsózod ezt az 1200 kilométernyi világot, ami másodpercenként átszivárgott a mellkasodon odafelé és vissza. Finom kis szálakra fésülöd őket, párhuzamos kötegekbe különíted őket. Most már a végtelenségig gombolyíthatsz-tekercselhetsz. Igen, erre vagy jó. A nonstop, perverz tekercselésre vagy jó.

Igazából nem lettél szabadabb. Csak mondjuk alázatosabb. Beláttad, hogy az önmagad-generálta szabadság tökéletesen hamis. Lejárt defenzív stratégia. A szabadságod nem a görcsös megvalósításban és a görcsös értelmezésben rejlik. Nem a toporgásban vagy az ügyetlen előre lépkedésben. A szabadságod abban rejlik, hogy nem állsz meg. Hogy nem mondasz ki hadarva mindent, amit nem bírsz belül tartani, hanem kuporgatod fájdalmasan tovább, folyamatosan újralángoló, ciklikus görcsben, és hagyod egy kicsit érni. Abban rejlik, hogyha a félve elpotyogtatott titkaidat felkanalazzák mögüled és dobálgatják egy kézzel cinikusan fel-le az orrod előtt, akkor rá tudod bízni véres szuvenírként arra a szerencsétlenre, aki megtalálta: hadd őrüljön bele ő a te feltárt kimondatlanodba. És nem a tengerpartra menekülésben van a szabadságod, hanem abban, hogy felvállalod a Shell-kút tükrét, felvállalod a kavicsdobás súlyos, drazsésan morzsolódó három másodpercét, és felvállalod a mögötted összemló Triesztet.


(El sem hiszed, hányszor képes voltál felháborodni, amikor az autópálya útjelző tábláiról megtapasztaltad, hogy a szlovének valóban képesek voltak a „Trieste“-ből minden kurva magánhangzót kivenni: Trst.)

06 március 2010

Fogyó (aka Strange Crescent)

Lassan két álló hónapja sajton, zabpelyhen és 85%-os csokin élek. Ez utóbbi hamarabb fogyaszt mint hizlal, csak hogy tudjuk, az enzimek, ugye.

A mai nap volt a holtpont.

Megbuktam.

Miután a szülők hazahoztak egy csomó bonbont Izraelből, már nem állhattam ellent.

Mindet megettem.

És utána őrjöngve lerohantam a spejzba, és egymás után 6 Kinder Buenót betömtem magamba.

És kurvára nincsen bűntudatom miatta.


In The Name of Boys

Amikor az uszodai öltözőben 30 fiatal fiútest csillog vizesen, csomagolópapír-tisztán és ilyenkor az intimszférád olyan nagyon kicsire tömörül, szeretnél gombostűhegy kicsire zsugorodni, csupa libabőr leszel ettől, mert a bőröd már húzódna is össze. Ilyenkor a fiúk nagyon kicsik. Talán pont ilyenkor válik egy fiú menthetetlenül meleggé, talán ilyenkor kezd a zuhany alatti egymást fürkésző, perverz pantomimtól a biológiai undor átbillenni mindörökre valami furcsa és szép önmegadássá.

Most már tudod, hogy neked kellett volna 50 éve megírnod a Lolitát, a világ legjobb férfiregényét. Ez életed örök vesztesége lesz, ez a kihagyott lehetőség. De így is olyan mintha te írtad volna. Akár meg is írhattad volna. Nem ilyen jól, nem ilyen zseniálisan, mégis, valami hasonlót csinálhattál volna. Helyette ezt az alábbi verset írtad meg, ami már szerepelt is valamikor ebben a blogban, de most megtoldottad egy harmadik versszakkal. Ha lenne magyarul egy pontos kifejezés a „nymphet“-re, az lenne most ennek a versnek a címe.


