Running Up That Hill

Nagyon könnyűnek éreztem magam akkor, szabályosnak, rendezettnek és szellősnek, az izületeim finoman hajlottak, mert régóta elfelejtett lányok szerelmes nyála puhította a testhajlataimat, a látásom kitisztult, elláttam a tizenkét égtáj irányába odáig, ahol már a Föld felszíne görbült, éreztem akkor minden szagot, a kátrányét, a mézes-feromonos Armani-kölnikét, a vizes aszfalt illatát, a kabátom áporodott páráját, és a testem bármely pontjára tudtam koncentrálni, a talpam közepére, a térdhajlatomra, a halántékomra és a tarkómra, elképzeltem a testrészeimet, mint ahogy az orvosi kar anatómus-növendéke pörgeti végig a 25 kilós, csillogó papíros testrész-atlaszát és szerv-enciklopédiáját, mintha a testem bármelyik pontjára odaülhettem volna, egy kis bazaltockákból kirakott teraszra, ahol békében teleszkópozhatok bele a világba, mint egy jó sumér matematikus, ahonnan logikusabbnak tűnik a hatvanas számrendszer, és akkor kiültem a saját tarkóm teraszára, néztem a sárga villamosokat, a sárga villamosok sárga utasait, ahogy a kis sárga gondolataikat elgondolják egy komplementer színű, kékes-zöldes világról, és láttam az oktogon méretre vagdalt dísz sövényeit, az írók boltjának polcain a többszáz kiló teleírt papírt, a lisztferenc téren a bokorba-hányókat, a jókaiszoborhoz-támaszkodókat, a vizes utcán rákjárásban keresztbe haladókat, akkor nagyon könnyűnek éreztem magam, és elindultam, először csak lassan, azután gyorsabban, és úgy gyorsultam, hogy a szívem pont triolákat dobogjon a lépéseimhez, ezt jó aránynak gondoltam, hogy egy lépés alatt hármat verjen a szívem míg én négy lépés alatt szívok be és újabb négy lépés alatt ki, így kúszott fel szépen bennem a metronóm, közben pedig ment a Karnivool, az a zenekar, akinek a nyolc és fél perces New Day című száma már most borítékolhatóan az év dala lesz számomra, üvölt a Karnivool, és a New Day végére már a Margit-hídon is átjutottam, néztem a szétcincált vasszerkezetet, az izmos kötegekben heverő kábeltekercseket, a szétbarmolt útburkolatot, lent a híg, kormozottüveg-fekete vizet, fent az eget, ami akkor tele volt istenekkel, nekem súlyosak voltak a lépteim, csak le ne szakadjon a híd, könyörögtem magamban, és könyörögtem egy istenhez, választottam magamnak egy hirhedten könyörtelent, mondjuk jahvét, mert azzal csak alkudozni lehet, és győzködtem őt folyamatosan, csak ne szakadjon le a híd, és a Karnivool drop D-s gitárjai is olyan nagyon súlyosak voltak, féltem, hogy ezt a basszust nem bírja majd ki a város, hogy gerince-bontott Margit-híd tovább hasad a varratainál, de közben már a HÉV-vel versenyeztem, a Duna jobbra pedig csupa fekete volt, utáltam ezért a feketeségért, hogy az így komolytalan, hogy olyan fekete legyen valami és ne legyen benne árnyalat, nincs ilyen matt dolog még egy a világon, már le is izzadtam a kabátban, és nem tudtam lélegezni, mert azért elszívtam derekasan három szivart, utólag persze kár volt értük, a fülhallgatók a sós verejtéktől folyamatosan kicsúsztak a fülemből, lehetne nálam egy GPS, és akkor látnám, hogy mi az átlagom, és bemérhetném, mennyit kell még mennem, de nem volt nálam, a felhőktől amúgy sem lehetett volna egy kibaszott műholdat se látni, a fater hatlövetű gázpisztolyát hagytam volna legalább otthon, mert ez most nagyon sok súly a vállamon lötyögő leptoptáskámban, nem tudom, mit képzeltem, hogy magammal viszem, hogy hol lövöm bele a tárat a levegőbe, hogy rám kesernyésen visszazáporozzon a paprikasav az égből, meg a szivaros doboz, meg a kis Borges-kötetem, meg a kulcscsomóm, sorra vettem a sok súlyt, talán attól gyorsabban telik az idő, a bakancs pedig szintén nem alkalmas az éjszakai sprintekhez, és le is kellett akkor állnom, egy jó ötszáz métert sétálnom, hogy lélegzethez jussak, hogy kicsit kihűljek, állóképességem, az nincs, meg ezzel a cirka 6-7 kilométerrel úgysem kerülök fel a Men’s Health címoldalára, kár a gőzért, meg a nyolc órai giroszon kívül az azt megelőző húsz órában semmit nem ettem, és úgy éreztem magam a megbékélt, anorexiás koplalással, mint egy megtisztult stilita, egy békés oszlopos szent, akinek a magas kőtömb tetejére felcsörlőzik kis kosarakban a napi kis ételét, ő pedig visszaszarja onnan a földre, újra futni kezdtem, a táv talán kezd belátható lenni, elhagyom a K-hidat, a köviszűzmáriát, a nagy lakótelepeket, a lidl-t, a régi westel-t, a garázstömböket, a kígyózó gázcsövek alatt haladok, egyenetlen a talaj, csak a bokádra vigyázz, és a tüdődre is, mert a mellkasod nagyon nehéz most, mintha egy perverz terapeuta folyamatosan apró levélnehezékeket helyezne rá, közben vigyorogva bólogat, így-így..., mindenféle haszontalan tárgy kerül a mellkasodra, rajta egy kalaptartóra való bólogató kutya is, a pofádba bólogat, ahogy a sarkad már egyre nehezebben csapódik a talajnak, ezt nem neked találták ki, ez nem neked való, az úszás, az őselem, az kellene most, vagy a súlyzók alatt az izmaid finom játéka a jól beállított fényben, de nem ez, ez a csúnya lihegés, ez az üveggolyókat-nyeldeklés, a csapkodó hajad, a leszakadó medencecsontod, a fájó derekad a lúdtalp miatt, nem ez való neked, viszont ez így a célegyenes, utána még 800 méter hegynek felfelé, cooldown, a Karnivool-nak vége, most már nem hiszel semmiben, hanem egy csatakos álomban hiszel csak, most már tudod, hogy soha életedben nem fogsz futni, ha az életed múlik rajta, akkor sem, hanem sétapálcát ragadsz és mániákusan angol parkokat fogsz róni, ráérősen cirkálni a finom gyepeken egész életedben, esküszöl, hogy soha többé nem hagyja el mindkét talpad egyszerre a talajt, péntek este, szombat reggel, már nem érzed magad könnyűnek, most már ólmosnak érzed magad mint a rikító shell-kút tartályaiban a benzin, és végre sírva fakadsz, nem lehetsz ennyire fáradt, az egész héttől és az egész éjszakától, de itt az éjszaka közepén kivételesen megengedhetsz magadnak ilyet, mert nem lehet ez ennyire könyörtelen, mert hiába érsz haza, hiába halsz bele a saját ágyadba majd, onnan is tovább kell futni, miközben sorra hagynak le a feszes seggű maratonmániások, te nem hiszel a termékenységben, nem hiszel a friss gyepben, nem hiszel a ruganyos fiatal testekben, csak a leülésben hiszel, a másokat-előreengedésben, a vízben és a mélységben, a kortyolt levegőben, a kiegyensúlyozott tempójú triolákban, az antilopokban, a friss lapockákban, a galambok röppenésében, a volt karatetanárnőd merevített melltartójában, a shaolin-oratóriumokban, az egyenletes dobpergésben, a Karnivool-ban, a friss izületeidben, a lassú és remegő szempillantásokban, a lapuló éjszakában, a lejtő aljában álló téglagyár magányában, a teszkó éjjelnappaliságában és 3 liter ásványvízben.

