Gépfirka 2.0

Kis apokrif mese (Troubled Sky Over Batthyány Sq.)

2010-03-18T00:01:00.008+01:00

A király arról volt híres egyébként, hogy félévente házasodott, de a feleségeit az esküvő után egy hónappal már nem látta senki. Palotájának kertjében alkar vastagságú ágakkal nőttek az olajfák, a király szolgái pedig lábbal préselték az olajat, haladtak körbe-körbe az ovális fejő medencében, és aki elesett a csúszós iszapban, azt ugyanúgy beletaposták az olajbogyók közé. Néhány kiherélt várőr pletykája szerint a feleségeknek is az olajfák kertjében szokott nyomuk veszni, mert egy évben két este is, egyszer tavasz közepén, egyszer pedig nyár végén, kisebb csoport fiatal nő szalad át a kerten, nyaktól lábszárig lepedőbe szorítva, boldog tehetetlenségben jajgatva, némelyikük fennakad az olajfák csavaros ágai között, nem tud lejönni onnan, és addig tekereg hangtalanul a saját lepedőjében, mígnem a végkimerülésben elpusztul. A többiek tovább rohannak, a türkiz vizű patakhoz, aminek a naplementében is és a holdtöltében is türkiz a vize, és csupán egyszer vált állítólag aranysárgává, 576 évvel korábban, teljes napfogyatkozás idején, amit a kormozott lencsék mögül kikandikáló csillagászok jósoltak meg órapontosan, akkor volt csak nagyon aranysárga, ám mindössze egyetlen feljegyzés tanúskodik erről, egy zakkant állattömő naplójából, aki épp halakat próbált kimarkolni a folyóból aznap este, létre akarta hozni a tökéletes állatot, az oroszlántestű, bikafejű, lófarú, antilop lábú új nőstény chimerát, teljes egészében ezüst pikkelyekkel akarta volna beborítani, ő volt, aki pont a folyóban matatott a napfogyatkozás idején, iszamos halakért turkálva, egyébként mindenki úgyis a világvégét várta remegve, olyan elemi volt a félelem a birodalomban, hogy a palota előtti réten a férfiak az arra legelő juhokat hágták meg orrhangon sikoltozva, a nők kínok kínja közepette, és sokan életükben először, magukhoz nyúltak, a gyerekek pedig véresre verték egymást a kis ökleikkel. A napfogyatkozás után három nappal megszületett a jelenlegi király dinasztiájának első tagja, egy füstös kovácsműhely mesterének fia, a legenda szerint az egyetlen gyermek, amelyik nem vetélt el a napfogyatkozás éjszakáján, aki az akkori császártól úgy orozta el a hitvesét és szerezte meg ezzel a trónt, hogy kiolvaszthatatlan jegygyűrűt kovácsolt a királylány ujjára, és kovácsolt egyet a saját ujjára is, a kettőt pedig összeforrasztotta. Utána az egész világról érkeztek kovácsmesterek és fegyverművesek hogy az akkori király kétségbeesett parancsára a gyűrűnyolcast valahogy leszedjék a párról. A királynőnek véletlenül az egyik mutatóujját is lecsapták a nagy igyekezetben, a kovácsmester fia pedig csak somolygott magában végig, mert ő tudta egyedül, hogy a megbonthatatlan ötvözetet a királylány eszelős vallomásának könnyei és suttogásának párája tartja egyben, azt pedig kalapács és véső és kohó és üllő szét nem választja. A türkiz patak azóta is ott kanyarog a palota körüli fal tövében, annak türkizéből táplálkoznak az olajfaliget fái és a vastag márványfalak mentén húzódó kertek abroncskemény húsú virágai, és abból táplálkoznak a part mentén kanyargó alacsony kőkert csenevész kakukkfüvei, amivel a palota szolgálónői és háremhölgyei az ajkukat illatosítják, és abból táplálkoznak a király magánveteményesének dülöngélő articsókái, amelynek magvait az uralkodó szórakozott, cigiakörméreégő pillanataiban rágcsálja, és abból táplálkoznak a vad rétek nux vomicái, amivel a király minden tavasz közepén és nyár végén napokig hánytatja magát magányában. A kiherélt várőrök tehát beszámolnak róla a kiváncsian érdeklődöknek, akik közben több palack kígyópálinkával vendéglik meg őket, hogy azok a lepedős asszonyok, akik nem akadtak fent az éjszakai menekülésben az olajfákon, azoknak a maradék része belefullad a türkiz patakba, mert hiába pár méter széles a medre és hiába ér csak térdig a legmélyebb pontján is a víz, az éjszaka folyamán arra menekülők mégis tudnak úgy lépni, hogy amikor bokáig ér a lábuk a vízben, szépen elkezd összetömörödni a testük, és azt veszik észre, ahogy saját magukba omlanak, mint a rosszul kisütött sütemény, melynek belsejében a hiányos hőtől és elégtelen szeretettől nem alakult ki a masszív, kollagén szerkezetű tészta, mint a félresikerült gólemek, magukba roskadnak az éjszakai türkiz folyóban az emberek, és csupán a sok hordalékot szaporítják. A király a lepedőfuttatással pont ezt akarta elérni egyébként, pont az új hitvesét akarta így kiválasztani mindig is. Aki a végén megmaradt, aki nem akadt fenn az olajfákon, amiket király perverz apja oltott be mindenféle másnemű olajfaággal, és a metszés menti illesztéshez a saját ondóját adta ragasztóanyagként, amelyik nő nem porladt szét az elátkozott patakban, és aki nem tekeredett bele saját némaságának, egyszerűségének és szűziességének véres lepedőjébe, aki türelmesen megfordult már a palota kapujában, és a szemébe röhögött az ezüstösen csillogó chimerának, amit a dinasztiában generációról generációra újra megrendel minden uralkodó az állattömő famíliától, és ezzel az évek során gyakorlatilag egy komplett taxidermia-hagyományt alakítottak ki az udvarukban, az a nő, aki megfordul még a palota küszöbén, és az ezüstszörny arcába nevet, és aki lehántja magáról az ormótlan lepedőköteget, és a magasba emeli mindkét karját, és nem szégyelli a kis hájat a hasán, és a kicsit megereszkedett fenekét, és a lágy csíkba borotvált hónaljszőrzetét, és aki pincérnősen megpaskolja a kangörcstől tátogó király arcát, aki otthagyja őt a pitiáner szörnyével, az lesz az egyetlen nő, aki túléli, hacsak félévre is, a nászt. Amikor a herélt palotaőrök idejutnak a történeteikkel, malackodva egymásra kacsintanak és pálinkás üveg száján félig kipréselt ázott kígyófejet szopogatják, mint egy kupac nagyranőtt csecsemő. De nem csak a várőrök ismerik a mendemondákat, hanem a palota kertészei és az olajat taposó szolgák is, és ismerik még a király sötét történeteit a csontsoványra éheztetett háremhölgyek is, akiknek meg van tiltva, hogy egyenek, és csupán a pinceablakukig guruló olajbogyókat kapargatják össze és szürcsölik akár három és fél órán keresztül is. Mert a győztes királynők egy hónap után meghalnak, és a kertészek lelnek általában a csontjaikra, vagy a király hálótermének ablaka alatti galagonyabokrok valamelyikében, vagy a padlizsános veteményesben. A kertészek ekkor a krematóriumba szállítják a földi maradványokat és a sűrű rácsba szedett 444 olajmécses lángja fölött elhamvasztják. Minden halott királynő kap egy új olajfát a ligetben. Az olajtaposó szolgák álmélkodva lépkednek körbe a vájúban, hogy ők valójában a halotti porból felcseperedett fa nedvében csúszkálnak, abba fulladnak bele ők maguk is, a háremhölgyek elgyengült ínnyel és hulló fogazattal ezeket a bogyókat rágják, a másodgenerációs királyok pedig ezeket a fákat nemesítik azáltal hogy saját testnedveikkel tapasztanak a görcsös törzsekhez új ágakat. A szolgák azokon a híreken is álmélkodnak, melyek szerint a király soha egyetlen feleséget sem ejtett teherbe, pedig uralkodása során több mint húsz új olajfa is kikerült a lankás ligetbe. A szolgák terméketlenségre gyanakodnak, különösen azokon az estéken, amikor az olajos csöbrökkel vonulnak libasorban hátra a pincelejáróhoz, és a király lakosztályának félhomályból gúnyos női kacaj üti meg a fülüket, utána nehéz fémtárgyak zuhogása hallatszik, és utána az ettől egyre sűrűbbé és ingerlőbbé váló nevetés szól újra.

A legutolsó királynő azonban már 8 hónapja méltóságteljesen trónol a férje mellett. A szolgák és a herélt várőrök, a háremhölgyek és a kertészek, az állattömők és az udvar többi népe ezt el sem meri hinni. Az új királynő se nem szép, se nem csúnya, se nem telt, se nem teljesen deszka. Az ajkai vékonyak és a szája vágása két oldalt kissé lefelé lejt, de úgy tűnik, a király erre mindig bukott is, ezekre a kissé szomorkás szájakra. Az új királynő is vélhetőleg ugyanúgy sarkon fordult nyolc hónapja a küszöbön, és szemberöhögte a chimerát, és jókedvűen rácsapott a király seggére, hogy aztán szó szerint ennek a nemtörődöm mozdulatnak köszönje az életét. A szolgák hiába kutatták át az utolsó barázdáig a padlizsános veteményest, és hiába szúrkálták agyon magukat az elcsöppenő húsú galagonyák erdejében. A királynő a vesszőfutás másnapján személyesen felügyelte a taposószolgák munkáját, és saját kezével hámozgatta ki az olajfán rekedt bajtársnői holttestét, közben halkan dúdolgatott magában, valami régi, jelentését vesztett bölcsődalt, ami már csak a könnytelen-szemekkel-ringás maga, ami már csak arra jó, hogy anya és gyermeke belefeledkezzen az olajos éjszakába.

Nyolc hónap és pár hét után a birodalom népe összegyűlik az olajfaligetbe, hogy a királyt kötelező érvénnyel megsirassa, miközben a testét végső nyughelyére szállítják. Sok az olyan látogató a tömegben aki magától is sír, mert történetesen valamelyik hozzátartozója volt a lemészárolt királylányoknak, vagy csak szimplán azért, mert férfiként vagy nőként szerelmes volt a fess királyba. Az olajfaliget fáit a királyné parancsára a ceremónia alatt vágják ki a szolgák, hallja csak mindenki a király gyalázatát, a kivégzett nők medencéjének szilánkos törését, és a szolgák igyekeznek, nem akarnak asszonyuk elé állni többé, és sokuk oda is veszik a favágásban, sokuk a saját derekát találja el a fejszével. Az állattömőket is szélnek eresztik, nekik a zsebükből száradt őznyelvek hullanak az út porába, amerre elhaladnak, szélnek eresztik a háremhölgyeket is, és a királyné bosszúból mindegyikük hátára félmázsás olajbogyós kosarat kötöztet, melynek csuhé-fedele szorosan rögzítve van, így pedig a csenevész asszonyoknak esélye sincs kienni belőle a táplálékot. Pár métert haladnak a türkiz folyón túl, azután összerogynak.

Még a kertészeknek van a legjobb dolguk, gondtalanul kapálják a padlizsános veteményeket, gondosan szemlélik a bíborlila bőrt ezeken a furcsa zöldségeken, pajzánkodnak az alakjukkal, de már nem találnak csontokat, és ettől valahogy kényelmetlenül érzik magukat, kis egyensúlyukat vesztett bábuknak érzik magukat, akiknek a hátába gyilkos pillantás fúródik A király hálótermei hetek óta csöndesek, a csörgő ólomüveg ablakokat folyamatosan homály lepi be, mintha valami halott lélegezne belülről, utolsókat és nagyokat az utolsó és nagy orgazmusaiban, szaggatott, párás lélegzettel, amik aztán kis lepedékes pamacsokban rásimulnak a nehéz üvegre. A kertészek nem tudják, hogy a királyné egész éjszaka sétál körbe a palotában, lassan, kimért léptekkel, emeletről le, emeletre fel, a csillag-ornamentikás lépcsőkön, belekapaszkodva a végtelenített karfába, és bölcsődalokat hümmög, nem lehet megállítani őt, nem tudja megállítani a szobalány, nem tudja megállítani a komornyik, nem tudja megállítani a kandallószolga, nem tudják megállítani a nehéz ebonit jogarral fefegyverzett teremőrök sem, ilyenkor a királynő csak megy előre, némileg ringva is talán, de nem csipőből, hanem mintha hasból ringatózna, gyomorszájból, talán ott a legrosszabb a szorítás, nem a férjét siratja és nem a királyt, nem a bajtársnőit siratja és nem a meggyalázott olajfákat, nem a napfogyatkozásban született dinasztiát siratja, igazából mást sirat, a fiát siratja, a saját köldökmelegét siratja, amit nem tudott a magzatának biztosítani, a lomtalanításkor kiganézott bölcsőt siratja, mert abban már úgysem hajta álomra a fejét senki, a régi, beoltatlan olajfák üdeségét és a nyárvégi gazdag szüret ízét siratja, mert most már hol talál ilyen szép véres, nyárvégi délutánokat, nem kiontott-vér véreset, hanem magzatburok-vér véreset, bor véreset és paradicsom véreset, olyat már nem talál, hanem folyamatosan ringatózik át a termeken, nem szomorú, nem boldog, nem csalódott, nem lelkes, nem letört és nem megalázott, hanem pont hogy ezek közül ő már egyik se.

***

Most becsukom a mekbukot és meghallgatom, ahogy zúgnak a harangok délután hatkor a Batthyány téri templomtorony zsalugáterei mögött. Tényleg hasonlítanak a High Hopes intrójára, legalábbis a magasabbra hangolt harangok, az egyik pedig pontosan ugyanazt a hangot kongatja, legalábbis jó lenne ebben így hinni.

A fenti történetet még régen mesélték nekem, bárki is volt az, valami krúdyból lophatta, mert annak vannak ilyen sztoriai. Én legépeltem, legyen meg itt is. Az ég zavaros a fölöttem. Bűntudattal gyűrögetem a zsíros fornettis zacskómat, mert írás közben sikerült 40 deka pizzakrémes izét betömnöm, oda a fogyókúrám és a január óta leadott 5.5 kilóm. Utálom a testemet, mert mindig cserben hagyott eddig. Túrákon, erőpróbákon, férfizuhanyzóban és a (véletlen) női zuhanyzóban, hétköznap, reggel és este. Elmegyek avontanácsadónőnek, azzal talán kompenzálom majd a nyilvánvaló komplexusomat. Tény, hogy a tíz ujjamon meg tudom számolni, hány pattanás volt az arcomon egész kamaszkoromban, hogy még soha nem törtem el csontomat, hogy még soha nem volt lyukas fogam és hogy egyszer 105 másodpercig bírtam a víz alatt, még fénykoromban, mindez mégsem vigasztal. És kedvem lenne írni egy twitterbejegyzést is azzal, hogy „fornetti, wtf, átbasztatok öt forinttal, sejhaj“.

Az ég zavaros a Batthyány tér fölött, ha elkezdene nagyon esni az eső, azért elindulok az autóhoz. Meg merül a gépem. A galambok mégis körém gyűlnek, és ez jól esik, hogy nem félnek tőlem. Meg városi gyerekként a madarak közül úgyis csak a galambot meg a papagájt tudom megkülönböztetni. Jó, a gólyát is, de csak ha együtt látom a hármat. Néha megihleti az embert, ha a szabadban írhat, szabad ég alatt, sok beláthatatlan térrel a feje fölött. Hozhattam volna a nagymamám írógépét is, csak az nehézkes, meg nem tekercsel rendesen a tintaszalag, majd meg kell húznom belül valami kart, befőttes gumival kikötni, gépeléskor ne gyűrődjön be a festékes textil. És így, a harangzúgásban, a fehér templom aljában, amiben még egyszer sem voltam bent éltemben és valószínűleg soha nem is leszek sajnos, ilyen felemás békében az ember tud úgy írni, hogy közben nem érdekli, kik olvassák a szövegét, hanem az ember elkezd ekkor hinni a vegytiszta autokommunikációban, hogy a szó és a mondat akkor is létezik, ha azokat történetesen senki nem mondja el és senki nem hallgatja meg. Hisz abban, hogy vannak a történetek, amiket nem elmondani kell, hanem megírni.

Furcsa felhők gyűlnek a Batthyány tér fölött, és a széltől fent a templomtoronyban halkan harmonikázni kezdenek a zsalugáter falemezei. Olyan nagyon kényelmes lenne nem megszólalni többé. Olyan nagyon kényelmes lenne a te szétgitározott, szétgépelt kezeddel végre csak a pizzakrémes péksütemény morzsáit szórogatni a mohó galambok elé. Olyan jó lenne nem produkálnod magad többé, nem kinyilatkoztatnod magad többet, hanem várni, hogy úgy fogadjanak el, ahogy magad vagy némán, tettetett titokzatossággal és a hozzád intézett kérdésekre adott semmitmondóan bájos hümmögéseiddel. És olyan nagyon kényelmes lenne innen most felállni, lesöprögetni magadról a fornettis morzsákat, megindulni, megindulni szépen és nem visszanézni többet.

Nem nekünk való hajnal

2010-03-15T23:57:00.005+01:00

A negyedik 20 éves születésnapi buli idén, és lassan már 2 éve mindenki húsz éves, vagy csak többször ünnepli meg, vagy bekamuzza, miért nem tizenkilenc éves már valaki, vagy huszonkettő, ezen tanakodunk P.-vel a teraszon, a hidegtől lila ujjaink között a kis holland szivar vége ott facsarodik a saját lángja alatt, kezemben az ájpod, a bal füles P.-nél, a jobb nálam, Bach 147. kantátáját hallgatjuk elmélkedve, a képernyőről pont le van vágva a teljes cím, úgy kezdődik egyébként, Herz und Mund und, és még két valami, P. az ájfónját csapkodja, hogy a gúgölön rákeressen, csak foszlik a vifi, és már jó hideg van, az előbb még bent ültünk, 8 fiú és 8 lány, a nagy házibuli nagy holtpontjában, megilletődve néztük az aktuális apácapornót Eva Hengerrel, német katonák kontra olasz klastrom, és amikor a negyedik percnél beköszöntött a weimari kórus éneklésében a Herz und Mund, mint a címdal „Eva Henger, Der Lebenswerk Episode 1, akkor P.-vel felugrottunk, hogy ugyan nincs meg a weimari adaptációban ez a dal, megvan az én Trinity College-os verziómban!, és gondoltunk, az egész másfél órás evahengerből úgyis csak erre maszturbáltunk volna egyébként is, felvállaltuk hát a sznob kultúrbuzi szerepét, de mit tegyen az ember, nekem is ez az egyetlen dal az életemben, ami cédúrban van és mégis meghasad tőle a szívem, pedig egy cédúrtól azért ez már nem illik, tehát P. szorgosan kereste a teljes címet, én meg felnéztem az égre, vannak-e ott csillagok, vannak, ekkor jutott eszembe az, hogy finom a szivar és finom a tizenötezerforintos spéci edisönös dzsekdenielsz, amit P.-vel vettünk K.-nak húszadik szülinapja alkalmából, de amit úgyis csak ketten iszogattunk, és ki volt az a hülye egyébként is, aki poénból Eva Henger megapack dévédé boxset-et vett neki, és amikor lement a 147. cantata, én beraktam a Dawn in Thessaloniki-t, mert már hajnal volt úgyis, és ha szigorúan vesszük, ez is cédúrban van, és bár szégyen bevallani, volt már tőle libabőrös az alkarom, ami azért egy saját dalnál ciki, de P. is azt mondta, hogy tetszik neki, illetve csak hümmögött az ájfónja fölött, de elhittem neki, mert hát a csillagok is ott villództak a fejem fölött, egészen közel, akár beléjük is markolhattam volna, és már voltam annyira spicces, hogy többé-kevésbé végig énekeltem a saját gyártmányú lirikszemet hozzá, P. szerencsére nem hallgatott, az ájfónjával sétálgatott fel-alá a teraszon, hogy hol is volt az a két négyzetcentiméter, ahol a szomszédéktól átjött a vifi, én néztem a csillagokat, és olyan kicsinek éreztem magam, mintha egy gigantikus gyűszű alatt élném az életem, és a csillagok a mikroszkópikus lyukacskák, amiken a kinti óriásvilág tűhegye se fér már át, de a fény azért átszivárog, néhány dagadt foton azért átpréseli magát a szűk réseken, és számomra úgyis nyilvánvaló, az egész életemben már csak az ingerel folyton, amit nem kapok meg, csak az marad meg a perifériámban, csak a csillagok érdekelnek, meg a gigagyűszű-búra fölötti világos, igazi élet, ez már tiszta hexaémeron, ez a világkép, motyogom magamba, közben P. triumphantly felüvölt, nekiveti a hátát a terranovás vakolt falnak, de már úgy sem a Herz und Mund-ot keresi, mert P. most szerelmes, legalábbis így vettem le, mégha nem is akarja senkinek elárulni, és tényleg szerencse, hogy nem tud erről a blogról, mert soha nem mondtam neki, és ő úgyis csak magával foglalkozik, vagy még magával se, tehát nem fog idenézni, és valaminek nagyon örült az ájfónjával, közben csutkára ég a szivar, innen egy szippantás nikotinban annyi, mint fél doboz piros malbi, beleszívok azért, mert egyszer élünk és a csillagok se jönnek közelebb, elkezdtem akkor magamban kérlelgetni a világot, hogy ne adjon a kezembe semmit, pláne ne azt, amire annyira vágyok, mert csak tönkreteszem azzal, hogy magam számára tökéletesen elértéktelenítem, kerestem ekkor a szót, ami P. használ előszeretettel mindig, de nem jutott eszembe a devalvál, van ilyen pillanatnyi afáziám, szóval nem akarom, hogy a kielégülés tönkretegye a szeretetem tárgyát, ezt nem akarom, inkább soha ne kapjak meg semmit, mert nehéz a sok értékkel mit kezdeni, már majdnem kijelentem P.-nek, hogy az érték bizony felelősség, és az egy külön kategória, hogy élj vele és hosszú hónapokra fenntartsd, de P. már mellettem áll, és el sem akarom hinni, de azt kéri tőlem, mutassam azt az előbbi számot, amit írtam, közben komoran gyűri zsebre az ájfónját, na, mondom magamban, ha majd a klászefemen minden összetört szívű ember ezt a dalomat kéri a kívánságműsorban, akkor..., akkor el fogok keseredni, mert ez a szám nem erről szól, mindenesetre ott az ájpodomon a liriksz is, az egyetlen ami rímel egyébként, és azt olvassuk ketten, P. szerint szar a keverés, túl kásás, hát ezzel egyetértettem, de hát mit csináljak, így is fél millió forintnyi lopott szoftvert szenvedtem össze érte hosszú hónapok alatt, ezt tudtam belőle kihozni, meg az ezeregyszáz oldalas user manual-ból, aminek a felét estimesének el is olvastam annak idején, szóval nyomok még rá egy bass boost-ot, meg a pájönír fülhallgatóm is rossz, várj, szól P., előkapja a kis sennheizer-ét, közben pause-ol a szám, és a csillagok is közelebb ereszkednek, az ablak mögött függöny sűrű szövésén látszik a tévé és benne a retusált testű apácák, de már senki nem nézi, mindenki gitárhírózik vagy alszik, csak P.-vel lettünk nagyon magányosak, egy gyűszűnyi világban, olyan élőlényekként, akik arra vannak teremtve, hogy soha ne kapják meg, amire vágynak, és mindig arra vágyjanak, amit aztán soha nem kapnak meg úgysem, szóval ez jól el volt cseszve már az elején, és P., aki már két éve zongorázik, és nagyon jól nyomja ennek ellenére is, konstatálja, hogy egész pontosan játszom a kis zongorabetétet a dalban, haha, hát persze, mert egyenként benyomkodtam a mekbuk billentyűzetén a hangokat aztán egérrel ütemhatárra húzogattam őket, ja, és P. arcán látszik az őszinte csalódás, már kezdte hinni, hogy nem csak az a gitárbuzi vagyok, akivé az utóbbi időben váltam, mert mi már fél évtizede ismertük egymást P.-vel, jóval régebb óta minthogy én egyáltalán rájöttem volna a kiábrándító tényre, hogy a gitárnak általában 6 húrja van és nem 5, de amúgy is egy 7 húrossal vettem fel a Thessaloniki-t, P. is magában dörmög, az éneket, amit épp dúdoltam, hogy azt sikerült hibátlanul csak alaphangra énekelnem, most mit tehettem volna, nincs hallásom a komplex harmóniákhoz, P. furcsa megvetéssel néz rám ekkor, én a zsebében dudorodó ájfónját kémlelem, mikor csendül fel a halálszakítóesemes gyászharangja, mert P. az utóbbi időben a pinkfloydos High Hopes-ot tette be csengőhangnak, ami ugye harangütögetéssel kezdődik, én teljesen meglepődtem, mikor a rakparton beült mellém buli előtt az autóba, és rögtön meg is szólalt az ájfón, de P. a teraszon az újabb szivart kunyerálta, pedig már az előzőtől is falfehér lett az arca, terranovás vakolt fehér, nem is adtam neki újat, ne hányjon már az ölembe, csendre intettem őt atyáskodó szigorral, hogy figyeljen a dalszövegre és tartsa a ritmust.

Mindketten tudtuk, úgysem lesz újabb hajnal.

The amber dawn is waking up

you become lonely like a cup

you milled our love to pieces and

the winds are now blowing sand

You could’ve stopped the husky craze

now the air fills heavy of the haze

the moon sinks sepia-pale over a wall

I join the grandmas in the mall

The rain swings doors and clashes through

It seems as if we didn’t have a clue.

You came and made yourself a seat

You called me Matt and Tom and Pete.

you used to tame me like a goat

a forlorn mother so remote

Diving through the pouring sleet

I touch the sycamores on the street

The copper morning sky which means

we will fall apart at the seams

Let’s just count from one to ten

Because it’s just me and you again

when you were yellow and I was blue

when we had all the things to do

what do we do when the night stops when

It’s just me and you again

you left the grandpas’ smile go wry

you didn’t care when the years went by

you didn’t give when it was due

you stepped and crushed the morning dew

You were the mistress of the beach

wetting your boyfriends eye with bleach

you used to mime your mourn and lie

and embroider a handkerchief “good-bye”

You were the scrubby girl in class

a marble made of synthetic glass

you were the chiming morning chords

you were the one to betray your lords

Now the Greek alleys and all the trees

the heavy air and the heavy breeze

Ithaca and its shallow shores

the sycamores lining up as whores

Fogja be

2010-03-13T17:28:00.004+01:00

Talán a vihar előtti csend az amitől így megkönnyebbül. Az a néhány centis sáv ad nyugalmat, ameddig biztonsággal be lehet egy szakadék fölé hajolni, és ameddig egy pillanatra nem is veszi észre, hogy már rég túlbillent. A színuszgörbe pillanatnyi pontja, ahol vízszintbe ér, ahol ikszegyenlőnulla. Az ütközés előtti pár századmásodperc, amíg a békéje tökéletes, amíg a szív is megszűnik lüktetni, mert el kell gyönyörködnie a rövid lélegzetkimaradás fojtogató panorámájában. A hullámvasút csúcsán a halálpontosan vízszintes talpfa, ahol olyan hosszú a pillanat, hogy ki is szállhatnál a szerelvényből, letelepedhetnél piknikezni a sínekre, és az ott heverő olajos csavarokkal szíveket meg dátumokat firkálhatnál a szálkás lécre. A hinta súlytalan holtpontja, amikor túl magasra lökik, és eltűnik alólad a többi felesleges ember, eltűnik a narancssárga poros sajtos kavics alólad, eltűnik a csúszda lestrapált gerincű piros íve mellőled, eltűnnek a betonnápolyi-rácsos lakótelepi házak körülötted, eltűnik a végtelen szombat délután, és csak az ég van, és csak a torkod és a tüdőd, ahogy az egész testeden át nyeled a levegőt, eleget a következő napra és a következő hétre és a következő évtizedre. A megszólalás előtti végtelen másodperc, amikor állunk az astorián, már nyitnád a szádat, de hirtelen minden olyan nagyon könnyűvé válik körülötted, te pedig olyan nagyon súlyossá, hogy félsz, ha tényleg elválik az ajkadtól az ajkad, betódul a szádon át a gyomrodba és betódul az orrodon át a tüdődbe a város, az eastwest business center, a 47-es villamos, a sok pácolt lámpapózna és a múzeumkörúti fák, hogy te ehhez túl kicsi vagy, hogy ezt te most mind benyeld.

Inkább fogja be a száját. Akadályozza meg, hogy az ajkai mögül, mint egy marék véres drazsé, a kimondandója előperegjen.

CD-R.I.P

2010-03-11T01:32:00.004+01:00

1972. szeptember, talán a világ legjobb prózaverseit tartalmazó kis könyv, most ezt olvasom épp. És közben jó sok zenét is hallgatok. Pedig nem kéne. Ezeket a dalokat, amik most pörögnek körbe az ájpodon, nem fogom meghallgatni többet az életemben. Túl sok vér tapad hozzájuk. Sok albumot és gyönyörű dalt sikerült már így szanálnom egyébként. Van, amit három éve nem hallgattam meg, ott van az album közepén a szám és én valahogy mindig pont túltekerem, valahogy mindig csak az alatta levőt vagyok képes elkezdeni. Vigyázni kell ezekkel a dalokkal. Sok rossz zenét kell hallgatni ilyenkor inkább, hogy azok kössék meg benned életed mostani szakaszát, hogy azok tapasszák össze a sok hétköznapot, mint a sok kis kócos tőzegkockát, amitől aztán tömbökben meg lehet majd válni később. A jó számokért kár.

Kis lista következik most ezekből a lelki atomtemetőmbe kerülő dalokról. Hiába, az ember nem lesz képes szembenézni velük. Mégha sokszor úgy is fog tűnni, ezeken kívül mást nem is hallgat egész életében.

Aeon Spoke – Nothing
Agnus Dei – Miserere Mei Deus
Amy MacDonald – The Road Home
Blackmore’s Night – Ocean Gypsy
Celtic Dream – Mystic Dream
Chamillionaire – Grown and Sexy
Coldplay – Cemeteries of London
Dire Straits – Private Investigations
Dream Theater – Sacrificed Sons
The Gathering – Alone
HURT – Sweet Delilah
Infernal – From Paris To Berlin
Jean Michel Jarre – Teo & Tea at 4 a.m
John Frusciante – Dark Light
Muse – Endlessly
Muse – Falling Away With You
Nouvelle Vague – Master and Servant
Placebo – Follow the Cops Back Home
Placebo – Because I Want You
Porcupine Tree – Cheating the Polygraph
Supertramp – School
Volbeat – Mary Ann’s Place
Temple of the Dog – Reach Down
Stars of the Lid – Lonely People (Are Getting Lonelier)
Stars of the Lid – Austin Texas Mental Hospital (Part 2)
Smashing Pumpkins – Disarm
Perfect Circle – Fiddle and the Drum
Joe Satriani – Crush of Love
Karnivool – New Day
Karnivool – Deadman
Laura Pausini – Un Giorno Senza Te
Solaris – The Lion’s Empire
Tides of Man – Knowing That You’ve Already Arrived
Tides of Man – Empire Theory
The Veils – Sit Down By The Fire
Vangelis – Monastery of La Rabida
Vangelis – Light and Shadow
Vangelis – Deliverance
Vangelis – West Across the Ocean Sea
Vangelis – Hispanola

Tetrisz

2010-03-09T23:05:00.001+01:00

A múltkor nekem szegezték a kérdést: ha egyetlen dolgot kéne mondanom, mi az, amit nem szeretek a nőkben. Tételes válasz következik.

Amit nem szeretek a nőkben, az a már-már mániákus igény a következetességre. A folyamatos lelki cédulázgatásuk, ahogy például három mondatod után bekategorizálnak. Szemre, szájra, viselkedésre, kilóra. Ugyanazt a mozdulatodat, szemöldök-ráncolásodat és szófordulatodat az első alkalommal katalogizálják és napokkal később visongva fedezik fel rajtad újra. Húzogatják köröm-kopásig a strigulákat, és komolykodva nyugtázzák a nyilvánvaló eredményt: az általuk megismert emberek viselkedésében a diskrepancia teljes hiányát. Ugyanazért a rossz elszólásért már második alkalommal akasztanak, ugyanazért az ennivaló mosolyért pedig kis híján megzabálják az embert. Innen nincs menekvés. És nem csak téged zabálnának meg, hanem mondjuk a háziállat kiskutyát is, hiszen ő aztán mindig ugyanúgy emelgeti a szőrös ki mancsát. Nem nehéz a férfiembernek önmegadóan belecsúszni a nők privát állatsimogatójába.