Cseviola te vagy a lányom tárd ki a kezed
amikor futsz elém most nem fogsz elesni
nem bánt láva és szögesdrót
csak a hajnal ken be akár a
dér amikor ráfagy reggel a biciklivázra

Cseviola ez most a mi napunk szökellj akár az antilop
follyon méz a csigolyáid árkaiban s tömjén
szökjön a hónod alól
beléd tapadok mint sörét a madárba
bordáid közt reked a hús és kívül reked a pára

Cseviola legyél üde és mint az új fehérnemű friss
karaokizz teli torokból a szerelem jogarával
s hajadról oldd el a kendőt
bárcsak a sok egzaltált ciklusod bevárna
engem és bár ne ütnék ennyire apádra

05 március 2010

Jó menyasszony

Boldognak kéne lenni és magabiztosnak, megbarátkozni a hófehér hivatással, a holtbiztos dramaturgiával, megbarátkozni végre a beérkezéssel és megbarátkozni a tökéletes egymást-megértéssel.

Megbarátkozni végre az akkreditált szerelemmel és azzal, hogy így a világ előtt nincs is nagyon mit titkolnia az embernek. Vagy ha van, az senkit nem érdekel már. A nem-megmondást hátra kell hagyni, és a mindenről-beszámolást örökre elővenni. A kicsattanó hitet magunkba fogadni, a könyörgő, véres barkochbákat magunkból kivetni. A perzselő sürgés-forgást begyakorolni, a végre-néha-csendben-magunkba-roskadást elfelejteni. Az önátadás méltóságát ápolni, az önátadást mint a hús hártyás-felfejtését kigyomlálni. A homogén tisztelet csendjébe belefeledkezni, a Másikat-féltékennyé-provokálás szép játékáról lemondani. Mert a lepecsételt kapcsolat egzakt, az ember benne behelyettesíthető, a másikkal közös nevezőre hozható – az ember saját magával egyszerűsíthető.

Hogyan magyarázható el a friss görcs, ami a mások betonbiztos érzelme mellett fog el... – sehogy. Hogyan csaphatnánk a szerelmes kézre, ahogy tálcaként nyúl alánk... – nem csaphatunk. Hogyan lehet úgy magunkat odaadni, hogy tudjuk, mindig mindent kamatosan visszakapunk... – nem lehet így odaadni. Hogyan lehet az utat kézenfogva végigjárni, ha azt külön nekünk kövezték is csatornázták alá... – nem lehet végigjárni. Hogyan számolhatunk el a süteményesen omlós harmóniával, ami ránk köszönt, és amihez pedig tényleg semmi közünk... – nem számolhatunk el vele. Hanem addig kell tovább kóstolgatni, amíg nem lesz csúnyán savanyú.

És talán a legjobban mégis az aggaszt, amikor ez a vonalzó-biztos béke már az ember méhéig hatol, mert csupa tavasz van és hétköznap, és tökéletes megismerés, és a megismerésben az egymás-mellett-tökéletes-elnémulás, és minden olyan felszabadult és öblítő-híg, és olyan jó ez a kuporgatott kenyér-meleg szerelem. De a mindent elborító friss és pépes imádat lassacskán hólyagosodik, és aztán csomókba áll össze, és a torkunkra forr a géles öblítő.

Ő tavaszba öltöztet majd, és nagyon fog tisztelni, és a kandallóra helyez majd, hogy mindenki lássa a porcelán-idolját. És hisz abban, hogy Őt szeretik, hogy megküzdött a jussáért, megérdemli a romantika trófeáját, hogy innen már holt biztos minden, hogy már lehet vaktában, görögve haladni, mint a pinball-golyó lefelé a lyukba, a beteljesülésig és a templomi orgona-nyársalásig. Legalább ne lenne olyan kurva biztos benne mindenki, legalább ne hinne így a békében és a boldogságban az egész világ körülötted. Mert ilyen nincs, ilyen papírfecni-pillangós, ilyen ostyavékony lapokra szabályosan darabolódó, szájban-olvadós béke. Itt csak szelíd, rajongó ima van, és nonstop kiszolgálás, a szőnyegként-egymás-alá-kucorodás. A hamis üdeség pedig súlyos teher lesz majd, mint a nedves lepedők fojtogatása a szűk mosólavórban, vagy a vasaló kicsapódott gőze, ahogy hidegen a tarkódra csókol.

