31 január 2010

Enumeráció

Lassú víz partot mos, az engedelmesen zárt szájak belsejében kiütközik a nyirkos moha. Körben ülnek most a hétköznapok démonai és nem szólalnak meg. Ez bennük a pláne egyébként, hogy folyamatosan kussolnak.

Egy nagy koncentrikus körben ül a rutin démona, homlokára az van írva ügyetlen kalligráfiával, hogy „funkcióöröm“, mellette a reggeli görcstől való rosszullétek és hasmenések démona ül, kezében üres csajkát szorongat, benne két kapszulát öblöget, vágyakozva tekint áramvonalas alakjukra, mellette a napi kis megalkuvások koboldja vihog és folyamatosan előre állítgatja a karóráját, megpróbálja a hínáros időt felgombolyítani, tőle jobbra a beszólások arrogáns, kispéniszű szatírja hever, a körmeit reszeli beleszarósan és rossz konyakkal ápolja a szájüregét, őt a fülsértő zuhany-áriák, körömrágások, tollcsettintgetések, evés-közben-fogzománchoz-villát-odaverések és eszelős csámcsogások torz puttója követi, most is eszik, a villáját a fogához veri és finom dentin hullik a szájából csikorgó büszkeséggel, mint valami porcelánhó, mellette ott a kötelességérzet görcsöskezű, bőr fétis-szerkóba bújt kövéredő démonja, körülötte lobogó papírú naptárkönyvek, bennük ceruzahegytörésig vésett napirendi pontok, és épp a mellette rimánkodó kis kolduslányt próbálja magáról lerázni, aki az elfojtott apró megaláztatások felbugyogó savát keni szét kis köténykéjén, neki van egy párja is, egy kisfiú, aki kis, félvak macskakölyköket fojtogat két marokkal, facsarodott gyönyörrel és akinek a neve önsajnálat, és ott ül a felsőbbrendűség kikezdhetetlen, néma, komolykodó bronzbuddhája is, a párkapcsolatok, családok, klikkek, klánok és nemzetek hétköznapjait meghatározó céltudatos vitéz, akihez a legkönnyebben talán csak imádkozva lehet szólni, és aki kong belül telt, szelíd monofóniában, és rajtuk kívül még sok-sok ártatlan arcú démon is ott van, mindenféle szerelésben, ott van az a démon, aki a péntek éjszakai bulikba úgy veti bele magát reszketve, párzásra készen és rimánkodva, hogy ne legyen holnap, mint egy ártatlan, csatakos tengerimalac, ott ül a körben a rossz menzák, a hétköznapi kudarcok, a hétfőreggelek, a hajnali ónos esők, a sivár külváros démonai, a békávé járataira felcihelődő, magukban motyogó eszelős nyugdíjasok és nincstelenek védőszentjei, az orvul eléd rakott zéhápapírok fuldokolva nevető nénikéi, a szakító esemeseket gyártó szájber-denevérek, a lefekvés előtti ideges családi veszekedések szadista moderátorai, az egymást-megalázás sebszaggató gyóntatópapjai, az öntudatlanságba iramodás lapogató kezű pszichopatái és a kilátástalanság perverz optikusai.

Ülnek körben és nevetnek valami rossz viccen.

Ennek most nem adnék címet

Amikor izgulok, egyrészt jéghideggé hűlnek az ujjaim és szinte teljesen elgémberedik a kezem, másrészt véresre rágom a számat belülről, és ilyenkor általában egy komplett felső szaruréteget elfogyasztok a szám nyálkahártyájából (a közben kialakuló kedves kis aftákról nem is beszélve). Kivételes esetben az általam kinyögött mondatok is megfosztatnak mindenfajta szemantikai jellegtől, de annak ellenére, hogy elég sokat habogok ilyenkor, csodával határos módon mégis tudok az esetek többségében értelmesen beszélni. Ezeken kívül elvesztem a ritmusérzékemet, rosszul lépek, rosszkor emelem fel a kezemet, ügyetlenül tartom a szemkontaktus és a valahova-máshova-nézek-és-nem-rád-mert-így-udvarias-a-judeo-keresztény-kultúrkörre-épülő-nyugati-civilizációban-a-harmadik-évezred-kezdetén arányát. Hogy miért mondom el mindezt, holott tudom, hogy tökéletesen átlagos tünetekről van szó, olyan tünetekről, melyek rajtam kívül többé-kevésbé már lassan hét milliárd emberre jellemzők? Csak.