A következetesség-fétisnek megvan a maga hátránya is persze. Ha a sors ironikusan odaszarik az út közepére, ráadásul pont a szépen ívelő statisztikai görbék fenséges metszéspontjába, akkor helyzet van. Oda sok indokolatlan humorérzékre volna a nőnek szüksége, ami meg nincs. Nem áll rendelkezésre. Csak maximum tettetett irónia, ami meg nem mindig áll jól. Ha megbomlik a pattern és megszaladnak a szemek a kis hímzővásznon (igen, most az egyszer szándékolt a rossz szexista allúzió), ott kellene tudni fütyörészve újrakezdeni az egészet. A férfiak ekkor kezdenek bekussolni, a nők ekkor továbbhadarni.

Nem szórakozhatsz, kis megnyilatkozásaid kérlelhetetlenül épülnek egymásra. Figyelve vagy. Hullik a tetrisz sok kis ártatlan darabkája, a tétova T-k és a keresetlen L-ek. És neked szépen homogén sorokba kell rendezned mindet, hogy megmaradjon a statisztikai görbe, a status quo, és annulláld a következményeket. És a játék persze egyre gyorsul. Minden tetted igazoltatva lesz. Jaj neked, ha lázadsz, ha szándékoltan hagysz frusztráló réseket a párbeszédben. Ha nem hull minden darab ólmosan a helyére. Akkor szépen betelik a képernyő, és te nem fogsz majd tudni mit kezdeni a betöltetlen hézagokkal, hiába magyarázod, hogy te ott akartál kilélegezni, pont ezekben a kis lyukacskákban, hogy nem bírtad volna a következetesség tarka téglafalát elviselni a monitoron. Game Over.

The Moment of Going Forth

2010-03-09T00:25:00.004+01:00

Van, amikor már nem tudod magadból felépíteni a szabadságot. Van, hogy elfogynak a tartalékaid amivel alig pár négyzetméteren, ahol éppen vagy és amerre jársz, minden lépéseddel megalkotod magadnak a világot. Megfogalmazod, átértelmezed, újrahabarcsalod, új helyeken húzol kontúrvonalakat rajta, új erogén zónáit fedezed fel. Csak azzal, hogy átszűrődik rajtad a hang és a látvány, vagy hogy elcsuklasz a kitekintésben és betömörödsz a befeléfordulásban. Új helyeken kopogtatod hűvös sztetoszkópokkal és új tetoválásokat hímzel a köldök körüli harántreflextől hullámzó, irdatlan bőrfelületre. Vagy megtalálod a régi dolgait, és rossz szuvenírnek hamisítva újratálalod őket, beletúrsz a régi kócbabákkal teletömött kartondobozba, vetemedett falécekre hajtod a fejed. Kis műszerekkel gerjeszted a letűnt sóhajok duruzsolását és az izgalomtól kimaradt lélegzetek megtorpanós táncát.

Amerre sétálsz, a blahalujza téren vagy a battyányi téren, az árpádhídon át vagy az óbudai szigeten, révfülöp és pálköve között, csongrád és szeged között, torquay és plymouth között, cádiz és ronda között, antalya és isztambul között, thessaloniki és sarti között, amszterdam és haarlem között, firenze és siena között, a genfi tó és a CERN kerítése között, aachen és a fekete erdő között, Klaipeda és a Jablonka út között, ég és föld között, föld alatt és föld fölött között, balatonfenék és balatonfelszín között, atlanti óceán partja és atlanti óceán belseje között, akármerre vagy, az a világ vagy te és te vagy az a világ. A pár négyzetméter, ahol állsz, a több száz négyzetkilométer, ami körülötted van, a pár perc, amiben csüngesz, a pár év, ami előtted van még és az a sok ezer, ami mögötted. Amerre jársz, vagy a szobádban ülve, a 24 bund szűk rácsozatában, az akkordpozíciók végtelen, rekurzív sokféleségében, ott vagy, és lehetőleg nincs veled senki. Ezt csinálod és ez vagy te. És ezen kívül aktuálisan semmi más nem is.

Van, amikor eljutsz oda, hogy már nem rettensz meg magadtól. Csak hülyén és megnyugodva elmosolyodsz, mert nézel magadra és azt mondod, ezt a seggfejt már ismerem. És nem tudod a saját szabadságodat megteremteni többé. A hétköznapjaid nyers, vitrinbe rakott húsainak hentes-idillje nem szabadság. A 444 súlyzóemelés danaida-billegése nem szabadság. Két óra dobgép/metronóm csattogás nem szabadság. Az ugyanazt-megmondás ritmikusan megakadó lemeze nem szabadság. A céltalan szöveg-termelés nem szabadság. Az igazság nem-megmondásának torokfojtogató görcse minden reggel hatkor nem szabadság. Nem szabadság az sem, amikor leülsz békésen a babzsákodra, az asztali lámpával a jobb oldaladon, de félhomályban hagyva az arcod, a kontaktlencséidet masszírozva a helyükre türelmesen, miközben veled szemben leülsz te is és mint egy rossz pszichológusnak elmondasz mindent, és te ezt közben hallgatod, és magyarázol, de hiába magyarázol.

Van, amikor képtelenség kitermelni még egy napra a szabadságot és képtelenség úgy felkelni egy hétfő reggel, hogy te akkor a következő hetet is pont ugyanúgy vállalod, mint az azt megelőzőt vagy az azt követőt. Ilyenkor fogod a drága pénzen vett jogsidat és elmész a francba.

Azokat a zenéket hallgatod, amiket utazáskor mindig is, hosszú évtizedeken keresztül hallgattál. Napoleon Boulevard-t, a Mámort, Patika filmdalt, Celtic Dreams-et, Jazz+azt, a Hotel Californiát, Beatles-t, Cher-t és Deep Purple-t. Az ájpododon van megint két és fél hét vadonatúj zene, de neked most ezek kellenek, a véresre hallgatott zenék. Olaszországban úgysem fogod tudni kisugározni kis rádiós kütyüddel az ájpodot, hiszen ott tized megahercenként találsz egy új állomást, napi tizenhat órában, kristálytiszta sugárzásban. Nem nyomod az autót száznegyven fölé, mert vigyázol az autódra. Felveszed azt a pózt, amiben még 6 és fél órán keresztül fogsz ülni. És ekkor vagy újra otthon.

A sima autópályán és a simára vakolt ég alatt. A végtelen szalagkorlát mellett. A görcsös hitben, talán soha nem érsz oda. Az út melletti pihenők lestrapált diszkréciója, a benzinkutat örök zsánere a tiéd. A kisvárosok és falvak másodpercnyi létezése, mert amíg nem érsz oda, Triesztet még nem építették meg, és amikor elhagyod, Trieszt földig rombolódik a nyomodban. Amikor megpillantod őket Monrupino utcáin, vagy ahogy a Via Fabio Severo-n vezetik az autóikat körülötted, akkor születnek meg az emberek melletted, akkor nőnek fel gyerekké vagy felnőtté, addig létezik a sorsuk, és ahogy máshova pillantasz, meghalnak mind, bekerülnek a Via Ovidio melletti temetőbe, és a temetők is elsüllyednek a holtaikkal, bele az Adriába, mert te már nem vagy nekik szemtanújuk. Rajtad áll, hogy feltámasztod-e őket. Magaddal együtt. Hogy egy keserű mementóban vagy giccses gitár-rekviemben kapnak-e valami hamis emléket később.

Sokkal kisebb a kikötő annál mint amit elképzeltél. Az ottlik-i Medve fehér lovon ügetett a kristályos tenger felé, lefelé a vöröses homokkő-hegyekből, szűk szerpentineken, mert Trieszt volt számára az utolsó egérút Kőszegről, a határról. Én a kis piros citroenemmel érkeztem, de itt vagyok. Medvével ellentétben, aki soha nem ért ide. Kicsi a kikötő, viszont rögtön ott a főtér, rajta valami városháza-féle. Lobog az olasz zászló és lobog az északi olasz tartomány kékes-fehéres zászlója. Lelógatom a lábam a móló végéről. Majdnem elered az eső. Bedobom a kavicsomat a vízbe. Ezért jöttem. Bedobni a kavicsomat a tengerbe.

A legnehezebb pillanat most érkezik el. Mert tudod, még aznap haza is kell jutnod, és ha nem jutsz haza, Triesztben már nem vár be a holnap. Ez volt a te egyetlen lehetőséged, a kavics ügyetlen lendítése, a zuhanás három másodperce, és a zajtalan elnyelődés. Trieszt akkor is a földig fog rombolódni, ha te itt maradsz. Ez most a tét. Trieszt kifeszített, igazi léte csak mostanáig tart. Rombadől mögötted minden elhagyott város, és felperzselődik minden út: a Via Comerciale, az Osojnikova cesta és a Mariborska cesta, az emhetes és a budaörsi út is, egyedül te döntöd el, hogy végigjárod-e őket idejében. Súlyos árat fizetsz a szabadságodért. Nem aludhatsz az autóban, mert nem lesz Nap, ami Triesztben másnap felébreszt.

Nem akarsz haza menni. Ide sem akartál megérkezni. Az egyetlen hely, ahol otthon vagy, a kettő közötti Semmi, a Shell kutak omladozó mosdói, és benne a faltól-falig tükör, amiben a repedések mentén már közel tíz éve is széthasadt az életed valamelyik jól megszívott, véres nyár után. Ugyanúgy itt állsz, Nagykanizsa előtt, a Shell kút mosdójában. Joemy Wilson Hubemaculum-ja a Celtic Dreams-ből ott tombol a füledben. Holnap kezdődik minden előről. És te mégis ki fogsz lépni a fehér fürdőszobaajtón, elsétálsz a frissen tankolt autódig, be fogsz ülni, beütöd a négyjegyű kódot, 1946, pont ekkor született a David Gilmour. De a Saxo-dat már szinte csak az töri fel, aki nem akarja. Még 180 kilométer haza. A garázsig két és fél óra. Túl kevés. Két és fél évet kellene hazafelé utaznod, harmadszorra is meghallgatnod a Dark Side of The Moon-t, másodszorra a Saucerful of Secrets-et. És utána leengedésnek a saját számaidat, mert azokat is szereted. Meg ezért hoztad el őket, hogy rakódjon rájuk valami nagyon nehéz patina, hogy kezdjenek ezek is érni, a végtelen utazásaid alatt, keltetni ezeket a dalokat, dagadjanak szépen a keserű élesztőtől, amit otthon beléjük oltottál, dagadjanak meg a szépen a Budapest-Trieszt vonalon kifeszített vonal elviselhetetlen nyomása alatt, az ott keletkező hőben.

Utálod az emhetest ahol beér Budapestre. Utálod ezt a megkönnyebülést, a feszültség orv elszivárgását, az elszánt belélegzés nyomán beléd tóduló levegő szemérmetlen elmetszését, amikor belecsuklasz egy nagy buboréknyi vákumba. Nem szereted, amikor a köldökzsinórra így rácsattintják az ollót.

Újra itthon vagy, és te mégis úgy érzed, ott hagytál valamit a tengerparton. A kavicsot hagytad ott. Nem, nem is azt. Az utat hagytad ott. Most belefogsz abba, amit mindig is szoktál csinálni, hogy szép hengerekre orsózod ezt az 1200 kilométernyi világot, ami másodpercenként átszivárgott a mellkasodon odafelé és vissza. Finom kis szálakra fésülöd őket, párhuzamos kötegekbe különíted őket. Most már a végtelenségig gombolyíthatsz-tekercselhetsz. Igen, erre vagy jó. A nonstop, perverz tekercselésre vagy jó.

Igazából nem lettél szabadabb. Csak mondjuk alázatosabb. Beláttad, hogy az önmagad-generálta szabadság tökéletesen hamis. Lejárt defenzív stratégia. A szabadságod nem a görcsös megvalósításban és a görcsös értelmezésben rejlik. Nem a toporgásban vagy az ügyetlen előre lépkedésben. A szabadságod abban rejlik, hogy nem állsz meg. Hogy nem mondasz ki hadarva mindent, amit nem bírsz belül tartani, hanem kuporgatod fájdalmasan tovább, folyamatosan újralángoló, ciklikus görcsben, és hagyod egy kicsit érni. Abban rejlik, hogyha a félve elpotyogtatott titkaidat felkanalazzák mögüled és dobálgatják egy kézzel cinikusan fel-le az orrod előtt, akkor rá tudod bízni véres szuvenírként arra a szerencsétlenre, aki megtalálta: hadd őrüljön bele ő a te feltárt kimondatlanodba. És nem a tengerpartra menekülésben van a szabadságod, hanem abban, hogy felvállalod a Shell-kút tükrét, felvállalod a kavicsdobás súlyos, drazsésan morzsolódó három másodpercét, és felvállalod a mögötted összemló Triesztet.

(El sem hiszed, hányszor képes voltál felháborodni, amikor az autópálya útjelző tábláiról megtapasztaltad, hogy a szlovének valóban képesek voltak a „Trieste“-ből minden kurva magánhangzót kivenni: Trst.)

Fogyó (aka Strange Crescent)

2010-03-06T22:21:00.002+01:00

Lassan két álló hónapja sajton, zabpelyhen és 85%-os csokin élek. Ez utóbbi hamarabb fogyaszt mint hizlal, csak hogy tudjuk, az enzimek, ugye.

A mai nap volt a holtpont.

Megbuktam.

Miután a szülők hazahoztak egy csomó bonbont Izraelből, már nem állhattam ellent.

Mindet megettem.

És utána őrjöngve lerohantam a spejzba, és egymás után 6 Kinder Buenót betömtem magamba.

És kurvára nincsen bűntudatom miatta.

In The Name of Boys

2010-03-06T22:15:00.005+01:00

Amikor az uszodai öltözőben 30 fiatal fiútest csillog vizesen, csomagolópapír-tisztán és ilyenkor az intimszférád olyan nagyon kicsire tömörül, szeretnél gombostűhegy kicsire zsugorodni, csupa libabőr leszel ettől, mert a bőröd már húzódna is össze. Ilyenkor a fiúk nagyon kicsik. Talán pont ilyenkor válik egy fiú menthetetlenül meleggé, talán ilyenkor kezd a zuhany alatti egymást fürkésző, perverz pantomimtól a biológiai undor átbillenni mindörökre valami furcsa és szép önmegadássá.

Most már tudod, hogy neked kellett volna 50 éve megírnod a Lolitát, a világ legjobb férfiregényét. Ez életed örök vesztesége lesz, ez a kihagyott lehetőség. De így is olyan mintha te írtad volna. Akár meg is írhattad volna. Nem ilyen jól, nem ilyen zseniálisan, mégis, valami hasonlót csinálhattál volna. Helyette ezt az alábbi verset írtad meg, ami már szerepelt is valamikor ebben a blogban, de most megtoldottad egy harmadik versszakkal. Ha lenne magyarul egy pontos kifejezés a „nymphet“-re, az lenne most ennek a versnek a címe.

Cseviola te vagy a lányom tárd ki a kezed
amikor futsz elém most nem fogsz elesni
nem bánt láva és szögesdrót
csak a hajnal ken be akár a
dér amikor ráfagy reggel a biciklivázra

Cseviola ez most a mi napunk szökellj akár az antilop
follyon méz a csigolyáid árkaiban s tömjén
szökjön a hónod alól
beléd tapadok mint sörét a madárba
bordáid közt reked a hús és kívül reked a pára

Cseviola legyél üde és mint az új fehérnemű friss
karaokizz teli torokból a szerelem jogarával
s hajadról oldd el a kendőt
bárcsak a sok egzaltált ciklusod bevárna
engem és bár ne ütnék ennyire apádra

Jó menyasszony

2010-03-05T00:38:00.005+01:00

Boldognak kéne lenni és magabiztosnak, megbarátkozni a hófehér hivatással, a holtbiztos dramaturgiával, megbarátkozni végre a beérkezéssel és megbarátkozni a tökéletes egymást-megértéssel.

Megbarátkozni végre az akkreditált szerelemmel és azzal, hogy így a világ előtt nincs is nagyon mit titkolnia az embernek. Vagy ha van, az senkit nem érdekel már. A nem-megmondást hátra kell hagyni, és a mindenről-beszámolást örökre elővenni. A kicsattanó hitet magunkba fogadni, a könyörgő, véres barkochbákat magunkból kivetni. A perzselő sürgés-forgást begyakorolni, a végre-néha-csendben-magunkba-roskadást elfelejteni. Az önátadás méltóságát ápolni, az önátadást mint a hús hártyás-felfejtését kigyomlálni. A homogén tisztelet csendjébe belefeledkezni, a Másikat-féltékennyé-provokálás szép játékáról lemondani. Mert a lepecsételt kapcsolat egzakt, az ember benne behelyettesíthető, a másikkal közös nevezőre hozható – az ember saját magával egyszerűsíthető.

Hogyan magyarázható el a friss görcs, ami a mások betonbiztos érzelme mellett fog el... – sehogy. Hogyan csaphatnánk a szerelmes kézre, ahogy tálcaként nyúl alánk... – nem csaphatunk. Hogyan lehet úgy magunkat odaadni, hogy tudjuk, mindig mindent kamatosan visszakapunk... – nem lehet így odaadni. Hogyan lehet az utat kézenfogva végigjárni, ha azt külön nekünk kövezték is csatornázták alá... – nem lehet végigjárni. Hogyan számolhatunk el a süteményesen omlós harmóniával, ami ránk köszönt, és amihez pedig tényleg semmi közünk... – nem számolhatunk el vele. Hanem addig kell tovább kóstolgatni, amíg nem lesz csúnyán savanyú.

És talán a legjobban mégis az aggaszt, amikor ez a vonalzó-biztos béke már az ember méhéig hatol, mert csupa tavasz van és hétköznap, és tökéletes megismerés, és a megismerésben az egymás-mellett-tökéletes-elnémulás, és minden olyan felszabadult és öblítő-híg, és olyan jó ez a kuporgatott kenyér-meleg szerelem. De a mindent elborító friss és pépes imádat lassacskán hólyagosodik, és aztán csomókba áll össze, és a torkunkra forr a géles öblítő.

Ő tavaszba öltöztet majd, és nagyon fog tisztelni, és a kandallóra helyez majd, hogy mindenki lássa a porcelán-idolját. És hisz abban, hogy Őt szeretik, hogy megküzdött a jussáért, megérdemli a romantika trófeáját, hogy innen már holt biztos minden, hogy már lehet vaktában, görögve haladni, mint a pinball-golyó lefelé a lyukba, a beteljesülésig és a templomi orgona-nyársalásig. Legalább ne lenne olyan kurva biztos benne mindenki, legalább ne hinne így a békében és a boldogságban az egész világ körülötted. Mert ilyen nincs, ilyen papírfecni-pillangós, ilyen ostyavékony lapokra szabályosan darabolódó, szájban-olvadós béke. Itt csak szelíd, rajongó ima van, és nonstop kiszolgálás, a szőnyegként-egymás-alá-kucorodás. A hamis üdeség pedig súlyos teher lesz majd, mint a nedves lepedők fojtogatása a szűk mosólavórban, vagy a vasaló kicsapódott gőze, ahogy hidegen a tarkódra csókol.

De nem is szabad megaláznod, vagy rojtokban tépkedned az esküvői konfettit. Mert minden szelíd, és mindenki a javadat akarja. A te javadat, ami az övék, ami a Béke és a Harmónia önző istenéé. Téged kötöznek be nászi gyolcsba, és terád hintik a nyáladzó szenteltvizet. Nem alázhatod meg a romantikusokat, és nem vagdalhatsz bele a hamis odaadás misztériumába, vagy a szelíd és béna zsongás finom kötőszövetébe. Inkább szégyelld magad, amiért nem vigyorogsz mindenkivel együtt, és hogy mint egy komolytalan kiskutya, össze-vissza ugrálsz, szent őszinteség nélkül, az igaz érzelmek derékszögbe kitárt, hívogató karjainak felszentelt koordinátarendszere nélkül.

Nem akarod bevallani az unalmadat és nem akarod bevallani a görcsös félelmedet sem. Hogy majd az örökkévalóság a hosszú jegyesség elteltével egy szanált vigyort varr az arcodra.

Csak csalna meg, arról legalább lehet vitatkozni. És ne bánja meg, és ne kullogjon vissza hozzád. Akkor végre lesz értelme egymás szemébe nézni.

Amit kár volt

2010-03-01T03:10:00.006+01:00

Ültünk P.-vel az Irish Cat-ben, mert P. felhívott, hogy igyunk valamit.

És most megint a nyárról volt szó, talán még 2007-ről, mert mi már ilyen kurva öregek vagyunk, tényleg, hogy annyira régen volt az az év, és közben minden kis kamasz-szégyenünk arról a nyárról folyamatosan, mint egy apró, torz selyemmajom, a vállunkra mászik, kigombolhatós lila kardigánban, tátogó ánuszrózsával, gyűszűnyi nemez-sapkával, és a fülünkbe makogja azt, amit nem akarunk hallani, azt, ami ha eszünkbe jut tíz év múlva, megbicsaklunk az épp eldadogott mondatunkban, és végigfut a a gerincünkön a hideg. P. már recitálja is, mert innen rég nem szabad abbahagyni.

Amikor nem volt se olló, se borotva, és az egyetlen szivarvágóval nyesegette mindenki a fanszőrzetét az éjszakai meztelen fürdőzéshez, volt ott néhány szerencsétlen révfülöpi csaj, akik az ingerszegény évközi hónapok után már szinte felköhögték magukból a lecsapolatlan hormont, és végigrohantunk valami szőlősön is, és szúrta a talpunkat valami torzsa, de az aszfalt meleg volt, langyos és kedves, és P. ekkor jelentőségteljesen felnézett a poharából, felnézett a februári, megilletődött csendben, hogy ő nem gondolta volna, hogy az a kis kurva, a betti vagy ki, hogy az tényleg széttör a seggén egy száraz nádhusángot, ha ennyire őszintén megkéri rá, és utána sírtak mindketten meghatódva, hogy a betti nem tudta, és úgy is a P. kérte meg rá, le kellett volna fényképezni, a kis kucorodós mozdulataikat a savanyú, kemény iszapban, mintha folyamatosan valami kihűlt ősméhbe akartak volna ketten visszamászni, és hogy ezt akkor az igaz szerelem keserű allegóriájaként definiáltam a magam számára. Közben felmászott mindenki a tekergő kék vízicsúszdára, és békaugrásban végigszenvedett a száraz, csípős félcsőben lefelé, a leengedett landoló-medencééig, és csuklott horpadva a csúszda jobbra-balra-fe-le, lent pedig a Balaton, ez a kamaszgiccsben szétszedett, titokzatos valami folyamatosan ott lötykölődött, gyakorlatilag szart abba, amit csináltunk, az Isten ege alatt, kétezerhétben, egy beláthatatlan, elemi görcsben, a máv-szagú, végtelenségig utazós, friss pázsitos, balatoni-hínár-szagos, lángos-zsírban-pancsolós, tanga-viszketős, áporodott-zuhanyzós, kárhozott szerelemtől a fejed-falba-verős elemi görcsben.

Hogy miért most, és miért február legutolsó napján, hogy P. magyarázza már ezt meg, ha kérhetem. P. ingatja a fejét. Gondterhelt. Legalább ezt leszűröm. Már megint van valami gond, amihez még én sem leszek elég. Pedig ha én nem vagyok elég jó lelki szemetesláda, akkor senki az égvilágon. P. nem mondta volna meg az istenért sem, hogy miért most. Őt ilyesmire rá nem veszi az ember. De P. szeme sok mindent elárult, mert tele volt színekkel. Ott volt benne a kihányt borok édeskés zöldje, a kezelhetetlen makkok remegő lilája, a sóhajok sárgája, az átvirrasztott éjszakák fehérje és a túl régóta várt üdvözülés rohadó aranya.

Mindenesetre kár volt felemlegetnie P.-nek 2007-et.

***

Kis indie-projektem terjedelmében elérte a 30 perces lélektani határt. Kerek két hónap kihagyás után térek vissza a hatodik dallal, ami most a To Each and Every Tamara Around the World címet kapja. Új dobok, egy rendes basszgitár és néhány más finomság szerepel benne (spanyol kadenciák újból, ezerrel, haha). Ez az a dal, amivel már tényleg elkezdtem saját magam ismételni. Kicsit fáradós, kicsit himnikus, kicsit túldramatizált, de most ehhez volt hangulatom, ebben a görcsölős februárban most erre volt képes a hülyegyerek.

Running Up That Hill

2010-02-28T00:48:00.003+01:00

Nagyon könnyűnek éreztem magam akkor, szabályosnak, rendezettnek és szellősnek, az izületeim finoman hajlottak, mert régóta elfelejtett lányok szerelmes nyála puhította a testhajlataimat, a látásom kitisztult, elláttam a tizenkét égtáj irányába odáig, ahol már a Föld felszíne görbült, éreztem akkor minden szagot, a kátrányét, a mézes-feromonos Armani-kölnikét, a vizes aszfalt illatát, a kabátom áporodott páráját, és a testem bármely pontjára tudtam koncentrálni, a talpam közepére, a térdhajlatomra, a halántékomra és a tarkómra, elképzeltem a testrészeimet, mint ahogy az orvosi kar anatómus-növendéke pörgeti végig a 25 kilós, csillogó papíros testrész-atlaszát és szerv-enciklopédiáját, mintha a testem bármelyik pontjára odaülhettem volna, egy kis bazaltockákból kirakott teraszra, ahol békében teleszkópozhatok bele a világba, mint egy jó sumér matematikus, ahonnan logikusabbnak tűnik a hatvanas számrendszer, és akkor kiültem a saját tarkóm teraszára, néztem a sárga villamosokat, a sárga villamosok sárga utasait, ahogy a kis sárga gondolataikat elgondolják egy komplementer színű, kékes-zöldes világról, és láttam az oktogon méretre vagdalt dísz sövényeit, az írók boltjának polcain a többszáz kiló teleírt papírt, a lisztferenc téren a bokorba-hányókat, a jókaiszoborhoz-támaszkodókat, a vizes utcán rákjárásban keresztbe haladókat, akkor nagyon könnyűnek éreztem magam, és elindultam, először csak lassan, azután gyorsabban, és úgy gyorsultam, hogy a szívem pont triolákat dobogjon a lépéseimhez, ezt jó aránynak gondoltam, hogy egy lépés alatt hármat verjen a szívem míg én négy lépés alatt szívok be és újabb négy lépés alatt ki, így kúszott fel szépen bennem a metronóm, közben pedig ment a Karnivool, az a zenekar, akinek a nyolc és fél perces New Day című száma már most borítékolhatóan az év dala lesz számomra, üvölt a Karnivool, és a New Day végére már a Margit-hídon is átjutottam, néztem a szétcincált vasszerkezetet, az izmos kötegekben heverő kábeltekercseket, a szétbarmolt útburkolatot, lent a híg, kormozottüveg-fekete vizet, fent az eget, ami akkor tele volt istenekkel, nekem súlyosak voltak a lépteim, csak le ne szakadjon a híd, könyörögtem magamban, és könyörögtem egy istenhez, választottam magamnak egy hirhedten könyörtelent, mondjuk jahvét, mert azzal csak alkudozni lehet, és győzködtem őt folyamatosan, csak ne szakadjon le a híd, és a Karnivool drop D-s gitárjai is olyan nagyon súlyosak voltak, féltem, hogy ezt a basszust nem bírja majd ki a város, hogy gerince-bontott Margit-híd tovább hasad a varratainál, de közben már a HÉV-vel versenyeztem, a Duna jobbra pedig csupa fekete volt, utáltam ezért a feketeségért, hogy az így komolytalan, hogy olyan fekete legyen valami és ne legyen benne árnyalat, nincs ilyen matt dolog még egy a világon, már le is izzadtam a kabátban, és nem tudtam lélegezni, mert azért elszívtam derekasan három szivart, utólag persze kár volt értük, a fülhallgatók a sós verejtéktől folyamatosan kicsúsztak a fülemből, lehetne nálam egy GPS, és akkor látnám, hogy mi az átlagom, és bemérhetném, mennyit kell még mennem, de nem volt nálam, a felhőktől amúgy sem lehetett volna egy kibaszott műholdat se látni, a fater hatlövetű gázpisztolyát hagytam volna legalább otthon, mert ez most nagyon sok súly a vállamon lötyögő leptoptáskámban, nem tudom, mit képzeltem, hogy magammal viszem, hogy hol lövöm bele a tárat a levegőbe, hogy rám kesernyésen visszazáporozzon a paprikasav az égből, meg a szivaros doboz, meg a kis Borges-kötetem, meg a kulcscsomóm, sorra vettem a sok súlyt, talán attól gyorsabban telik az idő, a bakancs pedig szintén nem alkalmas az éjszakai sprintekhez, és le is kellett akkor állnom, egy jó ötszáz métert sétálnom, hogy lélegzethez jussak, hogy kicsit kihűljek, állóképességem, az nincs, meg ezzel a cirka 6-7 kilométerrel úgysem kerülök fel a Men’s Health címoldalára, kár a gőzért, meg a nyolc órai giroszon kívül az azt megelőző húsz órában semmit nem ettem, és úgy éreztem magam a megbékélt, anorexiás koplalással, mint egy megtisztult stilita, egy békés oszlopos szent, akinek a magas kőtömb tetejére felcsörlőzik kis kosarakban a napi kis ételét, ő pedig visszaszarja onnan a földre, újra futni kezdtem, a táv talán kezd belátható lenni, elhagyom a K-hidat, a köviszűzmáriát, a nagy lakótelepeket, a lidl-t, a régi westel-t, a garázstömböket, a kígyózó gázcsövek alatt haladok, egyenetlen a talaj, csak a bokádra vigyázz, és a tüdődre is, mert a mellkasod nagyon nehéz most, mintha egy perverz terapeuta folyamatosan apró levélnehezékeket helyezne rá, közben vigyorogva bólogat, így-így..., mindenféle haszontalan tárgy kerül a mellkasodra, rajta egy kalaptartóra való bólogató kutya is, a pofádba bólogat, ahogy a sarkad már egyre nehezebben csapódik a talajnak, ezt nem neked találták ki, ez nem neked való, az úszás, az őselem, az kellene most, vagy a súlyzók alatt az izmaid finom játéka a jól beállított fényben, de nem ez, ez a csúnya lihegés, ez az üveggolyókat-nyeldeklés, a csapkodó hajad, a leszakadó medencecsontod, a fájó derekad a lúdtalp miatt, nem ez való neked, viszont ez így a célegyenes, utána még 800 méter hegynek felfelé, cooldown, a Karnivool-nak vége, most már nem hiszel semmiben, hanem egy csatakos álomban hiszel csak, most már tudod, hogy soha életedben nem fogsz futni, ha az életed múlik rajta, akkor sem, hanem sétapálcát ragadsz és mániákusan angol parkokat fogsz róni, ráérősen cirkálni a finom gyepeken egész életedben, esküszöl, hogy soha többé nem hagyja el mindkét talpad egyszerre a talajt, péntek este, szombat reggel, már nem érzed magad könnyűnek, most már ólmosnak érzed magad mint a rikító shell-kút tartályaiban a benzin, és végre sírva fakadsz, nem lehetsz ennyire fáradt, az egész héttől és az egész éjszakától, de itt az éjszaka közepén kivételesen megengedhetsz magadnak ilyet, mert nem lehet ez ennyire könyörtelen, mert hiába érsz haza, hiába halsz bele a saját ágyadba majd, onnan is tovább kell futni, miközben sorra hagynak le a feszes seggű maratonmániások, te nem hiszel a termékenységben, nem hiszel a friss gyepben, nem hiszel a ruganyos fiatal testekben, csak a leülésben hiszel, a másokat-előreengedésben, a vízben és a mélységben, a kortyolt levegőben, a kiegyensúlyozott tempójú triolákban, az antilopokban, a friss lapockákban, a galambok röppenésében, a volt karatetanárnőd merevített melltartójában, a shaolin-oratóriumokban, az egyenletes dobpergésben, a Karnivool-ban, a friss izületeidben, a lassú és remegő szempillantásokban, a lapuló éjszakában, a lejtő aljában álló téglagyár magányában, a teszkó éjjelnappaliságában és 3 liter ásványvízben.

Igen, elfutottam az Oktogontól a Testvérhegyi lejtőig. Legközelebb tényleg viszek GPS-t.

Száll a

2010-02-26T02:02:00.004+01:00

A Kellner-terem aznap végre mentes volt a ködtől. Tisztán lehetett látni a neon fényében, mert az olyan élesen és nehezen rakódott mindenki arcára, mint a kőkeményre dermedt vaj-szeletek, ettől mindenki arca puha filterekben szépen levált, filterekben levált és az íróasztalokra rakódott.