De nem is szabad megaláznod, vagy rojtokban tépkedned az esküvői konfettit. Mert minden szelíd, és mindenki a javadat akarja. A te javadat, ami az övék, ami a Béke és a Harmónia önző istenéé. Téged kötöznek be nászi gyolcsba, és terád hintik a nyáladzó szenteltvizet. Nem alázhatod meg a romantikusokat, és nem vagdalhatsz bele a hamis odaadás misztériumába, vagy a szelíd és béna zsongás finom kötőszövetébe. Inkább szégyelld magad, amiért nem vigyorogsz mindenkivel együtt, és hogy mint egy komolytalan kiskutya, össze-vissza ugrálsz, szent őszinteség nélkül, az igaz érzelmek derékszögbe kitárt, hívogató karjainak felszentelt koordinátarendszere nélkül.


Nem akarod bevallani az unalmadat és nem akarod bevallani a görcsös félelmedet sem. Hogy majd az örökkévalóság a hosszú jegyesség elteltével egy szanált vigyort varr az arcodra.

Csak csalna meg, arról legalább lehet vitatkozni. És ne bánja meg, és ne kullogjon vissza hozzád. Akkor végre lesz értelme egymás szemébe nézni.

01 március 2010

Amit kár volt

Ültünk P.-vel az Irish Cat-ben, mert P. felhívott, hogy igyunk valamit.

És most megint a nyárról volt szó, talán még 2007-ről, mert mi már ilyen kurva öregek vagyunk, tényleg, hogy annyira régen volt az az év, és közben minden kis kamasz-szégyenünk arról a nyárról folyamatosan, mint egy apró, torz selyemmajom, a vállunkra mászik, kigombolhatós lila kardigánban, tátogó ánuszrózsával, gyűszűnyi nemez-sapkával, és a fülünkbe makogja azt, amit nem akarunk hallani, azt, ami ha eszünkbe jut tíz év múlva, megbicsaklunk az épp eldadogott mondatunkban, és végigfut a a gerincünkön a hideg. P. már recitálja is, mert innen rég nem szabad abbahagyni.

Amikor nem volt se olló, se borotva, és az egyetlen szivarvágóval nyesegette mindenki a fanszőrzetét az éjszakai meztelen fürdőzéshez, volt ott néhány szerencsétlen révfülöpi csaj, akik az ingerszegény évközi hónapok után már szinte felköhögték magukból a lecsapolatlan hormont, és végigrohantunk valami szőlősön is, és szúrta a talpunkat valami torzsa, de az aszfalt meleg volt, langyos és kedves, és P. ekkor jelentőségteljesen felnézett a poharából, felnézett a februári, megilletődött csendben, hogy ő nem gondolta volna, hogy az a kis kurva, a betti vagy ki, hogy az tényleg széttör a seggén egy száraz nádhusángot, ha ennyire őszintén megkéri rá, és utána sírtak mindketten meghatódva, hogy a betti nem tudta, és úgy is a P. kérte meg rá, le kellett volna fényképezni, a kis kucorodós mozdulataikat a savanyú, kemény iszapban, mintha folyamatosan valami kihűlt ősméhbe akartak volna ketten visszamászni, és hogy ezt akkor az igaz szerelem keserű allegóriájaként definiáltam a magam számára. Közben felmászott mindenki a tekergő kék vízicsúszdára, és békaugrásban végigszenvedett a száraz, csípős félcsőben lefelé, a leengedett landoló-medencééig, és csuklott horpadva a csúszda jobbra-balra-fe-le, lent pedig a Balaton, ez a kamaszgiccsben szétszedett, titokzatos valami folyamatosan ott lötykölődött, gyakorlatilag szart abba, amit csináltunk, az Isten ege alatt, kétezerhétben, egy beláthatatlan, elemi görcsben, a máv-szagú, végtelenségig utazós, friss pázsitos, balatoni-hínár-szagos, lángos-zsírban-pancsolós, tanga-viszketős, áporodott-zuhanyzós, kárhozott szerelemtől a fejed-falba-verős elemi görcsben.