Jaj de sok mindent kéne csinálni, és jaj de kevés dolgomért követelik meg tőlem az elszámolást. És itt az új szemeszter is, te jó ég. Napi több órát kell majd ismét eltöltenem az én kedvenc egyetememen, szótlanul és árván. Nem fogom megérteni sose, hogyha egyszer az óvodában több inger ért engem, mint most a kurzusaimon, miért nem vehetem elő órán mégis a kis játékkockáimat, hogy lefoglaljam magam? Miért nem csinálunk csatateret a trefortkertből, és miért nem hódítjuk meg egy szupi kis ostrom keretében a gólyavárat? Miért megy minden félév végén ez a tettetett izgulás legtöbb derék hallgatótársam részéről, akiknek lételemük a vizsgatemető parti, és miért kell folyamatosan szolidárisan együtt izgulnom mindenkivel a vizsgák előtt, amikor nekem egész januárban idén is csak kétszer ment száz fölé a pulzusom, egyszer egy félórás gitárszóló végére a fáradtságtól, egyszer pedig amikor a Criminal Minds negyedik évadának utolsó epizódjában azt láttam, hogy lelövik a főszereplő Éjdszönt Hacsnert? Bennem van a hiba. Igen, benned van a hiba, sulykolom magamba, te vagy az a jólelkű lúzer, aki nem tudsz együtt pulzálni a nagybetűs Közzel. Aki azt hiszi, hogy egy H-hirajoshi skálára épülő, aréna-töltő alternatív rock-intróval (Fluorescence) képes bárkit is meghatni, az haljon meg.

Most úgyis csak visszamész az egyetemre, visszamész abba a közösségbe, ahol a tanárod a harmadik szemeszter végén is a vesszőhibáidat számolja az esszéidben és a derék hallgatótársaid kijavítják a kiejtésedet és akik helyetted is megjegyzik, hogy hány héttel korábban kellett volna megtartanod egy prezentációt, amiről elfeledkeztél, mert mégiscsak egy kollokviumot vettél fel és nem gyakorlatot, de akik ettől függetlenül basznak neked szólni időben. Visszamész majd, és kis másfélórás blokkokban próbálod elhitetni magaddal, hogy neked erre szükséged van. Kis másfélórás blokkokban, hogy a villany, amit égednek a fejed felett, a fűtés, amit nyomatnak a teremben, ahol ülsz, a tanárok, akiket kiképeznek és alkalmaznak és fizetnek és etetnek, hogy ez a csomó pénz, amibe kerül egy-egy kurzus, amely kurzuson átlag húsz IQ-nál úgysem kell sokkal többet mozgósítanod, hogy végül is ezt a sok pénzt, amellyel eljátsza egy csomó értelmes és egészséges ember az intellektuális bölcsődét, nem volna e sokkal hasznosabb mondjuk valamilyen szeretetszolgálat javára visszaforgatnia a társadalomnak. Amikor jársz egy szaros nyelvi szakra és jársz egy elit médiaszakra, és mindkét esetben azt tapasztalod, hogy ezer tanulóból jó, ha 5 meghatározó értelmiségi kikerül majd a 3. év végén a karrierpiacra, akik majd lelkesen és hozzáértőn csinálják azt, amit csinálnak, és hogy te úgysem kerülsz be ebbe az ötbe, akkor bizony csúnyán elkeseredsz.

Számtalan újévi fogadalmam egyik egyértelműen be nem tartottja az volt egyébként, hogy soha többé nem írok ebbe a blogba. Semmi hasznom nem származik belőle, újat mondani nem tudok, sőt, lefáraszt az egész. Egyáltalán nem elvetendő számomra az ötlet, hogy simán bypass-ra helyezzem életem mostani szakaszát és vele együtt ezt a felesleges, log-jellegű dokumentációt is.

De igazából ott tartottam, hogy izgulok. Kis lelkem nehéz és néma, mint a halott madárfiókák a kinti negyvencentis hóba fagyva. Az apró legó kvájgondzsin a zöld fénykardjával a baloldali Altec Lansing hangfalamon trónol már lassan féléve és projektálja belém az erőt. Lehet, hogy a jobb oldali hangszóróra oda kellett volna állítanom az obivankenobit, mert ez most teljesen bedöglött, és lehet, hogy a másikat is csak a kvájgon tartja életben. Kénytelen vagyok fél füllel zenét hallgatni, ami kurvára idegesít, úgyhogy nem is hallgatok már két napja semmilyen zenét, és ez még kurvábbra idegesít. Nehéz tehát a lelkem a nemistudommitől. A január antiszoccá teszi az embert, antiszoccá tesz téged is, kár is tagadnod. Szeretnék nekiállni zenés projektem hatodik darabjának, de a kezem béna és a gitárom néma. Szeretnék sokat dzsemmelni, de körülöttem minden zenész ember soká kéreti magát. Ez a bejegyzés legyen hát egy csúnya számadás a januárról, mert te is tudod, hogy ezt nem így kell megfogalmazni, nem ebben a szövegben rejlik az igazság, de közben mégsem így szabadott volna elkezdeni ezt az évet.

25 január 2010

Oldschool

A napjaim most nagyon bután telnek, elsétálnak szépen az orrom előtt, és kicsit hülyén vigyorogva megfordulnak utánam elhaladtukban, kásás a pillantásuk, mintha pont én kuporognék egy kirakatüveg mögött, kúsznak ragadósan mint légy a vajban és kellemetlen megkönnyebbüléssel megadják magukat valami krémes rossznak.