Igen, elfutottam az Oktogontól a Testvérhegyi lejtőig. Legközelebb tényleg viszek GPS-t.

Száll a

A Kellner-terem aznap végre mentes volt a ködtől. Tisztán lehetett látni a neon fényében, mert az olyan élesen és nehezen rakódott mindenki arcára, mint a kőkeményre dermedt vaj-szeletek, ettől mindenki arca puha filterekben szépen levált, filterekben levált és az íróasztalokra rakódott.

Big Nurse már várt minket, tárt karokkal, apró, nagyon apró mosollyal az ajkain, és az ajkai pengeélesre húzódtak, és ilyen vékonyan talán nem is léteztek már. Hajtókáján bordólila műrózsa sötétlett, és én rögtön tudtam, hogy az tele van méreggel, csak arra vár a Big Nurse, hogy fölé hajoljak kiváncsian, hogy akkor az arcomba spriccelhesse a savat. Jaj, ha megszerezném neki ezt az örömet, a szája ettől még kisebb lenne, a kis mosolyával pedig mészkövet lehetne úgy bontani. A hajtókáján, a rózsától balra fals teve sziluettje körvonalazódott, de most nem viselte a teve-medálját. Arra gondoltam, hogy a sokat olvasott Bromden számára, ha a kis foltot észrevette egyáltalán, pont a Candide-ban szereplő tevegelő asszonyok elevenedhetnek meg, akik egymás fél fenekét vágták le és ették meg éhségükben, úgy pedig csak féloldalasan tudtak tevére ülni, de akik ennek ellenére áttevegelték a fél világot. Bromden ott viseli a jobb középső ujján a heget ma is, ahol 6 éves korában az állatkerti teve megharapta. Rossz ómen, igen rossz.

Big Nurse megkérdezte, mindenki kényelmesen elhelyezkedett-e, igen, nyüszítettük kórusban, mindenki nagyon kényelmesen elhelyezkedett. Big Nurse szava azt jelentette, ne nehezítsük meg feleslegesen a haláltusát. A villamosszéken is van karfa, a nagyobb stabilitás érdekében. A vágóhídra kerülő kiscsirkék is cuki rekeszekben ficánkolhatnak, isten áldása reájuk.

Így rendben van, ha mindenki kényelembe helyezte magát, kaptok még valamit az Őspótanyától. És mondott egy viccet. És a rendezett sorokban meghúzódó hallgatóság lélekszakadva röhögött, jaj, csak bírja szusszal, addig röhögni, amíg illik. Soha ilyen boldog és felszabadult nem volt senki életben. Big Nurse somolyogva figyelte ekkor, ahogy a hátravetett, kacagó fejek alatt megvillan mindenki nyaka, mert oda kell majd a halál-jóéjtpuszit lehelni. Előtte azonban mese, olyan mese következik, amire a legjobb lesz figyelned, belekapaszkodnod minden mondatába, rimánkodnod, hogy ne érjen feleslegesen véget, hogy utána a Big Nurse ne húzza rád, utoljára életedben, a japánjeles takarót.

Big Nurse szeme tökéletesen csillog, ilyen szeme egy állattömőnek marékkal van. Kis befőttesüvegekben. Big Nurse tudja, ő az első és utolsó anya, aki rókacsapdát rejt az ölébe a kisfiainak, és megtanítja leányait, hogyan hintsenek a kakukkfű mellé spermaölő port férjeik levesébe. Tudja, hogy tévedsz, tudja, hogyan bonyolódsz suta mondataidba, amikor könyörögve kérsz bocsánatot. Nincs bocsánat, nincsen, mert Big Nurse éppen az a feslett antik démiurgosz, aki számára az igazság és a bűn egy ellentétpár. Mert aki tudja, mi a bűn, nem követi el azt. Big Nurse soha nem vétkezik, nem vétkezik, hanem hallgatja, ahogy a kiscsibéi csipognak, szertelenül, bután, össze-vissza, de azért valahogy mégis megmosolyogtatóan. Big Nurse mosolya éppen ez, kicsit műanyagos csillogású, mintha csupa compede-tapasz fedné az ajkait, kicsit ott van és kicsit nincs ott, a kis résbe a szája között Billy Bibbit legszívesebben belenyúlna a mutatóujjával, mint egy konnektorba amit először lát, és amelynek mélyén titkos feszültség serceg, kiváncsian és gyanútlanul és akkor, pont akkor leharapná az ujját Big Nurse szegény Bibbit-nek.