Hogy miért most, és miért február legutolsó napján, hogy P. magyarázza már ezt meg, ha kérhetem. P. ingatja a fejét. Gondterhelt. Legalább ezt leszűröm. Már megint van valami gond, amihez még én sem leszek elég. Pedig ha én nem vagyok elég jó lelki szemetesláda, akkor senki az égvilágon. P. nem mondta volna meg az istenért sem, hogy miért most. Őt ilyesmire rá nem veszi az ember. De P. szeme sok mindent elárult, mert tele volt színekkel. Ott volt benne a kihányt borok édeskés zöldje, a kezelhetetlen makkok remegő lilája, a sóhajok sárgája, az átvirrasztott éjszakák fehérje és a túl régóta várt üdvözülés rohadó aranya.

Mindenesetre kár volt felemlegetnie P.-nek 2007-et.


***

Kis indie-projektem terjedelmében elérte a 30 perces lélektani határt. Kerek két hónap kihagyás után térek vissza a hatodik dallal, ami most a To Each and Every Tamara Around the World címet kapja. Új dobok, egy rendes basszgitár és néhány más finomság szerepel benne (spanyol kadenciák újból, ezerrel, haha). Ez az a dal, amivel már tényleg elkezdtem saját magam ismételni. Kicsit fáradós, kicsit himnikus, kicsit túldramatizált, de most ehhez volt hangulatom, ebben a görcsölős februárban most erre volt képes a hülyegyerek.