Egész nap Jordan Rudess-t hallgatok, most is inkább a Notes on a Dream-et. Azért szép volt Jordantől, hogy így feldolgozott pár régi DT számot egy szál zongorán, ez kedves tőle, motyogom magamban. Félek, hogy a sok progresszív metálkodás után újból visszatérek a gregorián kórusműveimhez, és félek, hogy egy idő után annyira oldschool leszek már, hogy a kis bakelitlejátszóm fölött kuporogva fogok kikötni. Hogy ott fogom szenesedésig játszani azt a három albumot, amit tényleg csak LP-ről szeretek hallgatni, a Pink Floyd-tól a Dark Side of The Moon-t, a Dire Straits-től az On Every Street-et és Gouldtól a Goldberg Variations-t. Nem lenne jó ennyire megkapaszkodni életem eddig eltelt két évtizedének több évezredes hagyományaiba. Előttem még térből van túl sok, ezt a teret kéne szépen engedelmesen befutni, leszegett fejjel, koncentrálva a salak ütemes morzsolódására a lábam alatt. Egyelőre még csak a táv mérhető, az idő nem, az idő vagy túl gyorsan telik, vagy megáll. Nem szabad oldschoolnak maradni, kevesebb post-rockot kell hallgatni, sűrűbben váltani dezodormárkát, többet használni a dúr skálát, és frekventáltabban venni magad szégyenkezve észre, ha túlságosan elmerültél a látvány vagy a zene szédületében.

A szüleim közben feleséget kezdtek nekem keresni. Szurkoljunk nekik, hogy törekvéseiket a végén mégis koronázza siker.

24 január 2010

Rousseau és a szalonna

Az egyik kedvenc Nádasdy-versem a 2005-ös verseskötetének is a címét adó Soványnak kéne lenni. Biztos védi mindenféle kopirájt, de azért idemásolom.


Könnyű annak, aki csontos, sovány,
az látja a saját érzelmeit,
ahogy futkosnak benne, mint a svájci
kirakatban a modellvonatok.
Vékonyak, gyorsak, jól kivehetők.
A sorompócska mindig lecsapódik,
mikor arra robog a gyűlölet,
nem tompítja a csattanást a zsír.

Tanár úr, mondta az ősöreg,
guru hírében álló pszichológus,
soványnak kéne lenni, testileg,
és főleg lelkileg. Ön túl kövér.
Lássa – érti? –, hogy belül mi folyik.
Menjen haza. Csökkentse a szalonnát.


Amikor Genfben voltam, bebújtam a Rousseau-szobor alá, hogy az Emil ártatlan pedofilja megsimíthassa a buksimat. Ha nem egy 2 méter magas márványtalapzaton állt (ült) volna, elértem volna a térdére invitáló bronzkezét. Helyette a hattyúkat etettem, akik belakták a kicsiny emléksziget partvidékét. Sokat sétálgattunk Genfben, sok drága szivar miatt gyullad be ma is könnyen a torkom minden télen. De inkább leültünk az első éjszaka naplementéjében, ami nem is volt igazi naplemente, csak mintha elszivárgott volna a nemesgáz egy energiatakarékos égőből, és bámultuk a vizet.


Most pedig a Modern Tangó ritmusát követem a klaviatúrán, itt-ott kicsit ellenpontozva, csapkodom a (.)-t és a d.d....d....d.d.d....d.d....d....d.d.d....d.d....d....d.d.d....d.d..d..d.d.d....d.d.d..d.d.d.d.d....d....d.d.d....d.d...d...d.d.d....d...d...d.d.d.d...d.d..d...d.d.d....d.d..d..d.d.d

20 január 2010

Hivatás (I.)