Big Nurse már várt minket, tárt karokkal, apró, nagyon apró mosollyal az ajkain, és az ajkai pengeélesre húzódtak, és ilyen vékonyan talán nem is léteztek már. Hajtókáján bordólila műrózsa sötétlett, és én rögtön tudtam, hogy az tele van méreggel, csak arra vár a Big Nurse, hogy fölé hajoljak kiváncsian, hogy akkor az arcomba spriccelhesse a savat. Jaj, ha megszerezném neki ezt az örömet, a szája ettől még kisebb lenne, a kis mosolyával pedig mészkövet lehetne úgy bontani. A hajtókáján, a rózsától balra fals teve sziluettje körvonalazódott, de most nem viselte a teve-medálját. Arra gondoltam, hogy a sokat olvasott Bromden számára, ha a kis foltot észrevette egyáltalán, pont a Candide-ban szereplő tevegelő asszonyok elevenedhetnek meg, akik egymás fél fenekét vágták le és ették meg éhségükben, úgy pedig csak féloldalasan tudtak tevére ülni, de akik ennek ellenére áttevegelték a fél világot. Bromden ott viseli a jobb középső ujján a heget ma is, ahol 6 éves korában az állatkerti teve megharapta. Rossz ómen, igen rossz.

Big Nurse megkérdezte, mindenki kényelmesen elhelyezkedett-e, igen, nyüszítettük kórusban, mindenki nagyon kényelmesen elhelyezkedett. Big Nurse szava azt jelentette, ne nehezítsük meg feleslegesen a haláltusát. A villamosszéken is van karfa, a nagyobb stabilitás érdekében. A vágóhídra kerülő kiscsirkék is cuki rekeszekben ficánkolhatnak, isten áldása reájuk.

Így rendben van, ha mindenki kényelembe helyezte magát, kaptok még valamit az Őspótanyától. És mondott egy viccet. És a rendezett sorokban meghúzódó hallgatóság lélekszakadva röhögött, jaj, csak bírja szusszal, addig röhögni, amíg illik. Soha ilyen boldog és felszabadult nem volt senki életben. Big Nurse somolyogva figyelte ekkor, ahogy a hátravetett, kacagó fejek alatt megvillan mindenki nyaka, mert oda kell majd a halál-jóéjtpuszit lehelni. Előtte azonban mese, olyan mese következik, amire a legjobb lesz figyelned, belekapaszkodnod minden mondatába, rimánkodnod, hogy ne érjen feleslegesen véget, hogy utána a Big Nurse ne húzza rád, utoljára életedben, a japánjeles takarót.

Big Nurse szeme tökéletesen csillog, ilyen szeme egy állattömőnek marékkal van. Kis befőttesüvegekben. Big Nurse tudja, ő az első és utolsó anya, aki rókacsapdát rejt az ölébe a kisfiainak, és megtanítja leányait, hogyan hintsenek a kakukkfű mellé spermaölő port férjeik levesébe. Tudja, hogy tévedsz, tudja, hogyan bonyolódsz suta mondataidba, amikor könyörögve kérsz bocsánatot. Nincs bocsánat, nincsen, mert Big Nurse éppen az a feslett antik démiurgosz, aki számára az igazság és a bűn egy ellentétpár. Mert aki tudja, mi a bűn, nem követi el azt. Big Nurse soha nem vétkezik, nem vétkezik, hanem hallgatja, ahogy a kiscsibéi csipognak, szertelenül, bután, össze-vissza, de azért valahogy mégis megmosolyogtatóan. Big Nurse mosolya éppen ez, kicsit műanyagos csillogású, mintha csupa compede-tapasz fedné az ajkait, kicsit ott van és kicsit nincs ott, a kis résbe a szája között Billy Bibbit legszívesebben belenyúlna a mutatóujjával, mint egy konnektorba amit először lát, és amelynek mélyén titkos feszültség serceg, kiváncsian és gyanútlanul és akkor, pont akkor leharapná az ujját Big Nurse szegény Bibbit-nek.

A köd közben lassan szivárogni kezd, a lámpák homályosulnak, még mindig nevet mindenki, mintha az egész életünk most már nevetés lenne. Bromden is hangtalanul hahotázik, és mint a hajszálcső, szív minket a végső pillanat magába, jaj lesz, ha abbahagyjuk, jaj lesz, ha orcáink mű pírja és önként generált pozsgája lehámlik, jaj lesz akkor, ha majd Big Nurse arcán megpillantjuk a perverz csodálkozást, a jólnevelt kislány fintorát, hogy milyen aranyosak vagyunk mégis, ahogy így nevetünk azon, amit ő nem is viccnek szánt, hogy milyen jó a hangulatunk, jaj de jó, és ekkor a kékharisnyás kislányok perverziója elevenedik meg benne, azoké a lányoké, akik a műgyeppel bélelt ketrecükből már a második nap kiveszik az ajándék húsvéti nyuszit, és addig etetik gügyögve a kis kedvencüket, amíg az mint egy túlfújt focilabda, kiguvadt szemekkel repedve felhasad.

De ekkor Big Nurse arcáról leválik a kislány maszkja és a táskájából a jéghideg pedagógia fojtogató péniszgyűrűit halássza elő. A köd erre a perce lesz elviselhetetlen. Vége az estimesének. Most mindenki elmegy fogat mosni, mindenki a paplan fölé teszi a kezeit, és mindenki számára megadatik, hogy a süketülésig sírjon a szúrós plédtakaróba. Big Nurse óta nem emelkednek ágyéktájon kis dombocskák a fiúk takarói alól, a lányok pedig örökké csak habognak, maguk számára magyarázzák gesztikulálva és motyogva azt, ami nem magyarázható, a megaláztatás redundáns gondolatkörét százszor befutva, miközben bűnös kis nevetéseik és nevetséges önreflexióik a véres lepedőikkel együtt Big Nurse mosókonyhájában fehérülnek, szagtalanodnak mindörökre.

Big Nurse még mielőtt leoltaná a villanyt, utoljára felkacag, és úgy kíván jóéjt, mintha már soha se lenne holnap. Nem lesz holnap. Csak egy sekély ujjászületés lesz, egy új világrajövetel, és új reggeli szoptatás, és új déli pubertás, és új délutáni hegesedés, és új esti sterilizáció.

A kimondásról

2010-02-23T15:13:00.005+01:00

Teljesen természetes, ha az ember nem szeret kimondani.

Teljesen természetes, ha a kimondás nyomán a szájüregben keletkező afta évekig csíp, hogy időszakosan leválik és kérlelhetetlenül visszanő.

Teljesen természetes, ha a kimondás elkerülése érdekében összezárja az ember a száját és évszázadokig elfelejt levegőt venni.

Teljesen természetes az is, ha az akut nyelőcső-pulzálást és az invertált befelé-robbanást így a végén mégse éli túl.

Ima forró zuhany alá lépés előtt

2010-02-20T15:49:00.001+01:00

Felfedjem magam, ne fedjem. Beismerjek, ne ismerjek be. Gyónjak, ne gyónjak. Most pont ez van, ez az izgalomtól nyeldeklő sziromnyitogatás, ez a rossz hebegés, mert ha kilépünk meztelenül a semmibe, a nyakunkba hullik valami szilánkos, forró zuhany. Vagy maradhatsz, kisfiú, maradhatsz a betonbiztos atombunkervilágodban, ahonnan, mintha egy pestises falu lenne, se ki, se be. Maradhatsz ott, a lőrésekre tapasztva a füled, rimánkodva, hogy találjon már el végre azon az egy szem négyzetcentiméteren valaki.

Leginkább a kis világodat félted, mert szeretnéd az intimszférádat magad előtt és magad mögött és magad mellett jobbra és magad mellett balra többméteres távolságban tudni, arról álmodozol, hogy így majd nem ér senki egymáshoz, hogy végre nem tapossa egymást agyon a sok ziháló test. De belátod, így meg túl könnyű maradsz, a kis buborékod megtelik forró levegővel és elrepülsz, és soha senki nem kap utánad. Utána már lebeghetesz. Lebeghetsz, az kurvaisten.

Csak félsz, hogyha nagyon ki is lépsz a savas, forrázó záporba, hogyha nagyon bátor vagy meg minden, hogy fogod-e ezt bírni. Hogy ezt te meddig fogod bírni, van-e az atombunkerben elég tartalékod, nem hiányos-e a szerszámostáskád, van-e béterv, van-e valami kis acéllemezre vésett suta mottód, amit az ingzsebedbe tehetnél, hogy legalább a szíveden ne érjen lövés, mert azt nem szeretnéd látni, hogy mint a klóros víz a mammut2-s szökőkútból, kis folyadékhurkákban spricceljen a vér belőle. Felöltöztél-e szépen, csillognak-e a kis jelvényeid a mellkasodon, a sok szánalmas műved, a tanulmányi eredményeid, a kis magyar lúzersztori összes medálja, amit felhalmoztál, kívánkozik-e a kezedbe szépen a puskatus, ropog-e a kézfejeden a feszes bőrkesztyű, tudsz-e az ellenfél szemébe nézni, és vajon a borosta remegése a fel-le liftező ádámcsutkádon nem árul-e el téged pont a kritikus pillanatban.

Szeretnél megnyílni mint a virág, szeretnél összeszorulni, mint egy ököl. Kicsit zavar persze ez a determináltság, ez az akár-hova-lépsz-tök-mindegy-lesz-mert-úgyis-talpon-lőnek-haha szituáció. A titkaidat azért elzárod, biztos ami biztos. Ha majd csákánnyal kifejtenek a tömegsírok meszéből, az ingzsebedben lévő acéllemez mögül úgyis előkerülnek életed legféltettebb papírfecniei. Azokat utána lehet sokáig olvasni, de te legalább hamarabb kussolsz be a vesztett csatában, minthogy merted volna őket világgá kiabálni. Ennyi emberi gyengeséget megengedhetsz magadnak, ennyi kis süteményes csábítást, a kisfiúnak ennyi gyávaságot legbelül megbocsáthatsz.

Frau Lehrerin ich melde die Klasse ist zum Unterricht bereit. Heute ist Mittwoch, der siebzehnte Februar, zweitausendzehn. Und ich habe meine Hausaufgabe vergessen. Bitte mir entschuldigen, Frau Lehrerin, bitte mir nur ein mal vergeben...

2010-02-17T21:29:00.009+01:00

A hülyegyerek jelentkezik most a február közepéből. A hülyegyereket bármire meg lehet kérni, bármire rá lehet venni, bármibe bele lehet erőszakolni. A hülyegyerek soha nem akadékoskodik. A hülyegyerek néz a kis karikás szemeivel és az összenőtt szemöldökével a semmibe, a maga sajátosan fókuszálatlan tekintetével. Túl nagy a pupillája, az a baj. Azért nem lát messzire. Azért nem lát közelre sem. Egyedül a csodálatos, telt ajkaiban hisz, de azok mostanában kicserepesednek. Rájött egyébként az okára: az a kurva borotvahab. Tuti van benne timsó, mert nem meglágyítja a bőrt, hanem dehidratálja, ettől az összehúzódik. Lehet a zsilett mach 3 szírízzel borotválkozni, de csak óvatosan, mert ha nem vigyázol a saját fürdőszobádban, odajön a tájgör vudz vagy a féderer és képesek lesznek egy jól irányított golflabdával vagy egy teniszlabdával kibaszni a kezedből a borotvádat. Azt a borotvát, amit két hónappal korábban egy zsír ugyanolyan zsilett reklámban még a saját előre borotvált tükörsima arcbőrükön korcsolyáztattak nagy vigyorogva, miközben a mögöttük álló barátnőik a kulcscsontjuk közötti intim résben matattak kéjesen az ujjaikkal. A hülyegyerek képes hajnali 4-kor is megborotválkozni, mert tudja, ha indulás előtt teszi, az nagyjából olyan hatást eredményez látványban és irritációban, mintha a saját arcát metélné körül. A véres konklúzió eddig mindig az volt: aludni kell rá egyet.

De a hülyegyerek nem a borotválkozásról akart beszélni. No puede decir ningún interesente sobre el tema de afeitarse. Arról akart beszélni, hogyha elhagyják, hogyha a lelkét roskadozva viszi, csendesen és váratlanul átöleli őt a.

A hülyegyerek erre keresi a választ. A hülyegyerek keresi-kutatja, repül gallyról gallyra, de leszarja őt magasról a Varjú Varga Pál. A hülyegyerek válságban van, mégha indie projektjének 6. számát már csak az öccse hiányzó basszusgitárja akadályozza az elkészülésben. A férfi klimax nem kifejezés. Ha a férfiaknak még ciklusaik is lennének, a hülyegyerek esetében óránként kezdődne egy új. A hülyegyerek kezébe vesz valahonnan egy tampont, de nem tud gyönyörködni a tekergő bordázatban, mert a spirál sehogysem követi a Fibonacci-ív alakját, nem úgy, mint a Nautilus belauensis csigaháza.

A hülyegyerek meg is van fázva, lehet, hogy begyulladt a tobozmirigye is, és amiatt hallucinál folyamatosan. A szobája minden négyzetcentiméterébe beleivódott a szétfröcsögtetett eukaliptusz olaj, kezd már meghülyülni tőle. Pedig szereti az eukaliptusz illatát, mint egy kis koala, majszolgatna valami eukaliptusz ízűt egésznap. Sőt, ha olyanja van, egy kiskanál Dr. Theiss-féle lándzsás-útifüves szirupért bármire képes volna.

Most viszont a hülyegyerek feláll és jelent a tanárnéninek. Hiányzik-e valaki. Nein, es fählt niemand. A hülyegyerek is itt van. Ő az, akire mindig lehet számítani.

Férfi klimax

2010-02-13T23:46:00.007+01:00

Egész nap Imogen Heap és Dolores O’Riordan.

Végigsétáltam Phenjan főutcáján a googlemaps-el. Ott naplemente van és béke és sok propagandafreskó az utcákon.

Mint kiderült, vagyok annyira fáradt, hogy már csak Heidegerre van hangulatom, viszont lehet, a Félkegyelműt is kézbe veszem újra – immár harmadszorra. Egyébként Eco-t akartam, de odáig jutottam, hogy a magyar fordításon csöndben elsírtam magam. Hiába, meg kell tanulni olaszul is.

Mostanra pedig már a sajtos kukoricám is kipattogott. Remélem, ha lemegyek a mikróhoz, nem azok az elszenesedett bogyók fognak ismét rámköszönni, amikből egy egész tálra valót sikerült 800 watton szűk öt perc alatt legyártanom tegnap. Ha már felhoztam a friss kukoricát, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy a blue-ray rippes Valentines’s Day-be belefeledkezzek. Kieslowski-t akartam helyette – de a férfi klimax előszele az én arcomat is meglegyintette. Kiszámíthatatlanok a hangulatváltozásaim és gyakran érzem úgy, hogy sírnom kell. Így nem a Julie Delpy-t fogom nézni, hanem a Jessica Biel-t. Jogom van nekem is vállalni azt, ha néha összetörök, ha kis konvex szilánkokra hullok szét, és ugyanígy jogom van az önsajnálat delejében az apró darabokkal kirakóznom.

Boldogok a (Milyen II.)

2010-02-12T20:56:00.001+01:00

Boldogok az együgyűek, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok azok is, akik nem tudják, milyen bűnösök, mert övék a lelki béke vegetációja. Boldogok, akiknek a világba belekiáltva eszükbe sem jut válaszra várni, még ha a visszhangnak sok végtelen kürtőt is kell előbb bejárnia. Boldogok a lassú agyúak, mert övék a gránittörő türelem ereje.

Boldogok a mayocsikszes topban feszítő lányok, akik a barátjuk számlájára írt mammutos mekdonáldz-vacsoráktól kezdenek hurkásodni, akik az ájfónjukat lehelgetik, akik kishíján a 230 voltról működő braunjukat is beviszik a zuhany alá borotválkozni, akik egymás közt tamponnal csereberélnek, akik a feromon szót a dezodor reklámokból ismerik, akik, ha egyedül vannak, nagyon félnek, akik, ha szombat este az albiszobában magukra maradnak, őrjöngve és tüzelve rohannak végig a városon farmerben, bugyi nélkül, bőr alatti kötőszövetig epiláltan.

Boldogok a tisztaszívű bandavezérek, a borgőzös lehelettel hódító srácok, a combközépig eresztett farmerosok, a műacél nyakláncukba gubancolódott hajúak, a gyengéden ápolgatott borosta hívei, a kockahas-fétis imádók, a köldököt az ágyékkal összekötő szexi szőrcsík angolos precizitású kertészei, a vicceket megaztmondók, a társasági sztorikat diktálók, az igéző pillantások blőd bajnokai.

Boldogok a buta nevetésre fakadók, mert nekik megmondják, mikor nevessenek és mikor sírjanak. Boldogok Isten végtelen mezejének kis tücskei, a gének sikeres továbbörökítői, a jövő nemzedéke. Boldogok az együgyűek, mert övék a párzás nemes egyszerűsége. Övék a jótékony érzéketlenség: a hasogató hangok ellen a fülzsír tompa csattanása, a káprázat ellen a fókuszálatlan tekintetre rakódó hályog, a frissen vágott pázsit és az üde bőr illata ellen a feromontól eldugult orr, az igéző formák és a puha textúrák érintése helyett a farmeron-át-nemiszerv-markolás, a zamatos fűszerek és puha fülcimpák ízlelgetése helyett a nikotinos-rágó-nyammogás.

Milyen

2010-02-10T21:32:00.005+01:00

Milyen jó lenne viccesen felkelni naponta, kipattanni az ágyból mint a győrijóreggeltesek a tévében, hogy a tüdőmbe aloe vera gőze simuljon, az izmaim pedig magnéziumtól duzzadjanak. Milyen jó lenne, ha olyan lenne az arcom, mint a robertpettinzoné, megfelelő mértékben elnagyolt és a megfelelő mértékben cuki-szenvedős, hogy ilyenformán még a tükörbe is bele merjek nézni. Milyen jó lenne, ha reggel nyolcra besétálva a kampuszra nem délután hatkor jönnék ki onnan kétszer is egy héten. Milyen jó lenne, hogy ha összeadnám a 12 anglisztikás professzorom intelligenciahányadosát, nem csak két okos emberre való jönne ki, melyből az egyik a nádasdy egymaga. Milyen jó lenne, ha nem kellene napi szinten megküzdenem az olyan nyilvánvaló kómával, amikor úgy érzed, kis pikkelyes kontaktlencsékben válik le a szemedről a szaruhártya és hínár nő a szádban. Milyen jó lenne, hogy amikor uzsonnaként benevezel egy kétszázforintos piddzástáskára a prímapékben, az nem járna hasonló eredménnyel, mintha két guttalaxot préseltek volna a leveles tészta közé. Milyen jó lenne, ha megúsznám, hogy ismét heti két külön iskolás blogban kelljen eljátszanom a bloggerbuzit.

Milyen jó lenne nem szemtanúja lenni annak, amint a vasárnapi misén a hátsó padok mögé szoruló apuka áldozatbemutatáskor motyogva letérdel a vörös márványlapokra behordott 1 centi vastag februári latyakba, diszkréten magával rántva a fehér pamutharisányban ácsorgó 5 éves kislányát, hogy amikor az pityeregni kezd a hideg dzsuvában az átázott harisnyájával, a fater kirángatja a templom elé lecseszni. Milyen jó lenne nem hallani képmutatókat a szüzességről prédikálni. Milyen jó lenne, ha mindenki hinne a szerelemben, de a nyilvánvaló fizikai csodában nem. Milyen jó lenne, ha a mű valentinnapi romantika helyett csak simán karácsony lenne még most is, illatozó ánizscsillagokkal, mandulás szaloncukrokkal. Milyen jó lenne szerénynek és ápoltnak lennem, hogy az érzékenylelkű lányok feszt belémszeressenek.

Milyen jó lenne, ha lenne egy igazi gibzonom, mert azon tudnék igazi ganzenrózizt játszani. Milyen jó lenne, ha tudnék igazi punk-pop számot írni két akkordra, amit aztán egy fiús frizurájú anorexiás kis picsa minden gond nélkül el tudna sikítozni a színpadon. Milyen jó lenne, ha így tudnék koncerttermeket megtölteni valamikor. Milyen jó lenne most Nabokovon kívül mást is tudni olvasni angolul, ha más szöveghez is lenne ezen a nyelven gyomrom. Milyen jó lenne, ha még idén ki bírna adni a Tool egy albumot.

Milyen jó lenne többet izgulni és kevesebbet félni. Milyen jó lenne úgy elindulnom minden nap a városba, hogy utána soha nem kell többé visszanéznem. Milyen jó lenne, ha a hétköznapjaim nem úgy láncolódnának össze, mint az interspáros bevásárlókocsik, egy végtelenített, koordinálhatatlan menetben, hogy amikor a végén a legutolsó kocsit is hozzácsattintják a sorhoz, az kiköp a tenyeredbe egy szaros húszast.

Megelőlegezett nekrológ P.-nek

2010-02-08T02:43:00.008+01:00

P. barátom egyetlen maradandó beszólása eddigi huszonöt életéve alatt egy bágyadt novemberi hajnalon hangzott el, amikor a blahalujza téri mekdonáldzban ünnepeltük egyetlen volt szerelme születésnapját. Úgy éreztük akkor, hogy onnan, onnan a ropogós mekburin túl már nincs is tovább. P. barátom ekkor gyakorlatilag a számból vette ki a szót: ha meghalok, egyet ne mondjanak majd rólam, csak azt ne mondják, hogy „jó ember“ voltam. Búsan hajtotta le ismét a fejét és tovább tunkolt a kecsapban. És akkor beláttam én is, mennyire gáz már, ha a végső konklúzió nem más, minthogy egy ártalmatlan, szeretetre méltó, bénán igyekvő kis csíra voltál. Én is lehajtottam búsan a fejem, néztem, ahogy jobbkéz felől nehéz villamosok állnak meg csikorogva a végállomásukban, hogy a belváros hétköznapi tragédiája játszik újabb reprízt az újrahasznosított statisztáival, a mintacsöveseivel, a bme épülete felé igyekvő egzaltált kockafejűekkel, a nemlétező idomaikat könyörögve árusító lányokkal. Tunkoltam én is tovább a kecsapban.

Láttam P.-n, hogy nem akar meghalni, hogy soká akar élni, sok illatot szagolni, sok zamatos mellbimbóba beleharapni, sok tökéletes geometriájú tükörtojás-sárgájába villát döfni perverz élvezettel, sok friss levegőt tüdőzni, sok stella artois-t inni 1 maas-os korsókból, hogy szeretne még életében legalább egyszer a doveri sziklákon sétálni. Belenéztem P. szemébe akkor, egy igen sekély pillantásba, és azt láttam, hogy a bánatos lóarcon mégis kiütközik valami kisfiús báj. Tudom, hogy P. nem akar meghalni, tudom azt is, P. marad annyira introvertált egész életében, hogy nem lesz alkalma a kedvenc pornósztárjait, Lea De Mae-t vagy Maya Goldot meghódítani (főleg, mert Lea De Mae-t elvitte az agyrák 6 éve), és azt is tudom róla, hogy az egy egész éven át gyűjtögetett cseh FHM évfolyamon az összeguberált Nyugat-reprintjeivel együtt már régen túl adott egy kőbányai antikváriumban. Terveztem, hogy potom összegért megveszem az összes magazint, amitől ott szabadult meg, de az FHM-eket szétkapkodták, a hamis Nyugat-számok meg engem sem érdekeltek végül. P. barátom azóta hepciás egyetemista, nálánál 3 évvel fiatalabb, fél-gimis lányokkal jár és a nehéz hajnal gyakran találja őt is a deákferenctéren. P. az egyik novemberi hajnalon mégis öntudatra ébredt, mégis ki merte jelenteni, hogyha a pitiáner módon link ifjúkora utána mégis tisztességes polgárrá képes vedleni, csak pont ezt ne jegyezzék meg róla. P. elég régóta jár egyetemre, az indexkönyvéből lassan kifogynak az üres lapok, maga a kis bőrfüzet állapota hasonló a második világháborús tömegsírokból előkerült faszénnel firkált utolsó naplókéhoz. P. az egyetlen olyan fiú barátom, aki előtt még egy öltözőben is le mernék vetkőzni és nem elfordulni. Sokat köszönhetek P.-nek, már régen találkoztunk, egyelőre csak abban reménykedhetek, mégsem én fogok majd az ő sírjánál állni egyszer, hogy csak azért is belenyögjem a sírkövek méretre faragott csendjébe, „P., te jó ember voltál.“

Monastery of La Rabida

2010-02-07T04:27:00.001+01:00

Lépdelni végig a padsorok között, a hideget árasztó fehérre meszelt falak között, az elfeledett hamvak megkötötte kőfalak között, ilyenkor bágyadt kórus énekel, az oltár elé a szél hordja be a pernyés homokot, a napfény beleveszik a padok csipkézett árnyékaiba, és maga a délután pereg szét most, mint egy hitelét vesztett liturgia mondatai, és megkésett vágyakozás sava harap az oratóriumi csendbe, nem most kell elvágyódni, nem most kell beleőrülni, most téríteni kell, megkergült pedagógiával, most kell elkapni a recitált kétségbeesést, rorate coeli desuper, et nubes pluant justum, most kell belemarkolni ezerrel a rutinba, amikor, mint egy bicikli bomlott küllői, minden szétperegne végleg, et ipse redimet Israel, in secula, in secula, in secula seculorum, kár lenne visszaesni most az édenkertbe, kár lenne az elfeledett ópiumokat felkutatni hiába, jobb kitartani most a méltóságunkban, jobb szépen végig lépdelni a vörös szőnyegen, menyasszonyi méltóságban, vőlegényi erekcióban, tabernákulumba falazott áldozati húsként, ilyenkor nem fordul vissza senki, ilyenkor nem rohan vissza senki a parti homokba, Dies irae, dies illa, solvet saeclum in favilla, dúdolni inkább valami régi slágert, valami megragadó, parazita slágert, és törődni bele menyasszonyi mivoltunkba, vőlegényi mivoltunkba, a torz latin barokkba, a menyasszonyi véres hófátyol-darába, a papírcsörgéses templomkórusba, a lebernyeg-laza reménytelenségbe, a hitvesi egészség vitorlavászon-csattogásába, az oltárra küldött fiatal őzek lapocka-feszességébe, ez az a küzdelem, ami nem kibírható, a fiatal agancsok kopogós dióverése, az őszi párlatok kikristályosodott cukra, az érdekházasságok szelíd misztériuma, a szerelmesek ELZETT-lakat kattanása, a köldökök csésze-mélysége, a hónaljak dús fövenye és az áldozati adományok tömjénfüstje, kevés ilyen megragadható pillanatunk lesz még az életben, és adagolva van sajna a megaláztatás is, adagolva faragott tubusokba a torkokra forrt önmegadás, kevés az alkalom a hiteles szenvedésre, kevés alkalom a hiteles megaláztatásra, kevés alkalom a hitvesi levadászottságra, kevés az esély a valódi letérdelésre, kevés lehetőség a szűzhártyapecsenyére, az igazi flamenkógitár-etűdre, a mexikói Milagrosokra, a Palomasokra és a rózsafüzérről elnevezett Rosariókra, kevés esély a kreol keblek anyás párájára, kevés a fordított égövek csendjére, hanem most térdeljen le az ifjú pár végre, térdeljen le a kis kolostorban, a kis, kopott szőnyegre, fogadja meg kis esküjét, hallgassa meg a kis kórus kis dalát, és merüljön el a kis furulya szó nagy robajában, merüljön el abban, ami nagy és beláthatatlan, merüljön el az eszelős hitben, a beláthatatlan, tejmirigy-serkenő rajongásban, in nomine Patris, qui sicut erat in principio, et exaudimus vocem tuam Domine, exaudimus, et de profundis semper ad te Domine clamavit, semper et in eternam.

Epheszoszi torzó

2010-02-05T21:20:00.020+01:00

Antalyában túl szélesek a sugárutak és túl kicsik a rohangáló emberek. Indulás előtt még az éjszakai utcákon kereng mindenki, és mint kiderül, csaknem egy órába kerül megkerülni egy átlagos hoteltömböt. A járdák szélesek, az utak szélesek, a szállodák nagyok, a lakóparkok is nagyok. Az utcakövek tömbösek, az éttermek üresek, a pálmafák bólogatnak. Az antalyai politechnik elhagyatott, a strandon ott bóklásznak a napallergiás rendfenntartók.

Az óváros közepén meredő mecset csendjében hangosan serken a szőnyeg, ahogy az ember megadóan térdre rogy. Ez már az óvárosi bazár, mindenki itt van, mindenki itt kereskedik a hamis szőnyegeivel és giccses vízipipáival. Mindenki jön-megy, az ideje nagy részében mindenki almateát iszik kis üvegcsékből, az árusok pedig a köldökszöszeikkel babrálnak.

De nem az óvárosban vagy és nem a gigantikus szállodanegyedben, hanem a homokos tengerparton. Itt mondjuk mégis több a kő és darabosabb is a homok, mint az Athos lábánál, vagy Sibenik szájában. Beúszol húsz méterre és húsz méter lesz alattad a mélység. Próbálnál lejutni a tengerfenékre, de két méter vízoszloppal a fejeden már berobban a dobhártyád, a víz pedig vihogó pezsgéssel felvet a felszínre. Toricelli, igen a higanyos faszi, de délkelet török régiókban csak Hérakleitosz meg valahol arrébb az eleaiak. Lebegsz ringva, mint egy korallok alól kiszabadult és a felszínre felkúszott epheszoszi torzó. Ahogy a matt, vulkanikus sziklaoldal tőled alig fél kilométerre a kristálytiszta kilátásban belefullad a tengerbe, az nagyon szép. Pedig te nem is szoktad értékelni a természet szépségeit. Inkább elfogadod, hogy van ilyen, mert ha nem lenne és nem tudnád értékelni, ember se nagyon lennél.

Olyan mereven, mozdulatlanul lebegsz továbbra is, hogy a válladra sirály száll, és beletép a bőrödbe fogódzkodás közben. Még Erdélyben tépte így fel a kezedet egy félbéna, félméteres bagoly. Te majdnem elsírod magad, annyira fáj a sebed, és most már úszol kifelé. Alattad alig csökken a mélység. A nap közben lement, mert te pont az alkonyt akartad bevárni a vízben, de így már, így a hirtelen megragadó sötétségben nem vicces. Hirtelen kihűl a víz és neked az izmaid meszesedni kezdenek. Alig három perc elteltével visszavedlesz azzá, ami vagy, nehéz kőfaragvánnyá, ideje lenne süllyedned is. Mégis kijutsz a partra, a homok jéghideg, pedig te bele akartad magad oda fúrni, mint valami súlyos paplanba. Most mégis homoktól csikorgó papuccsal evickélsz a szállodádba. Amikor még a politechnik kampuszán egy kiejthetetlen nevű török csodalány megvetően kikapta a kezedből az esszédet tartalmazó floppit, hogy tájmzup!, te már tudtad, hogy itt te nem fogsz olimpiát nyerni. Pedig először vagy Ázsiában is, mert ez már a Dardanellákon és a Boszporuszon túl egy másik kontinens.

Később az antik római vízvezetékek nem hatnak meg, de a meredek görög színházak igen. A legfelső ülősorban szőnyegnyi használt óvszert találsz, és hűvösen konstatálod, hogy itt is ugyanúgy, ugyanannyi, és ugyanolyan rózsaszín ízesítetteset használnak, mint a celldömölki focipálya kétsoros betonlelátója mögött. A kultúrák ezen a ponton össze is érnek. Elképzeled, hogy talán itt mutatkozott be Epikurosz, ahogy az Oreszteiát parodizálta valamelyik művében. Parmenidész itt lébecolt, Thalész itt mondta ki, hogy a világ alapja a víz, és ugrott egy seggest a kristálytiszta öbölbe.

Ismét a szállodanegyedben vagy, nincs kulcsod a szobádhoz, tűzlépcsőn ki, a konyha tetején végig, két emeletnyi élethalálharc a teraszok korlátaiba kapaszkodva és a szellőztetésre nyitva hagyott erkélyajtón át végre sikerül bejutnod a négycsillagos Grida Hotelbe. A kiejthetetlen nevű csodalányra gondolsz és arra, hogy Atatürk hiába vezette be már száz éve a latin betűt török barátaink számra, ha egyszer a csaj nevén az új íráskép sem tud javítani.