A köd közben lassan szivárogni kezd, a lámpák homályosulnak, még mindig nevet mindenki, mintha az egész életünk most már nevetés lenne. Bromden is hangtalanul hahotázik, és mint a hajszálcső, szív minket a végső pillanat magába, jaj lesz, ha abbahagyjuk, jaj lesz, ha orcáink mű pírja és önként generált pozsgája lehámlik, jaj lesz akkor, ha majd Big Nurse arcán megpillantjuk a perverz csodálkozást, a jólnevelt kislány fintorát, hogy milyen aranyosak vagyunk mégis, ahogy így nevetünk azon, amit ő nem is viccnek szánt, hogy milyen jó a hangulatunk, jaj de jó, és ekkor a kékharisnyás kislányok perverziója elevenedik meg benne, azoké a lányoké, akik a műgyeppel bélelt ketrecükből már a második nap kiveszik az ajándék húsvéti nyuszit, és addig etetik gügyögve a kis kedvencüket, amíg az mint egy túlfújt focilabda, kiguvadt szemekkel repedve felhasad.

De ekkor Big Nurse arcáról leválik a kislány maszkja és a táskájából a jéghideg pedagógia fojtogató péniszgyűrűit halássza elő. A köd erre a perce lesz elviselhetetlen. Vége az estimesének. Most mindenki elmegy fogat mosni, mindenki a paplan fölé teszi a kezeit, és mindenki számára megadatik, hogy a süketülésig sírjon a szúrós plédtakaróba. Big Nurse óta nem emelkednek ágyéktájon kis dombocskák a fiúk takarói alól, a lányok pedig örökké csak habognak, maguk számára magyarázzák gesztikulálva és motyogva azt, ami nem magyarázható, a megaláztatás redundáns gondolatkörét százszor befutva, miközben bűnös kis nevetéseik és nevetséges önreflexióik a véres lepedőikkel együtt Big Nurse mosókonyhájában fehérülnek, szagtalanodnak mindörökre.

Big Nurse még mielőtt leoltaná a villanyt, utoljára felkacag, és úgy kíván jóéjt, mintha már soha se lenne holnap. Nem lesz holnap. Csak egy sekély ujjászületés lesz, egy új világrajövetel, és új reggeli szoptatás, és új déli pubertás, és új délutáni hegesedés, és új esti sterilizáció.

A kimondásról

Teljesen természetes, ha az ember nem szeret kimondani. 


Teljesen természetes, ha a kimondás nyomán a szájüregben keletkező afta évekig csíp, hogy időszakosan leválik és kérlelhetetlenül visszanő. 


Teljesen természetes, ha a kimondás elkerülése érdekében összezárja az ember a száját és évszázadokig elfelejt levegőt venni. 


Teljesen természetes az is, ha az akut nyelőcső-pulzálást és az invertált befelé-robbanást így a végén mégse éli túl.

Ima forró zuhany alá lépés előtt

Felfedjem magam, ne fedjem. Beismerjek, ne ismerjek be. Gyónjak, ne gyónjak. Most pont ez van, ez az izgalomtól nyeldeklő sziromnyitogatás, ez a rossz hebegés, mert ha kilépünk meztelenül a semmibe, a nyakunkba hullik valami szilánkos, forró zuhany. Vagy maradhatsz, kisfiú, maradhatsz a betonbiztos atombunkervilágodban, ahonnan, mintha egy pestises falu lenne, se ki, se be. Maradhatsz ott, a lőrésekre tapasztva a füled, rimánkodva, hogy találjon már el végre azon az egy szem négyzetcentiméteren valaki.

Leginkább a kis világodat félted, mert szeretnéd az intimszférádat magad előtt és magad mögött és magad mellett jobbra és magad mellett balra többméteres távolságban tudni, arról álmodozol, hogy így majd nem ér senki egymáshoz, hogy végre nem tapossa egymást agyon a sok ziháló test. De belátod, így meg túl könnyű maradsz, a kis buborékod megtelik forró levegővel és elrepülsz, és soha senki nem kap utánad. Utána már lebeghetesz. Lebeghetsz, az kurvaisten.

Csak félsz, hogyha nagyon ki is lépsz a savas, forrázó záporba, hogyha nagyon bátor vagy meg minden, hogy fogod-e ezt bírni. Hogy ezt te meddig fogod bírni, van-e az atombunkerben elég tartalékod, nem hiányos-e a szerszámostáskád, van-e béterv, van-e valami kis acéllemezre vésett suta mottód, amit az ingzsebedbe tehetnél, hogy legalább a szíveden ne érjen lövés, mert azt nem szeretnéd látni, hogy mint a klóros víz a mammut2-s szökőkútból, kis folyadékhurkákban spricceljen a vér belőle. Felöltöztél-e szépen, csillognak-e a kis jelvényeid a mellkasodon, a sok szánalmas műved, a tanulmányi eredményeid, a kis magyar lúzersztori összes medálja, amit felhalmoztál, kívánkozik-e a kezedbe szépen a puskatus, ropog-e a kézfejeden a feszes bőrkesztyű, tudsz-e az ellenfél szemébe nézni, és vajon a borosta remegése a fel-le liftező ádámcsutkádon nem árul-e el téged pont a kritikus pillanatban.

Szeretnél megnyílni mint a virág, szeretnél összeszorulni, mint egy ököl. Kicsit zavar persze ez a determináltság, ez az akár-hova-lépsz-tök-mindegy-lesz-mert-úgyis-talpon-lőnek-haha szituáció. A titkaidat azért elzárod, biztos ami biztos. Ha majd csákánnyal kifejtenek a tömegsírok meszéből, az ingzsebedben lévő acéllemez mögül úgyis előkerülnek életed legféltettebb papírfecniei. Azokat utána lehet sokáig olvasni, de te legalább hamarabb kussolsz be a vesztett csatában, minthogy merted volna őket világgá kiabálni. Ennyi emberi gyengeséget megengedhetsz magadnak, ennyi kis süteményes csábítást, a kisfiúnak ennyi gyávaságot legbelül megbocsáthatsz.

Frau Lehrerin ich melde die Klasse ist zum Unterricht bereit. Heute ist Mittwoch, der siebzehnte Februar, zweitausendzehn. Und ich habe meine Hausaufgabe vergessen. Bitte mir entschuldigen, Frau Lehrerin, bitte mir nur ein mal vergeben...