Tengerparton kéne járni, féltenyérnyi kerek kavicsokon, mezitláb, a finn tavaszban, járni bokáig a vízben és figyelni a juharlevél-színűre pácolt halászladikokat. Szükség lenne a fáradt, féloldalas napsütésre is, olyanra, ami a már csak a hatvanadik szélességi övtől északra éri a Földet. Langyos fuvallat és finom hideg víz, tisztára sikált, pislogó kavicsok, ezekre lenne szükség most. Ahogy a tengerbe nyúló földnyelv kanyarodik egyet, a partmenti sziklák között előkerül egy kis tisztás, ahol a Sigur Rós fél felállásban épp unplugged koncertet ad, és én leülhetnék törökülésbe, végighallgatnám a zenét bólogatva, utána megköszönném a zenekarnak az előadást és tovább sétálhatnék. Hirtelen találnék a parton egy szép fehér Taylor akusztikus gitárt, amely a víztől távolabb a puha fövenyen hever. Találnék egy kis horgász széket is, az ingem gallérja alá befújna a langyos szél, egy szép fehér kutyának pedig könnyű ágakat hajigálnék be a tengerbe, hogy beúszva utánuk visszahozza őket. Közben megírom a világ legszebb 3 akkordos dalát: c#m, g#m, F#(7). Annyira szép lenne, hogy nagyjából el is sírnám magam. Hirtelen a tengerpartra szaladna a közeli halászfalu búzavirágtekintetű gyerekserege, kiosonnának az árnyas sziklák közé a skandinávmetálos tinik is, és kilépdelnének méltóságteljesen az érett, huszonéves férfiak és nők, telt mellekkel, telt herezacskókkal és mindenekelőtt telt tekintetekkel, kinéznének a végtelen tengerre és azt mondanák, hogy övék az egész világ, mert a nagy víz révén határosak a világ összes kontintensével és galaxisával, és valóban az övék lenne a világ, a világ kérdezés nélkül alávetné magát formázó kezüknek. Valóban övék lenne az egész földkerekség, és koraérett öntudattal belátnák elrendelt sorsuk szelíd, kívánatos misztériumát. Én a falu népe közé keveredve a gyerekekhez engedném a kutyámat, és a helyi srácokkal dobálnék kis köveket a tengerbe. Mutogatnám a helyi fiatal férfiaknak a Taylor-omat, de azok nem értenék, mi a jó abban, ha egy gitárnak hanglyuk-hangszedője van. A nők nem értenék azt, amit én nekik éneklek, nem értenék a három gyönyörű akkord varázsát, mert fülük a helyi népdalokhoz lenne szokva, és disszonánsnak tartanák az én jóltemperált gitáromat, ingatnák a fejüket, hogy ők magasabbra énekelnék a kisterceket és mélyebbre az utolsó akkord kesernyés szeptimjét. Az öregek túl feszesnek éreznék a ritmusomat, mert ők a helyi ütőhangszerek ráhagyásos, el-elcsúszós ütemein nevelkedtek. Bármilyen értetlenség fakadna idegenségemből, a finn tengerpart ritka tavaszában és örökös panteizmusában a félreértések és bosszúk fekete zsályái kínjukban úgyis egymásba kapaszkodnak, a hegek nem maradnak sokáig hegek, és az alattomosan nyíló sebhasadékok észrevétlenül záródnak össze az egyetemes harmónia finom lemezmozgásaival.

A nap elkezdene közben lassan alászállni, tőlünk jobbra, ahogy az egész falu a tenger felé fordulna és csendben imádkozna. Mindenki némán siratna valamit, mindenki némán hálát adna valamiért, én például megsiratnám a rég elfelejtett, kagyló-melltartós skandináv szerelmeimet, akikre talán emlékeznem sem illene már: az ő tiszteletük érdekében sem. A tenger mellől pedig nincs hazatérés, az ember a parton úgyis otthagy valami fontosat, amiért minden alkalommal, bárhol is van a világon, kénytelen a víz mellé visszatérni.

Az emberek most furcsán dülöngélve indulnak a falu irányába a sziklás domboldalon át, egészen az első mattfehér léckerítésekig és házakig, a hátrahagyott sok-sok fontos súly hiányában valami kényelmetlen megkönnyebbüléssel, mintha hélium töltené ki a tüdejüket, a férfiak újból csúnyán mutálni kezdenek, a nők némán jajgatnak, a gyerekek zsivajából pedig kiveszik a békés, duruzsoló hangszín és a kiáltásaik furcsa sikoly-köteggé változnak. A falu határában kiteregetett több négyzetméteres lepedők ugyanígy élesen, plakátosan csattognak, nem a nedvességtől átitatott, súlyos ágynemű méltóságával, hanem a szakadásközeli kétségbeeséssel. Feltámad közben a szél, és a könnyű emberek egymásba kapaszkodnak, ne vigye el őket csomóstul a vihar.

Én ott maradok azért a tengerparton, a gitárt a vízre helyezem, egy természetellenes irányba folydogáló áramlat felszínére, és figyelem, ahogy a fehér hajócska beúszik a tenger közepére és nem sokkal később partra vetődik vagy Dániában vagy Klaipedában. A kutya utána úszik, mert új gazdát keres majd a kalinyingrádi halászok között, valami száműzött orosz kisfiú társaságában. Megfordulok és látom a lapos dombok tetején kanyargó országút szalagján a Sigur Rós magányos, fehér turné kamionját, ahogy a vihar elől menekül. A horgász székemre rogyok és nem állok fel soha többé onnan. A tengerből reményeimmel ellentétben nem emelkednének ki régi szellemek és nem gyúlna lángra a víz mélyén a sok hínár, nem izzanának fel a tengeri sünök sem. Lehet, hogy ottültömben még egy hivatástudat szlogenje is megfogalmazódna bennem, hogy én a tengerhez járó emberek csomagjainak őrizője vagyok vagy kellene lennem, hogy amíg a csúnyán sípolva fellélegző emberek új gyökereket keresnek, amíg a férfiak serkentett pénisszel, a nők tésztadagasztó, kulcscsontba kapaszkodó, piros marokkal új termőtalajba igyekeznek horgonyozni magukat, belefúrni az életüket a friss barázdákba, hogy azután onnan minden évben a langyos levegőre kómásan kikeljenek, én ezalatt mégis a tengert a bámuljam, álbölcsességgel, túlzott józansággal, mint a megtisztult, görcsös, héliumkönnyű emberek legtürelmesebb tisztelője.