Ekkor van az, hogy kisétálsz a tengerparti kis parfümözött kertbe. Legszívesebben belevetnéd magad a rengeteg súlyos virág közé, a húsos levelek közé, az édeskés padlizsánok közé, a mentafüvek közé, a kis díszkávébokrok közé, de visszariadsz a sok kábító salátától, a mákgubók terhes fejétől. Maradsz józan és kisétálsz ismét a partra. A méteres, csattogós hullámok a tökéletes szélcsendben hátborzongatók most, mégis térdig gázolsz a vízbe, csak közben nem veszed észre, ahogy a gargalizáló, karistoló víz elkapja a bokádat. Egyetlen másodperc alatt ránt be a sodrás, be két méterre a tengerbe, ahol már kétméteres a víz. A következő pillanatban kiköp az ár a partra, szerencsére fürdőnaci van rajtad meg egy póló, amit így le tudsz venni. Ezt nem vártad volna, ennek most nagyon nem örülsz. Nem is tudod, hogy közben mekkora szerencséd volt mégis, amiért nem láttad a lábad után kapó hellén szobrok markait a vízben, és hogy nem lettél te is egy közülük, meszesedve tiszta márvánnyá és ülepedve végtelenségig a tengerfenékre.

Próbálod feledni az éjszaka rémeit, betérsz a már korábban kiszemelt közeli KFC-be, ahol a pitába csomagolt csirke helyett sima kebabot adnak hamisított Twisterként. Ennek sem örülsz, elkezdesz angolul anyázni, de mivel az nem használ, németül folytatod tovább, aminek rögtön nagyobb lesz a visszhangja a hátul csirkegőzben párzó fiatal török menyecske és annak kanja között. Negyedórás magyarázkodás után duzzogva jössz el, hónod alatt az ár hármonegyedéért kialkudott KFC-s vödörrel, hogy így majd belefojtod négy liter űrtartalmú csirkébe a bánatodat. Elillant hát a genius loci, és mintegy vigasztalásként előveszed a pénztárcádból a mottónak odatűzött B-akárhanyas Hérakleitosz-töredékedet, azt mazsolázgatod. Persze Hérakleitosz a harmadik évezred elején sem mond neked szinte semmit, legalábbis nem úgy, ahogy akarnád, vagy történetesen nem is hozzád beszél.

És ekkor van az, hogy amint a KFC-s vödröd fölött pityeregsz halkan, pont elmegy előtted a kiejthetetlen nevű török csoda. Basszus. És felismer. Ahogy belehunyorogsz az égbe, azt látod, hogy annyi-annyi csillag van az opálos tenger fölött, nem hiába csillagászkodott itt mindenki az ókori görög gyarmatokon, meg jósolt napfogyatkozásokat órapontosan harminc évre előre, tele volt csillaggal az egész univerzum körülötted. Itt adná is magát a rossz költői kép, hogy a kiejthetetlen nevű lány szeme is ott csillogott az összes között, amint épp föléd hajolt kérlelhetetlenül, de az ízléstelenség elkerülése végett inkább bevallod az igazságot, azt, hogy elsőnek amúgy is a szemmagasságban táncoló csípőjére esett a pillantásod, amin a csodálatosan faragott keze is pihent, és hogy elkezdett benned csúnyán tudatosulni a felismerés is, mert beláttad, hogy nem a két szép szemedért torpant meg előtted a lány, hanem amiatt, ahogy az út széli félhomályban egy KFC-s vödör fölött gubbasztó fiún majdnem átesett.

Bocsánatot kért és mosolygott, és mindenféle kedves szavakat motyogott törökül, és annyira szép volt akkor az a nyelv, ürmüdüngülü meg csupa ilyen szó, tele libabőröző, szerelmesen gügyögő ü-kkel, hasogató r-ekkel és nyalakodó l betűkkel. Te kihúztad magad akkor, mint a kis magyar levente, a serdülő bornemisszagergő. Szemébe néztél az ördöngös, idegen teremtésnek és kimerítetted az egyetlen török szót, amit még az Age of Empires II-ből ismertél, amikor a törökökkel játszottál a Random Map game-ben és amit a török villager mondott, amikor rákattintottál hogy elküldjed fát vágni meg aranyat szedni, és amely szót sikerült már a Turkish Airlines sztyuárdeszével verifikálnod magad számára, azt mondtad akkor a török csodalánynak vitézi magabiztossággal, hogy tamam.

A csaj mosolyogva tovább sétált, hogy akkor minden rendben van, és te is vigyorogtál fülig érő szájjal, jaj, minden rendben volt, minden olyan kurva rendben volt. A fejedre húztad a félig kievett káefcés vödröt, a szemüvegedet belepte a csirkeszárnyakból áradó konyhameleg párája, és őrjöngve nekirohantál a hullámzó obszidián víznek. Néhány álmatlan nyugdíjas a parfümös kert padjain ülve talán hallhatta is, ahogy valaki félmeztelenül rohanva egy csirkés vödör alól azt sikoltozza, tamamtamamtamamtamam, és egy jó öt percre beleveti magát a tengerbe.

Levél Mariska Hargitayhoz

2010-02-05T02:45:00.003+01:00

Kedves Mariska!

Vagy szólítsalak simán Mary-nek? Nincs kedvem most poénkodni a neveddel, mert tudom, gyakorlatilag fingod sincs arról, hogy mi az a Hargita, hogy miért végződik ipszilonnal a neved és hogy miért is lenne olyan gáz, ha te Magyarországon Mariskaként mutatkoznál be. Akárhol. Vagy akármikor. Egy szívdöglesztő nő vagy, még azt is bevallhatom, hogy csak az új frizurádért végignéztem a Law & Order legújabb, félkész 11. évadát. Végignéztem belőle több más évadot is, holott mindegyik dögunalmas volt, a legtöbb epizód pedig sok esetben hiteltelen. Ettől függetlenül a régi, fiúsra vágott hajaddal felnyársaltál engem is, valahányszor egy kihallgatós jelenetben csutkáig aláztál egy szerencsétlen szexuális bűnelkövetőt. Pedig nem vagy annyira szép, engem nem veszel le a lábamról, még csak utána sem néztem annak, hogy miért vagy te Mariska, és hogy miért kell téged a Kisfalvi Krisztinának szinkronizálnia a Különleges Ügyosztály magyarországi vetítésein. Téged a sorozatban valamikor megerőszakoltak. Szerintem nem is nagyon vagy más szerepre hitelesen alkalmazható, mint a megerőszakolt női fejvadászéra.

Mariska, én mégis úgy érzem, egymásnak lettünk teremtve. Illetve. Rosszul fogalmazok. Olivia Benson, a te Különleges Ügyosztályos alteregód van nekem teremtve. Nekem szükségem van a te megvető, sziklakemény és sziklaszéles állkapcsodra. Azon diót lehetne törni. Szükségem van a te irgalomnélküli járomcsontodra, mert az ilyen üllőn törik ketté a rosszul viselkedő fiatal fiúk karját – Ius Talionis. Olivia, te, mint az ítélkező vénusz apoteózisa, segíts énrajtam! Csupán arra kérlek, csapj a kezemre, ha oda nyúlnék, ahova nem volna szabad nyúlnom. Csapj akkor is a kezemre, vagy törd szilánkokra a saját állkapcsodon, ha illetlenséget művelnék. Fegyelmezz meg engem akkor is, ha önmagamat véglegesen feladó önvallomásba bocsátkoznék. Ilyenformán ítélj el engem ezért a levélért is, amit nem szabadna megírnom, és ami miatt, mint egy kérlelhetetlen méhkirálynő, engem is kiátkozol a saját hatáskörödből. Megtagadom most a félő pillantásomat, és hirtelen rántom vissza kérlelő kezemet, mint a kisfiú, akit azon kapnak rajta, hogy a nővére titkos vibrátorát veszi félve a kezébe.

Mariska Hargitay! Kérlek, tarts ítéletre méltónak!

Megaláztatással vegyes tisztelettel,

Kismar Cona

Rövid beszámoló egy emlékezetes délutánról

2010-02-03T22:33:00.007+01:00

Sikerült végre szerválnom egy Shure sm57-es mikrofont, így gyakorlatilag egész nap ezzel karaokiztam, és azt énekeltem rekedten és németül, hogy én a kedvesemnek a kertből még egy articsókát loptam, denn hab’ ich für meiner Gelieeeeebte / noch eine Artischockkkkke gestoooohlen... lalalaaaa.

A helyzet tragikuma abból fakadt egyébként, hogy ezt a dalt teljesen improvizatíve sikerült költenem, miközben egy 700e forintos gitárral a nyakamban a DT Count of Tuscany-jének Gsus4, Csus4, A#, F, Ab5 akkordjait játszottam – galoppozva. Képzelhetjük, hogyan sikerült zsenge vokálommal erre az alapra ráénekelnem.

2010 februárjának egyik emlékezetes délutánja marad hát ez a mai.

Enumeráció

2010-01-31T21:30:00.003+01:00

Lassú víz partot mos, az engedelmesen zárt szájak belsejében kiütközik a nyirkos moha. Körben ülnek most a hétköznapok démonai és nem szólalnak meg. Ez bennük a pláne egyébként, hogy folyamatosan kussolnak.

Egy nagy koncentrikus körben ül a rutin démona, homlokára az van írva ügyetlen kalligráfiával, hogy „funkcióöröm“, mellette a reggeli görcstől való rosszullétek és hasmenések démona ül, kezében üres csajkát szorongat, benne két kapszulát öblöget, vágyakozva tekint áramvonalas alakjukra, mellette a napi kis megalkuvások koboldja vihog és folyamatosan előre állítgatja a karóráját, megpróbálja a hínáros időt felgombolyítani, tőle jobbra a beszólások arrogáns, kispéniszű szatírja hever, a körmeit reszeli beleszarósan és rossz konyakkal ápolja a szájüregét, őt a fülsértő zuhany-áriák, körömrágások, tollcsettintgetések, evés-közben-fogzománchoz-villát-odaverések és eszelős csámcsogások torz puttója követi, most is eszik, a villáját a fogához veri és finom dentin hullik a szájából csikorgó büszkeséggel, mint valami porcelánhó, mellette ott a kötelességérzet görcsöskezű, bőr fétis-szerkóba bújt kövéredő démonja, körülötte lobogó papírú naptárkönyvek, bennük ceruzahegytörésig vésett napirendi pontok, és épp a mellette rimánkodó kis kolduslányt próbálja magáról lerázni, aki az elfojtott apró megaláztatások felbugyogó savát keni szét kis köténykéjén, neki van egy párja is, egy kisfiú, aki kis, félvak macskakölyköket fojtogat két marokkal, facsarodott gyönyörrel és akinek a neve önsajnálat, és ott ül a felsőbbrendűség kikezdhetetlen, néma, komolykodó bronzbuddhája is, a párkapcsolatok, családok, klikkek, klánok és nemzetek hétköznapjait meghatározó céltudatos vitéz, akihez a legkönnyebben talán csak imádkozva lehet szólni, és aki kong belül telt, szelíd monofóniában, és rajtuk kívül még sok-sok ártatlan arcú démon is ott van, mindenféle szerelésben, ott van az a démon, aki a péntek éjszakai bulikba úgy veti bele magát reszketve, párzásra készen és rimánkodva, hogy ne legyen holnap, mint egy ártatlan, csatakos tengerimalac, ott ül a körben a rossz menzák, a hétköznapi kudarcok, a hétfőreggelek, a hajnali ónos esők, a sivár külváros démonai, a békávé járataira felcihelődő, magukban motyogó eszelős nyugdíjasok és nincstelenek védőszentjei, az orvul eléd rakott zéhápapírok fuldokolva nevető nénikéi, a szakító esemeseket gyártó szájber-denevérek, a lefekvés előtti ideges családi veszekedések szadista moderátorai, az egymást-megalázás sebszaggató gyóntatópapjai, az öntudatlanságba iramodás lapogató kezű pszichopatái és a kilátástalanság perverz optikusai.

Ülnek körben és nevetnek valami rossz viccen.

Ennek most nem adnék címet

2010-01-31T01:19:00.001+01:00

Amikor izgulok, egyrészt jéghideggé hűlnek az ujjaim és szinte teljesen elgémberedik a kezem, másrészt véresre rágom a számat belülről, és ilyenkor általában egy komplett felső szaruréteget elfogyasztok a szám nyálkahártyájából (a közben kialakuló kedves kis aftákról nem is beszélve). Kivételes esetben az általam kinyögött mondatok is megfosztatnak mindenfajta szemantikai jellegtől, de annak ellenére, hogy elég sokat habogok ilyenkor, csodával határos módon mégis tudok az esetek többségében értelmesen beszélni. Ezeken kívül elvesztem a ritmusérzékemet, rosszul lépek, rosszkor emelem fel a kezemet, ügyetlenül tartom a szemkontaktus és a valahova-máshova-nézek-és-nem-rád-mert-így-udvarias-a-judeo-keresztény-kultúrkörre-épülő-nyugati-civilizációban-a-harmadik-évezred-kezdetén arányát. Hogy miért mondom el mindezt, holott tudom, hogy tökéletesen átlagos tünetekről van szó, olyan tünetekről, melyek rajtam kívül többé-kevésbé már lassan hét milliárd emberre jellemzők? Csak.

Jaj de sok mindent kéne csinálni, és jaj de kevés dolgomért követelik meg tőlem az elszámolást. És itt az új szemeszter is, te jó ég. Napi több órát kell majd ismét eltöltenem az én kedvenc egyetememen, szótlanul és árván. Nem fogom megérteni sose, hogyha egyszer az óvodában több inger ért engem, mint most a kurzusaimon, miért nem vehetem elő órán mégis a kis játékkockáimat, hogy lefoglaljam magam? Miért nem csinálunk csatateret a trefortkertből, és miért nem hódítjuk meg egy szupi kis ostrom keretében a gólyavárat? Miért megy minden félév végén ez a tettetett izgulás legtöbb derék hallgatótársam részéről, akiknek lételemük a vizsgatemető parti, és miért kell folyamatosan szolidárisan együtt izgulnom mindenkivel a vizsgák előtt, amikor nekem egész januárban idén is csak kétszer ment száz fölé a pulzusom, egyszer egy félórás gitárszóló végére a fáradtságtól, egyszer pedig amikor a Criminal Minds negyedik évadának utolsó epizódjában azt láttam, hogy lelövik a főszereplő Éjdszönt Hacsnert? Bennem van a hiba. Igen, benned van a hiba, sulykolom magamba, te vagy az a jólelkű lúzer, aki nem tudsz együtt pulzálni a nagybetűs Közzel. Aki azt hiszi, hogy egy H-hirajoshi skálára épülő, aréna-töltő alternatív rock-intróval (Fluorescence) képes bárkit is meghatni, az haljon meg.

Most úgyis csak visszamész az egyetemre, visszamész abba a közösségbe, ahol a tanárod a harmadik szemeszter végén is a vesszőhibáidat számolja az esszéidben és a derék hallgatótársaid kijavítják a kiejtésedet és akik helyetted is megjegyzik, hogy hány héttel korábban kellett volna megtartanod egy prezentációt, amiről elfeledkeztél, mert mégiscsak egy kollokviumot vettél fel és nem gyakorlatot, de akik ettől függetlenül basznak neked szólni időben. Visszamész majd, és kis másfélórás blokkokban próbálod elhitetni magaddal, hogy neked erre szükséged van. Kis másfélórás blokkokban, hogy a villany, amit égednek a fejed felett, a fűtés, amit nyomatnak a teremben, ahol ülsz, a tanárok, akiket kiképeznek és alkalmaznak és fizetnek és etetnek, hogy ez a csomó pénz, amibe kerül egy-egy kurzus, amely kurzuson átlag húsz IQ-nál úgysem kell sokkal többet mozgósítanod, hogy végül is ezt a sok pénzt, amellyel eljátsza egy csomó értelmes és egészséges ember az intellektuális bölcsődét, nem volna e sokkal hasznosabb mondjuk valamilyen szeretetszolgálat javára visszaforgatnia a társadalomnak. Amikor jársz egy szaros nyelvi szakra és jársz egy elit médiaszakra, és mindkét esetben azt tapasztalod, hogy ezer tanulóból jó, ha 5 meghatározó értelmiségi kikerül majd a 3. év végén a karrierpiacra, akik majd lelkesen és hozzáértőn csinálják azt, amit csinálnak, és hogy te úgysem kerülsz be ebbe az ötbe, akkor bizony csúnyán elkeseredsz.

Számtalan újévi fogadalmam egyik egyértelműen be nem tartottja az volt egyébként, hogy soha többé nem írok ebbe a blogba. Semmi hasznom nem származik belőle, újat mondani nem tudok, sőt, lefáraszt az egész. Egyáltalán nem elvetendő számomra az ötlet, hogy simán bypass-ra helyezzem életem mostani szakaszát és vele együtt ezt a felesleges, log-jellegű dokumentációt is.

De igazából ott tartottam, hogy izgulok. Kis lelkem nehéz és néma, mint a halott madárfiókák a kinti negyvencentis hóba fagyva. Az apró legó kvájgondzsin a zöld fénykardjával a baloldali Altec Lansing hangfalamon trónol már lassan féléve és projektálja belém az erőt. Lehet, hogy a jobb oldali hangszóróra oda kellett volna állítanom az obivankenobit, mert ez most teljesen bedöglött, és lehet, hogy a másikat is csak a kvájgon tartja életben. Kénytelen vagyok fél füllel zenét hallgatni, ami kurvára idegesít, úgyhogy nem is hallgatok már két napja semmilyen zenét, és ez még kurvábbra idegesít. Nehéz tehát a lelkem a nemistudommitől. A január antiszoccá teszi az embert, antiszoccá tesz téged is, kár is tagadnod. Szeretnék nekiállni zenés projektem hatodik darabjának, de a kezem béna és a gitárom néma. Szeretnék sokat dzsemmelni, de körülöttem minden zenész ember soká kéreti magát. Ez a bejegyzés legyen hát egy csúnya számadás a januárról, mert te is tudod, hogy ezt nem így kell megfogalmazni, nem ebben a szövegben rejlik az igazság, de közben mégsem így szabadott volna elkezdeni ezt az évet.

Oldschool

2010-01-25T22:36:00.010+01:00

A napjaim most nagyon bután telnek, elsétálnak szépen az orrom előtt, és kicsit hülyén vigyorogva megfordulnak utánam elhaladtukban, kásás a pillantásuk, mintha pont én kuporognék egy kirakatüveg mögött, kúsznak ragadósan mint légy a vajban és kellemetlen megkönnyebbüléssel megadják magukat valami krémes rossznak.

Egész nap Jordan Rudess-t hallgatok, most is inkább a Notes on a Dream-et. Azért szép volt Jordantől, hogy így feldolgozott pár régi DT számot egy szál zongorán, ez kedves tőle, motyogom magamban. Félek, hogy a sok progresszív metálkodás után újból visszatérek a gregorián kórusműveimhez, és félek, hogy egy idő után annyira oldschool leszek már, hogy a kis bakelitlejátszóm fölött kuporogva fogok kikötni. Hogy ott fogom szenesedésig játszani azt a három albumot, amit tényleg csak LP-ről szeretek hallgatni, a Pink Floyd-tól a Dark Side of The Moon-t, a Dire Straits-től az On Every Street-et és Gouldtól a Goldberg Variations-t. Nem lenne jó ennyire megkapaszkodni életem eddig eltelt két évtizedének több évezredes hagyományaiba. Előttem még térből van túl sok, ezt a teret kéne szépen engedelmesen befutni, leszegett fejjel, koncentrálva a salak ütemes morzsolódására a lábam alatt. Egyelőre még csak a táv mérhető, az idő nem, az idő vagy túl gyorsan telik, vagy megáll. Nem szabad oldschoolnak maradni, kevesebb post-rockot kell hallgatni, sűrűbben váltani dezodormárkát, többet használni a dúr skálát, és frekventáltabban venni magad szégyenkezve észre, ha túlságosan elmerültél a látvány vagy a zene szédületében.

A szüleim közben feleséget kezdtek nekem keresni. Szurkoljunk nekik, hogy törekvéseiket a végén mégis koronázza siker.

Rousseau és a szalonna

2010-01-24T16:26:00.004+01:00

Az egyik kedvenc Nádasdy-versem a 2005-ös verseskötetének is a címét adó Soványnak kéne lenni. Biztos védi mindenféle kopirájt, de azért idemásolom.

Könnyű annak, aki csontos, sovány,
az látja a saját érzelmeit,
ahogy futkosnak benne, mint a svájci
kirakatban a modellvonatok.
Vékonyak, gyorsak, jól kivehetők.
A sorompócska mindig lecsapódik,
mikor arra robog a gyűlölet,
nem tompítja a csattanást a zsír.

Tanár úr, mondta az ősöreg,
guru hírében álló pszichológus,
soványnak kéne lenni, testileg,
és főleg lelkileg. Ön túl kövér.
Lássa – érti? –, hogy belül mi folyik.
Menjen haza. Csökkentse a szalonnát.

Amikor Genfben voltam, bebújtam a Rousseau-szobor alá, hogy az Emil ártatlan pedofilja megsimíthassa a buksimat. Ha nem egy 2 méter magas márványtalapzaton állt (ült) volna, elértem volna a térdére invitáló bronzkezét. Helyette a hattyúkat etettem, akik belakták a kicsiny emléksziget partvidékét. Sokat sétálgattunk Genfben, sok drága szivar miatt gyullad be ma is könnyen a torkom minden télen. De inkább leültünk az első éjszaka naplementéjében, ami nem is volt igazi naplemente, csak mintha elszivárgott volna a nemesgáz egy energiatakarékos égőből, és bámultuk a vizet.

Most pedig a Modern Tangó ritmusát követem a klaviatúrán, itt-ott kicsit ellenpontozva, csapkodom a (.)-t és a d.d....d....d.d.d....d.d....d....d.d.d....d.d....d....d.d.d....d.d..d..d.d.d....d.d.d..d.d.d.d.d....d....d.d.d....d.d...d...d.d.d....d...d...d.d.d.d...d.d..d...d.d.d....d.d..d..d.d.d

Hivatás (I.)

2010-01-20T00:47:00.003+01:00

Tengerparton kéne járni, féltenyérnyi kerek kavicsokon, mezitláb, a finn tavaszban, járni bokáig a vízben és figyelni a juharlevél-színűre pácolt halászladikokat. Szükség lenne a fáradt, féloldalas napsütésre is, olyanra, ami a már csak a hatvanadik szélességi övtől északra éri a Földet. Langyos fuvallat és finom hideg víz, tisztára sikált, pislogó kavicsok, ezekre lenne szükség most. Ahogy a tengerbe nyúló földnyelv kanyarodik egyet, a partmenti sziklák között előkerül egy kis tisztás, ahol a Sigur Rós fél felállásban épp unplugged koncertet ad, és én leülhetnék törökülésbe, végighallgatnám a zenét bólogatva, utána megköszönném a zenekarnak az előadást és tovább sétálhatnék. Hirtelen találnék a parton egy szép fehér Taylor akusztikus gitárt, amely a víztől távolabb a puha fövenyen hever. Találnék egy kis horgász széket is, az ingem gallérja alá befújna a langyos szél, egy szép fehér kutyának pedig könnyű ágakat hajigálnék be a tengerbe, hogy beúszva utánuk visszahozza őket. Közben megírom a világ legszebb 3 akkordos dalát: c#m, g#m, F#(7). Annyira szép lenne, hogy nagyjából el is sírnám magam. Hirtelen a tengerpartra szaladna a közeli halászfalu búzavirágtekintetű gyerekserege, kiosonnának az árnyas sziklák közé a skandinávmetálos tinik is, és kilépdelnének méltóságteljesen az érett, huszonéves férfiak és nők, telt mellekkel, telt herezacskókkal és mindenekelőtt telt tekintetekkel, kinéznének a végtelen tengerre és azt mondanák, hogy övék az egész világ, mert a nagy víz révén határosak a világ összes kontintensével és galaxisával, és valóban az övék lenne a világ, a világ kérdezés nélkül alávetné magát formázó kezüknek. Valóban övék lenne az egész földkerekség, és koraérett öntudattal belátnák elrendelt sorsuk szelíd, kívánatos misztériumát. Én a falu népe közé keveredve a gyerekekhez engedném a kutyámat, és a helyi srácokkal dobálnék kis köveket a tengerbe. Mutogatnám a helyi fiatal férfiaknak a Taylor-omat, de azok nem értenék, mi a jó abban, ha egy gitárnak hanglyuk-hangszedője van. A nők nem értenék azt, amit én nekik éneklek, nem értenék a három gyönyörű akkord varázsát, mert fülük a helyi népdalokhoz lenne szokva, és disszonánsnak tartanák az én jóltemperált gitáromat, ingatnák a fejüket, hogy ők magasabbra énekelnék a kisterceket és mélyebbre az utolsó akkord kesernyés szeptimjét. Az öregek túl feszesnek éreznék a ritmusomat, mert ők a helyi ütőhangszerek ráhagyásos, el-elcsúszós ütemein nevelkedtek. Bármilyen értetlenség fakadna idegenségemből, a finn tengerpart ritka tavaszában és örökös panteizmusában a félreértések és bosszúk fekete zsályái kínjukban úgyis egymásba kapaszkodnak, a hegek nem maradnak sokáig hegek, és az alattomosan nyíló sebhasadékok észrevétlenül záródnak össze az egyetemes harmónia finom lemezmozgásaival.

A nap elkezdene közben lassan alászállni, tőlünk jobbra, ahogy az egész falu a tenger felé fordulna és csendben imádkozna. Mindenki némán siratna valamit, mindenki némán hálát adna valamiért, én például megsiratnám a rég elfelejtett, kagyló-melltartós skandináv szerelmeimet, akikre talán emlékeznem sem illene már: az ő tiszteletük érdekében sem. A tenger mellől pedig nincs hazatérés, az ember a parton úgyis otthagy valami fontosat, amiért minden alkalommal, bárhol is van a világon, kénytelen a víz mellé visszatérni.

Az emberek most furcsán dülöngélve indulnak a falu irányába a sziklás domboldalon át, egészen az első mattfehér léckerítésekig és házakig, a hátrahagyott sok-sok fontos súly hiányában valami kényelmetlen megkönnyebbüléssel, mintha hélium töltené ki a tüdejüket, a férfiak újból csúnyán mutálni kezdenek, a nők némán jajgatnak, a gyerekek zsivajából pedig kiveszik a békés, duruzsoló hangszín és a kiáltásaik furcsa sikoly-köteggé változnak. A falu határában kiteregetett több négyzetméteres lepedők ugyanígy élesen, plakátosan csattognak, nem a nedvességtől átitatott, súlyos ágynemű méltóságával, hanem a szakadásközeli kétségbeeséssel. Feltámad közben a szél, és a könnyű emberek egymásba kapaszkodnak, ne vigye el őket csomóstul a vihar.

Én ott maradok azért a tengerparton, a gitárt a vízre helyezem, egy természetellenes irányba folydogáló áramlat felszínére, és figyelem, ahogy a fehér hajócska beúszik a tenger közepére és nem sokkal később partra vetődik vagy Dániában vagy Klaipedában. A kutya utána úszik, mert új gazdát keres majd a kalinyingrádi halászok között, valami száműzött orosz kisfiú társaságában. Megfordulok és látom a lapos dombok tetején kanyargó országút szalagján a Sigur Rós magányos, fehér turné kamionját, ahogy a vihar elől menekül. A horgász székemre rogyok és nem állok fel soha többé onnan. A tengerből reményeimmel ellentétben nem emelkednének ki régi szellemek és nem gyúlna lángra a víz mélyén a sok hínár, nem izzanának fel a tengeri sünök sem. Lehet, hogy ottültömben még egy hivatástudat szlogenje is megfogalmazódna bennem, hogy én a tengerhez járó emberek csomagjainak őrizője vagyok vagy kellene lennem, hogy amíg a csúnyán sípolva fellélegző emberek új gyökereket keresnek, amíg a férfiak serkentett pénisszel, a nők tésztadagasztó, kulcscsontba kapaszkodó, piros marokkal új termőtalajba igyekeznek horgonyozni magukat, belefúrni az életüket a friss barázdákba, hogy azután onnan minden évben a langyos levegőre kómásan kikeljenek, én ezalatt mégis a tengert a bámuljam, álbölcsességgel, túlzott józansággal, mint a megtisztult, görcsös, héliumkönnyű emberek legtürelmesebb tisztelője.

3 város

2010-01-15T16:29:00.006+01:00

Kilkenny

A hétvégi alkoholtilalom kellős közepén a kenyeres zacskóban kicsempészett Kilkenny-s sörösdobozokon kívül sok mindenre emlékezhetnél. Most a városból kivezető út szélén ülsz, a helységtábla tövében, magas, ropogós fűben, kis hétköznapi gondokkal a szíved mélyén. Bámulod magad előtt a domboldalból kimeredő bazaltorgonákat és örülsz, hogy Dublinból közben elszabadulhattál. Az ég nagyon nagy, nem megragadható, és ahogy az alacsonyházas, lapos Kilkenny-ből kihajtanak az emberek az országútra és a műszerfal fölé behajolva felnéznek az égre, tekintetük úgy nyelődik el a távolságban mint puha madárhúsban a sörét. Itt kevés a birka a hegyoldalban, nem úgy mint Devon sövénykerítéses parcelláin. Az írek legalább mentesek attól a jellegzetesen brit juh-komplexustól, melynek hatásaként még a legelterjedtebb mesekönyvekben és gyerekműsorokban is úgy ábrázolják az alvó/álmodó szereplőt, hogy a léckerítéseken átugráló barikákat számolja. Mögötted egyébként apró temető kőkerítése húzódik, annyira alacsony, hogy ülve átlátsz a párkánya felett, és így gyönyörködni tudsz a jellegzetes kelta keresztekben. Dülöngélnek jobbra-balra a szelíd fejfák, te is ilyen keltakereszteset akarnál, ha odahaza nem számítana giccsnek. Elmondhatatlanul éhes vagy, ahogy ott ülsz, a szendvics elfogyott és egész Írországban nincs káefcé. Észak-Írországból is csak két emlék adatik meg: a borongós tengerpart és ahogy a mutáló Jeremy kiszolgál a mekdonáldzban, de nálad nincs font. Egyébként meg, ahogy ott ülsz Kilkenny határában, hirtelen elfelejtesz lélegezni, mert magad körül érzed az óceánt, a kibaszott nagy víztömeget, amin áthatolni nem, amibe csak beleőrülni tudsz. Hirtelen mindennek teaszaga lesz, mintha a Twinings írkrémes teapozdorjája sodródna apró szemcsékkel a levegőben. Cranberries-t hallgatsz, Corrs-t és mindenféle folkzenét. Azt hiszed, ettől autentikus maradsz. Hallod ahogy az óriások a bazaltlépcsőkön trappolnak, elhaladnak a kopár-és-mégis-lédús domboldalon, letapossák a keltakereszteket, gyapjas péppé lapítják a birkákat, beomlik mögöttük Kilkenny kis favázas sörfőzdéje is, és kitapossák az óriások a szuszt a zsályából és az ébredező kakukkfűből is a mezőkön, még a bazalthengerek is morzsolódnak a lépteik alatt, te pedig csodálkozol közben, hogy van ilyen is, ilyen áhítatos pusztítás, ilyen keresetlen, abszurd tragédia. Közben rájössz, hogy téged nem lehet úgysem komolyan venni, kár az ilyen meghatározó víziókért is, mint amiben most van részed, kár lenne érted keltakeresztet faragni, kár a giccses elvágyódásodért is.

Cadiz

Néha elképzeled, hogy ismét Cadizban vagy, hogy ülsz a Bar El Pilar teraszán, ahol légiesek, de a kovácsoltvas szerkezetük miatt súlyosak is az asztalok és a székek, az asztalok fedlapján pedig mindenhol színes kavicsokból mozaikszerűen egy dombon álló őzbak van kirakva. Az őz szarvai között betegesen narancssárga színű nap világít, ezt valami festékes homokkővel oldották meg. Az ember ilyenkor csak inná az Alhambra-sörét, de te nem iszol semmit, ki vagy tikkadva, elfogyott minden zsebpénz-euród. Felnézel az égre, kevés a viszonyítási pont, hólyagos a hőtől a levegő, kicsi levegőket veszel és ellenállsz a kísértésnek, hogy a hatvanfokos macskakövekre heveredj hassal – azt a hőt már úgysem éreznéd. Belapátolod a legeslegutolsó fagyikelyhedet, bámulod a királyi vár tőled alig pár méterre húzódó mellvédje mögött a gigantikus kaktuszokat. Barbár szerelmesek vésték bele a nevüket, a csenevész olajfák vékony törzse helyett a vastag, pozsgás kaktuszlevelekbe. Hümmögsz, hogy jé, van ilyen is, nem gondoltad volna, van ilyen kegyetlen találékonyság, de talán nem félreértés arra következtetned, hogy a kaktuszlevél keserű leve pont a kezdeti, formázhatatlan szenvedély mellékíze is egyben. Erre a szerelmesek azért ráéreznek. Újonnan vásárolt szalmakalapoddal takarod el a napot, közben a mozaikköves asztallaphoz sem mersz hozzáérni már. Megint túl nehéz vagy, megint engedned kéne a körülötted zuhogó, meleg levegőnek, hogy mint egy lufi szépen magával sodorjon. Keresztben ível egy építkezési daru karja, abba, ha szerencséd van, fölfelé szálltodban még beleakadhatnál. Ha jön az éjszaka, akkor talán újból lehűlsz és szépen a sima romantika hőfokára mérséklődsz, azzal már lehet a kínos spanyol éjszakában kezdeni valamit.