A hülyegyerek jelentkezik most a február közepéből. A hülyegyereket bármire meg lehet kérni, bármire rá lehet venni, bármibe bele lehet erőszakolni. A hülyegyerek soha nem akadékoskodik. A hülyegyerek néz a kis karikás szemeivel és az összenőtt szemöldökével a semmibe, a maga sajátosan fókuszálatlan tekintetével. Túl nagy a pupillája, az a baj. Azért nem lát messzire. Azért nem lát közelre sem. Egyedül a csodálatos, telt ajkaiban hisz, de azok mostanában kicserepesednek. Rájött egyébként az okára: az a kurva borotvahab. Tuti van benne timsó, mert nem meglágyítja a bőrt, hanem dehidratálja, ettől az összehúzódik. Lehet a zsilett mach 3 szírízzel borotválkozni, de csak óvatosan, mert ha nem vigyázol a saját fürdőszobádban, odajön a tájgör vudz vagy a féderer és képesek lesznek egy jól irányított golflabdával vagy egy teniszlabdával kibaszni a kezedből a borotvádat. Azt a borotvát, amit két hónappal korábban egy zsír ugyanolyan zsilett reklámban még a saját előre borotvált tükörsima arcbőrükön korcsolyáztattak nagy vigyorogva, miközben a mögöttük álló barátnőik a kulcscsontjuk közötti intim résben matattak kéjesen az ujjaikkal. A hülyegyerek képes hajnali 4-kor is megborotválkozni, mert tudja, ha indulás előtt teszi, az nagyjából olyan hatást eredményez látványban és irritációban, mintha a saját arcát metélné körül. A véres konklúzió eddig mindig az volt: aludni kell rá egyet.

De a hülyegyerek nem a borotválkozásról akart beszélni. No puede decir ningún interesente sobre el tema de afeitarse. Arról akart beszélni, hogyha elhagyják, hogyha a lelkét roskadozva viszi, csendesen és váratlanul átöleli őt a.

A hülyegyerek erre keresi a választ. A hülyegyerek keresi-kutatja, repül gallyról gallyra, de leszarja őt magasról a Varjú Varga Pál. A hülyegyerek válságban van, mégha indie projektjének 6. számát már csak az öccse hiányzó basszusgitárja akadályozza az elkészülésben. A férfi klimax nem kifejezés. Ha a férfiaknak még ciklusaik is lennének, a hülyegyerek esetében óránként kezdődne egy új. A hülyegyerek kezébe vesz valahonnan egy tampont, de nem tud gyönyörködni a tekergő bordázatban, mert a spirál sehogysem követi a Fibonacci-ív alakját, nem úgy, mint a Nautilus belauensis csigaháza.

A hülyegyerek meg is van fázva, lehet, hogy begyulladt a tobozmirigye is, és amiatt hallucinál folyamatosan. A szobája minden négyzetcentiméterébe beleivódott a szétfröcsögtetett eukaliptusz olaj, kezd már meghülyülni tőle. Pedig szereti az eukaliptusz illatát, mint egy kis koala, majszolgatna valami eukaliptusz ízűt egésznap. Sőt, ha olyanja van, egy kiskanál Dr. Theiss-féle lándzsás-útifüves szirupért bármire képes volna.

Most viszont a hülyegyerek feláll és jelent a tanárnéninek. Hiányzik-e valaki. Nein, es fählt niemand. A hülyegyerek is itt van. Ő az, akire mindig lehet számítani.

Férfi klimax

Egész nap Imogen Heap és Dolores O’Riordan.

Végigsétáltam Phenjan főutcáján a googlemaps-el. Ott naplemente van és béke és sok propagandafreskó az utcákon.

Mint kiderült, vagyok annyira fáradt, hogy már csak Heidegerre van hangulatom, viszont lehet, a Félkegyelműt is kézbe veszem újra – immár harmadszorra. Egyébként Eco-t akartam, de odáig jutottam, hogy a magyar fordításon csöndben elsírtam magam. Hiába, meg kell tanulni olaszul is.

Mostanra pedig már a sajtos kukoricám is kipattogott. Remélem, ha lemegyek a mikróhoz, nem azok az elszenesedett bogyók fognak ismét rámköszönni, amikből egy egész tálra valót sikerült 800 watton szűk öt perc alatt legyártanom tegnap. Ha már felhoztam a friss kukoricát, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy a blue-ray rippes Valentines’s Day-be belefeledkezzek. Kieslowski-t akartam helyette – de a férfi klimax előszele az én arcomat is meglegyintette. Kiszámíthatatlanok a hangulatváltozásaim és gyakran érzem úgy, hogy sírnom kell. Így nem a Julie Delpy-t fogom nézni, hanem a Jessica Biel-t. Jogom van nekem is vállalni azt, ha néha összetörök, ha kis konvex szilánkokra hullok szét, és ugyanígy jogom van az önsajnálat delejében az apró darabokkal kirakóznom.

Boldogok a (Milyen II.)

Boldogok az együgyűek, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok azok is, akik nem tudják, milyen bűnösök, mert övék a lelki béke vegetációja. Boldogok, akiknek a világba belekiáltva eszükbe sem jut válaszra várni, még ha a visszhangnak sok végtelen kürtőt is kell előbb bejárnia. Boldogok a lassú agyúak, mert övék a gránittörő türelem ereje.

Boldogok a mayocsikszes topban feszítő lányok, akik a barátjuk számlájára írt mammutos mekdonáldz-vacsoráktól kezdenek hurkásodni, akik az ájfónjukat lehelgetik, akik kishíján a 230 voltról működő braunjukat is beviszik a zuhany alá borotválkozni, akik egymás közt tamponnal csereberélnek, akik a feromon szót a dezodor reklámokból ismerik, akik, ha egyedül vannak, nagyon félnek, akik, ha szombat este az albiszobában magukra maradnak, őrjöngve és tüzelve rohannak végig a városon farmerben, bugyi nélkül, bőr alatti kötőszövetig epiláltan.

Boldogok a tisztaszívű bandavezérek, a borgőzös lehelettel hódító srácok, a combközépig eresztett farmerosok, a műacél nyakláncukba gubancolódott hajúak, a gyengéden ápolgatott borosta hívei, a kockahas-fétis imádók, a köldököt az ágyékkal összekötő szexi szőrcsík angolos precizitású kertészei, a vicceket megaztmondók, a társasági sztorikat diktálók, az igéző pillantások blőd bajnokai.