15 január 2010

3 város

Kilkenny

A hétvégi alkoholtilalom kellős közepén a kenyeres zacskóban kicsempészett Kilkenny-s sörösdobozokon kívül sok mindenre emlékezhetnél. Most a városból kivezető út szélén ülsz, a helységtábla tövében, magas, ropogós fűben, kis hétköznapi gondokkal a szíved mélyén. Bámulod magad előtt a domboldalból kimeredő bazaltorgonákat és örülsz, hogy Dublinból közben elszabadulhattál. Az ég nagyon nagy, nem megragadható, és ahogy az alacsonyházas, lapos Kilkenny-ből kihajtanak az emberek az országútra és a műszerfal fölé behajolva felnéznek az égre, tekintetük úgy nyelődik el a távolságban mint puha madárhúsban a sörét. Itt kevés a birka a hegyoldalban, nem úgy mint Devon sövénykerítéses parcelláin. Az írek legalább mentesek attól a jellegzetesen brit juh-komplexustól, melynek hatásaként még a legelterjedtebb mesekönyvekben és gyerekműsorokban is úgy ábrázolják az alvó/álmodó szereplőt, hogy a léckerítéseken átugráló barikákat számolja. Mögötted egyébként apró temető kőkerítése húzódik, annyira alacsony, hogy ülve átlátsz a párkánya felett, és így gyönyörködni tudsz a jellegzetes kelta keresztekben. Dülöngélnek jobbra-balra a szelíd fejfák, te is ilyen keltakereszteset akarnál, ha odahaza nem számítana giccsnek. Elmondhatatlanul éhes vagy, ahogy ott ülsz, a szendvics elfogyott és egész Írországban nincs káefcé. Észak-Írországból is csak két emlék adatik meg: a borongós tengerpart és ahogy a mutáló Jeremy kiszolgál a mekdonáldzban, de nálad nincs font. Egyébként meg, ahogy ott ülsz Kilkenny határában, hirtelen elfelejtesz lélegezni, mert magad körül érzed az óceánt, a kibaszott nagy víztömeget, amin áthatolni nem, amibe csak beleőrülni tudsz. Hirtelen mindennek teaszaga lesz, mintha a Twinings írkrémes teapozdorjája sodródna apró szemcsékkel a levegőben. Cranberries-t hallgatsz, Corrs-t és mindenféle folkzenét. Azt hiszed, ettől autentikus maradsz. Hallod ahogy az óriások a bazaltlépcsőkön trappolnak, elhaladnak a kopár-és-mégis-lédús domboldalon, letapossák a keltakereszteket, gyapjas péppé lapítják a birkákat, beomlik mögöttük Kilkenny kis favázas sörfőzdéje is, és kitapossák az óriások a szuszt a zsályából és az ébredező kakukkfűből is a mezőkön, még a bazalthengerek is morzsolódnak a lépteik alatt, te pedig csodálkozol közben, hogy van ilyen is, ilyen áhítatos pusztítás, ilyen keresetlen, abszurd tragédia. Közben rájössz, hogy téged nem lehet úgysem komolyan venni, kár az ilyen meghatározó víziókért is, mint amiben most van részed, kár lenne érted keltakeresztet faragni, kár a giccses elvágyódásodért is.


Cadiz

Néha elképzeled, hogy ismét Cadizban vagy, hogy ülsz a Bar El Pilar teraszán, ahol légiesek, de a kovácsoltvas szerkezetük miatt súlyosak is az asztalok és a székek, az asztalok fedlapján pedig mindenhol színes kavicsokból mozaikszerűen egy dombon álló őzbak van kirakva. Az őz szarvai között betegesen narancssárga színű nap világít, ezt valami festékes homokkővel oldották meg. Az ember ilyenkor csak inná az Alhambra-sörét, de te nem iszol semmit, ki vagy tikkadva, elfogyott minden zsebpénz-euród. Felnézel az égre, kevés a viszonyítási pont, hólyagos a hőtől a levegő, kicsi levegőket veszel és ellenállsz a kísértésnek, hogy a hatvanfokos macskakövekre heveredj hassal – azt a hőt már úgysem éreznéd. Belapátolod a legeslegutolsó fagyikelyhedet, bámulod a királyi vár tőled alig pár méterre húzódó mellvédje mögött a gigantikus kaktuszokat. Barbár szerelmesek vésték bele a nevüket, a csenevész olajfák vékony törzse helyett a vastag, pozsgás kaktuszlevelekbe. Hümmögsz, hogy jé, van ilyen is, nem gondoltad volna, van ilyen kegyetlen találékonyság, de talán nem félreértés arra következtetned, hogy a kaktuszlevél keserű leve pont a kezdeti, formázhatatlan szenvedély mellékíze is egyben. Erre a szerelmesek azért ráéreznek. Újonnan vásárolt szalmakalapoddal takarod el a napot, közben a mozaikköves asztallaphoz sem mersz hozzáérni már. Megint túl nehéz vagy, megint engedned kéne a körülötted zuhogó, meleg levegőnek, hogy mint egy lufi szépen magával sodorjon. Keresztben ível egy építkezési daru karja, abba, ha szerencséd van, fölfelé szálltodban még beleakadhatnál. Ha jön az éjszaka, akkor talán újból lehűlsz és szépen a sima romantika hőfokára mérséklődsz, azzal már lehet a kínos spanyol éjszakában kezdeni valamit.