Óbuda

Kilépsz a ház elé, ráállsz a díszkőre, elnézel a Mátráig, aztán közelebbre fókuszálsz és meglátod Gödöllőt. Fúj az érett téli szél, arcodba csap egy csomó fanyar tűlevelet. Te mégsem a gyanta illatát érzed eközben, hanem azt, ahogy gőzölögve bólogatnak tőled jobbra és balra a kannabisz-szagú fák. Józan vagy, mint még soha, a csípős illatú tuják finom tűhegyekké orsózzák a figyelmedet. Igen, most indult el a 237-es a jablonka úti végállomásáról, és hallani, ahogy a kétméteres mészkőbékák tőled alig 300 méterre szétugrálják a nyers pázsitot. Döng a súlyuktól a hegyoldal, de az óbudai hőerőmű kéménye közben sziklaszilárdan áll. Egyébként nem flesselsz, inkább azon kezdesz gondolkodni, ki lehetett az a beteg ember, aki valóban képes volt egy kis elkerített részén a domboldalnak irdatlan varangyosbéka-alakú grilltűzhelyeket készíteni. Közben az égboltról húsz paplanernyős hullik alá egyszerre, mint egy marék konfetti, és most te is szeretnél legalább ilyen könnyű lenni, az önvédelemtől belédinjekciózott fegyelem helyett legalább ennyire zuhanós.

Lennék

2010-01-12T01:07:00.004+01:00

Igen, újra csak azt tudom mondani, amit eddig is, hogy stílustalannak tartom a patriarchizmust, feleslegesnek a művészetté emelt, ottliki ingyenmozi-fatalizmust, és vállalhatatlannak a fallikus minden-ismeretlen-résbe-beszorulást. Mondja ezt egy csúnya srác, sokadszorra, akinek nagyon hülye a feje, a minap például félrekattintottam a desktop ikon-dokkjában és feljött a photobooth, bekapcsolt a monitor fölötti kis beépített kamera, és ahogy megláttam az arcomat, rögtön elájultam. A szituáció teljesértékű megítéléséhez fontos tudnunk azt, hogy még soha életemben nem ájultam el. Volt, hogy enyhe agyrázkódással 7-8 évesen bevertem a fejemet a földbe esés közben és megértettem, hogy a Looney Tunes epizódok kupánvágós-elájulós részeinél oly sokat illusztrált röpködő csillagok és angyalkák tényleg léteznek a valóságban is, volt, hogy sok vért láttam, volt, hogy szétittam az agyamat, filmszalag-szakadásom mégsem volt. A felesleges józanság bizony károsan is kihathat az elővigyázatlan elmére. Most elégnek tűnt 17 colnyi kristálytiszta elcédé és rajta a saját fejem látványa, hogy arccal a szék melletti effekt-processzoromra zuhanjak, és kishíján az elektroncsövekig horpasztva az amúgy masszív alumínium-burkolatot, szinte tökéletesen használhatatlanná tegyem a készüléket.

A konklúzió mégsem ez. A konklúzió mindettől függetlenül az, hogy én egy hülye csaj akarok lenni, aki mindenfélét el tud játszani, mindenféle szimpi szerepet, a komolytalan kis tinilányt, az önironikus érett nőt, a lenéző, hódító démont, a hétköznapi, laza lányt is, ilyen akarok lenni, ó igen, hogy mindenkivel össze tudjak nevetni mindenki háta mögött, tudjak cinikus anyáskodással megalázni férfiakat, és legyen sok kölcsönzött humorom is, meg kölcsönzött öniróniám is, és legyek a komolykodást lenéző, Jóbarátokat egész délután zsinórban bámuló kúl csaj. Vagy a szívekszállodáját bámuló, mint ahogy húgom informálása szerint mindenki szívekszállodáját néz, csak én nem. Ezen a ponton el is kezdhetnék koraérett nővé vedleni, befőttesüvegekbe gyűjteni az érzelmeket, az élet változatos jelenségeit, szépen katalogizálni mindet a későbbi felismerés érdekében, és félni is közben, hogy egy rossz mozdulattal beomlik a spejz és az összekeveredő, lehetetlen kompótban végül én is megfulladok. Ott kezdhetnék igazi, tonnaméltóságú nővé vedleni, ha belátom azt, hogy ettől a transzformációtól teljesen függetlenül ugyanott kapargatnám belül a megerőszakolt kis lelkemet, hogy ugyanúgy be lennék szarva mindentől, ami az egyszobás világomon kívül van, és ami miatt a jó kis maszkok mögé bújnék. De igazából ott kezdenék emancipálódni, hogy kitörlöm ezt a blogot, mert az itt írtakat a csodával határos módon mégis igen egyszerűen lehet néhány lekezelő, anyás buksisimítással, és két jól-van-na szájcsücsörítéssel lekezelni. Számomra is könnyű lenne ez a befőtt-rendszertan, kiismerhetővé és harmonikussá válna tőle a világ.

Emancipálódni akarok, igazi nővé érni, odafigyelni az egyszerű dolgokra, a kis hétköznapjaimnak globális fontosságot tulajdonítani, és közben tudni, hogy egy hülye, aranyos kis kurva is lehetek azért, amikor csak akarok. Szívdöglesztő pasikat az uralmam alá hajtani és közben félig öntudatlanul, megfáradtan a hiteltelen szerepjátéktól, fel is oldódni a nagy szenvedélyben. Miért nem lehetek ilyen? Ha most nő lennék, nem kéne eljátszanom a lázadó férfiszerepet sem, és ezáltal hitelesebb is maradna a magatartásom. Nem kellene felelnem az alulfejlett érzelmi intelligenciámért. Nem lennék kitagadva a teremtéstörténetből. Nem lennék kitiltva a női misztérium Athos-kolostorából.

Apologetika a klarkádámtéren

2010-01-09T15:27:00.004+01:00

Ültünk T.-vel az Alagút tetején, lógattuk le a lábunk a semmibe. Az Alagút homlokzatának legszélső pereme horpadós pléhvel van beborítva, és amikor a hegesztett lemezek minden mozdulatra döngve csattannak egyet, nem tanácsos az amúgy húsz méteres mélység felett lógó lábunkhoz hajolni, hogy megkössük a cipőfűzőnket, amivel egyébként T. minden tízperces időközben megpróbálkozott. Világmegváltó hajnali beszélgetésünk így nagyrészt azzal telt, hogy a másfél liter, kétszázforintos „fehér“ bor után némileg dezorientált T.-t mindannyiszor visszarángattam a peremről és közben véstem a strigulákat gondolatban, mert szentpéternél jó sok bűnömet kiváltom majd azzal, ha kiderül rólam, hogy egy óra alatt 7 életet is megmentettem azon a hajnalon. Néztük a klarkádám tér karikáját lent, és néztük a lánchídat is, amit egy hozzánk hasonló kalandos társaság akart épp megmászni. Ha lezuhannak, legalább a vízbe esnek. Persze olyan magasról az olyan már mint a beton. Nem csoda, hogy a második véhás partraszálláskor is azok a katonák voltak szerencsések, akik az embark-ladikból még a nyakig érő vízbe ugrottak, mert a becsapódó német golyók alig egy méteres víz alatt megtett út után teljesen megálltak, és fél méternél is csak légpuskalövedék-szerűen csíptek. Ezt T. mondta el, töriszakos, az isten áldja meg érte.

Lógattuk a lábunkat, könnyű volt az este és sekély, mint egy kibelezett borosflakon, T. pedig búsan görnyedt előre, azt mondta, hogy el van baszva az élete. Hát az élete elég sok embernek a születése előtt öt generációra visszamenőleg el van baszva, mondtam erre én, naturalista bölcsességgel. T. ekkor felnéz rám, a kontaktlencsétől fókuszálatlan tekintettel és felpuffadt szemhéjjal. Nekem már hét generációra visszamenőleg el volt baszva, hörgi. Életveszélyes lett volna ott és akkor felállni, hogy hazamenjünk. Legalább egy órát, annyit még bírjunk ki, addigra T. talán a második üres borosflakonnal is megkísérli az éjszakai buszt megbombázni alant. A narráció esetlegességére vonatkozóan annyit leírhatok, hogyha történetesen T. írná ezt a blogot, az ő elmondásában pont én lennék T. Ültünk tovább, kerestük fent az égen a csillagokat, amik nem voltak sehol, csak egy kurva nagy hold, ami, szintén T. – számomra teljesen váratlan – megfogalmazásában olyan volt, mint lehúgyozott, homogén pizza. A homogén szó jelentése éppen abban a percben teljesen kiszökött a tudatomból, és mire T.-nél erre rákérdeztem, ő csak legyintett. Nemtörődöm mozdulatokkal simítgatta a nadrágját, én meg ráébredtem, hogy addigra már több óra eltelte után is a fél fülemben ott szól az ájpod, when the pope went back on the dope, and good lord jesus went back to babylon, egyébként meg T. fülében is ott lógott a headset, csak ő az éjszaka folyamán már korábban lemerült. Beszélgetéseink nagy része így telik, ki-ki hallgatja a maga a zenéjét és egy-egy elejtett mondattal rögtön interpretálja is az éppen szóló dalt.

Végül T. kijelenti a várva-várt konklúziót: nincs isten! Búsan hajtom le a fejemet én is. Kérdezni lenne kedvem. Kinek az istene nincs? Origenész, Szent Pál, Gergely pápa istene nincs? Ágoston, Kant, Wittgenstein, Heidegger istene nincs? Amerika, Buskina Faso, Magyarország istene nincs? A mohamedánok, az iszlám hitűek, a katolikusok, a protestánsok, az anglikánok, a kvékerek istene nincs? Máté, Márk, Lukács, János, Tamás és Júdás evangéliumának, Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel, Ozeás, Habakuk és Ámosz próféciájának istene nincs? Az aztékok tollaskígyó és csokoládé istene nincs? A vébé-tizenegyest lövő csatárok imájának istene, a műugrók, a formaegypilóták utolsó körének istene nincs? A meghasadó asszonyok, az államalapító erekciósok, vagy az egymást kibelező belvárosi tizenévesek istene nincs? Az animizmus, a panteizmus, a voyeurizmus istene nincs? A drogok, a funkcióöröm és a tudatmanipuláció istene nincs? A békesség, a beérkezettség istene, vagy a halálfélelem, az utolsó esély istene nincs? Az én istenem nincs, baszod, és fröccsen a nyál a szemüvegemre, miközben a megrendült T. is félelemmel vegyes elszántsággal kíséri a nyálcsóva röppályáját. Ejha, a dzsordzsóármánimra sósavtól kezdve a schwarzwaldi Duna-forrásból származó vízig sok minden fröccsent már, ilyen még nem, egykedvűen törölgetem a lencséket. A T. istene nincs, az az, ami nem létezik, most mindketten sóhajtunk egyet, hogy az rossz, hogyha a nagy istenség-hierarchiában pont a T. istenét taposták agyon véletlenül. Nem vállalkozhattam arra, hogy együtt a keresésére indulunk, mert bár az elvont tudati állapot nálam sem hiányzott, ilyesmire nem mertem volna vetemedni. Hogy istent keresünk az Alagút tetején, vagy lent a klarkádámtéren, vagy a nagy nullás hasadékában.

Mit csináljak T.-vel, hogy ne érezze magát olyan rosszul? Akkor hajnalban minden empátiám le volt már szivattyúzva, és a tragédia csupán abban rejlett, hogy ezt a végtelen sok empátiát én szivattyúztam le, ráadásul saját magam számára. Megkérdeztem T.-től, hogy amikor beköszöntött az újév, aznap éjszaka megfogadott-e valamit egész évre, aminek mondjuk érdemes lenne nekiveselkedni hamarosan. T. ingatja a fejét, de annyit elárul, hogy semmiesetre sem akarja több, tizenötévnél fiatalabb lánynak a nyakát kiszívni a zépében, még akkor sem, ha épp Junkies megy a színpadon. Ejj, verem hátba, ez derék dolog, és ha majd nyit a zépé, akkor ezt remélem be is tartod! Be, kiált fel T. és mély elszántság sugárzik a tekintetéből, előrefelé néz, ki a Dunára, a Duna sűrű, lekváros vizére. A szememben könnyek gyűlnek, és az övében is, mert ez annyira megható. Közben a fél fülemben megszólal Vangelis-től az Intergalactic Radio Station, amit imádok, adnám is oda T.-nek, hallgassa csak meg, de fülemhez félúton megáll a kezem, amint tudatosul bennem, hogy T. utóbbi időben elrokkeresedett csimbókjai mögött nem lenne egyszerrű megtalálni a fülkagylót. Hagyom a franca, és ringatózok a horpanó párkányborításon jobbra és balra, amint elképzelem, hogy fent repülök az űrben, és az egyik bolygó mögül pont előbújik a nap, azaz ép megvirrad, de mivel többezer méterperszekundummal távolodunk is el egymástól, a nap vörös, és lehetőleg nem vakít meg.

Az Intergalactic Radio Station-nel gyakorlatilag lementem alfába, egy perccel később már a Duna fölött is megvirradt, T. pedig teljesen józan tekintettel bámult bele a reggeli, eliramló ürességbe. Az autók megsűrűsödtek, az éjszakai izzó karika-körforgalomból egy színtelen, béna felni-alakzat lett, és ihletvesztve elkezdtünk T.-vel lassan lebotorkálni az Alagút menti domboldalon.

T. láthatóan óvatos lett, ahogy lépkedtünk lefele oldalasan, hiába volt ott a lépcső, talán nem is a másnapossága miatt, hanem hogyha belebotlana a domboldali cserjésben az istenébe valahol, és az még menthető állapotban van, ne pont ő taposson rá halálosan.

Új hajnal

2009-12-31T22:51:00.002+01:00

Évbúcsúztató dalként benyomom még Satriani Ceremony-ját, aztán csend és éjszaka. Új évtized is közben.

Most igen komolytalannak érzem magam, amiért a macbook képernyője feletti pici mikrofonhoz hajtom a fejem és amúgy teljesen józanul a legújabb számom vokálját dünnyögöm el a felvételhez. Bár egy pár napja készen van, az év utolsó dalaként szeretném mégis közzé tenni, Dawn in Thessaloniki a címe, most nem tudom, miért is van ilyen kesernyés-mediterrán hangulatom. Ezzel a dallal rájöttem, tudok egy kicsit énekelni is, ám ezt bebizonyítani maréknyi hallgatóközönségemnek mégsem akarom. Így ismét egy instrumentális verzióval gazdagodik a myspace-oldalam.

Emellett pedig szeretnék minden Kedves Olvasónak zongoraszóban, hullahoppban, ezercsókban gazdag újabb évet kívánni. Váljék egészségünkre.

Rossz messiásvárás

2009-12-31T14:40:00.004+01:00

Ahogy ez a magyar könnyűzene-iparra is jellemző, a rock világában az egész bolygón mindenki valami újra vár. Senki nem tudja, pontosan mit is vár, vagy minek is kéne eljönnie, mindenesetre visszasírja mindenki akár a 60-as, akár a 70-es, vagy épp a 80-as évek koherens korstílusát, sőt, vannak akik a kilencvenes évek elejére jellemző glamrock-oppozíciós kultúrában is látni vélik a kohéziót, vagy akkor már mondjuk is ki a bűvös szót, a korszellemet (sokaknak egészen profánul csak cejtgejszt). Lezárult az időszámítás utáni harmadik évezred első évtizede, és a könnyűzene felszentelt esztétái nem tudnak mit kezdeni tíz év zenével és a gyökeresen transzformálódott közvetítői médiumokkal, például az alattomos kis mp3-al.

Tényleg nincs hatvanas évekbeli bitlisz, nincs a 70-es években olyannyira domináló progrock, nincs a csillivilli 80-as évek, és nincs már a kilencvenes évek sem a maga szimpatikusan fáradós alternatív zenéjével.

A magyar könnyűzene néhány egyszemélyes, önjelölt képviselője, legyen az kritikus vagy zenész, a globális fáradáson túl még sajnos a világot is meg akarja váltani. Valami olyan zseniális magyar rock zenekart vár/akar felfedezni/akar majdan létrehozni, amely nemcsak valami hungarikumot exportál az olyannyira domináló angolszász könnyűzenei élettérbe, hanem mintegy lángoszlopként ki is vezeti a sorvadó magyar könnyűzenét a sárból. Milyen szép lenne.

A mindenki számára folyamatosan, korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló zeneanyag bizony más attitűdöt kíván, mint a kuporgatott bakelitgyűjtemény felett dagadó büszkeség és beérkezettség-érzet. Ma egy zenét átlagos, zenét kedvelő fiatal nem 20 zenekart hallgat, hanem kétszázat, és még ugyanennyit ismer névről, ezen kívül pedig körülbelül ezerszer ennyi előadó egész életművéhez fér hozzá egyetlen kattintással, ingyen, sokszor robinhúdosat is játszva, amiért meglopja a Roadrunner-t, és a felvételeken még a fennakadó porcicák sem sercegnek a tű alatt.

Lehet, hogy a végtelenségig tagolódó és elágazó rock/metál/pop/indie/elektronikus szcénára mégsem érdemes már a retrospektíve megfogalmazott és definiált Zeitgeist-ot új formában ráhúzni, még akkor sem, ha a korstílusok szétválása és egymásra rétegződése kezdetben nyilvánvalónak tűnt, vagy volt értelme számontartani. Más diskurzust követelne például az, hogy miért pont csak a rock/metál/pop/alternatív/elektronikus zenei stílusok konstellációról van mindig szó, és hogy megint milyen fokú a brit rock dominanciája a simán csak „világzenévé“ degradált megannyi más műfajjal szemben.

Lehet, hogy a jelenlegi évtizedekben már kár a görcsös kanonizálásért és a tonnaszám piedesztálra emelt zenekarokért. Kár magukért az ilyen zenekarokért is, mert ezek itt ma is itt vannak még, akár a hatvanas években kezdték, akár nem, és nagyjából nosztalgia együttessé aljasították magukat. A valódi legendává érett neveknek és példaképeknek jó okuk volt tehát még fénykorukban meghalni. Azért kár görcsösen számon tartani a gyakorlatilag százával osztályozható műfajokat és nyomatni az illuzórikus rendszertant, mert ez a rendszerezés tényleg nem tud kommunikatív értékű maradni. Ma már olyannyira nem figyel senki a műfaji meghatározásokra, hogy nem is zavar senkit az sem, ha a rossz osztályzás tökéletesen zavaros. Amikor zenész-interjúkat olvasok, ökölbe szorul a kezem, ha bekezdésről bekezdésre azzal szenved egy riporter, hogy műfajlag egy bemutatkozó zenekart sikerüljön behatárolnia. Ilyen esetben nyilván régen nem a hírértékű, rövid műfaji leírásról van szó, hanem a kritikusi lelkiismeretfurdalásról, amiért már nem számontartható a százféle zenei trend és stream.

Lehet, hogy simán csak zenét kéne hallgatni. És bár a popkultúrában tökéletesen elengedhetetlen a megjelenés és a performansz stílusának kialakítása, egy vegytisztára kevert albumon megszólaló steril zene mégiscsak azt tudja adni, ami rá van égetve, a zenét. Lehet, hogy a korszellem nélküli kor képes lesz majd arra nevelni a kulturális fogyasztót, hogy kissé újrahangolja a befogadói érzékét. Ha zenét akarunk megítélni, már nem kifizetődő az általános, brand-jellegű stílusjegyekkel foglalkozni többé. Ha egy évtizednyi zenei kultúra tudatosan/tudatalatt végül is arra épül, hogy a homályos generációs identitást biztosító korstílusokat úgy an bloc megkérdőjelezze, akkor ezzel végül is mi a gond? Még csak egy közös hullámhosszon egymásba kapaszkodó spleen sem kell ahhoz, hogy korstílusokat kérdőjelezzünk meg, egészen egyszerűen hitelt ad a kétezres évek zenéjének az a realitásérzék, amellyel felfogja azt, hogy egy folyamatosan globalizálódó zenei életben (legalábbis az angolszász egyeduralom keretei között) mindenkinek van helye.

Nem hiszem, hogy egy megfáradt évtizedet hagyott volna maga mögött most a könnyűzene. Szerintem az ötvenes évek óta a legsokszínűbb és nyilvánvaló módon a legtermékenyebb évtized volt. A mai, népességet tekintve is jóval tekintélyesebb generáció számára pedig a legizgalmasabb. Hogy harminc év múlva ki, mit, miért, hogyan akar kanonizálni, ezt a kérdést én hagynám az elkövetkezendő évtizedekre leszármzó, humortalan taxonómus-nemzedéknek.

A magyar zeneipar pedig jobb, ha nem ölbe tett kézzel várja a messiást, mert a messiást ki kell tudni termelni. Egy rakás lánglelkű zenekart kéne tudni kitermelni, megteremteni a nagy számok törvényéhez szükséges mennyiséget, ahonnan majd Mo. megválthatja a világot. És amíg várjuk a fantom csodazenekart, a burjánzó könnyűzenei élet jóvoltából, mely mondjuk táplálkozhatna a többé nem lefojtott underground-ból, hallgathatna az ember egy csomó jó zenét.

A hősugárzó, a vinkó és a babzsák

2009-12-27T19:07:00.006+01:00

Év végén évet szoktam összegezni. Szétnéztem ma is a szobámban, mégis mi változott. Egy gigantikus babzsákon heverek, ami pár hete még nem volt meg. Egyébként nem bab van benne, mint azt mindenki sejtheti, hanem sok kis hungarocell golyócska. Van még egy új, 1 terás vincseszter is a gépem mellett, meghozta a pixmániás jézuska, halkan és szépen duruzsol, ha megkérem rá. Van még a hősugárzó is, kerámia fűtőcsövekkel, fél órás léptetésekkel lehet max. 7 és fél órára időzíteni. Ilyen sokáig még nem is próbáltam járatni, de annyit tudok, hogy a kerámia fűtőcsövek mellett nem egy atomóra ketyeg, hiszen a drága 34 percben méri a fél órát. Vagy csak engem minősít, hogy az egyik fázós éjszaka során, olvasás közben képes voltam kiszúrni a négy perc különbséget? Bizony mondom néktek, boldogok azok az emberek, akik nem akarják minden áron egy stopperrel tetten érni Sencor hősugárzó gépüket.

Ezek közül egyébként csak a vinkó volt karácsonyi ajándék, rajta kívül pedig Solaris DVD-ket kaptam és egy Umberto Eco-t, tőle is a Lista mámorát. Ha valaki belepillant ebbe a kötetbe, látni fogja, miért érezheti e sorok írója azt, hogy a tőle időnként megszokott felsorolásos-recitálós blog stílus végre jótállást nyer, ráadásul egy olyan kaliberű embertől, mint Eco. Annyi különbség talán van az Eco-féle lista és e sorok írójának zsolozsmázása között, hogy míg Eco a teljesen random módon összeérő kultúrtörténeti motívumokat szereti egymás mellé pakolgatni és az így újjá alkotott kontextusban igazi posztmoderni élvezettel gyönyörködni, addig ebben a blogban inkább csak a zeneiségükért talál az ember felsorolásokat.

Az ember szétnéz a szobájában, megállapít egy csomó mindent, most például rögzült a babzsák, a vinkó és a hősugárzó gép. Rögzülhetett volna a PRS-től kezdve az effektpedálon át a rekesz kiürített Bailey’s-es üvegig bezárólag sok minden, és mégsem rögzült.

Ennyi hát a karácsony, a hülyegyerek pedig elkészült újabb remekművével, melyről reméli, hogy mire új projektje gyakorlatban is szárnyra kap, myspace-es hallgatottsága eléri a 10-es lélektani határt. Fluorescence a címe.

Szívlapát

2009-12-21T22:33:00.004+01:00

Egész nap hólapátolás, virradattól sötétedésig, lendít, céloz, csúsztat, emel, lendít az ember, a csúsztatás és az emelés között pedig gyomorszájon szúrja magát a nyéllel, ahogy a lapát vége megakad a letaposott, köteges hóaljzatban. Kemény munka ez, lehet, hogy meg sem éri, majd jön az ónoseső, majd pont az általad megtisztított díszkőre fog odafagyni holnap. Mindenesetre lapátolsz, mint egy viking Danaida csávó. Az átfagyott tenyeret a meleg szobában hőtűk szurkálják által, de te még nem tartasz ott, még nem mész be a házba, te még lapátolsz, és amikor aláérsz, az egyik fenyőfa ágáról, mintha egy rossz angol filmparódiában lennél, a nyakadba hull újabb tíz kiló hó.

Az ember lapátolás közben sok mindenre figyelmes lesz, figyelmes a jégcsapok hűvös koncentrációjára, figyelmes, ahogy nyikorog a lapát nyele, ahogy egy befagyott fácán a lapátolás közben felhalmozott hókupac mélyén hibernálódik, ahogy a jégen csúnyán kattogva gurul egy elkésett toboz, ahogy az ég a fenti szürkeségben nem is létezik már, ahogy a lapát éle is furcsán sercen, üvegesen csörömpöl, figyelmes az ember a hólapátolás aktusának abszurditására, a tisztára mosottság felemás derűjére, arra is figyelmes lesz, hogy lehetne mindennél sokkal jobb dolga, de a hólapát megint sercen és a felszínről felszakadozó hó alatti furcsa csillogásra is felfigyel az ember, valami nincs rendjén, mik görögnek most rá éles csuszamlással a lapátodra, mégis mik lehetnek ezek, lehajol az ember, nem akarja elhinni, és mégis, mégis a sok jégpozdorja között jégszívet talál, megtalálja hát a hó alatt a szívét, ami ki lett belőle tépve és most jól át is fagyott, de legalább szépen csillog, egészen átlátszó, és jó szabályos is.

Nem akarja az ember bevinni a hőtűk közé a szívet, hiszen ha átfagyott úgyis, kár lenne felolvasztani, kár lenne a rideg, diszkrét geometriáért.

Albedó

2009-12-20T13:20:00.002+01:00

Matt fény mindenhol, nem szivárog, kásás, meg van kötve, mint a mész. A hó matt csillogással tátog az egész hegyoldalban, a tegnapi friss porhó most megadóan tömörödik a hidegben, lelapul mint az ülepedő izmok. Síelni kéne most, lecsúszni a francba és nem visszanézni.

Kint a hó albedója lassan a maximális értékhez, az 1-hez közeledik, be is nyomom egy hirtelen mozdulattal Vangelis Albedo 0.39-ét. A 0-tól 1-ig terjedő skálán a Föld átlag fényvisszaverési mértéke ez a 0.39. Én viszont fölé hajolok a hónak, kis fordított L alakban görnyed a testem, és szemlélem ezt a csillogó kompozitot.

Az L betű furcsán kiütközik a havas síkságból. Most hirtelen megbillen és kis sátrat alkotva beledől a hóba. Ha stílszerűen éppen arra lépkedne egy hóleopárd, hallaná, ahogy a sátor egyik végéből prüszkölő, hó-fojtotta nevetés tör fel.

Ésta es la serenidad de la que siempre estaba soñando. Nem tudom, ez miért spanyolul ugrik be, nem illik ide, mindenesetre pont ez a derű az, amiről mindig is álmodtam.

Thriller. Kvíz

2009-12-19T14:56:00.007+01:00

A könyveim katalogizálása folyamatban van. Térdig érő stócokban hever a sok kötet az egész szobámban és persze ilyenkor semmit nem találok meg, hiába van az, hogy csak egyetlen könyv kéne a kortárs magyar irodalmas polc legszélére, tudom is, hogy melyik, és ilyenkor még sikerül is szétrúgdosni a kis könyvtornyokat. De kifejlesztettem azt a módszeremet, hogy miközben egyetlen könyvért kajtatok, abbahagyom a keresését, és úgy teszek, mintha nem is érdekelne már, hanem csak úgy felveszek egy stócról valami mást és elkezdem lapozgatni, miközben a szemem sarkából figyelem, hol bújt el az a könyv, ilyenkor mindig megtalálom, és amikor azt hiszi, hogy nem látom, hátulról lecsapok rá.

Ugyanígy kellene folytatni zenei dévédéim számbavételét is, hiszen nyár közepe óta egy újabb 200 lemez került meghallgatásra és legalább 500 letöltésre. Illetve körülbelül 800 az, ami letöltésre került, a többi a trash-ben landolt. Jaj, sok rossz zenébe botlottam az idén.

Az utóbbi három éjszaka zsinórban arról álmodtam, hogy két marékkal van alkalmam az arcomba tömni több doboznyi after eight-et, és hogy ettől én kifejezhetetlenül boldog vagyok, és közben a Sigur Ros-t hallgatom, és a húsos orgona szólamoktól felszáll a lelkem az éterbe. Ehhez hasonló pszichedelikus álmom volt több is, de róluk nem érzem magam erősnek beszámolni.

Viszont másodszorra olvasom Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt, mely egy thriller. A hátam borsódzik tőle és nem tudom letenni. Az új kiadásaira azért illene odailleszteni egy korhatáros karikát, és nem 18-ast, hanem mondjuk egy 45-öst. A Félkegyelműhöz képest az általam nemrég olvasott Stephen King hivatalosan is thrillernek bélyegzett munkái gyakorlatilag abba kategóriába tartoznak, amikor a tévémaci kikapcsolja az estimesét, bemegy a fürdőszobába, elkezdi a fogmosást, hosszan gargalizál és a kerámiamosdóba kiköp.

A torokgyulladásomból kigyógyulván előkotortam az ágyam alól a darabjaira szedett, régi legó bázisomat és újra felépítettem, utána pedig lejátszottam az általam bejáratott, és immár védjegyesnek mondható csatát: lobotómiás jedik kontra Rőtszakállú Frigyes és lovagjai, mely egy vörös homokú Holdon játszódik le. Jól éreztem magam, ezzel a kis játékkal tökéletesen voltam képes evokálni a korábban fejtegetett álmaim visszás derűjét. Közben ismét Supertramp.

Szeretném a Kedves Olvasót végezetül egy kis szintaxis-kvízre hívni. Az Osiris Kiadó kicsiny boltjában 30 százalékos kedvezménnyel így is három és fél ezer forintért vásárolt Amerikai irodalom története nevezetű kiadvány sajátos mondattani meglepetésekkel szolgál a gyanútlan diák számára. E sorok szerzője rákényszerült arra, hogy hamar megbarátkozzék a kiadvány egyedi ízlésvilágával, mely legelső helyen a kötet előszavában manifesztálódott, amikor a nyolc és félszáz oldalas kötet köszönetnyilvánításaként Nelly, Bagira és Írisz, a kötet szerzőjének négylábú jószágai is megemlíttetnek – e sorok olvasásakor e sorok szerzője keserves, kilátástalan könnyekre fakadt.

Miközben dús könnyek peregtek e sorok szerzőjének arcán, e sorok szerzője gyanútlanul tovább lapozott, hiszen az Osiris Kiadó kicsiny boltjában a pénztár előtt a sor alig apadt. Mintegy varázsütésre, a kiadvány a 176. oldalon tárult fel e sorok szerzője előtt, és e sorok szerzőjének tekintete a páros oldalon szereplő, számára egyetlen ismerős névre fókuszált, mintegy automatikusan: Harriet Beecher-Stowe-éra, és annak híres művére, a Tamás bátya kunyhó-jára. A gyanútlan diák gyanútlanul tovább kalandozó tekintete azonban a következő mondatba botlott:

„Stowe egyébként valódi hivatásos íróként számos más műfajban is jeleskedett, így az egyes vidékeket bemutató vázlatokat történelmi és társadalmi regényeket, valamint politikai és vallási esszéket, verseket, himnuszokat, háziasszonyoknak szóló kézikönyveket és gyermekkönyveket.“

Nincs csalás, nincs ámítás, eme szövegcse a maga teljes autenticitásában kerül fel ide. Az ilyen kifinomult, a nyelvtani szerkezetet ily orv módon kikezdő nyomdahibában e sorok szerzője nem hisz. Minthogy egyetlen mondat erejéig ezáltal a szellemi termék rablásának vétkébe is esik e sorok szerzője, azaz a plágium fertelmes bűnét merészeli e sorok szerzője elkövetni, most körömrágva izgulhat, mikor csukja le a google ezt a blogoldalt.