Boldogok a buta nevetésre fakadók, mert nekik megmondják, mikor nevessenek és mikor sírjanak. Boldogok Isten végtelen mezejének kis tücskei, a gének sikeres továbbörökítői, a jövő nemzedéke. Boldogok az együgyűek, mert övék a párzás nemes egyszerűsége. Övék a jótékony érzéketlenség: a hasogató hangok ellen a fülzsír tompa csattanása, a káprázat ellen a fókuszálatlan tekintetre rakódó hályog, a frissen vágott pázsit és az üde bőr illata ellen a feromontól eldugult orr, az igéző formák és a puha textúrák érintése helyett a farmeron-át-nemiszerv-markolás, a zamatos fűszerek és puha fülcimpák ízlelgetése helyett a nikotinos-rágó-nyammogás.

Milyen

Milyen jó lenne viccesen felkelni naponta, kipattanni az ágyból mint a győrijóreggeltesek a tévében, hogy a tüdőmbe aloe vera gőze simuljon, az izmaim pedig magnéziumtól duzzadjanak. Milyen jó lenne, ha olyan lenne az arcom, mint a robertpettinzoné, megfelelő mértékben elnagyolt és a megfelelő mértékben cuki-szenvedős, hogy ilyenformán még a tükörbe is bele merjek nézni. Milyen jó lenne, ha reggel nyolcra besétálva a kampuszra nem délután hatkor jönnék ki onnan kétszer is egy héten. Milyen jó lenne, hogy ha összeadnám a 12 anglisztikás professzorom intelligenciahányadosát, nem csak két okos emberre való jönne ki, melyből az egyik a nádasdy egymaga. Milyen jó lenne, ha nem kellene napi szinten megküzdenem az olyan nyilvánvaló kómával, amikor úgy érzed, kis pikkelyes kontaktlencsékben válik le a szemedről a szaruhártya és hínár nő a szádban. Milyen jó lenne, hogy amikor uzsonnaként benevezel egy kétszázforintos piddzástáskára a prímapékben, az nem járna hasonló eredménnyel, mintha két guttalaxot préseltek volna a leveles tészta közé. Milyen jó lenne, ha megúsznám, hogy ismét heti két külön iskolás blogban kelljen eljátszanom a bloggerbuzit.

Milyen jó lenne nem szemtanúja lenni annak, amint a vasárnapi misén a hátsó padok mögé szoruló apuka áldozatbemutatáskor motyogva letérdel a vörös márványlapokra behordott 1 centi vastag februári latyakba, diszkréten magával rántva a fehér pamutharisányban ácsorgó 5 éves kislányát, hogy amikor az pityeregni kezd a hideg dzsuvában az átázott harisnyájával, a fater kirángatja a templom elé lecseszni. Milyen jó lenne nem hallani képmutatókat a szüzességről prédikálni. Milyen jó lenne, ha mindenki hinne a szerelemben, de a nyilvánvaló fizikai csodában nem. Milyen jó lenne, ha a mű valentinnapi romantika helyett csak simán karácsony lenne még most is, illatozó ánizscsillagokkal, mandulás szaloncukrokkal. Milyen jó lenne szerénynek és ápoltnak lennem, hogy az érzékenylelkű lányok feszt belémszeressenek.

Milyen jó lenne, ha lenne egy igazi gibzonom, mert azon tudnék igazi ganzenrózizt játszani. Milyen jó lenne, ha tudnék igazi punk-pop számot írni két akkordra, amit aztán egy fiús frizurájú anorexiás kis picsa minden gond nélkül el tudna sikítozni a színpadon. Milyen jó lenne, ha így tudnék koncerttermeket megtölteni valamikor. Milyen jó lenne most Nabokovon kívül mást is tudni olvasni angolul, ha más szöveghez is lenne ezen a nyelven gyomrom. Milyen jó lenne, ha még idén ki bírna adni a Tool egy albumot.

Milyen jó lenne többet izgulni és kevesebbet félni. Milyen jó lenne úgy elindulnom minden nap a városba, hogy utána soha nem kell többé visszanéznem. Milyen jó lenne, ha a hétköznapjaim nem úgy láncolódnának össze, mint az interspáros bevásárlókocsik, egy végtelenített, koordinálhatatlan menetben, hogy amikor a végén a legutolsó kocsit is hozzácsattintják a sorhoz, az kiköp a tenyeredbe egy szaros húszast.

Megelőlegezett nekrológ P.-nek

P. barátom egyetlen maradandó beszólása eddigi huszonöt életéve alatt egy bágyadt novemberi hajnalon hangzott el, amikor a blahalujza téri mekdonáldzban ünnepeltük egyetlen volt szerelme születésnapját. Úgy éreztük akkor, hogy onnan, onnan a ropogós mekburin túl már nincs is tovább. P. barátom ekkor gyakorlatilag a számból vette ki a szót: ha meghalok, egyet ne mondjanak majd rólam, csak azt ne mondják, hogy „jó ember“ voltam. Búsan hajtotta le ismét a fejét és tovább tunkolt a kecsapban. És akkor beláttam én is, mennyire gáz már, ha a végső konklúzió nem más, minthogy egy ártalmatlan, szeretetre méltó, bénán igyekvő kis csíra voltál. Én is lehajtottam búsan a fejem, néztem, ahogy jobbkéz felől nehéz villamosok állnak meg csikorogva a végállomásukban, hogy a belváros hétköznapi tragédiája játszik újabb reprízt az újrahasznosított statisztáival, a mintacsöveseivel, a bme épülete felé igyekvő egzaltált kockafejűekkel, a nemlétező idomaikat könyörögve árusító lányokkal. Tunkoltam én is tovább a kecsapban.