Óbuda

Kilépsz a ház elé, ráállsz a díszkőre, elnézel a Mátráig, aztán közelebbre fókuszálsz és meglátod Gödöllőt. Fúj az érett téli szél, arcodba csap egy csomó fanyar tűlevelet. Te mégsem a gyanta illatát érzed eközben, hanem azt, ahogy gőzölögve bólogatnak tőled jobbra és balra a kannabisz-szagú fák. Józan vagy, mint még soha, a csípős illatú tuják finom tűhegyekké orsózzák a figyelmedet. Igen, most indult el a 237-es a jablonka úti végállomásáról, és hallani, ahogy a kétméteres mészkőbékák tőled alig 300 méterre szétugrálják a nyers pázsitot. Döng a súlyuktól a hegyoldal, de az óbudai hőerőmű kéménye közben sziklaszilárdan áll. Egyébként nem flesselsz, inkább azon kezdesz gondolkodni, ki lehetett az a beteg ember, aki valóban képes volt egy kis elkerített részén a domboldalnak irdatlan varangyosbéka-alakú grilltűzhelyeket készíteni. Közben az égboltról húsz paplanernyős hullik alá egyszerre, mint egy marék konfetti, és most te is szeretnél legalább ilyen könnyű lenni, az önvédelemtől belédinjekciózott fegyelem helyett legalább ennyire zuhanós.

12 január 2010

Lennék

Igen, újra csak azt tudom mondani, amit eddig is, hogy stílustalannak tartom a patriarchizmust, feleslegesnek a művészetté emelt, ottliki ingyenmozi-fatalizmust, és vállalhatatlannak a fallikus minden-ismeretlen-résbe-beszorulást. Mondja ezt egy csúnya srác, sokadszorra, akinek nagyon hülye a feje, a minap például félrekattintottam a desktop ikon-dokkjában és feljött a photobooth, bekapcsolt a monitor fölötti kis beépített kamera, és ahogy megláttam az arcomat, rögtön elájultam. A szituáció teljesértékű megítéléséhez fontos tudnunk azt, hogy még soha életemben nem ájultam el. Volt, hogy enyhe agyrázkódással 7-8 évesen bevertem a fejemet a földbe esés közben és megértettem, hogy a Looney Tunes epizódok kupánvágós-elájulós részeinél oly sokat illusztrált röpködő csillagok és angyalkák tényleg léteznek a valóságban is, volt, hogy sok vért láttam, volt, hogy szétittam az agyamat, filmszalag-szakadásom mégsem volt. A felesleges józanság bizony károsan is kihathat az elővigyázatlan elmére. Most elégnek tűnt 17 colnyi kristálytiszta elcédé és rajta a saját fejem látványa, hogy arccal a szék melletti effekt-processzoromra zuhanjak, és kishíján az elektroncsövekig horpasztva az amúgy masszív alumínium-burkolatot, szinte tökéletesen használhatatlanná tegyem a készüléket.

A konklúzió mégsem ez. A konklúzió mindettől függetlenül az, hogy én egy hülye csaj akarok lenni, aki mindenfélét el tud játszani, mindenféle szimpi szerepet, a komolytalan kis tinilányt, az önironikus érett nőt, a lenéző, hódító démont, a hétköznapi, laza lányt is, ilyen akarok lenni, ó igen, hogy mindenkivel össze tudjak nevetni mindenki háta mögött, tudjak cinikus anyáskodással megalázni férfiakat, és legyen sok kölcsönzött humorom is, meg kölcsönzött öniróniám is, és legyek a komolykodást lenéző, Jóbarátokat egész délután zsinórban bámuló kúl csaj. Vagy a szívekszállodáját bámuló, mint ahogy húgom informálása szerint mindenki szívekszállodáját néz, csak én nem. Ezen a ponton el is kezdhetnék koraérett nővé vedleni, befőttesüvegekbe gyűjteni az érzelmeket, az élet változatos jelenségeit, szépen katalogizálni mindet a későbbi felismerés érdekében, és félni is közben, hogy egy rossz mozdulattal beomlik a spejz és az összekeveredő, lehetetlen kompótban végül én is megfulladok. Ott kezdhetnék igazi, tonnaméltóságú nővé vedleni, ha belátom azt, hogy ettől a transzformációtól teljesen függetlenül ugyanott kapargatnám belül a megerőszakolt kis lelkemet, hogy ugyanúgy be lennék szarva mindentől, ami az egyszobás világomon kívül van, és ami miatt a jó kis maszkok mögé bújnék. De igazából ott kezdenék emancipálódni, hogy kitörlöm ezt a blogot, mert az itt írtakat a csodával határos módon mégis igen egyszerűen lehet néhány lekezelő, anyás buksisimítással, és két jól-van-na szájcsücsörítéssel lekezelni. Számomra is könnyű lenne ez a befőtt-rendszertan, kiismerhetővé és harmonikussá válna tőle a világ.