A válaszokat mindenki fontolja meg. E sorok szerzője felhívja (talán feleslegesen is) a figyelmet arra tényre, hogy nem csak egy hiba található ebben az ártalmatlan mondatban.

Ez a kiadvány sokáig az ágyam baloldalán, még az eredeti bolti nejlonszatyorba csomagoltan hevert, mintegy kilépőként, hogy az álmos diák könnyedén megvethesse a lábát valami szilárd talapzaton, minden reggel a vizsgaidőszak folyamán. Azóta nem mertem tovább lapozni e jeles ópuszban. E sorok szerzője nem érzi magát felkészülve arra, hogy úton-útfélen a szintaxis (és gyakorlatilag már a szemantika) útvesztőjébe keveredjék.

Olyannyira letörve éreztem magam a minap emiatt, hogy miután benyomtam az azóta kedvenc Solaris lemezemmé vedlett Book of Nostradamus-t, megfogalmaztam egy míves eljegyzési ímélt is az egyik kedves nyelvtan tanárnőmnek. A tolltartóján a Marry Me-s feliratot egy komplett szemeszter elvégzése után egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül.

Kell egy tisztességes ex libris

2009-12-19T11:41:00.003+01:00

Kicsiny könyvtáram nagy katalogizálásába csaptam, és mint kiderült, teljesen reménytelenül. Úgy 6-700 példányra becsülöm a gyűjteményemet, ennek fele antikvár. Azt kéne most, hogy sorra végigveszem valamennyit, szerző, cím, kiadó és év szerint csoportosítom őket egy excel táblázatba, kis ceruzával megszámozom az összeset és mindegyik előzéklapjára rányalok egy tisztességes ex libris-t. Ehhez sok türelem kell, sok kedv és egy tisztességes ex libris. Ezt a projektet úgysem fejezem be idén. Ja, 2009-ről már múlt időben beszélek.

Elkezdtem indie vállalkozásom negyedik számát, ehhez most sok kedvem van, jó kis elektronikus-atmoszférikus valami lesz. Tervezem, hogy jó lenne január első heteire készen lennem egy ilyen interlude-jellegű számmal is, mely egy alig két perc körüli akusztikus gitáros-építkezős-a-végén-furcsán-kulminálós instrumentális valami lenne. No de majd.

Ember tervez, ember is szarja el a saját terveit a végén.

La invención de Morel

2009-12-19T00:39:00.004+01:00

Adolfo Bioy Casares elég durván borges-i hangvételű kisregényében Morel megalkotja azt a gépezetet, mely a valóságot tökéletesen reprodukálja. Felveszi térben a képet, felveszi a hangokat, a szagokat és az ízeket, felveszi a tapintást is. Egy furcsán félbehagyott cselekményszál éppen utal még arra Casares művében, hogy az így felvett ember vagy emberek rövid időn belül mállásnak indulnak, kihullik a körmük és a foguk, és szépen elpusztulnak. De a lakatlan szigetre menekített atombiztos gépházban forgó motorok az elmálló emberek utolsó hetét mégis felveszik és folyamatosan újra játszák, így azok a felvételen tovább élnek, azaz, továbbélnek egy tökéletesen lemásolt valóságdarabkában. Casares ugyanígy, borges-i nemtörődömséggel csak röviden utal a felvételen teljes valóságukban (értsd: a szemlélő számára teljes valóságukban) megnyilvánuló szereplők valódiságára. A költői kérdés így hangzik: van-e ezeknek a szereplőknek lelkük, a felvétel meg tudta-e örökíteni az embert, mint embert? És így egyfajta klónként Morel egy hetes felvételén az ember az örökkévalóság számára megmentődik, de persze Casares óvatos, és újabb allúzióként egy fél gondolat erejéig még azt a bölcseleti toposzt is berántja a művébe, mely arra kérdez rá, hogy tulajdonképpen mi is a befogadó ember számára a többi ember megnyilvánulása, megismerhető-e a Másik és megismerhető-e az Én, azaz bír-e bármi relevanciával az, ha a kisregényben a Morel „filmjét“ néző szökött rab számára kitudódik, vajon élnek-e a szereplők (van-e lelkük) vagy tényleg csupán lenyomatok. Hogy a néző számára tökéletesen rekonstruált világ a maga színeivel, hőmérsékletével, szagaival és ízeivel valóban egy külön valóság-e, vagy csak egy háromdés, hiperfinom celluloid filmszalag pergése. Casares azzal kapcsolatban, hogy a felvételben jelen levő tárgyak ugyanarra az tárgyakra (épületekre) projektálódnak, miközben a valós (?) világban ezek a tárgyak már változásokon estek át (kibontott fal), egy további episztemológiai klisét rángat bele a szövegében, amit elsőként még Locke pedzeget explicite, nevezetese: az ember, miután csak az érzékeire hagyatkozhat, már nem is tapasztalhatja meg közvetlenül a körülötte levő világot, egészen egyszerűen érzetekben tapogatózik, de a piros szekrény érzete mögött nem biztos, hogy piros szekrény van, csak egy „piros szekrény“ érzetet keltő valami (ezek mellett ott a kanti Ding an sich, ezt a témát mondjuk Casares jó ízléssel kerülte, pedig amilyen könnyen adta volna magát a téma, és ő ugyanolyan könnyen bele is bukhatott volna).

A regény a végén mégis megható. A szökött rab Morel utolsó filmjének egyik hősnőjébe, Faustine-be habarodik bele, után felveszi magát is, ahogy a Morel felvételén szereplő (immár „halott“, és a filmben folyamatosan ugyanúgy szereplő) nővel sétál és beszélget. Ehhez nyilvánvalóan jó koreográfia is szükséges, de regény hőse ezt is kitapasztalja és nyíltan büszke magára a hiteles szerepléséért. A szökött rab filmje így rávetül a régi filmre, és a mit sem sejtő néző számára úgy tűnhet, mintha a szökött rab is Morel jelenében szerepelne. A hős utolsó kérése az utókortól, miután hullanak a körmei és anyagtalanodni kezd az összes testrésze, hogy ha sikerül kifejleszteni hozzá a technológiát, ugyan projektálják már bele az ő felvett jelenét az általa hőn szeretett hölgy tudatába, vagyis, ha az leheséges, olvasszák össze a két film által reprodukált jeleneket. (Megjegyzés: itt tényleg majdnem elsírtam magam, ez tényleg megható volt, hogy egy szánalmas, számkivetett rab utolsó, szentimentális kívánsága valóban a két mesterségesen reprodukált jelen metafizikailag is abszurd összefésülésére irányul.)

A 81-es kiadású Kozmosz könyvek utószavában valaki azt akarja elhitetni a megrendült olvasóval, hogy Casares voltaképpeni tézisregénye figyelmeztetés, az olvasónak kell levonnia az erkölcsi tanulságot a valóság tökéletes reprodukciója nyomán felmerülő problémákkal kapcsolatban. Itt csábít a Mátrix-párhuzam, de Casares műve nem egészen erről szól. Morel a találmányát azért hozta létre, mert egy kis, folyamatosan visszatekercselő univerzumban örök életére boldog akart maradni. Morel a felvételéről nem szólt azoknak az embereknek, akikkel az utolsó heteket töltötte a szigeten és akik ezután rövid idővel meg is haltak – a spontán idill így sértetlen maradt Morel számára, mégha ennek tömeggyilkosság volt is az ára. Nem tudjuk, a jelen valóban tökéletes-e, hogy a felvétel tényleg a végtelenségig cizellált, hogy a szereplők ezáltal éreznek-e egyáltalán. Casares azonban mégis kihasználja azt az ismeretelméleti tanulságot, hogy mind az utólagos néző, mind a felvételen megjelenő de utána nyomban elpusztuló szereplő, és rajtuk kívül a felvételen megörökített fantom számra is tökéletesen mindegy, ki mit érez és végül is kinek marad meg a „lelke“. Mindhárom szemszög részleges, egyik sem tudja a másikról: az elhúnyó valóságos szereplő sem a saját magáról készített másolatról, a néző sem a filmen szereplőkről, és az elhúnyó valóságos szereplő sem a nézőről, hogy melyik az igazi, ki a valódi befogadó és ki a hús-vér szereplő, és hogy melyik jelen(et) az igazi. Casares kisregényében csak megörökített és visszajátszott valóságokról beszélünk, és mégsem merjük ezekre ráfogni, hogy nem igaziak.

Borges megsimogathatta tanítványa buksiját, mert ezt a kisregény ő is akármikor megírhatta volna, de hát Casares érdeme mégis a mű, így utólag.

Casares műve mégiscsak idillikus annyiban, hogy az eutanázia-hatásfokú mesterséges valóság-repró gyakorlatilag az Örökélet maga, az emberi vágyra adott válasz, hogy marad-e nyoma az individuumnak a világban, és nem csak a történelmi tömegekbe oltott közlegenda révén, hanem a maga kis ereklye-szerű filmetkerecsében, és hogy végül is a mostani életünk is elképzelhető ugyanúgy filmszalagként, mert ha véget ér, valami nagy Mutatóujj megnyomja a rewind gombot és kezdődik minden elölről. Lehet, a mostani életünk képernyőjén is ott pislog a jobb fölső sarokban az, hogy Replay.

Ha lehetőségem lenne rá, lejátszanék magam számára egy utolsó hetet, amiről persze elhitetném magammal, hogy valójában nem tudom, hogy az utolsó a számomra, de ezt mindenesetre felvenném, és igen, örülnék a végén, hogy egy ilyen szánalmas héttel bekerülök az örökkévalóságba. Nekem ez kell, egy utolsó húsos falat, de persze legyen elég cizellált az íz és az inger, nekem ennyi bőven elég lenne, még hitelesnek is tartanám ezt a tettemet, mert én is egyetlen nyolcnapos hétre vágynék, Faustine-nel, és valami hülye koreográfiával még azt is beadnám mindenkinek, aki nézi ezt a banális filmet, de elsősorban magamnak, hogy ez pontosan így zajlott, Faustine velem jött ki a sziklás tengerpartra, könyvvel a kezében, melyből az utolsó nyolc napban egy betűt sem olvasott, így nézte a dupla naplementét, merthogy a felvétel égre vetített napja a Föld változó pályája folytán már nem a jelenlegi nap pozíciójában nyugszik, de persze megintcsak marad a kérdés, mi a jelen, én mégis beállnék Faustine elé, ő meg átnéz rajtam, ám a dramaturgia szerint mégiscsak engem néz, itt úgyis a dramaturgia a lényeg, eladnám tehát az egész életemet az utolsó nyolc napnyi gyanútlan idillért, mert így ez a nyolc nap szépen beragad, mint a tű a félreszántott bakelitbarázdában, viszont úgyis ez a kedvenc részem a dalból, nem is baj, ha ilyen ügyetlenül most már örök ideig megugrik majd a lemez.

(Az utolsó héten vigyáznom kéne arra, hogy keresetlenek maradjanak a mozdulataim, hogy mégse valljam meg minden bűnömet. Azzal végül is a saját éntudatom bomolna széjjel, és az itt felejtett bűneimből elég szánalmas módon valami lassú entrópia is elkezdene nőni. Ez nem volna jó.)

A toronyban, megint ott

2009-12-15T18:48:00.007+01:00

Zsebre dugott kézzel ácsorgok a bástya ablakában, nézem a fakó, téli tájat, és ellátnék keletre egészen Mezőkövesdig, ha az ablakban a nyárról ottfelejtett sűrű szúnyoghálón keresztül tudnék közben fókuszálni húsz centinél távolabbra. A táj ennek ellenére az enyém, enyém az óbudai kémény is, amely most éppen füstöl. Telnek a percek, lúdtalpam van, fáradok a házipapucsban. A szoba falai felveszik a jellegzetesen krémsárga színüket. Nekem ez így tetszik. Valahol egy fácán csapódik a házfalnak. Szól a Cziglán István szólóanyag.

Állok a hétablakú torony legfelső emeletén, és mint egy menopauzás királylány, esdeklek a világnak, szabadítson már ki végre. Amiről azonban megbizonyosodik minden alkalommal az ember, miközben a tornya ablakában áll, miközben néz el a francba, miközben valami kásás megelégedés tölti el, hogy a természet és a külvilág igenis empatikus, mert most pontosan olyan savanyú, préseltajkú, a ritkás-haját-lerágott-körömmel-gereblyéző lúzernek tűnik fel, mint amilyennek ott a toronyban állva ő is szerette volna látni.

Megbékélés

2009-12-14T01:11:00.002+01:00

A természetes derű liliomjai virulnak orcámon, és cipőm nyomán a megértés tápláló gabonája fakad. Megbékéltem a világgal, immár nem zavarhatja nirvánai hangulatomat semmi. Amikor az iTunes véletlenül lejátszott ma egy Iron Maiden számot, nem sírtam el magamat a szólónál, hanem megértően mosolyogtam. Amikor az új babzsákomról félálomban lecsúsztam és bevertem a parkettába a fejem, ugyanúgy kacagtam egy jót, pont, ahogy Dosztojevszkij istenes, félkegyelmű aljosái is „kacagnak“ Makai Imre fordításában, derült szívvel, mit sem törődve a hiú vágyakban görcsölő világgal. Amikor belegondoltam délután, hogy nekem holnap voltaképpen portásbácsikat kell majd interjúvolnom az egyetemi rádiónak, szintúgy megragadtam kicsiny pocakomat, és kacagtam. Kacagtam, mikor a restaurációs handoutból megtudtam, a szóbeli vizsga első kérdése majdan egy beugratós feladat lesz, meg kellene tudnom válaszolni például azt, hogy Thackeray egyik regényében ki kivel megy le a folyópartra a hatodik fejezetben. Kacagtam az általános iskolai olvasónaplók szintjét idéző naivitáson, hogy hány tyúkot lopott el Vuk és kibe volt szerelmes a csúnya, török Jumurdzsák. Kacagtam, amikor a mobiltelefonomat beleejtettem a csurig töltött Bailey’s-es poharamba.

Kacagtam, derűsen, mit sem sejtve, egy olyan napon, mely közben egy kicsit sem volt vicces.

Dúdol

2009-12-13T01:15:00.002+01:00

Próbáltam újrabútolni a zsidó csaj illatos leptopját, hogy ellophassam tőle az összes pdf-ben elmentett dzsessz kottáját. Hat bé előjegyzés mindegyik, ez akkor gesz-dúr, végigszaladok a kvintkörön magamban. Az életre kelő számítógép hője nyomán megcsap a billentyű-közökbe zárt parfümillat, száll fel a gombok rései közül, mint egy miniatűr, párás ültetvényből.

A dzsessz kottákat elloptam, és most nem tudom eldúdolni őket.

Ephemeral Bliss for Dec 12, 15:07

2009-12-12T15:07:00.006+01:00

Ugyan múlt hétvégére akartam, a sok szánalmas elfoglaltságom miatt mégis csak mostanra sikerült... tehát itt van, két hét tömény töketlenkedés után, indie projektem harmadik dala! Minthogy címadó dal is egyben, megadtam a módját: gitártúltengés, két szóló, másfélperces átkötés négyszólamban, meg minden ami kell. Amire büszke vagyok: a második, akusztikus szólóra, a refrén alá bepakolt (mint utólag rájövök: Muse-os) tamdob témára, és az intro/verse rész alatti basszusgitár dallamra. Ugyanígy a magam-vetítette dicsfényben úszok, mikor hallgatom a tökéletes dinamikával kivitelezett 130 bpm-es/szextolás tremolópengetésemet, amely pont az átkötésben kapcsolódik be valahol. Ejha, csettintgetem a nyelvem, valaki itt tud! Ott aztán nincsen utólagos hullámoztatás beépítve, ott csak csukló van. Ez is egy spanyolos, amolyan Francisco Tarregás téma, melyet pont az előtte befejezett szóló utolsó ún. andalúziai kadenciája indokol meg (jelen esetben sima G, F és E dúr akkordok). Most is épp ugrálok körbe a szobámban, kis híján átesek az effektpedálomon, ami, ha bekövetkezne, nem volna jó.

Szeretettel vegyes szánalommal hallgassuk hát meg a dalt, mintegy charity-jelleggel, mert ha a kissrác ilyen ártalmatlanul túl tudja magát tenni a pre-vizsgaidőszakos decemberi traumán, az mindenkinek csak jó.

A Want for Rant

2009-12-12T13:18:00.004+01:00

A mostani hosszú, esszéírós hét alatt elszivárgott minden adventi hangulatom. Nem mintha lett volna egyáltalán. Nem hoztak megnyugvást sem a napi két alkalommal a kampuszra történő bejárások, sem az este fél kilencre hazaérések, a délutáni begubózott félalvások, az indexbe halomszám beírt négyeseim, a jóakaróan az arcomba bandzsító tanáraim, megbux, kisfiam, megbux, mert az újságírók a kooperációjukról híresek, te viszont nem kontribjúolsz, nem hoztak megnyugvást a mekreggelik, a végtelen ímélezések általam élőben még soha nem látott kommunikációs tanárokkal, hogy az általuk tartott előadásra kötelezően megírandó két zéhá, egy prezentáció és egy házidolgozat mellett ugyan mégis mikor jöhetnék szóbeli vizsgára, mely összesen 50%-ot fog számítani egy első szemeszteres alapozó tárgyból. Alkotmányjog, társadalomtudomány, társadalomelmélet, szociálpszchológia, jesszus, mi közöm van ezekhez, mért nem esztétikára mentem? Nem hozott megnyugvást a szűk 4 nap alatt bekortyolt hét deci Bailey’s, a 3 hosszú éjszaka alatt átolvasott utolsó Dosztojevszkij nagyregényem, az Ördögök, vagy a kilószámra elropogtatott franciamártásos csió burgonyaszirom. Lassan azt is belátom, nekem szinte biztosan nem lesz arra pénzem, hogy másfél millió euróért vásároljak magamnak egy Chirico-festményt az olasz vagy a görög államtól a dolgozó/számítógépes asztalom fölé a falra. Ahogy ez tudatosult bennem, majdnem el is sírtam magam. Képzelhetjük.

Én is elkezdtem búgócsigára vágyni. Volt egyszer nekünk egy ilyen valahol, kék csíkos, és ha pörgött, a spirális vonalak hipnózisa egészen magával ragadott. Most az ilyen egyszerű játékok sem adatnak meg. Pedig most nagyon kellenének egyszerű játékok. Hiába a COD Modern Warfare 2, gyorsan installáltam egy DOOM-ot, és Ultra Violence-es szintén 1 óra alatt kiírtottam 1654 szörnyet a 30 pályán. Személyes tragédiámnak nevezhető az, hogy ez pontos adat, kis számológépemmel ugyanis összeadtam a pályavégi statisztikákat. Egyszer sem haltam meg, és a főellenséget is egy karcolás nélkül kivégeztem 45 rakétával, melyből számításaim szerint 37 talált is. Pedig egy gigantikus robotpók volt, volt egy jó nagy gépágyúja, folyamatosan tüzelt vele, és az egész teste egy hatalmas agy volt, úgy 30 hektoliter. Ezzel telt e fárasztó hét hétvégéjének első órája. Kicsit sem vagyok agresszív, kicsit sem bántott, hogy fizikai örömöt éreztem, amikor jó szögből egy duplalövetű sörétes puskával egyszerre 4 imp-et terítettem le. Aki játszott már a DOOM-mal, tudja, hogy ez képtelenség, de én szemfüles módon egy méreghordóra céloztam, ami felrobbant, így el is értem a kívánt hatást.

Pénteken restaurációs irodalom vizsga. Egyrészt szeretnék utánanézni, hogy mi az, amit itt az angol történelemben restaurációnak hívnak. Jó lenne megtudni, miért van az angol történelemben pont itt egy választóvonal, mely az irodalomra is ilyenformán hatással volt. Jó lenne megszerezni valahonnan a kurzushoz tartozó sillabuszt, melyen szerepel egy husi kis lista, hogy mit is lenne jó a szóbeli vizsgámra elolvasnom. Jó lenne túltennem magam a tényen, hogy idén ez a kurzus nem állt másból, mint a gólyavár félhomályában lezajló, az állítólagos oktatónő jóvoltából heti egyszer lebonyolított szűk negyven perces katedra-mögé-kuporodva-jegyzetet-felolvasó délelőttről. Az ilyen előadói magatartásnorma pedagógiai céljairól és esetleges következményeiről őszintén szeretném kifaggatni a tanárnőt, ha végeztem már a vizsgával és a jegybeírás ihletett pillanataiban nem jut eszembe más, amivel a csendet megtörhetném. Előre látom azonban, hogy ennél én bölcsebb és egyben megalázkodóbb is leszek.

Elszivárgott hát az adventi hangulatom, e kis hét kis hétköznapjainak kis másodperceiben, mint a hajszálerekben. Csak remélni merem, hogy valami kis csészében összegyűlik azért az elszivárgott hangulat, és valami semleges éteren keresztül átprojektálódik másba. Most tél van és csend és csak csatak.

Kis méltóság a Batthyány téren

2009-12-10T00:08:00.004+01:00

Áll az ember a battyányi téren és gyönyörködik az állványzattól megtisztított parlamentben, milyen szépen ragyog a szerda hajnali ködben, ejha, jól megcsináltad ezt a parlamentet, te clarkádám. Vagy ő az alagutas volt? Akkor a stendlimre. Nézelődik az ember, mialatt a Duna folyamatosan párát ásítozik, befut a harmadik 260-as is, a harmadik, mióta itt ácsorogsz, ez most alacsonypadlós volvó, és az ember kezében lassan leég a cigi. Nem is szívtál bele, ezt megérdemled, csak bebüdösödtél tőle. Ott állsz egészen a rakpartra néző járda márvány mellvédjénél, lent rohannak az autók, egy félálomban tekerő biciklis kis híján elüt, miközben az úttesten a rakpart felé igyekezve átkelsz.

Tőled balra az aluljáróból felérkező mozgólépcső gargalizál, és mint egy hosszú nyelőcsövön, szépen szállítja fel a kabátba csomagolt néniket is bácsikat, kiköpi őket a párás hajnalba, te pedig várod, hogy a nénik és bácsik, miután felérkeztek, majd nem kezdenek el gyalogolni, hanem cövek módjára megállnak a mozgólépcső tetején, összetorlódnak, mint néhány motoros bábu, amiket kibeleztek, felhalmozódnak a lépcső tetején, összetömődnek és valami nem szép látványt kezdenek alkotni. Te is gyönyörködsz inkább az országod házában, bele se mersz gondolni, hogy állítólag az egész kossuth teret cölöpök tartják az alatta lévő mocsaras üledékréteg fölött, jaj visszaköszönnek a régi, szeszgőzös, fokhagymaszagú töriórák, és hogy a parlamentet ki kellett egyensúlyozni a tér túloldalán felhúzott néprajzi múzeummal.

Visszasétálsz a buszmegállóba, most érkezik meg az a bizonyos harmadik 260-as, csak te szaladsz mindig előre a narrációban, pont fellépsz a járdára, egy vonalba kerülsz a busszal, nyílnak az ajtók, és így szemtanúja vagy amint a csillogó, üveges síkból egy csomóban, mint egy tátogó halraj, kilép a sok ember. Ontja magából a tükrös felület a gyűrött embereket, imbolyog megadóan a busz is, amint a rengeteg konzervember kilép. Te is így léptél ki, húsz perce még ott gubbasztottál, háttal menetiránynak, egy fél ülésen, félig egy nyugdíjas ölében, aki befészkelte alád magát, hülyén billent a fejed, miközben néztél ki az ablakon, és így egy kereszteződésben a kétszer két sávon átívelő friss zebra égi létrává tisztult a szemedben, pont átívelt a látómeződön, meg is görbült egy picit, hova menekülnél, melyik az híd, melyik az az isten, aki utasít, ugyanaz a város, ugyanaz a tér, ugye letagadnom már nem ér, ez egy Lilla-dalszöveg, de lehet, hogy a Térey János költötte, csak nem tudom, az a Térey-e, aki a Nibelung lakóparkot, az Ultrát meg az ilyeneket is írta. Mikor a busz a zebra fölé ért, te lepillantottál a fehér, palánkos rácsozata között az aszfaltsemmibe. A hajnali kómádnak tudható talán be, de az aszfalt ott és abban a pillanatban bizony tátongó távlatot mutatott neked, te pedig elkezdtél emelkedni, felfelé, a zebrán fölfelé, a máltai szeretetszolgálatos mentőautóparkoló fölött át, jobbra fordultál, egyensúlyoztál, elértél a battyányi téri templomhoz, ott elkezdted a harangtorony zsalugátereit feszegetni, be akartál jutni és harangozni. De a busz egy idétlen gázfröccs után tovább rántott téged, közben egészen a nyugdíjasod ölébe vackolódtál, aki eszelős, fókuszálatlan, olcsó vetrecén táplált tekintettel bámult át rajtad, miért nem adod át a helyedet, nem adom, én nem adom, senki fel nem emel innen a seggemről, én most megint jogot tanulok, ekszkjúzmí. Arra gondolok, hogy én talán soha nem is leszek nyugdíjas, meghalok szívelégtelenségben, vagy sima érelmeszesedésben, vagy más ilyen, öt szótag feletti betegségben, esetleg szimplán a kopaszodás következtében, és így nekem hiába is adná át bárki a helyét, egyébként is pont olyan görcsösen markolászom a kis leptoptáskámat, szerda hajnalban, féltem a békávén az ülőhelyemet, berontok a megállóban a buszba és már zutty, zuhanok is be az első szabad ülésre, elő az ájpod, én nem kértem, hogy jobbak legyünk, mert az én időm lejárt, köszönj hát szépen el, a többi már nem érdekel, nem bánok semmit se már, ha az én időm lejár, engem többé ne várj, zsolozsmázom magamban, de nekem az alkotmányjog jegyzet a napi zsolozsmám, azt lapozgatom, mint a régi rabbik, és azt olvasom, hogy az emberi méltóság elválaszthatatlan az emberi élettől, és hogy ez egy alapjog is egyben, igen, ezzel meg kell békélnem, a vetrece-méltósággal és az akár 70 életévemmel, az aszfalttávlattal, az állványozatlan szerda reggellel, ez az én igen nagy szerencsém, hogy a méltóságom ilyen szorosan össze van csomózva az életemmel, hát én még meg szeretnék tanulni élni, kéremszépen, beállni a máltai szeretetszolgálatosokhoz, vagy csak segítőkészen pályára állítani a mozgólépcső szájában feltorlódó embereket, hogy a kis sínjeiken elberregjenek, és megtermeljék azt a pár tized gdp-t, amit egy nap egy ország dolgozó lakosságának meg kell termelnie, hát én épp nem termelem ezt a gdp-t, és van is bűntudatom miatta.

Terepgyak, hajnali invokációk

2009-12-04T12:45:00.006+01:00

Szerda reggel van, tíz óra, háromnegyed éves kihagyással ismét szociológiai terepmunkán a Blaha Lujza téri mekdonáldzban. Állok a pultnál, rendelem a bacon-ös tósztomat, kérek belőle kettőt, Ilonka püföli a virtuális billentyűket az érintőképernyős pénztárgépen, az LCD lassan elszivárog mígnem Ilonka műkörme kitörik. Bassza meeeeeg, rohan hátra, elviharzik a forró zsírban lubickoló sültkrumplihalak mellett, vonul vissza a vesztett hétköznapi csata elől és otthagy engem a francba. Lelkiekben sztornózom a rendelést, átfáradok a szomszédos kasszához, a baljós előjelű duplatószt helyett már csak egy darabot kérek, egyet, köszönöm szépen és „itt lesz az elfogyasztás“, már mutatok is a legközelebbi asztalhoz, a körútra néző ablakok mellett, hogy az lesz az Elfogyasztás színhelye. Mire az asztalhoz érnék, az már foglalt, elfoglalta egy viharvert, rádiós bácsi, aki 6 óra elteltével is ott ült, láttam is akkor, délután, a villamosból. Ugyanaz a bácsi egyébként, aki a király utcai káefcében full hangerőn hallgatja mindig a kis megviselt rádióját, ott ül viharvert kabátban, elveszetten, tök egyedül, egyedül a mekdonáldzban. Most halk a rádiója, egészen közelhajol, lehet, sikerült a hangszórót tönkretennie a király utcában. Egészen közel hajol, fantom frekvencia sávokat keresgél, épp Rákosi-beszédet hallgat, vagy simán csak a Szabad Európát. Hirtelen remegni kezd a föld, imbolyognak a mekdonáldzban a belógó lámpabúrák, a bácsi felriad, jönnek a tankok végig a körúton, de nem a tankok jönnek, hanem a villamosok, két négyeshatos ér be egyszerre a megállóba.

Leülök, és érzem, valami nincs rendjén, valami alattomos pangás dohos ujjbegyei simogatják most így reggel a mekreggeliző emberek álmait, talán szellem került a mekkafé pultja mögötti kávéfőző gépbe, talán tényleg előszivárgott néhány rejtett titok az újrabútorozott mekdonáldzban. Leülök, majszolom az egy szem tósztomat, két asztallal arrább kreol, harmincas cigány nő gesztikulál, de már hallani is a beszélgetést: Megvigasztaltalak, nem? Tegnap, én megvigasztaltalak! Nehogy letagadd nekem! Ne tagadd, én tegnap megvigasztaltalak!! A végére már üvölt, az elején halkan gomolygó fenyegetés eléri tetőpontját. Többen is felfigyelnek, a mekburi-zsírban fürdő hajnali emberek ébredeznek. Ne csináld ezt velem, HALLOD?! Megvigasztaltalak tegnap, nem megvigasztaltalak?! Az asztalt csapkodja, de könnyet nem ejt. Édes fiam, most szépen hazajössz... hallgass Anyádra, szépen hazajössz most, hallgass most rám. Nem érted? Tegnap ott voltam, megvigasztaltalak. HALLOD, a kurva iste... A gyermek otthagyhatta anyut, mert az anyu elharapja a mondatot. Magában motyog tovább. Megvigasztaltam. Megvigasztaltam őt tegnap, megvigasztaltam a rohadt kölyköt. Harminc év körüli, és mégis mintha húsz lenne. Egyetlen ránc nincs az arcán, egyben tartja a bőrét a rászáradt neutrogéna. A mekdonáldz-tévén közben Kelly Clarkson fetreng ismét az avarban, összedzsuvázza a menyasszonyi ruháját, pont, mint kábé 3 éve, mikor ez a slágere kijött, és pont, mint az összes többi klipjében, most is menyasszony ruhában gázol a sárban, a tarkóján kulcsolja össze a két kezét, villog a retusált hónalj a minden új snittre kimosott menyasszonyi fátyol mögül és azt énekli a Kelly Clarkson, közben persze néz bele a kamerába, háromperces a szemkontaktus, míg a szám lemegy, hogy valaki őt megcsalta, lehetőleg pont az esküvője napján. Megvigasztaltam, megvigasztaltam.

Nincs többé bibliás vécésnéni, elhagyta a blaha lujza téri mekdonáldzot, lehet, mindörökre. Nem ropog a szentjeromos kiadású vulgáta, nincs, ki a királyok könyve 2-be belefeledkezzék. Ez talán magyarázza is azt a megfoghatatlan dans macabrét, ami talán már fél éve ott honol a blahás mekdonáldzban, magyarázza a furcsa dekadenciát. A bibliás néni utódja blikket olvas, én elhaladok mellette, meglobogtatom a blokkot, amit még a vörösvári úti mekdonáldzban tettem félre idén februárban, mert különben 100 ropogós forint lenne a mosdó. Kézmosás után kijövök, a viharvert bácsi már nem hallgatja a rádiót, néz maga elé, az éterben alig hallható fehér zaj serceg, néz maga elé a bácsi és rágja magában a Rákosi-beszédet.

Mellette két kamasz srác kihangosított ájfónon hallgatja a ganzenróziz sweet child ‘o mine-ját, serceg a bugyuta gitárintró az ájfón hangszórójából, és a két tizennyolc év körüli srác elmélyedve bámulja a klipet, merthogy van wifi a mekdonáldzban, van youtube is. Elhaladtomban hallom, hogy türelmetlenül átváltanak a november réjnre, ahol a klipben a szles kiáll a sivatag közepére egy kis fehér fatemplom elé, egy szál elektromos gitárral, nulla kábellel és nulla erősítővel, és unplugged leszólózza sztereóban a világot.