Láttam P.-n, hogy nem akar meghalni, hogy soká akar élni, sok illatot szagolni, sok zamatos mellbimbóba beleharapni, sok tökéletes geometriájú tükörtojás-sárgájába villát döfni perverz élvezettel, sok friss levegőt tüdőzni, sok stella artois-t inni 1 maas-os korsókból, hogy szeretne még életében legalább egyszer a doveri sziklákon sétálni. Belenéztem P. szemébe akkor, egy igen sekély pillantásba, és azt láttam, hogy a bánatos lóarcon mégis kiütközik valami kisfiús báj. Tudom, hogy P. nem akar meghalni, tudom azt is, P. marad annyira introvertált egész életében, hogy nem lesz alkalma a kedvenc pornósztárjait, Lea De Mae-t vagy Maya Goldot meghódítani (főleg, mert Lea De Mae-t elvitte az agyrák 6 éve), és azt is tudom róla, hogy az egy egész éven át gyűjtögetett cseh FHM évfolyamon az összeguberált Nyugat-reprintjeivel együtt már régen túl adott egy kőbányai antikváriumban. Terveztem, hogy potom összegért megveszem az összes magazint, amitől ott szabadult meg, de az FHM-eket szétkapkodták, a hamis Nyugat-számok meg engem sem érdekeltek végül. P. barátom azóta hepciás egyetemista, nálánál 3 évvel fiatalabb, fél-gimis lányokkal jár és a nehéz hajnal gyakran találja őt is a deákferenctéren. P. az egyik novemberi hajnalon mégis öntudatra ébredt, mégis ki merte jelenteni, hogyha a pitiáner módon link ifjúkora utána mégis tisztességes polgárrá képes vedleni, csak pont ezt ne jegyezzék meg róla. P. elég régóta jár egyetemre, az indexkönyvéből lassan kifogynak az üres lapok, maga a kis bőrfüzet állapota hasonló a második világháborús tömegsírokból előkerült faszénnel firkált utolsó naplókéhoz. P. az egyetlen olyan fiú barátom, aki előtt még egy öltözőben is le mernék vetkőzni és nem elfordulni. Sokat köszönhetek P.-nek, már régen találkoztunk, egyelőre csak abban reménykedhetek, mégsem én fogok majd az ő sírjánál állni egyszer, hogy csak azért is belenyögjem a sírkövek méretre faragott csendjébe, „P., te jó ember voltál.“

Monastery of La Rabida

Lépdelni végig a padsorok között, a hideget árasztó fehérre meszelt falak között, az elfeledett hamvak megkötötte kőfalak között, ilyenkor bágyadt kórus énekel, az oltár elé a szél hordja be a pernyés homokot, a napfény beleveszik a padok csipkézett árnyékaiba, és maga a délután pereg szét most, mint egy hitelét vesztett liturgia mondatai, és megkésett vágyakozás sava harap az oratóriumi csendbe, nem most kell elvágyódni, nem most kell beleőrülni, most téríteni kell, megkergült pedagógiával, most kell elkapni a recitált kétségbeesést, rorate coeli desuper, et nubes pluant justum, most kell belemarkolni ezerrel a rutinba, amikor, mint egy bicikli bomlott küllői, minden szétperegne végleg, et ipse redimet Israel, in secula, in secula, in secula seculorum, kár lenne visszaesni most az édenkertbe, kár lenne az elfeledett ópiumokat felkutatni hiába, jobb kitartani most a méltóságunkban, jobb szépen végig lépdelni a vörös szőnyegen, menyasszonyi méltóságban, vőlegényi erekcióban, tabernákulumba falazott áldozati húsként, ilyenkor nem fordul vissza senki, ilyenkor nem rohan vissza senki a parti homokba, Dies irae, dies illa, solvet saeclum in favilla, dúdolni inkább valami régi slágert, valami megragadó, parazita slágert, és törődni bele menyasszonyi mivoltunkba, vőlegényi mivoltunkba, a torz latin barokkba, a menyasszonyi véres hófátyol-darába, a papírcsörgéses templomkórusba, a lebernyeg-laza reménytelenségbe, a hitvesi egészség vitorlavászon-csattogásába, az oltárra küldött fiatal őzek lapocka-feszességébe, ez az a küzdelem, ami nem kibírható, a fiatal agancsok kopogós dióverése, az őszi párlatok kikristályosodott cukra, az érdekházasságok szelíd misztériuma, a szerelmesek ELZETT-lakat kattanása, a köldökök csésze-mélysége, a hónaljak dús fövenye és az áldozati adományok tömjénfüstje, kevés ilyen megragadható pillanatunk lesz még az életben, és adagolva van sajna a megaláztatás is, adagolva faragott tubusokba a torkokra forrt önmegadás, kevés az alkalom a hiteles szenvedésre, kevés alkalom a hiteles megaláztatásra, kevés alkalom a hitvesi levadászottságra, kevés az esély a valódi letérdelésre, kevés lehetőség a szűzhártyapecsenyére, az igazi flamenkógitár-etűdre, a mexikói Milagrosokra, a Palomasokra és a rózsafüzérről elnevezett Rosariókra, kevés esély a kreol keblek anyás párájára, kevés a fordított égövek csendjére, hanem most térdeljen le az ifjú pár végre, térdeljen le a kis kolostorban, a kis, kopott szőnyegre, fogadja meg kis esküjét, hallgassa meg a kis kórus kis dalát, és merüljön el a kis furulya szó nagy robajában, merüljön el abban, ami nagy és beláthatatlan, merüljön el az eszelős hitben, a beláthatatlan, tejmirigy-serkenő rajongásban, in nomine Patris, qui sicut erat in principio, et exaudimus vocem tuam Domine, exaudimus, et de profundis semper ad te Domine clamavit, semper et in eternam.

Epheszoszi torzó

Antalyában túl szélesek a sugárutak és túl kicsik a rohangáló emberek. Indulás előtt még az éjszakai utcákon kereng mindenki, és mint kiderül, csaknem egy órába kerül megkerülni egy átlagos hoteltömböt. A járdák szélesek, az utak szélesek, a szállodák nagyok, a lakóparkok is nagyok. Az utcakövek tömbösek, az éttermek üresek, a pálmafák bólogatnak. Az antalyai politechnik elhagyatott, a strandon ott bóklásznak a napallergiás rendfenntartók.

Az óváros közepén meredő mecset csendjében hangosan serken a szőnyeg, ahogy az ember megadóan térdre rogy. Ez már az óvárosi bazár, mindenki itt van, mindenki itt kereskedik a hamis szőnyegeivel és giccses vízipipáival. Mindenki jön-megy, az ideje nagy részében mindenki almateát iszik kis üvegcsékből, az árusok pedig a köldökszöszeikkel babrálnak.