Emancipálódni akarok, igazi nővé érni, odafigyelni az egyszerű dolgokra, a kis hétköznapjaimnak globális fontosságot tulajdonítani, és közben tudni, hogy egy hülye, aranyos kis kurva is lehetek azért, amikor csak akarok. Szívdöglesztő pasikat az uralmam alá hajtani és közben félig öntudatlanul, megfáradtan a hiteltelen szerepjátéktól, fel is oldódni a nagy szenvedélyben. Miért nem lehetek ilyen? Ha most nő lennék, nem kéne eljátszanom a lázadó férfiszerepet sem, és ezáltal hitelesebb is maradna a magatartásom. Nem kellene felelnem az alulfejlett érzelmi intelligenciámért. Nem lennék kitagadva a teremtéstörténetből. Nem lennék kitiltva a női misztérium Athos-kolostorából.

09 január 2010

Apologetika a klarkádámtéren

Ültünk T.-vel az Alagút tetején, lógattuk le a lábunk a semmibe. Az Alagút homlokzatának legszélső pereme horpadós pléhvel van beborítva, és amikor a hegesztett lemezek minden mozdulatra döngve csattannak egyet, nem tanácsos az amúgy húsz méteres mélység felett lógó lábunkhoz hajolni, hogy megkössük a cipőfűzőnket, amivel egyébként T. minden tízperces időközben megpróbálkozott. Világmegváltó hajnali beszélgetésünk így nagyrészt azzal telt, hogy a másfél liter, kétszázforintos „fehér“ bor után némileg dezorientált T.-t mindannyiszor visszarángattam a peremről és közben véstem a strigulákat gondolatban, mert szentpéternél jó sok bűnömet kiváltom majd azzal, ha kiderül rólam, hogy egy óra alatt 7 életet is megmentettem azon a hajnalon. Néztük a klarkádám tér karikáját lent, és néztük a lánchídat is, amit egy hozzánk hasonló kalandos társaság akart épp megmászni. Ha lezuhannak, legalább a vízbe esnek. Persze olyan magasról az olyan már mint a beton. Nem csoda, hogy a második véhás partraszálláskor is azok a katonák voltak szerencsések, akik az embark-ladikból még a nyakig érő vízbe ugrottak, mert a becsapódó német golyók alig egy méteres víz alatt megtett út után teljesen megálltak, és fél méternél is csak légpuskalövedék-szerűen csíptek. Ezt T. mondta el, töriszakos, az isten áldja meg érte.

Lógattuk a lábunkat, könnyű volt az este és sekély, mint egy kibelezett borosflakon, T. pedig búsan görnyedt előre, azt mondta, hogy el van baszva az élete. Hát az élete elég sok embernek a születése előtt öt generációra visszamenőleg el van baszva, mondtam erre én, naturalista bölcsességgel. T. ekkor felnéz rám, a kontaktlencsétől fókuszálatlan tekintettel és felpuffadt szemhéjjal. Nekem már hét generációra visszamenőleg el volt baszva, hörgi. Életveszélyes lett volna ott és akkor felállni, hogy hazamenjünk. Legalább egy órát, annyit még bírjunk ki, addigra T. talán a második üres borosflakonnal is megkísérli az éjszakai buszt megbombázni alant. A narráció esetlegességére vonatkozóan annyit leírhatok, hogyha történetesen T. írná ezt a blogot, az ő elmondásában pont én lennék T. Ültünk tovább, kerestük fent az égen a csillagokat, amik nem voltak sehol, csak egy kurva nagy hold, ami, szintén T. – számomra teljesen váratlan – megfogalmazásában olyan volt, mint lehúgyozott, homogén pizza. A homogén szó jelentése éppen abban a percben teljesen kiszökött a tudatomból, és mire T.-nél erre rákérdeztem, ő csak legyintett. Nemtörődöm mozdulatokkal simítgatta a nadrágját, én meg ráébredtem, hogy addigra már több óra eltelte után is a fél fülemben ott szól az ájpod, when the pope went back on the dope, and good lord jesus went back to babylon, egyébként meg T. fülében is ott lógott a headset, csak ő az éjszaka folyamán már korábban lemerült. Beszélgetéseink nagy része így telik, ki-ki hallgatja a maga a zenéjét és egy-egy elejtett mondattal rögtön interpretálja is az éppen szóló dalt.