28 február 2010

Running Up That Hill

Nagyon könnyűnek éreztem magam akkor, szabályosnak, rendezettnek és szellősnek, az izületeim finoman hajlottak, mert régóta elfelejtett lányok szerelmes nyála puhította a testhajlataimat, a látásom kitisztult, elláttam a tizenkét égtáj irányába odáig, ahol már a Föld felszíne görbült, éreztem akkor minden szagot, a kátrányét, a mézes-feromonos Armani-kölnikét, a vizes aszfalt illatát, a kabátom áporodott páráját, és a testem bármely pontjára tudtam koncentrálni, a talpam közepére, a térdhajlatomra, a halántékomra és a tarkómra, elképzeltem a testrészeimet, mint ahogy az orvosi kar anatómus-növendéke pörgeti végig a 25 kilós, csillogó papíros testrész-atlaszát és szerv-enciklopédiáját, mintha a testem bármelyik pontjára odaülhettem volna, egy kis bazaltockákból kirakott teraszra, ahol békében teleszkópozhatok bele a világba, mint egy jó sumér matematikus, ahonnan logikusabbnak tűnik a hatvanas számrendszer, és akkor kiültem a saját tarkóm teraszára, néztem a sárga villamosokat, a sárga villamosok sárga utasait, ahogy a kis sárga gondolataikat elgondolják egy komplementer színű, kékes-zöldes világról, és láttam az oktogon méretre vagdalt dísz sövényeit, az írók boltjának polcain a többszáz kiló teleírt papírt, a lisztferenc téren a bokorba-hányókat, a jókaiszoborhoz-támaszkodókat, a vizes utcán rákjárásban keresztbe haladókat, akkor nagyon könnyűnek éreztem magam, és elindultam, először csak lassan, azután gyorsabban, és úgy gyorsultam, hogy a szívem pont triolákat dobogjon a lépéseimhez, ezt jó aránynak gondoltam, hogy egy lépés alatt hármat verjen a szívem míg én négy lépés alatt szívok be és újabb négy lépés alatt ki, így kúszott fel szépen bennem a metronóm, közben pedig ment a Karnivool, az a zenekar, akinek a nyolc és fél perces New Day című száma már most borítékolhatóan az év dala lesz számomra, üvölt a Karnivool, és a New Day végére már a Margit-hídon is átjutottam, néztem a szétcincált vasszerkezetet, az izmos kötegekben heverő kábeltekercseket, a szétbarmolt útburkolatot, lent a híg, kormozottüveg-fekete vizet, fent az eget, ami akkor tele volt istenekkel, nekem súlyosak voltak a lépteim, csak le ne szakadjon a híd, könyörögtem magamban, és könyörögtem egy istenhez, választottam magamnak egy hirhedten könyörtelent, mondjuk jahvét, mert azzal csak alkudozni lehet, és győzködtem őt folyamatosan, csak ne szakadjon le a híd, és a Karnivool drop D-s gitárjai is olyan nagyon súlyosak voltak, féltem, hogy ezt a basszust nem bírja majd ki a város, hogy gerince-bontott Margit-híd tovább hasad a varratainál, de közben már a HÉV-vel versenyeztem, a Duna jobbra pedig csupa fekete volt, utáltam ezért a feketeségért, hogy az így komolytalan, hogy olyan fekete legyen valami és ne legyen benne árnyalat, nincs ilyen matt dolog még egy a világon, már le is izzadtam a kabátban, és nem tudtam lélegezni, mert azért elszívtam derekasan három szivart, utólag persze kár volt értük, a fülhallgatók a sós verejtéktől folyamatosan kicsúsztak a fülemből, lehetne nálam egy GPS, és akkor látnám, hogy mi az átlagom, és bemérhetném, mennyit kell még mennem, de nem volt nálam, a felhőktől amúgy sem lehetett volna egy kibaszott műholdat se látni, a fater hatlövetű gázpisztolyát hagytam volna legalább otthon, mert ez most nagyon sok súly a vállamon lötyögő leptoptáskámban, nem tudom, mit képzeltem, hogy magammal viszem, hogy hol lövöm bele a tárat a levegőbe, hogy rám kesernyésen visszazáporozzon a paprikasav az égből, meg a szivaros doboz, meg a kis Borges-kötetem, meg a kulcscsomóm, sorra vettem a sok súlyt, talán attól gyorsabban telik az idő, a bakancs pedig szintén nem alkalmas az éjszakai sprintekhez, és le is kellett akkor állnom, egy jó ötszáz métert sétálnom, hogy lélegzethez jussak, hogy kicsit kihűljek, állóképességem, az nincs, meg ezzel a cirka 6-7 kilométerrel úgysem kerülök fel a Men’s Health címoldalára, kár a gőzért, meg a nyolc órai giroszon kívül az azt megelőző húsz órában semmit nem ettem, és úgy éreztem magam a megbékélt, anorexiás koplalással, mint egy megtisztult stilita, egy békés oszlopos szent, akinek a magas kőtömb tetejére felcsörlőzik kis kosarakban a napi kis ételét, ő pedig visszaszarja onnan a földre, újra futni kezdtem, a táv talán kezd belátható lenni, elhagyom a K-hidat, a köviszűzmáriát, a nagy lakótelepeket, a lidl-t, a régi westel-t, a garázstömböket, a kígyózó gázcsövek alatt haladok, egyenetlen a talaj, csak a bokádra vigyázz, és a tüdődre is, mert a mellkasod nagyon nehéz most, mintha egy perverz terapeuta folyamatosan apró levélnehezékeket helyezne rá, közben vigyorogva bólogat, így-így..., mindenféle haszontalan tárgy kerül a mellkasodra, rajta egy kalaptartóra való bólogató kutya is, a pofádba bólogat, ahogy a sarkad már egyre nehezebben csapódik a talajnak, ezt nem neked találták ki, ez nem neked való, az úszás, az őselem, az kellene most, vagy a súlyzók alatt az izmaid finom játéka a jól beállított fényben, de nem ez, ez a csúnya lihegés, ez az üveggolyókat-nyeldeklés, a csapkodó hajad, a leszakadó medencecsontod, a fájó derekad a lúdtalp miatt, nem ez való neked, viszont ez így a célegyenes, utána még 800 méter hegynek felfelé, cooldown, a Karnivool-nak vége, most már nem hiszel semmiben, hanem egy csatakos álomban hiszel csak, most már tudod, hogy soha életedben nem fogsz futni, ha az életed múlik rajta, akkor sem, hanem sétapálcát ragadsz és mániákusan angol parkokat fogsz róni, ráérősen cirkálni a finom gyepeken egész életedben, esküszöl, hogy soha többé nem hagyja el mindkét talpad egyszerre a talajt, péntek este, szombat reggel, már nem érzed magad könnyűnek, most már ólmosnak érzed magad mint a rikító shell-kút tartályaiban a benzin, és végre sírva fakadsz, nem lehetsz ennyire fáradt, az egész héttől és az egész éjszakától, de itt az éjszaka közepén kivételesen megengedhetsz magadnak ilyet, mert nem lehet ez ennyire könyörtelen, mert hiába érsz haza, hiába halsz bele a saját ágyadba majd, onnan is tovább kell futni, miközben sorra hagynak le a feszes seggű maratonmániások, te nem hiszel a termékenységben, nem hiszel a friss gyepben, nem hiszel a ruganyos fiatal testekben, csak a leülésben hiszel, a másokat-előreengedésben, a vízben és a mélységben, a kortyolt levegőben, a kiegyensúlyozott tempójú triolákban, az antilopokban, a friss lapockákban, a galambok röppenésében, a volt karatetanárnőd merevített melltartójában, a shaolin-oratóriumokban, az egyenletes dobpergésben, a Karnivool-ban, a friss izületeidben, a lassú és remegő szempillantásokban, a lapuló éjszakában, a lejtő aljában álló téglagyár magányában, a teszkó éjjelnappaliságában és 3 liter ásványvízben.