Ismét leülök, mellettem törökök vitatkoznak, üvöltöznek kedvesen egymással. Van még pár percem a következő óráig, előkapom a gépet, és megnyitom a 2009-es Caritas in Veritate enciklikát, mely vadi új, megvan pdf-ben és pár nappal korábban töltöttem a piratebay-ről. Kár volt, mint észrevettem, mert tök ingyen fent van mindenhol a neten. Belemélyedek azért, up-to-date akarok lenni, hogy mégis mi zajlik aktuálisan az Egyházban. Tévedhetetlen-e még a pápa? Tévedhetetlen, már lassan másfél évszázada, töretlenül. Angolul olvasom, de lehet, magyarul kéne, pláne, ha a Dér Katalin fordította, mert az ő munkái vállalhatók egyedül az egyházirodalom magyar fordításai közül. A mekdonáldzban viszont csak az angol kiadás van meg, a wifit minden bizonnyal épp szabotálja a töröttkörmű pultoslány, mert nem tudok felloggolni, az ájfónos srácoknak is nyoma veszett, nincs térerő, szokott lenni pedig. Olvasom, és ismét rájövök, hogy mint általában minden enciklika, ez is tökéletesen általános, tökéletesen óvatos és kikezdhetetlen, a megmagyarázatlan kulcsfogalmak naivitásával megírva, ahol mindenki érti, valami nagy egyetemes rezonanciában, hogy végül is ez a közel száz oldalnyi szöveg miről szól. Az angol fordításban ráadásul még a „caritas“ meg az „amor“ között sincs különbség téve, mindenki csak simán love-olja egymást, ami azért is necces, mert néhány korábbi pápa még a huszadik században is előszeretettel alkalmazta az „amor sanctus“ kifejezést például az apácarendekhez intézett szövegeiben, amely persze teljesen mást jelent és jelentett. Elfáradok a sok félreintonált és félremagyarázott kifejezéstől, a Caritas in Veritate pdf verziója a Trash-ben landol. Majd magyarul, ha lesz időm a sok száz kötelező mellett, talán egyszer visszatérek rá.

A szellemek ott ólálkodnak a mekdonáldzban, a viharvert bácsi bóbiskol, a vécésnéni kis szeleteket tépked a blikkből és elmerültem majszolja az ólmos papírt. A törökök mellettem szóban megalapítják a legújabb pénzmosodájukat, melyet a változatosság kedvéért kebab gyorsétteremként fognak álcázni. A cigány nő eltűnt, engem ez mégsem vigasztal. Elfogyott a tószt, kezdődik az óra, itthagyom a hosszú kihagyás után újból megkedvelt szociológiai terepemet, és levonom a nyilvánvaló konklúziót, hogy az idő vasfoga mégis mindent kikezd. Megvigasztaltam azt a rohadt kis kölyköt, én megvigasztaltam az kurvaisten. Finom visszhangokba tárazódik a millió kis párbeszéd, cselszövés és terv, ami a mekburi-világból ottmarad a blahás mekiben. A sok visszhang kis membránokba tömörül és a helyiség, a falak, székek, konyhagépek egy vontatott, millimod herz-es tempóval pumpálják bele a fáradtságot a világba, és talán ebből lesznek a szellemek, talán ettől savanyodik a mekkafé, talán egyszer mindez szépen felrobban, hogy aztán a robbanás után visszahulljon az égből: a sok megbocsátás, vallomás, üzleti hazugság, kamaszduma meg minden, ami a mekdonáldzban naponta százával elhangzik, ilyen kis membránkba tömörülve, lehet, csak akkorák lesznek, mint egy vállpárna, és pont olyan jelentéktelenek és puhák, de én ekkor nem szívesen lennék a környéken, azt talán nem bírná ki senkisem.

Most viszont még megvigasztalódok, mert én hálás vagyok a szerda reggeli térzene ünnepélyességért, ahogy kilépek a csípős, téli levegőbe, én nem vagyok az a hálátlan, barom kölyök.

Olvasni is tereh...

2009-12-02T21:02:00.003+01:00

Szélmalomharc, nem is, ventillátorharc, és ehhez hozzá jön, amit az angol nagyon szemléletesen fejez ki, hogy when the shit hits the fan. Kedd van, egy kicsi kedd, az ember észre sem veszi maga körül, áll a közepében, mint egy savanyú kuglóf tölcsér alakú kráterében, egy szűk lichthof-ban, és a legjobb amit tehet, hogy szó nélkül lezabálja maga körül ezt a rossz süteményt. Rossz most ez a kedd, savanyú, mint a bécsi marcipán után a rossz utóíz, ilyen kis biedermeier: polgári, üres és a maga finomkodó modorosságával groteszk is egyben. Nem szeressük.

Sétálok hazafelé, lóbálom az olcsó kis leptoptáskámat, amiben a könyveket meg ma az esernyőt tartom, fütyörészek közben, a tudatalattim beeteti velem, hogy tavasz van, és már tényleg csak egy suta, T-alakú favonalzó hiányzik, hogy a kis iskolatáskám csatja mögül kikandikáljon, meg egy harmincas évek fiúdivatja szerint zselézett séró, olyan lettem volna így, mint a nyilasmisi vagy a nemecsek, túlméretezett kisdiák, aki mint egy ábrándos hemofíliás, kivirágzik a hamis tavaszban.

Összes eddigi blogbejegyzésem egyetlen nagy vörd dokumentumban halmozódik már lassan másfél éve, és hiába mentegetem mindenféle harddrájvokra, talán mégsem egészséges így, minden alkalommal legörgőzni a lap aljára, hagyni, hogy százötven elvetélt bejegyzés nehezedjen minden újabb megírásánál a vállamra. Mindenesetre arra figyeltem fel, hogy a 2008-ban is 77 bejegyzést sikerült összehoznom, és ez a mostani is épp a 77.-ik lesz, illetve a 78.-ik, csak az egyik októberi, jutubos videóimat reklámozó post-ot nem számolom, mert oda szöveg se került, és hogy ejha, ez egy szép számpáros. Nem szerencseszámom a 7-es, nekem a szerencseszámom általában a 4-es szokott lenni, és itt megint bonyolódhatnék számmisztikába, hogy a születésem hónapja, az április a negyedik hónap, mely pont a duplája a születési dátumomnak, hogy a négyes mindig a szokásos, lejáratott 3-az-igazság forgatókönyvet haladja meg, a negyedik titokzatos dimenzió, az idő, és hogy általában a tézis-antitézis-szintézis triumvirátusát megbontva-túlhaladva-átértelmezve és a meglévőt újra-interpretálva szokott előtérbe kerülni a négyes, a negyedik elem, a negyedik lépcsőfok, a négyes akkordok finom disszonanciája, a négy ujj, amit az ember gitározásra használ, a héber misztikus 40-nek az egytizede, a négyzet, mint tökéletes síkidom bűvös paramétere, a négy negyed ritmusa, a duplán ismétlődés tökéletes harmóniája, a négysoros, négy versszakos szonettek varázsa, valami, ami túlmutat a szentháromságon, ami nem kapaszkodik egybe valami zord háromszögben, hanem hagyja a finom mállást, a finom dekadenciát, nem ragozom tovább, a négyes az én szerencsés számom, de itt közben 77 + 77 bejegyzésről van szó, és mit ad isten, ez a 154 bejegyzés összesen 100 000 szót tartalmaz, hogy pontosan százezret, ez a bejegyzés is azért nyúlik most, mert látom a vörd számlálóját, látom, hogy ennek a bejegyzésnek épp 454 szóból kellene állnia, teljesítem a kvótát, igen, és ahogy ez a mondat véget ér, ez a szó lesz most a százezredik.

Sentenced To Bliss For A 1000 Days

2009-11-26T23:20:00.006+01:00

Jó lenne esendőnek lennem, úgy igazán sajnálhatónak, mert az emberek körülöttem ezt fogadják el hitelesnek. Valami ilyesmi volna jó, egymásra borulnunk a globális szerencsétlenség-érzetben, csak most nincs hangulatom ehhez. Érzi mindenki a belőlem áradó hidegséget, merthogy bizony árad is belőlem rendesen, mint egy nyitva felejtett hűtő ajtó mögül, ám közben belül olvad és folyik el szépen minden kis jeges büszkeségem, alakjukat vesztik a hókristályok, felengednek a dermedt tejes zacskók, pattogzani kezd a melegedő hejnekkenes doboz, megindul az ellenanyag a kis tojástartó rekeszben tárolt influenza-szuriban, és még sok hasonló zagyva dolog történik, mint mikor a jól bejáratott mozdulatlan magányt éri a felesleges, kívülről érkező konyhás/asszonyos szeretet, de ezt már senki nem veszi észre, és nem veszik észre fagyos lelkem mélyén a hónapja lejárt, zöldülő Kinder Maxi King-et.

Most azt fontolgatom, a januári NB koncert mellé berakjam-e magamnak a Stratovarius-t és a Gathering-et. Az előbbire a kuriózum kedvéért mennék el, a másodikra pedig titkos reményekkel övezve, hogy leadnak pár számot a Souvenir-ről, ami 2002-es, de azóta vagy három új albumuk is van, melyek nem túl jók. Mindez valószínűleg azon fog múlni, hogyan készülök ki agyilag a vizsgaidőszakban. Hasonló tépelődéssel viszonyulok a decemberi Tátrai Band, Laibach és Esclin Syndo koncertekhez is. Holnap viszont Barabás Lőrinc.

Szól az April a Deep Purple-től. Az egyetlen szám, amit a Child In Time mellett szeretek tőlük. Plusz szerencse az, hogy mindkettő hosszabb tíz percnél. Szól a kis rock orgona, szólnak a finom harmóniák, ehhez van hangulatom, ehhez van hangulatom azután, hogy fél kilencre, mint ahogy teszem ezt tendenciózusan a fél nyolckor végződő zeneesztétikás órám miatt minden csütörtökön, ma is végre hazaértem.

A bejegyzés végére pedig következzék egy kis reklám: az utóbbi 3 hét alatt sikerült 2 számot abszolválnom az új indie projektemből. Már készül a harmadik, de addig is, let’s do ourselves a favour és hallgassuk meg őket a vadi új arculattal is villogó, megújult MÁJSZPÉJSZ oldalamon! A készülő dalgyűjtemény címe a mostani bejegyzés fejlécében olvasható, de a fedőneve addig is: Solace of a Sole Sophomore Project, merthogy ilyen gyenge a humorom és szeretem az alliterációkat. Instrumentális jellegükkel ellentétben ezek a számok mind énekes dalok. A dalszövegeket, melyeket kizárólag ezekhez a számokhoz írtam, csak azért nem töltöm fel melléjük a májszpéjszre, mert pont az ilyen kis dugi oldalakról lopkodnak leginkább, erre meg most nincs szükségem. Jelenleg képzetlen, de tiszta hangú énekesnőt keresek hozzájuk. A lejátszóban megjelenő első kép Chirico, az olasz metafizikus festő festménye, ebből akartam a hátteret is megcsinálni, csak nem volt elég homogén, ami az egyébként is kaotikus májpszpéjsz-layout helyzetét csak tovább rontotta volna. Ha copyright miatt megbasz a myspace, az ezért a képért lesz. A második egy saját fotó, a telihold és a 15 másodperces exponálás tipikus kliséjével.

Terveztem, hogy a parlagon heverő progresszív metál számaimból is tallózok egy külön (és a lejátszóban nem közvetlenül megjelenő) playlist-be, de azzal csak megbontanám ezt a felületet. Na majd ha nem bírok magammal.

A takaratlan zene és Thomas Tallis

2009-11-24T01:42:00.005+01:00

A hétfő, mint mindig, ma is kimaradt az iskolában, egész nap zenét hallgattam, épp tankoltam fel az ájpodot és előkerültek régi zenék is, és én cirkáltam a szobámban, hallgattam az Air Between My Fingers-t a White Stripes-tól, a Spiral-t Vangelis-től, az egyetlen Csajkovszkij darabot, amit tőle hallgatok és amit valami szláv filharmonikusok adnak elő: az első zongoraversenyét bé mollban, az Origin of Symmetry-t a Muse-tól, újból Pink Floyd-ot és még valami újat is, egy izlandi atmoszférikus kis zenekart, a Sigur Rós-t. Ezutóbbinál nem értem, hogy mit énekelnek, vagy hogy mit csinálnak a számaikban, de szól a zenéjük, és ahogy szól azt szeretem.

Mitől is humortalan minden zene? Miért nem nevet az ember soha, de soha, ha zenét hall? Miért idegesítő annyira például a ska és a cirkuszi cintányércsörömpölés? Miért nem tudok az olyan ártatlan embereknek hinni, akik megvallják nekem, hogy a reggeli mp3-as ébresztőórával mindig „vidám“ zenére (lásd ismét: ska) ébrednek? Most ez a kérdés talán nem is annyira a zenére vonatkozik, hanem a komikumra és a komikum alján meghúzódó végtelen, eltakargatott emberi tragédiára. Valahogy nem lehet semmit takargatni a zenében, mert benne mindig minden szem előtt van. Nem lehet trükközni a perspektívával, nem lehet kétértelmű szavakat motyogni vagy fals jelmezzel álcázni. Ez a végtelenül egyszerű, takaratlan megjelenése a zenének mindig meghat. A ritmusról nem is beszélve, az óraműként felajzott ember talpalásáról a nagyvilágba, olyan, hogyha felborul, mint egy felhúzható, ón játékcsibe, tovább lépdel amíg le nem jár. Van valami a zenében és a balladákon pityergő/indulóra menetelő emberben, ami soha nem vicces. Lehet, hogy a zene is pont erre mutat rá, valamire, ami nem komoly, nem vicces, csak igaz.

Ma sok zenét hallgattam, és sokat bólogattam a fejem, hogy ez így nagyon jó, ez is, ezt most jól nyomja a dob, itt tényleg érdemes volt megszólaltatni a gitárt, ez egy szép átkötés, ejha, mennyi jó zene van a világon és még mennyi mindent nem hallgattam végig. Például alig hallgatok jazz-t (és amióta Cristopher a tavalyi nyelvfejlesztésen töredelmesen megvallotta a csoportnak, hogy tíz másodpercig nem mert levegőt venni azután, hogy látta magyarul leírva a „dzsessz“ szót, és rádöbbent a sajátosan torzult írásalak láttán, kábé két év késéssel, hogy az valóban azt jelenti, ami, de közben nem tudta elhinni, valóban létezik egy ilyen nyelv, amely képes ezt a szót így kódolni a saját helyesírásába, azóta én sem nagyon szeretem kiírni magyarul). Pedig jó lenne ilyet is hallgatni, például Stanley Clarke-ot azért hallgatok, meg Chick Coreát, meg mondjuk Szabó Gábort, de ez kevés. Még mindig csak egy rock-agyú tahó vagyok, akit képes két jó gitárriff odakenni, pedig ezt már talán nem szabadna.

Már hajnal van, fáradok én is. Sharleen Spiteri, a tündérarcú skót énekesnő után, aki most arról énekel, hogy nem, ő már nem szeret engem többé, csalódottan benyomom a kedvenc Tallis-misémet. Teljesen rákattantam ezekre az utóreneszánsz darabokra. Persze akkor már maradjunk az Agnus Dei tételnél, mert az egy hálás darab, és negyed óra múlva majd lassan véget ér, a gép utána hibernál, én vonulok el, négy és fél óra múlva úgyis kelhetek fel szépen.

Amit szeretek és amit nem

2009-11-21T00:59:00.013+01:00

Én szeretem a hétköznapokat. Mellette szeretem a civilizációt, a bevásárlóközpontokat és a csak nekem berendezett éjszakai várost.

Imádom a csomagolópapírok tarkabarkaságát az interspárban, szeretem az illatozó kenyereket a pékáru-szekcióban, a vöröslő húsokat a hentesvitrinben, szeretem a mélyhűtött pizzák álmát szemlélni a hosszú-hosszú hűtökben, szeretem fogdosni a rugalmas testű sajtokat és az ugyanilyen kis feszes csomagolású májkrémrudakat, rohangálni a csipszes zacskók sikátorában, jaj, szimatolni az öblítőket és mosóporokat is szeretem, a csokik porciózott csábítását, meg a pénztárszalag mögötti kis hülye cukrokat és bonbonokat és az óvszerek diszkrét csomagolását, a rágókat és a műanyag buborékfújó szetteket, a pénztár fölötti kis cigaretta skatulyákat, hallgatni a pénztárgépek csipogó kakofóniáját, a szatyrok csörgését, élvezni a begyűjtögetett áru fölött érzett dagadó, asszonyos büszkeséget.

Szeretem a civilizációt, a kézmosást, a fűtést és a kerámiavécét, a puha vécépapírt is, a mikrót és a hűtőt, a dohányzóasztalt és a tévét, a számítógépet és szépen megszólaló sztereó hangszórókat, a telefont, a befűthető autót, a villanyt, az éjjeliszekrényt. Jó érzés, hogy nem kúrtak ki a városszéli szeméttelepekre a születésem után azonnal, csak mert tíz centivel be volt süppedve a szegycsontom a mellkasomba, merthogy ez bizonyos korokban még biztos halált jelentett. Jó, hogy a rövidlátásom miatt nem kell egy rossz mozdulattal mondjuk rozsdás szögbe lépnem, hogy aztán meghaljak vérmérgezésben. Ha kiderülne, hogy mégis cukorbeteg vagyok, jó, hogy nem halok meg rögtön abban.

Szeretem az éjszakai várost, a nátriumláng színű lámpákat, az autósorokat, az őszi hidegben kirajzolódó leheletet, hogy fiatalként belefeledkezhetek az éjszakába, hogy vannak éjjelnappali boltok, vannak tükörsima gyorsforgalmi utak az autózáshoz, vannak hidak és nonstop kivilágított épületek, vannak plázák és éjszaka a kilométereken át kikapcsolt közlekedési lámpák.

Szeretem a kényelmet és szeretek fogyasztani. Ha akarok, bemehetek a káefcébe. Vagy a buklájnba, vagy a riléjbe, vagy a maccsba. Egész éjszaka égethetem a villanyt a szobámban és felcsavarhatom a fűtést. Ha akarnám, lenne ájfónom is. Szeretem, ahogy eltartanak engem, nem csak a szüleim, nem csak szülőket kifizető munkaadók, nem csak a munkaadókat kifizető termelés, hanem Föld termelő populációjának kilenctizede, akik cserében szerény rabszolgák. Jó, hogy nem kell az ilyen rabszolgák szemébe néznem, és jó azt elhitetnem magammal, hogyha a szemükbe néznék is, az elemi szükséglet mellett nyilvánvalóan már úgysem férne meg bennük a szemrehányás.

Szeretek zenét hallgatni, és nem csak a verkli monoton, lyukkártya alapú zenéjét, merthogy egyébként 3 percenként cserélgethetném a fonográfhengert, vagy még azt sem, hanem el kéne szívnom valami vásárba, hogy ott halljak néhány béna muzsikust, és onnan gyalog haza, a kussoló, kivilágítatlan utcákon. És jó, hogy ma már nem hegedül annyi ember, hanem inkább gitározik, vagy csak simán szintetikus zenére énekel. Most viszont épp a cambridge-i gregorián kórustól hallgatok egy misét, azon belül is a Miserere Mei Deus kezdetű Agnus Dei tételt, negyed óra, nagyon szép, gondolom itt is az 51. zsoltárból van a szöveg csak sajna nem értem, meg lusta vagyok utána nézni. De hallgathatom ezt a művet úgy, hogy épp a mekbukomon pötyögök, az előbb ment le ennek a misének a Kyrie-részlete, volt benne egy 2 perc 21 másodperces melizma az „elesion“ első e-jére, na, azt élveztem, de még azelőtt ott volt az Alter Bridge ízléses modern rock-ja és Tremonti gitárjátéka, ezután meg berobban majd a maga diszkrét intrójával a Cynic „Traced In Air“-je is, meg ismét az Eagles, látom az ájtyúnzban, hogy ezek fognak következni, szóval kap ez a mise-részlet egy ilyen kontextust, és nem is kell mindezért egy katedrálishoz elutaznom, bár ott volna az igazi ezt hallgatni, hanem lehet itthon is, blogot írva és kávézgatva, kimosni a fülemből az előbb gyakorolt metalika ámájívöl-jét a fülsértő stúdió felvételével és a borzalmasan unalmas 3 akkord/7 perc átlagával. De most még a kis kitenyésztett szoprán fiúkat hallgatom, akik szerencsére már száz éve megússzák, hogy néhány zenebuzi püspök mániája folytán kasztrálják őket.

Szeretem, hogy egészséges, ápolt, kiegyensúlyozott emberekkel vagyok körülvéve, a családon belül, az egyetemen, a városban, az ismerőseim között. Mégha ezek az emberek szinte soha nem hallgatják ugyanazt a zenét, mint én, nem nézik ugyanazokat a filmeket és olvassák ugyanazokat a könyveket, sőt, még a gondolataink is nagyban eltérnek, azért mégis intelligens módon el tudunk sok mindenről beszélgetni, és mondjuk nem esünk egymásnak mindenféle lételemi probléma miatt. Türelmesek vagyunk egymással lehetőleg, és az illedelemmel hasznos kis mellék áramkörökre tudjuk terelni az oly gyakori feszültséget, ami az emberek között még így is felmerül, azután szépen meg tudunk egymásnak bocsátani. Jézus találta fel ezeket a hasznos kis trafókat, a két ember között nem egyenlő frekvencián terjedő érzelmeket ügyesen szinkronizáló kis ketyerét, amit nem nagy fantáziával, ámde annál nagyobb gyakorlati érzékkel szimplán csak megbocsátásnak nevezett. És a türelmes emberek elég sokat tudnak azzal nyerni, hogy nem követik a primitív szemetszemért talio elvet, hogy nem kell annak szánalmasan irreverzíbilis következményei fölött sírdogálniuk. Nagyon sokba kerül és jól jövedelmez a felforrt agyvíz mellett a csendben tízig számolás. Szerencsémre látótávolságon belül csak kevés elmebeteggel kereszteződnek a mindennapjaim, vagy kevés olyan frusztrált emberrel, akinek a gondjaival a magaméi mellett meg kellene küzdenem. Szeretem a higgadt, okos, illedelmes embereket. Például szeretnék majd egyszer ilyen lenni én is.

Szeretem a rutint, mert nem fáraszt le a görcs, hogy a holnap bármivel is több vagy rosszabb lesz, mint a ma. Szeretem a rutint, szeretek tíz ujjal akár 300 karakter/perces sebességgel is gépelni, szeretek gyorsan vezetni és szeretem, ha nem akasztanak meg a tempóban. A rutint szeretem, a hajtány-billegést, a napokra palackozott elegendő lendületet, amit a tizenkilenc éves szervezetem még épp össze tud átlagban napi 16 órára gyűjteni. Hogy kulturáltan túl is éljek.

Szeretem a civilizációt, a fogyasztást, a soha vissza nem fizetést, az ingyen holmit, a kényelmet, a meleget és a jólétet. Szeretem, hogy ezekért én döntöm el, hálás vagyok-e vagy sem.

A kényelem és a végletekig spirázott önreflexió nyomán a nem túl kellemes, sőt, elviselhetetlenül hasogató fáradtságot, mely a hétköznapjaimat orvul kitölti, már nem szeretem.

Kells-i spleen

2009-11-17T01:32:00.003+01:00

Mostanában már csak átlag napi 4 órát töltök világosban, mondjuk ezt nem is nehéz délután 1 órai keléssel és hajnali fél négyes fekvéssel, azonkívül ez a négy világos óra sem túl meggyőző. Napfényhiány, időérzékhiány, a bőrömben gondolom csökken a kollagénszintem is, csak nem tudok róla. Legszívesebben begubóznék a maradék négy Pratchett-regénnyel, a Gertrud Stein-emmel, a Faulkner-novelláimmal és Ken Follet egyetlen hosszútávon vállalható regényével, a Pillars of the Earth-el, begubóznék az ágyba, egész nap menne a Russian Circles és a Tommy Emmanuel, meg Amy MacDonald, meg az Enya meg mindenféle kelta izé, és teljesen beleélném magam, szopogatnám a szellőztetéskor a szobába bedőlő felhőfoszlányokat, valami írországi almra képzelném magam, ott lennék szanatóriumi nyugalomban és egzaltált frissességben, és letenném a gitárt mindörökre és harmonikát vagy skótdudát ragadnék. Friss lennék, üde, jóindulatúan fáradt. Vennék magamnak sok pénzért egy fakszimile másolatot a Book of Kells-ből, azt böngészném egész nap és mégse érteném. És jó lenne mégis simogatni a lapokat, bámulni a vaskos iniciálékat, megtanulni írül és ezzel a nyelvtudással büszkén lejáratni magam a maradék 3-4 ír ajkú falu valamelyikében. De beleszeretnék egy feketeszemű, fehérbőrű ártatlan ír lányba, és tök boldogok lennénk egy darabig, mígnem rögtön meg is csalna az első szembejövő, nálamnál sokkal fehérbőrűbb és üdetekintetűbb ír sráccal, aki mondjuk hírhedt angolverő is egyben, lázadó, lánglelkű, szőrtelen alkat, és az ír alpesi kirándulásai folytán meggyőzőbb farizma is lenne, mint nekem, és mindez mégsem zavarna, előre tekintenék, nyugatra, ki a végtelen óceánra, a domboldalon ott kergetőzne az ír csaj meg az ír srác, mint az Énekek Éneke két szerelmes antilopja, csak itt mondjuk alpesi bárányok lennének, minden üde lenne, a levegő zamatos és mégis párátlan, a pillanat kitartott, mint a skótdudaszó, az élmény ömlengő, mint egy Joyce-regény, a hétköznap lappangva groteszk, akár egy Swift-allúzió, az emberek ítélete egymáson szigorú, mint a meggyötört, savas katolicizmus, a kézmozdulatok finomak, mint a Kells-i kódex iniciálé díszítései, mert Isten az apró S-betűk kalligráfiájáig is ellát, az emberek takarékosak, akár az odajutó, beosztó napfény, a népdalok hétfokú skálára épülnének és így izgalmasabban is szólalnának meg, és az emberek kiejtése ízes, artikulált, dallamos, én szégyellnék megszólalni, nem is szólalnék meg, hanem tudnék visszkézből félmillió angol szót, amiből négyszázkilencvenezret nem is ismerne senki, mert az mind óírül lenne, és folyamatosan csak ír mitologikus meséket olvasnék, elég brutálisakat, mert ezek mind azok voltak, minden nyelvtudásom passzív lenne, csak bólogatnék, mert az is tök elég lenne.

Ismét Porcupine Tree, meg Tommy Emmanuel. Kéne készülni Marcus Miller-re, ám azt lehet élvezni felkészületlenül is, a Barabás Lőrincre meg nem lövöm le a poént a májszpéjszes új dalaikkal, az a38-on kell meggyőzniük.

Második tervezett indie számommal egyetlen perc alatt lefulladtam, hiába sulykoltam magamba egész ezt megelőző héten, hogy csak azért is megcsinálom, van egy csomó ötletem, igen, képes vagy rá, vettem a nagy levegőket én is mint az a sok szerencsétlen, felspannolt ember az ervéjvzes reklámban, volt itt minden, szupi inspiráció, kedv és effektpedál, most viszont gyásznap van, lehet, télen csak metálszámokat szabadna írni, azokat meg már közben baromira unom.

Várom, hogy essen (essék, javítanak ki a félév végére már nagyon csúnyán elfáradt magyarszakos ismerőseim) a hó, hogy tudjak benne ugrálni, amit úgysem fogok, de legalább elhitethetem magammal, hogy igazából de, nagyon eszetlen módon, bármikor ugrálhatnék a hóban.

Time Philosophy

2009-11-13T01:37:00.003+01:00

Most megint nincs időm semmire, meg kicsúsznak a kezem közül a dolgok. Lassan én is egyike leszek a boldog igavonóknak, az érett, motivált, cselekvőképes harmincasoknak, akik az egy-perc-szabad-lélegzetem-sincs jeligéjű vallásban lelik meg első fokon az identitástudatukat. Lassan állandó témámmá válik a rutin és annak fájdalmas tragédiája, az elfecsérelt idő, és az elfecsérelt idő felett töltött lamentációra fecsérelt idő is. Hidd el, jönnek még jobb idők II., ez van most az ájtyúnzban, ezt játsza a Napoleon Boulevard. Soha nem találtam meg a szám állítólagos kezdő részét, mert csak az első albumukon van rajta 86-ból, az meg esélytelen. Bakelit és nincs meg sehol.

Mi a jövő és mi a múlt? Hol van a jelen a kettő között, ki méri az időt, van-e idő változás nélkül, hogyan hat az objektív és szubjektív időérzet dualizmusa az emberre, satöbbi, gurgulázza a nagy kérdéseket a történelem is. Gargalizálhat, engem nem érdekel. Most úgyis csak arról szól az életem, hogy összeimádkozzam a szabad délutánjaimat, a görcsmentes szabad órákat, amelyek nem a hat órai kelés felé gravitálnak, mert az olyan korán van, mintha mindig tegnap ébrednék, és az órákat, amik jóindulatúan lebegnek a semmiben. Elég sok ilyen órát vagyok képes elzenélni, harmincszor egymás után a Hotel California szólóját, negyvenszer a D.N.A.F.T-ot Larsson-tól, amit szeretnék már végre felvenni.

Az idő talán nem is más, mint vegytiszta ritmus, a feszes másodperceké, amik csattannak, akár az ostor. A mondatok hangsúlya, főleg. Csattannak, mint a jó szerva vagy a golfütő feje a precíz lendítés után. A legtöbb zene pedig mégis a beszédben van, folyamatosan szövegel mindenki, és talán nem is vagyunk kiváncsiak egymásra, lehet, rég nem érdekel senkit a kicentizett tartalom, ha a másik vállára hajtjuk a fejünk, mert úgyis csupán a furcsán hullámzó vagy folyamatosan fennakadó, a visszaforduló és egymásra rétegződő vagy száz ágra bomló szóáradat számít.

A legjobb hip-hop sláger hajnali négykor a corvin tetőn atomjaira tisztul, soha senkit nem érdekel ilyenkor, hogy ki, mit, miért énekel, hogy mi a dallam, mert megint csak a ritmus van, de nem a négynegyedeké, hanem a refrének robbanására és az átkötések lélegzetvételére pulzáló éjszakai sziromnyitogatás. Csak a körtánc van, a lépések közötti szünet, a párosával tagolt ütem, vagy a páratlan ritmika, a soha le nem záródó balkáni táncé, a folyamatos hétnyolcados és ötnegyedes körforgásé.

Csak az a ritmus van, amit órakattogásra az ember hangsúlyozni tud, csak azok az óraleütések vannak, amiket kiválaszt, minden másodikat, harmadikat, negyediket vagy hatodikat, és csak az a töltött terület, mely két leütés között ível, homályos viaduktként. És itt van a most is, néhány másodperc előre-hátra, ami éppen számít. Előre-hátra, néha visszafelé irányul, néha stagnál, mint egy pirosra festett, pattogzódó hinta, nyikordul, dagad a hintán kitartott játszótéri örökkévalóság. A másodpercek, a háromésfélperces és eredetileg fonográf-henger hosszúságra adaptált popszám-intervallumok, a mondatok, az évek és generációk szintjén ott van a konstans most és a jelenvaló hinta.

És persze a geometria ritmusa, a lecsupaszított, strukturalista formák megfoghatatlan tektonikája, váltokozása, képből-elemelkedése és visszaesése. Lehet, hogy ezért vagyok úgy oda Bortnyikért, Chirico-ért és Kandinszkij-ért, és Escher-ért. A bástyám nyolcszöge, a lávalámpa erotikus mozdulatsorai vagy az írható dévédé pörgése a mutatóujjamon, de vannak a kommerszebbek is, a jégcsap, a grandkanyon üledéklemezei, a déenes lánc.

A kultúra és a liturgia ritmusa, a kiszámolt lépteké, a centizett mozdulatoké, a térdeplők ritmikus kopása, a kávéházak térzenéje vasárnap reggel, vagy az orgonák tagolt tüdővésze a misén. Az imamalom kereplése és a húsvéti gyertya elcsöppenése. A vallás is ritmus, a teológia céltalan, öblögető monológja. A kerengők kerületi sebessége.