De nem az óvárosban vagy és nem a gigantikus szállodanegyedben, hanem a homokos tengerparton. Itt mondjuk mégis több a kő és darabosabb is a homok, mint az Athos lábánál, vagy Sibenik szájában. Beúszol húsz méterre és húsz méter lesz alattad a mélység. Próbálnál lejutni a tengerfenékre, de két méter vízoszloppal a fejeden már berobban a dobhártyád, a víz pedig vihogó pezsgéssel felvet a felszínre. Toricelli, igen a higanyos faszi, de délkelet török régiókban csak Hérakleitosz meg valahol arrébb az eleaiak. Lebegsz ringva, mint egy korallok alól kiszabadult és a felszínre felkúszott epheszoszi torzó. Ahogy a matt, vulkanikus sziklaoldal tőled alig fél kilométerre a kristálytiszta kilátásban belefullad a tengerbe, az nagyon szép. Pedig te nem is szoktad értékelni a természet szépségeit. Inkább elfogadod, hogy van ilyen, mert ha nem lenne és nem tudnád értékelni, ember se nagyon lennél.

Olyan mereven, mozdulatlanul lebegsz továbbra is, hogy a válladra sirály száll, és beletép a bőrödbe fogódzkodás közben. Még Erdélyben tépte így fel a kezedet egy félbéna, félméteres bagoly. Te majdnem elsírod magad, annyira fáj a sebed, és most már úszol kifelé. Alattad alig csökken a mélység. A nap közben lement, mert te pont az alkonyt akartad bevárni a vízben, de így már, így a hirtelen megragadó sötétségben nem vicces. Hirtelen kihűl a víz és neked az izmaid meszesedni kezdenek. Alig három perc elteltével visszavedlesz azzá, ami vagy, nehéz kőfaragvánnyá, ideje lenne süllyedned is. Mégis kijutsz a partra, a homok jéghideg, pedig te bele akartad magad oda fúrni, mint valami súlyos paplanba. Most mégis homoktól csikorgó papuccsal evickélsz a szállodádba. Amikor még a politechnik kampuszán egy kiejthetetlen nevű török csodalány megvetően kikapta a kezedből az esszédet tartalmazó floppit, hogy tájmzup!, te már tudtad, hogy itt te nem fogsz olimpiát nyerni. Pedig először vagy Ázsiában is, mert ez már a Dardanellákon és a Boszporuszon túl egy másik kontinens.

Később az antik római vízvezetékek nem hatnak meg, de a meredek görög színházak igen. A legfelső ülősorban szőnyegnyi használt óvszert találsz, és hűvösen konstatálod, hogy itt is ugyanúgy, ugyanannyi, és ugyanolyan rózsaszín ízesítetteset használnak, mint a celldömölki focipálya kétsoros betonlelátója mögött. A kultúrák ezen a ponton össze is érnek. Elképzeled, hogy talán itt mutatkozott be Epikurosz, ahogy az Oreszteiát parodizálta valamelyik művében. Parmenidész itt lébecolt, Thalész itt mondta ki, hogy a világ alapja a víz, és ugrott egy seggest a kristálytiszta öbölbe.

Ismét a szállodanegyedben vagy, nincs kulcsod a szobádhoz, tűzlépcsőn ki, a konyha tetején végig, két emeletnyi élethalálharc a teraszok korlátaiba kapaszkodva és a szellőztetésre nyitva hagyott erkélyajtón át végre sikerül bejutnod a négycsillagos Grida Hotelbe. A kiejthetetlen nevű csodalányra gondolsz és arra, hogy Atatürk hiába vezette be már száz éve a latin betűt török barátaink számra, ha egyszer a csaj nevén az új íráskép sem tud javítani.

Ekkor van az, hogy kisétálsz a tengerparti kis parfümözött kertbe. Legszívesebben belevetnéd magad a rengeteg súlyos virág közé, a húsos levelek közé, az édeskés padlizsánok közé, a mentafüvek közé, a kis díszkávébokrok közé, de visszariadsz a sok kábító salátától, a mákgubók terhes fejétől. Maradsz józan és kisétálsz ismét a partra. A méteres, csattogós hullámok a tökéletes szélcsendben hátborzongatók most, mégis térdig gázolsz a vízbe, csak közben nem veszed észre, ahogy a gargalizáló, karistoló víz elkapja a bokádat. Egyetlen másodperc alatt ránt be a sodrás, be két méterre a tengerbe, ahol már kétméteres a víz. A következő pillanatban kiköp az ár a partra, szerencsére fürdőnaci van rajtad meg egy póló, amit így le tudsz venni. Ezt nem vártad volna, ennek most nagyon nem örülsz. Nem is tudod, hogy közben mekkora szerencséd volt mégis, amiért nem láttad a lábad után kapó hellén szobrok markait a vízben, és hogy nem lettél te is egy közülük, meszesedve tiszta márvánnyá és ülepedve végtelenségig a tengerfenékre.

Próbálod feledni az éjszaka rémeit, betérsz a már korábban kiszemelt közeli KFC-be, ahol a pitába csomagolt csirke helyett sima kebabot adnak hamisított Twisterként. Ennek sem örülsz, elkezdesz angolul anyázni, de mivel az nem használ, németül folytatod tovább, aminek rögtön nagyobb lesz a visszhangja a hátul csirkegőzben párzó fiatal török menyecske és annak kanja között. Negyedórás magyarázkodás után duzzogva jössz el, hónod alatt az ár hármonegyedéért kialkudott KFC-s vödörrel, hogy így majd belefojtod négy liter űrtartalmú csirkébe a bánatodat. Elillant hát a genius loci, és mintegy vigasztalásként előveszed a pénztárcádból a mottónak odatűzött B-akárhanyas Hérakleitosz-töredékedet, azt mazsolázgatod. Persze Hérakleitosz a harmadik évezred elején sem mond neked szinte semmit, legalábbis nem úgy, ahogy akarnád, vagy történetesen nem is hozzád beszél.