Végül T. kijelenti a várva-várt konklúziót: nincs isten! Búsan hajtom le a fejemet én is. Kérdezni lenne kedvem. Kinek az istene nincs? Origenész, Szent Pál, Gergely pápa istene nincs? Ágoston, Kant, Wittgenstein, Heidegger istene nincs? Amerika, Buskina Faso, Magyarország istene nincs? A mohamedánok, az iszlám hitűek, a katolikusok, a protestánsok, az anglikánok, a kvékerek istene nincs? Máté, Márk, Lukács, János, Tamás és Júdás evangéliumának, Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel, Ozeás, Habakuk és Ámosz próféciájának istene nincs? Az aztékok tollaskígyó és csokoládé istene nincs? A vébé-tizenegyest lövő csatárok imájának istene, a műugrók, a formaegypilóták utolsó körének istene nincs? A meghasadó asszonyok, az államalapító erekciósok, vagy az egymást kibelező belvárosi tizenévesek istene nincs? Az animizmus, a panteizmus, a voyeurizmus istene nincs? A drogok, a funkcióöröm és a tudatmanipuláció istene nincs? A békesség, a beérkezettség istene, vagy a halálfélelem, az utolsó esély istene nincs? Az én istenem nincs, baszod, és fröccsen a nyál a szemüvegemre, miközben a megrendült T. is félelemmel vegyes elszántsággal kíséri a nyálcsóva röppályáját. Ejha, a dzsordzsóármánimra sósavtól kezdve a schwarzwaldi Duna-forrásból származó vízig sok minden fröccsent már, ilyen még nem, egykedvűen törölgetem a lencséket. A T. istene nincs, az az, ami nem létezik, most mindketten sóhajtunk egyet, hogy az rossz, hogyha a nagy istenség-hierarchiában pont a T. istenét taposták agyon véletlenül. Nem vállalkozhattam arra, hogy együtt a keresésére indulunk, mert bár az elvont tudati állapot nálam sem hiányzott, ilyesmire nem mertem volna vetemedni. Hogy istent keresünk az Alagút tetején, vagy lent a klarkádámtéren, vagy a nagy nullás hasadékában.

Mit csináljak T.-vel, hogy ne érezze magát olyan rosszul? Akkor hajnalban minden empátiám le volt már szivattyúzva, és a tragédia csupán abban rejlett, hogy ezt a végtelen sok empátiát én szivattyúztam le, ráadásul saját magam számára. Megkérdeztem T.-től, hogy amikor beköszöntött az újév, aznap éjszaka megfogadott-e valamit egész évre, aminek mondjuk érdemes lenne nekiveselkedni hamarosan. T. ingatja a fejét, de annyit elárul, hogy semmiesetre sem akarja több, tizenötévnél fiatalabb lánynak a nyakát kiszívni a zépében, még akkor sem, ha épp Junkies megy a színpadon. Ejj, verem hátba, ez derék dolog, és ha majd nyit a zépé, akkor ezt remélem be is tartod! Be, kiált fel T. és mély elszántság sugárzik a tekintetéből, előrefelé néz, ki a Dunára, a Duna sűrű, lekváros vizére. A szememben könnyek gyűlnek, és az övében is, mert ez annyira megható. Közben a fél fülemben megszólal Vangelis-től az Intergalactic Radio Station, amit imádok, adnám is oda T.-nek, hallgassa csak meg, de fülemhez félúton megáll a kezem, amint tudatosul bennem, hogy T. utóbbi időben elrokkeresedett csimbókjai mögött nem lenne egyszerrű megtalálni a fülkagylót. Hagyom a franca, és ringatózok a horpanó párkányborításon jobbra és balra, amint elképzelem, hogy fent repülök az űrben, és az egyik bolygó mögül pont előbújik a nap, azaz ép megvirrad, de mivel többezer méterperszekundummal távolodunk is el egymástól, a nap vörös, és lehetőleg nem vakít meg.

Az Intergalactic Radio Station-nel gyakorlatilag lementem alfába, egy perccel később már a Duna fölött is megvirradt, T. pedig teljesen józan tekintettel bámult bele a reggeli, eliramló ürességbe. Az autók megsűrűsödtek, az éjszakai izzó karika-körforgalomból egy színtelen, béna felni-alakzat lett, és ihletvesztve elkezdtünk T.-vel lassan lebotorkálni az Alagút menti domboldalon.

T. láthatóan óvatos lett, ahogy lépkedtünk lefele oldalasan, hiába volt ott a lépcső, talán nem is a másnapossága miatt, hanem hogyha belebotlana a domboldali cserjésben az istenébe valahol, és az még menthető állapotban van, ne pont ő taposson rá halálosan.