Igen, elfutottam az Oktogontól a Testvérhegyi lejtőig. Legközelebb tényleg viszek GPS-t.

26 február 2010

Száll a

A Kellner-terem aznap végre mentes volt a ködtől. Tisztán lehetett látni a neon fényében, mert az olyan élesen és nehezen rakódott mindenki arcára, mint a kőkeményre dermedt vaj-szeletek, ettől mindenki arca puha filterekben szépen levált, filterekben levált és az íróasztalokra rakódott.

Big Nurse már várt minket, tárt karokkal, apró, nagyon apró mosollyal az ajkain, és az ajkai pengeélesre húzódtak, és ilyen vékonyan talán nem is léteztek már. Hajtókáján bordólila műrózsa sötétlett, és én rögtön tudtam, hogy az tele van méreggel, csak arra vár a Big Nurse, hogy fölé hajoljak kiváncsian, hogy akkor az arcomba spriccelhesse a savat. Jaj, ha megszerezném neki ezt az örömet, a szája ettől még kisebb lenne, a kis mosolyával pedig mészkövet lehetne úgy bontani. A hajtókáján, a rózsától balra fals teve sziluettje körvonalazódott, de most nem viselte a teve-medálját. Arra gondoltam, hogy a sokat olvasott Bromden számára, ha a kis foltot észrevette egyáltalán, pont a Candide-ban szereplő tevegelő asszonyok elevenedhetnek meg, akik egymás fél fenekét vágták le és ették meg éhségükben, úgy pedig csak féloldalasan tudtak tevére ülni, de akik ennek ellenére áttevegelték a fél világot. Bromden ott viseli a jobb középső ujján a heget ma is, ahol 6 éves korában az állatkerti teve megharapta. Rossz ómen, igen rossz.

Big Nurse megkérdezte, mindenki kényelmesen elhelyezkedett-e, igen, nyüszítettük kórusban, mindenki nagyon kényelmesen elhelyezkedett. Big Nurse szava azt jelentette, ne nehezítsük meg feleslegesen a haláltusát. A villamosszéken is van karfa, a nagyobb stabilitás érdekében. A vágóhídra kerülő kiscsirkék is cuki rekeszekben ficánkolhatnak, isten áldása reájuk.

Így rendben van, ha mindenki kényelembe helyezte magát, kaptok még valamit az Őspótanyától. És mondott egy viccet. És a rendezett sorokban meghúzódó hallgatóság lélekszakadva röhögött, jaj, csak bírja szusszal, addig röhögni, amíg illik. Soha ilyen boldog és felszabadult nem volt senki életben. Big Nurse somolyogva figyelte ekkor, ahogy a hátravetett, kacagó fejek alatt megvillan mindenki nyaka, mert oda kell majd a halál-jóéjtpuszit lehelni. Előtte azonban mese, olyan mese következik, amire a legjobb lesz figyelned, belekapaszkodnod minden mondatába, rimánkodnod, hogy ne érjen feleslegesen véget, hogy utána a Big Nurse ne húzza rád, utoljára életedben, a japánjeles takarót.