És ekkor van az, hogy amint a KFC-s vödröd fölött pityeregsz halkan, pont elmegy előtted a kiejthetetlen nevű török csoda. Basszus. És felismer. Ahogy belehunyorogsz az égbe, azt látod, hogy annyi-annyi csillag van az opálos tenger fölött, nem hiába csillagászkodott itt mindenki az ókori görög gyarmatokon, meg jósolt napfogyatkozásokat órapontosan harminc évre előre, tele volt csillaggal az egész univerzum körülötted. Itt adná is magát a rossz költői kép, hogy a kiejthetetlen nevű lány szeme is ott csillogott az összes között, amint épp föléd hajolt kérlelhetetlenül, de az ízléstelenség elkerülése végett inkább bevallod az igazságot, azt, hogy elsőnek amúgy is a szemmagasságban táncoló csípőjére esett a pillantásod, amin a csodálatosan faragott keze is pihent, és hogy elkezdett benned csúnyán tudatosulni a felismerés is, mert beláttad, hogy nem a két szép szemedért torpant meg előtted a lány, hanem amiatt, ahogy az út széli félhomályban egy KFC-s vödör fölött gubbasztó fiún majdnem átesett.

Bocsánatot kért és mosolygott, és mindenféle kedves szavakat motyogott törökül, és annyira szép volt akkor az a nyelv, ürmüdüngülü meg csupa ilyen szó, tele libabőröző, szerelmesen gügyögő ü-kkel, hasogató r-ekkel és nyalakodó l betűkkel. Te kihúztad magad akkor, mint a kis magyar levente, a serdülő bornemisszagergő. Szemébe néztél az ördöngös, idegen teremtésnek és kimerítetted az egyetlen török szót, amit még az Age of Empires II-ből ismertél, amikor a törökökkel játszottál a Random Map game-ben és amit a török villager mondott, amikor rákattintottál hogy elküldjed fát vágni meg aranyat szedni, és amely szót sikerült már a Turkish Airlines sztyuárdeszével verifikálnod magad számára, azt mondtad akkor a török csodalánynak vitézi magabiztossággal, hogy tamam.

A csaj mosolyogva tovább sétált, hogy akkor minden rendben van, és te is vigyorogtál fülig érő szájjal, jaj, minden rendben volt, minden olyan kurva rendben volt. A fejedre húztad a félig kievett káefcés vödröt, a szemüvegedet belepte a csirkeszárnyakból áradó konyhameleg párája, és őrjöngve nekirohantál a hullámzó obszidián víznek. Néhány álmatlan nyugdíjas a parfümös kert padjain ülve talán hallhatta is, ahogy valaki félmeztelenül rohanva egy csirkés vödör alól azt sikoltozza, tamamtamamtamamtamam, és egy jó öt percre beleveti magát a tengerbe.

Levél Mariska Hargitayhoz

Kedves Mariska!

Vagy szólítsalak simán Mary-nek? Nincs kedvem most poénkodni a neveddel, mert tudom, gyakorlatilag fingod sincs arról, hogy mi az a Hargita, hogy miért végződik ipszilonnal a neved és hogy miért is lenne olyan gáz, ha te Magyarországon Mariskaként mutatkoznál be. Akárhol. Vagy akármikor. Egy szívdöglesztő nő vagy, még azt is bevallhatom, hogy csak az új frizurádért végignéztem a Law & Order legújabb, félkész 11. évadát. Végignéztem belőle több más évadot is, holott mindegyik dögunalmas volt, a legtöbb epizód pedig sok esetben hiteltelen. Ettől függetlenül a régi, fiúsra vágott hajaddal felnyársaltál engem is, valahányszor egy kihallgatós jelenetben csutkáig aláztál egy szerencsétlen szexuális bűnelkövetőt. Pedig nem vagy annyira szép, engem nem veszel le a lábamról, még csak utána sem néztem annak, hogy miért vagy te Mariska, és hogy miért kell téged a Kisfalvi Krisztinának szinkronizálnia a Különleges Ügyosztály magyarországi vetítésein. Téged a sorozatban valamikor megerőszakoltak. Szerintem nem is nagyon vagy más szerepre hitelesen alkalmazható, mint a megerőszakolt női fejvadászéra.

Mariska, én mégis úgy érzem, egymásnak lettünk teremtve. Illetve. Rosszul fogalmazok. Olivia Benson, a te Különleges Ügyosztályos alteregód van nekem teremtve. Nekem szükségem van a te megvető, sziklakemény és sziklaszéles állkapcsodra. Azon diót lehetne törni. Szükségem van a te irgalomnélküli járomcsontodra, mert az ilyen üllőn törik ketté a rosszul viselkedő fiatal fiúk karját – Ius Talionis. Olivia, te, mint az ítélkező vénusz apoteózisa, segíts énrajtam! Csupán arra kérlek, csapj a kezemre, ha oda nyúlnék, ahova nem volna szabad nyúlnom. Csapj akkor is a kezemre, vagy törd szilánkokra a saját állkapcsodon, ha illetlenséget művelnék. Fegyelmezz meg engem akkor is, ha önmagamat véglegesen feladó önvallomásba bocsátkoznék. Ilyenformán ítélj el engem ezért a levélért is, amit nem szabadna megírnom, és ami miatt, mint egy kérlelhetetlen méhkirálynő, engem is kiátkozol a saját hatáskörödből. Megtagadom most a félő pillantásomat, és hirtelen rántom vissza kérlelő kezemet, mint a kisfiú, akit azon kapnak rajta, hogy a nővére titkos vibrátorát veszi félve a kezébe.

Mariska Hargitay! Kérlek, tarts ítéletre méltónak!

Megaláztatással vegyes tisztelettel,

Kismar Cona

Rövid beszámoló egy emlékezetes délutánról

Sikerült végre szerválnom egy Shure sm57-es mikrofont, így gyakorlatilag egész nap ezzel karaokiztam, és azt énekeltem rekedten és németül, hogy én a kedvesemnek a kertből még egy articsókát loptam, denn hab’ ich für meiner Gelieeeeebte / noch eine Artischockkkkke gestoooohlen... lalalaaaa.

A helyzet tragikuma abból fakadt egyébként, hogy ezt a dalt teljesen improvizatíve sikerült költenem, miközben egy 700e forintos gitárral a nyakamban a DT Count of Tuscany-jének Gsus4, Csus4, A#, F, Ab5 akkordjait játszottam – galoppozva. Képzelhetjük, hogyan sikerült zsenge vokálommal erre az alapra ráénekelnem.

2010 februárjának egyik emlékezetes délutánja marad hát ez a mai.