Big Nurse szeme tökéletesen csillog, ilyen szeme egy állattömőnek marékkal van. Kis befőttesüvegekben. Big Nurse tudja, ő az első és utolsó anya, aki rókacsapdát rejt az ölébe a kisfiainak, és megtanítja leányait, hogyan hintsenek a kakukkfű mellé spermaölő port férjeik levesébe. Tudja, hogy tévedsz, tudja, hogyan bonyolódsz suta mondataidba, amikor könyörögve kérsz bocsánatot. Nincs bocsánat, nincsen, mert Big Nurse éppen az a feslett antik démiurgosz, aki számára az igazság és a bűn egy ellentétpár. Mert aki tudja, mi a bűn, nem követi el azt. Big Nurse soha nem vétkezik, nem vétkezik, hanem hallgatja, ahogy a kiscsibéi csipognak, szertelenül, bután, össze-vissza, de azért valahogy mégis megmosolyogtatóan. Big Nurse mosolya éppen ez, kicsit műanyagos csillogású, mintha csupa compede-tapasz fedné az ajkait, kicsit ott van és kicsit nincs ott, a kis résbe a szája között Billy Bibbit legszívesebben belenyúlna a mutatóujjával, mint egy konnektorba amit először lát, és amelynek mélyén titkos feszültség serceg, kiváncsian és gyanútlanul és akkor, pont akkor leharapná az ujját Big Nurse szegény Bibbit-nek.

A köd közben lassan szivárogni kezd, a lámpák homályosulnak, még mindig nevet mindenki, mintha az egész életünk most már nevetés lenne. Bromden is hangtalanul hahotázik, és mint a hajszálcső, szív minket a végső pillanat magába, jaj lesz, ha abbahagyjuk, jaj lesz, ha orcáink mű pírja és önként generált pozsgája lehámlik, jaj lesz akkor, ha majd Big Nurse arcán megpillantjuk a perverz csodálkozást, a jólnevelt kislány fintorát, hogy milyen aranyosak vagyunk mégis, ahogy így nevetünk azon, amit ő nem is viccnek szánt, hogy milyen jó a hangulatunk, jaj de jó, és ekkor a kékharisnyás kislányok perverziója elevenedik meg benne, azoké a lányoké, akik a műgyeppel bélelt ketrecükből már a második nap kiveszik az ajándék húsvéti nyuszit, és addig etetik gügyögve a kis kedvencüket, amíg az mint egy túlfújt focilabda, kiguvadt szemekkel repedve felhasad.

De ekkor Big Nurse arcáról leválik a kislány maszkja és a táskájából a jéghideg pedagógia fojtogató péniszgyűrűit halássza elő. A köd erre a perce lesz elviselhetetlen. Vége az estimesének. Most mindenki elmegy fogat mosni, mindenki a paplan fölé teszi a kezeit, és mindenki számára megadatik, hogy a süketülésig sírjon a szúrós plédtakaróba. Big Nurse óta nem emelkednek ágyéktájon kis dombocskák a fiúk takarói alól, a lányok pedig örökké csak habognak, maguk számára magyarázzák gesztikulálva és motyogva azt, ami nem magyarázható, a megaláztatás redundáns gondolatkörét százszor befutva, miközben bűnös kis nevetéseik és nevetséges önreflexióik a véres lepedőikkel együtt Big Nurse mosókonyhájában fehérülnek, szagtalanodnak mindörökre.

Big Nurse még mielőtt leoltaná a villanyt, utoljára felkacag, és úgy kíván jóéjt, mintha már soha se lenne holnap. Nem lesz holnap. Csak egy sekély ujjászületés lesz, egy új világrajövetel, és új reggeli szoptatás, és új déli pubertás, és új délutáni hegesedés, és új esti sterilizáció.