Nem lehet egy helyben állni, lehet, hogy nem is szabad. Ha egy helyben állsz is, porladj vagy növekedj ütemesen, ha szabad kérnünk. Az a szép az egészben, hogy abszolút magadra tudsz mutatni, az egyetlen pontra, ahol éppen ott vagy térben és időben, itt nincs relativizmus, nincsen inercia rendszer. A probléma itt épp a fordítottja, mert óvatosan kell azért, ha túl pontosan mutatsz magadra, oda is leszel döfve, mint egy lepke a vitrinben, szépen belekenődik ilyenkor az ember a mostba, onnan nehéz elmozdulni, hiába dőlsz előre, hogy rántson előre a segway, nem fog.

Most viszont feledkezzünk bele szépen a kakaó ütemes örvénylésébe, a laktózmentes tej laktózmentességébe. Hajnali két óra van, fáradunk. Várjuk meg, ahogy a belefeledkezésben egy csomó most eliramlik. Most épp nem is vagyunk sehol. Most jó.

Türelmesen várom, hogy a

2009-11-10T22:46:00.003+01:00

bal karom az utolsó ujjbegyig lebénuljon a H1N1 oltás mellékhatása miatt. Nekem már ilyenem is van, ilyen oltásom. Persze hogy a bal kezembe kaptam, a kis Beatrice, aki beoltott, és aki azért nem volt olyan kicsi, csak alacsonyabb nálam, ám a gravitáció is minden bizonnyal jobban hatott rá, mint rám, a kis Beatrice elfojtott egy engesztelő kacajt és húsz centiről dobott egy tripla húszast a bal deltaizmomba. Ő mindig a bal karba adja, azt mondja nekem, én meg a bal kezemmel szoktam legátózni és másfél hangot hajlítani, köszönöm szépen. Beatrice, a démon háziorvos, végül kitépte belőlem a tűt és elégedetten summázta az eredményt. Hátra ment a szomszédos rendelő szobába, ahol egy paravánnal valami ágy is el volt takarva, és egy szép színes krétával felírta magának a pontszámot. A táblát nem láttam, a kréta sercegésétől felállt a hátamon a szőr. Szóval a gitáros karrierem is eddig tartott. Kezdhetek minden elölről, és amúgy dzsimihendrixesen, fejjel lefelé tartva a gitárt, bal kézzel is megtanulnom játszani. Pedig milyen nyugisan indult a reggel, hajnali délután kettő órakor már fent voltam, hogy egy órával később indulhassunk az orvoshoz. Ott volt a beázott tesco parkoló, ami szerintem nem is volt beázva, és ott volt a szupi orvosi rendelő, akváriummal, türelmes várakozókkal, dupla monitorból ráddőlő bálnás természetfilmekkel. Meg szobanövényekkel, mert azokból is volt sok. Mondanom sem kell talán, Beatrice a tökéletes dobás után elengedte nekem az oltás árát. Beatrice megjárta valamennyi körét a pokolnak, és Gulácsy festményéről kilépve, vörös álcaköntösét a földre hajítva háziorvosommá vedlett. Lehet, ennyit azért mégse érdemlek.

Ma felébredtem hajnali hatkor, ez most tényleg hat óra, vagy 5 am UTC, és felriadtam, és azt álmodtam, hogy meghalok. Rossz így kelni. Hívtak telefonon, régi vonalas telefonon, valamiért wasabi zöld színe volt, vécékagyló matt színe volt, és valamiért a nagyszülők csepeli házában voltunk, és az valahogy lebegett is az égben, én mankóval futottam, mert már lebénult a testem baloldala a háegyenegyes vakcinától, és át tudtam ugrani a kerítésen, mert tudtam, ha nem érek oda, akkor az anyám veszi fel, és rögtön meghal, de nem is azért futottam, hogy ő ne haljon meg, hanem mert kíváncsi voltam, hogy ugyan miért is halna meg az ember egy telefonhívástól, ezt nem is tudom, honnan szedtem, tényleg olyan, akár egy stephenking, nem tudom, neki van-e valami hasonló könyve, mindenesetre futottam, hogy a furcsán csöngő készülékre én csapjak le előbb, kíváncsi voltam a hatásmechanizmusra, úgyhogy a fülemhez emeltem a kagylót és akkor éreztem, hogy vége, mert olyan mélységes csönd jött, olyan finom, higanysúlyos, üvöltő csönd a telefonból, hogy beszakadt tőle a koponyám, vagy el is tűntem a kagylóban, nem tudom, de azonnal meghaltam, és az utolsó szavam az volt, amire már ébren ki is ugrottam az ágyból, hogy HALLÓ?!, és ezt már ébren hörögtem, mintha lenne még értelme, mintha volna miért rácsodálkozni arra, ami úgyis mindig mással történik és nem veled, hogy meghalsz. Nem szép így kelni, kedd reggel, 5 am UTC.

Mikrómeleg. Koncertnaptár

2009-11-07T01:22:00.000+01:00

Visszatérnek, érzem, hogy visszatérnek azok a napok, amikor a hidegbe vackolódva sajnáltatom magam a mekdonáldzban. Belevetem minden hitem a mikrómeleg húsgranulátumba, pilláimon könny duzzad, lepottyanva eláztatja a krumpligranulátumot is. Nem jó ez így, mormolom magamban, most minden egész eltörött, minden bigmeket túlmikróztak. Visszasírom ilyenkor a paradicsomi napokat, amikor még nem éreztem semmit, nem tudtam semmit, nem tudtak rólam semmit, nem éreztek velem kapcsolatban semmit.

De amint ma délután kezem ügyébe került az új effektpedálom, rögtön meg is írtam első számomat az indie projekthez. Holnap kerül fel a gitár mellé az összes többi hangszer. Örülök, hogy megérkezett ez a kütyü, mert most már tudom, milyen baromi elveszett voltam nélküle. Olyannyira elveszett, hogy nem tudtam normálisan játszani sehol házon kívül. De már itt van, megérkezett, épp hűlnek benne az elektroncsövek és én megnyugodhatok végre. Illetve megnyugodhatok, ha a PRS hazakerül a szervizből nagyobb karcolás nélkül.

A hét végére sikerült ismét tökéletesen leamortizálódnom, mit is mondjak? Nem mondok semmit. Holnap Chick Corea és Stanley Clarke. Jövő héten Gary Moore. Azután remélhetőleg Tommy Emmanuel. Azután Marcus Miller. Azután a Barabás Lőrincék. Aztán a Tátraiék. Lehetőleg Laibach és az AIR is. És végül Napoleon Boulevard. Éljen. Kihagytam akkor a Mark Knopflert? Kihagytam, még van fél évem várni rá.

Szeretnék egyszer én is egy olyan szupi koncepció albumot írni, mint amilyet a Steve Wilson csinált idén a Porcupine Tree égisze alatt. Incident, ez a címe. Vagy amilyen a Dark Side of the Moon. Vagy a The Wall. Vagy a Scenes From a Memory. Vagy az Egy kiállítás képei. Na mindegy.

Napoleon Boulevard - Best of 1985-1989

2009-11-04T22:41:00.007+01:00

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó. Nincsenek idehaza NB logós ereklyéim, nem voltam egyetlen koncertjükön sem (jóllehet ez inkább az életkoromnak tudható be), 2 éve én nem vettem meg a lemezdokk-ból a 8 ezer forintos és autogrammokkal borított bakelitlemezüket, mivel nem volt pénzem és nem is volt olyan új szám azon a korongon ami nekem kellett volna, az Old Man’s Pub-ban csak nagyon későn vettem észre, hogy Vincze Lilla kesztyűje több más magyar zenei híresség csecsebecséjével egyetemben ki van tűzdelve egy fali vitrinbe, ugyanígy tíz éve késéssel tudatosult bennem, hogy a gitáros Cziglán István még 98-ban egy autóbalesetben meghalt, sokáig fingom nem volt arról, Vincze Lilla hány Év Hangja díjat nyert, hogy az NB tulajdonképpen csak 4 évet létezett és a Legyetek jók ha tudtok-os album már végül is tök más volt Cziglán és Vincze Lilla távozása után, és azt sem tudtam, hogy a Mámor előtt Lillának volt már egy korábbi szóló lemeze. Csak nagyon későn tanultam meg a zenekari tagok nevét és a Solaris diszkográfiát is csak az utóbbi egyetlen évben hallgattam rongyosra – a Napoleon Boulevard-nak így van egy évtized előnye.

A Napoleon Boulevard számomra nem „napóleon“, és szerencsémre a Balaton parti retró diszkó verejtékdús feromonfílingjét sem éltem át soha, nem kellett Lillát sűrű szemöldökkel, hidrogénezett hajjal, feszülő bőrszerkóban megtapasztalnom, miközben az egész közönség a szinti-dús Szállj velem-re tombol és közben mit sem sejtve a Júliát recitálja. Vegyük ehhez hozzá, ahogy az összes fiatal villog az eneszkás bakelitlejátszójával és a nyugat-lázban égő férfiak a viaszkos terítőn nyomják el a Marlboróikat. Ebben nem volt részem, hiába lehetett buli nyugatról autóülések alatt Pink Floyd albumokat haza csempészni. És biztos nagyon sok egyéb jóból is kimaradtam.

Tizenkilenc éves vagyok mert ezerkilencszázkilencvenben születtem. Igen nagy szerencsémre mentesültem a Fonográf-féle balatoni nyártól, megúsztam az Omega szerencsétlen giccsslágereit és attól sem esem hasra, ha valaki 4 dzsimihendrix blues klisével próbálja szimulálni azt, hogy ő egy LGT szám szóló szakasza alatt voltaképpen szólózik. Ugyanígy nem vetem el elvből a szintetizátor használatát és nem fogok bepisilni a vintage-életérzéstől, ha valaki egy Fender-kópiával és egy túlvezérelt Marshall-on lepenget egy ádúrt, merthogy az intró.

Keveset tudok a magyar zenepiac viszonylatairól, a magyar zenészek közötti bennfentes sztorikról és műhelylegendákról, a zenésztársbarátságokról, pláne, ha ezek egy évtizeddel a születésem előtt történtek olyan laboratóriumi zárvány alatt, mint ami folyamatosan zajlik ma is a magyar zenekultúra díszletei mögött. Nem tudok statisztikákról beszámolni azzal kapcsolatban, hogy az NB mégis mennyi albumot adott el, hogy a „relatíve sikeres“ kifejezés mit takar, hogy egy siófoki énekes lánynak mennyi esélye volt egy befutott Koncz Zsuzsával vagy a Szörényi bandájával szemben a nyolcanvas évek Budapestjén. Nem tudom, milyen hatása volt annak huszonakárhány évvel ezelőtt, hogy a Kérlek, ne félj refrénjében mikor Vincze Lilla azt énekli: „ugye eljönnek majd a repülők / ugye szépek lesznek mint azelőtt....“ stb., a zenehallgatók bizonyos százaléka beszopta a finom iróniát és keverte a teljesen nyilvánvaló pacifista üzenetet a háború-szimpátiával. Annyi történelmi képzettségem viszont van, hogy a Kud igyiot aná-ban a „vucsítsza, vucsítsza, vucsítsza“-t megértsem, hogy tudjak legalább elméletben azonosulni a Mennyei béke c. szám Tien Anmen-allúziójával, hogy értsem a Jelentés az alagútból-t, a Modern tangót meg a hasonló tematikájú számokat.

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, mert tulajdonképpen nem is szeretem használni ezt a zenekar nevet. Az NB nekem mindig csak „Lilla“ volt, lévén, hogy kis tízévesként az ember a refrén két legmarkánsabb éneksorán kívül egy dalban nem is figyel másra. Természetesen nem tagadhatjuk, hogy az azóta is virágzó magyar stúdiótechnika szintén hozzátett ehhez a maga kis jellegzetességével, mikor a masterelés során az ének több mint 50%-ban lett domináns egy dalon belül, míg a 6 másik hangszer (a dobon kívül) valahol a keverés mélyén gomolygott és lehetőleg nem zavart senkit.

Szerencsére az NB nem csupán egy hülye kölyök nosztalgiazenekara lett a számomra. Nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, csak baromi sokat hallgatom őket. Hosszú szünet után ismét előkerültek a közel olvashatatlanná kopott lemezek, immár bedigitalizálva. Friss füllel, friss készületben kezdtem el pár éve újra hallgatni a „Lillát“. Utána lett nem csak „Lilla“, hanem tényleg Napoleon Boulevard. A lemezek, melyekről most beszélek, csak a két CD-n kiadott Best Of-ot jelentik a maguk 17 + 18 számával valamint a Lilla szóló-anyagot: a Mámort. Ezen kívül hallgattam azóta a tavalyi Angyalnak, Madárnak szólólemezt szintén Vincze Lillától, és ugyancsak tőle valami szerelmi dalokat tartalmazó cédét, ezutóbbit viszont alig. Rendszeresen fut az ájpodon a Solaris életmű is. További 5 NB számot találtam meg és digitalizáltam be innen-onnan, bakelitlemezekről. És tisztában vagyok azzal is, hogy mindez csak a Napoleon Boulevard-életmű fele, melyen nem segít a remake album 13 újból felvett száma, mely kizárólag a két korábbi Best Of cédék anyagából tallóz.

Kapcsolatomat az NB-vel tehát csupán kb 20-30 százalékban alkotja nosztalgia és az a millió apró emlék, mely egy-egy számmal párosult a tíz évvel ezelőtti végtelen éjszakai autóutak során, ahol sikerült rojtosra hallgatni a két bestof cédét. A maradék rész a tiszteleté és az eddigi zenei tapasztalatom alapján körvonalazódott csekély műértésé. Nem kis mértékben ennek tudható be az is, hogy amikor egy nappal a remake album megvétele előtt myspace-en meghallgattam az új Modern tangót, Álmodtam csillagot-ot és Európa visszavár-t, nem a negyedévszázad során mutálódott nosztalgiahullám szakadt meg fájdalmas sorsszerűséggel. Egy pillanatig nem éreztem személyes inzultust, amiért valaki az én személyes „dalaimat“ gyalázza meg. Az első gondolatom az volt, hogy megérte. És a tiszteleté is volt ez az első gondolat, mert miért ne lehetne kritikusi cinizmussal széjjel tárni a kezünket, miért ne lehetne kérdőre vonni azt az alkotói attitűdöt mellyel egy húsz éve letűnt magyar popzenekar újraveszi a legnagyobb slágereit és elkezdi ünnepelni huszonöt éves jubileumát, holott az együttes aktív periódusa nem tett ki 4 évnél többet? Kérdőre vonható a homályos esztétizmus is, melyből fakadóan a Napoleon Boulevard azt igyekszik „imitálni“, hogyan is szólna a zenéje 2009-ben. Mindezek ellenére jár tisztelet egy olyan zenekarnak, mely két évtized távlata után veszi a bátorságot, és belő magának egy olyan szűk műfaji határmezsgyét, mint a remake, ezt képes hitelesen csinálni, képes megmutatni nekem, hogy a zenekar végül is nem szintipop-ot játszik és tud 13 újra felvett számmal egyfajta saját intertextualitást is teremteni a saját életművén belül.

Én azzal is tökre megelégedtem volna, ha Erdész Róberték bemasíroznak a stúdióba, felpakolják a régi hangszereiket és újravéve-remasterelve szépen közreadnak a régi számok közül egy csokorravalót. Tehát leveszik a dobokról az iszonyatos discó-kompresszort, adnak egy kis húst a gitárnak és elkezdik alkalmazni az azóta eltelt két évtized során felhalmozódott keverési tapasztalatokat, melyek nyugaton elég sok elég jó album eladási rátáján eredményeztek elég prominens növekedést, kizárólag annak köszönhetően, hogy a felvétel egy jó minőségű hifiberendezésen normál hangerőn is odaszögezte az embert a székhez.

Most, hogy már nyolc órája van birtokomban a lemez, sikeresen végig hallgattam négyszer. Nyolc óra kevés, motyogják a bölcs műértők, motyognám én is, ha nem tudnám, néha egyetlen félperces gagyi intró is sok az ember életében. Nálam most szólnak a remake dalok és párhuzamosan szólnak a régiek is. Nem kell elővennem a régi lemezeket, nem kell rákeresnem az ájpodon a 45 napnyi zeném közül az ott árválkodó két NB és két Vincze-szóló lemezre. Ütem pontosan vágom, mi hol van, mit hogyan változtattak meg és milyen témára hogyan térnek ismét vissza az új keverésnél. Akkurátusan méricskélem hol és hogyan melizmázik máshogy a vokál az eredetihez képest. Ugyanúgy dúdolgatom az újonnan átírt énekdallamot, mint a régiek esetében.

Mi az, hogy remake? Ki csinál ilyet? Megvallom őszintén, én ilyenről sosem hallottam. Remixekről, remasterelt albumokról igen. Tisztelem a remasterelős zenekarokat, mert az ilyenek esetében megvan az igény arra, hogy pár évtizednyi technikai visszamaradottság ne zavarjon bele a potenciális új rajongók zenehallgatási élményébe. Az ilyen zenekarok esetében erősen gyanítható, hogy már az eredeti mix idején is egy pontos, jó minőségű felvételt készítettek, melyet ilyenformán nem kell újravenni a remastereléshez, és ugyanígy: számukra nem kommunikálja a rakenrol életérzést egy szétsajtolt dobfelszerelés és egy félreintonált gitár duója.

Erdész Róbert az album borítófüzetecskéjében viszont pont arról ír, hogy a zenekar tisztában van az ellenvetésekkel és a szokatlan műfaji formabontással. Előre látja a nosztalgia várható lázadását, és mindössze arra invitálja a kedves hallgatót, hogy tartson a zenekarral a régi számok újragondolásában. Tisztelem azokat a zenekarokat, akik mernek alázatosak lenni. Egy számot pedig lehet sokféleképpen megírni. Lehet a kiterjedtebb rajongóbázis által kanonizáltakat is átfogalmazni és minden előzetes felmérés nélkül újra közreadni. Én ilyet ugyancsak nem tapasztaltam még, de örülök, hogy a pont Napoleon Boulevard jóvoltából sikerült először ezzel a magatartással találkoznom.

Én tényleg azt hittem, már egész életemben a húszéves patinával fogom csak tudni hallgatni a Napoleon Boulevard-t. Azt hittem, maradnak az általam készített házi remasterelések, mikor a bakelites digitalizált dalokkal szenvedek a Logic-ban. Persze ezek maradnak is, mert a 13 számból egyetlen sem fedi le az összegyűjtögetett bakelites NB dalaimat. Mindazonáltal üdvözlöm azt a kezdeményezést, mellyel képesek Vincze Lilláék visszatérni ezekkel az „új“ dalokkal. Megtehették volna: kibérlik a paplacit és valahogy összeimádkozzák a régi fanokat. Ha nagyon jó a parti, megcsinálják ugyanezt öt év múlva, ezáltal adoptálva a jellegzetesen magyar n+1 emlékbúcsújubileumi koncertek hagyományát. Persze lesz koncert, kell az. Lehet, hogy lesz több is. Vincze Lilla kiálhatott volna egymaga. Elvégre néhány vendégzenésszel probléma nélkül megoldható a háttérzene, melyre ő vígan karaokizhat. Szerencsére ez sem történt meg (és soha nem is néztem volna ki Vincze Lillából), szerencsére ezt nem lehet eljátszani a Solaris egykori muzsikusaival.

Mielőtt dalról dalra végig futnék az albumon, szeretném megjegyezni, hogy Vincze Lillát a világ legjobb énekesnőjének tartom. Ez a kijelentés számomra Aretha Franklin, Celion Dion, Cher, Bonnie Tyler, Norah Jones ... [insert preferred name here] hallgatása után is axiomatikus. Nincs mit szépítgetni rajta, mert ezt olyan meggyőződéssel mondom, mintha egy megkérdőjelezetlen kémia tételt recitálnék. Sok szép hangtól hasadt be a szívem véglegesen, és sokan sértődtek meg rám halálosan, mikor kedvenc, fétisizált énekes ideáljuk performansza után csak a vállamat vonogattam. Az Uram segíts-ben viszont van a 3:03-nál egy olyan hajlítás a „tudom, hogy más a vágyad“ alatt, amitől a szívem nem csak széthasadt, de a darabok olyan kicsire aprózódtak, hogy a vérárammal az egész érrendszert be tudták járni, és amikor a tüdőbe érve eltömődtek miattuk az erek, én meg is fulladtam.

13 számról van tehát szó, nagy részük a legutolsó, politikailag legszabadszájúbb albumról, a Mennyből az angyal-ról származik. És itt vannak persze a nagy slágerek. Tehát ötödszörre teszem most be ezt a bő ötven percnyi zenét, csupán azért, hogy az új verziókkal tisztában legyek... Igen, már indul is, az ominózus Kérlek, ne félj c. számmal, a mostani remake albumon azonban egy, a refrénből kivonatolt új címmel: Ugye, eljönnek a repülők.

1. A visszhangos gitárintróval már a legelején bemutatkozik Vámos Zsolt, aki az elhunyt Cziglán által feljátszott egykori gitársávokat volt hivatott újraértelmezni. Az átírt intró igen ötletes, de a koncepció rögtön unalmassá válik, mihelyt elérünk az Európa Visszavár-hoz, ahol hasonló mentalitású bevezetés és effektelés kerül elő. Az egész remake albumon az egyetlen szám ez a mostani, melyről nagyon határozottan érzem úgy, kár volt az egykori súlyos, vontatott, mélyre-kevert-vokálos változatot hátrahagyni. Nyilván elvárjuk az NB-től, hogy ehhez a dalhoz is hozzányúljon, már pusztán a vitatott dalszöveg miatt is. Mindegy. A szóló viszont szépen ki lett alakítva, az a pár díszítés, ami került bele az eredetihez képest, igen ízléses. Általában az egész albumról elmondhatjuk, hogy egy igen semleges, de friss hangzású keveréssel készült, a gitárok például tényleg sokkal több hangsúlyt kaptak, a dobok végre természetes akusztikával szólnak és egyáltalán: a hangszeres szekció megkapta a neki járó teret.

2. Annál meggyőzőbb viszont az új Szállj velem. Nincs többé a felesleges retródiszkó-fíling, helyette a természetes dobok és gyönyörűen szóló basszus-szleppelés egy jó kis ritmikus slágert eredményezett. A refrén a maga háttér vokáljaival és a keményebb gitárokkal tök jól szól. A második percnél kezdődő átkötésből én kihagytam volna Lilla hehézést a háttérben, talán az egész dal jobban lélegezne úgy, mindegy, így is jó. Csak ötször hallgattam eddig úgyis. A végére a pohártörős effekt azért ügyesen vissza lett hozva, és csupán az zavar, hogy egy felesleges fél ütemmel megnyújtották, így mintha nem csattanna úgy az üveg. Kadenciának így is zseniális.

3. Teljesen be voltam zsongva az Egyszer Talán... ötletétől, hogy egyáltalán rákerült erre a lemezre. Számomra ez mindig is csak egy csendes, a nagyon halk keverés miatt autóban gyakorlatilag alig hallgatható, véres és százezer emlékkel dúsított dal volt. Vámos a finom akusztikus gitárokat kitűnő dinamikával kezeli, jobbat nem is akarhatnék. Nem kapott túl sok extrát ez a dal, amiért azért is hálás vagyok, mert én csupán egy normális keverésre vágytam. Ahol viszont csattan nagyon a remake, az szupi kis szaxofon szóló és Lilla elképesztő háttér áriája. Kicsit a Pink Floyd-os Great Gig In The Sky-féle medley jutott erről az eszembe, de ez a szám tényleg ott van, ez kell bele, ejha, dörzsölgetem még most is a tenyerem.

4. Az egyik legjobban kigondolt remake az albumon az Álmodtam csillagot-é. Nem csak az ének alatti szerény, de elképesztően hatásos szintetizátor szólam miatt, hanem a minden giccs nélkül megoldott folkos betétek miatt is. El lehetett volna szarni az egészet a felesleges hegedűnyúzással, de Kollár kis fuvolaszólója a közepén megmenti és igazolja az egész új keverést. Nem tartozik eredetiben a kedvenceim közé ez a dal, ám az új válogatáson tényleg az egyik leghatásosabb újragondolás.

5. És igen, itt a Júlia is, és teljesen ugyanaz a benyomásom, mint a Szállj velem-mel kapcsolatban. A Napoleon Boulevard talán leghíresebb száma, még az én eltés gólyatáboromban (2008) is sikerült 3 nap alatt 4-szer lenyomni pléjbekről, ami azért is fantasztikus, mert így ez a szám be tudott kerülni abba az irritálóan szegényes slágergyűjteménybe, mellyel a mi ottani kiváló dídzsénk rendelkezett, így pedig az NB sláger egyike volt a legkevesebbet játszott számoknak. Tehát örültem itt a sokkal természetesebb feldolgozásnak, a lecsavart dobsávnak és annak, hogy a dalvégi, német halandzsázós refrénvariáció végül is önálló betétté vált. Persze ez is az a szám, amit a nosztalgiahadjárat a legjobban szét fog szedni. Elismerem, ez az új keverés egy szuzuki hifi lejátszójában valóban kevésbé fog ütni. Aki visszasírja a húsz évvel ezelőtti magyar restidiszkót, annak nem ajánlom ezt a számot. Jaj, pedig milyen tök jó az ének dinamikája (jobb mint az eredetinél), szépen tremolózik a háttérben a szintiszólam és az átkötés kapott egy ízléses gitárdallamot, aminek persze nagyon örülök. A kedvenc részem a 2:51-nél lévő kis szintifutam, mely teljesen új és teljesen odaillő, nüansznak baromi ötletes.

6. Az akusztikus, hazafias popballadának jót tett az új kiszerelés. Az Európa visszavár gitárintrója kihasználja a dinamika adta lehetőségeket: valahányszor a fő téma végéhez ér, szépen belepenget a húrokba ez a Vámos és elkezd az egész crunchy-sodni. Olcsó effekt, de imádom! Az eredeti verzió nagyon hangsúlyos vokáljai (persze, hogy hangsúlyosak voltak, dobon meg basszuson és a halk háttér szintetizátoron kívül más hangszer nem is játszott alá) itt kicsit vissza lettek szorítva, de én nem bánom, tetszik az új stílus is. A húsosabb basszusgitárnak és a végre normálisan megszólaló doboknak itt is külön örülök. A harmadik perctől induló átkötés nagyon király. Bár szimpatikusabb az eredeti, el kell ismernem, ez a mostani változat több fontos szempontból is szalonképesebbé teszi a dalt, így, 2009-re.

7. És a talán legzseniálisabb remake: Vagy az élet volt kegyetlen! Annak idején ehhez készült az NB talán egyetlen vállalható klipje, a többi sajnos igen gagyi lett (főleg a biciklis, azért tényleg kár volt....). Szóval amikor végre megszólalt Vámos jóvoltából a talkbox-os gitár, én elég infantilis módon belebokszoltam a levegőbe és azt kiáltottam, hogy jesssz! A szituációt tovább rontja a tény, hogy a jelenet a tömött 260-as buszon zajlott le. És ennek ellenére! Istenem, milyen magyar zenekar használ ma ilyen ízlésesen talkbox-ot?! Melyik használ egyáltalán? Ez, komolyan mondom, ötletesebb mint a Tool Jambi-ja. Az effektelés sokkal kifinomultabb, Lilla éneke a maga fáradós affektálásával jobb, mint az eredetin. A maga szerény módosításaival számomra ez a szám nagyon nagyot ütött.

8. Itt van az Uram, segíts. Tűkön ülve hallgattam, hogy ebből még is mi lesz. Az eredetiben a kőkeménnyé kompresszált dobok, a szintetizátoros harmóniák (melyek minden más nélkül egyedül alkották a háttér zenét) és az egyetlen szóló mellett Vincze Lilla éneke majdhogynem szükségszerűen volt aggresszív. A remake verzió visszafogottabb, Lilla most nem követelődzik annyira, nem pörköli fel a mennyország küszöbét azzal az énekhanggal, mely szétszedi minden alkalomkor az én szívemet is. Az eredeti visszhangos-reverbes szóló helyett kapunk itt egy elég tisztességes ballada-szólót, még ikergitáros harmóniák is vannak benne, nyalogatom is szám szélét, meg kapok egy elég profi kadenciát is, hogy aztán a dal belekeveredjen egy tök jó kis hangszeres átkötésbe. Itt kifejezetten örültem a Solaris-beütésű rövid szintiszólónak. És hogy mi lett a „tudom, hogy más a vágyad“ sorával? Hát egyrészt előre került a másfeledik perc környékére, és igen, igen!, kapok itt is valami nyalánkságot, és hajlít, és igen!, most egy picit bereked és így olyan kurva jól szól megint az egész! Húsz év távlatából ez az élmény igen megrázó. Ezzel a számmal kapunk egy alternatív interpretációt, ez már tényleg nem csak remix vagy remake, itt szépen kialakul egyfajta új hozzáállás a zenekar részéről. Nekem tetszik is a visszafogottabb hangvétel, a cizellált fáradtság Lilla hangjában és a tény, hogy az eredeti, kitűnő szintiballadából lett egy még kiforrottabb műalkotás.

9. A Jelentés az alagútból-nak nálam végül is semmi esélye sem volt. Az atmoszférikus intrót kár volt az akusztikus gitárral felváltani, és bár mentségére érkeznek ismét a Solaris-dallamok, a vonat-effekt az elején megintcsak felesleges és gyenge. Az első refrén utáni szaggatott ritmika egy jó ötlet, főleg a második refrénben megszólaló harmonizált énekkel (Lilla ismét saját magára énekel rá), mindez azonban kevés. Ennél a dalnál a nosztalgia győzedelmeskedik, illetve győzedelmeskedik a ca. 700 meghallgatás a remake 5 lejátszásával szemben. A szóló-ról ne is beszéljünk. A bevezetés nagyon jó lenne, de a végén a két kis skálafutam-klisé teljesen elcseszi az egészet. Én elhiszem, hogy Vámos tud gitározni, akkor is elhiszem, ha ezt nem akarja nekem bebizonyítani. Nagyon elkezdtem izgulni, mikor megtudtam, ez a dal is szerepel majd az új lemezen, de a lelkem mélyén biztos voltam a kudarcban. Lehet, hogy sokat kell még hallgatnom. Egyelőre maradok a réginél.

10. Úgy látszik hát, a régi slágerek átdolgozása tendenciózusan sikeresnek mondható, hiszen a Bicikli-ről is csak jót lehet mondani. A talkbox-ot újból elsütni kár volt, egyébként viszont a szám feszes, ritmikus, ötletes és fülbemászó! Tízévesen én is ezt a számot ordibáltam el a legtöbbet a karakoe ősi szellemében, legszívesebben most is ordibáltam volna, ha nem épp a 260-ason ülök változatlanul.

11. A második teljesen egyedi interpretáció: az utolsó hangig átdolgozott Mennyből az angyal. Imádom. Egyszerűen király. Az erős gitárok, az átírt vokálok és különösen a refrénben alkalmazott, némileg disszonáns harmóniák. Ejha, csettintgetem a nyelvem, még hozzá kell szoknom, de már most jobban élvezem az eredetinél. A „vidám barakk“-os átírt strófával talán kár megbontani az eredeti szöveget, mert nyilvánvaló volt a bujtatott üzenet 89-ben is, mikor a Mennyből az angyal album kijött. Mindegy. Ennél a számnál fogott el a kósza érzés, hogyha Napoleon Boulevard idén egy vadonatúj lemezzel jelentkezett volna, az új számok is hasonló hangvételben szólaltak volna meg – ez számomra egy elég izgalmas kilátás.

12. Az Üldözés is egy nagyon jópofa szám és a vadonatúj átírásban sokkal jobb az eredetinél. A kis funky-s akkordok, az intró-nyögdécselések, a gomolygó basszgitár-futam és az átmentett rövid fuvola szólamok az egész dalt ötletessé teszik, az ember hallgatja, ingatja a fejét, dejó, hogy van ilyen. A szám végén az a félpercnyi vontatott kadencia is milyen baromi jó már! A húrkapargatás meg minden. Nem igazán tudok most többet írni, annyi ebben a dalban a nüansz, nehéz követni. Még sokszor meghallgatom ezt is.

13. Szintén az egyik kedvenc számom, a legutolsó, a Modern tangó. Megkapta ez is a remake-mázat, de talán a nosztalgiával itt is nehéz már birokra kelnem. Az eredeti, némileg sterilebb változat és a milliószor végig hallgatott és megszeretett ének nyilvánvalóan nem reprodukálható. Az elejére jó ötlet volt a cineket berakni, de a lábdob felesleges. Valami olyan cintányér-játék lett volna jó, mint amilyennel a Ködpuha zuhanás (Lilla szólóanyagából) is kezdődik. A gyorsabb tempó ugyan szűkített volna a lehetőségeken, de mégis. A másfeledik perc után kezdődő, átírt gitárszólót itt jobbnak tartom az eredetinél: megszerkesztettebb, ötletesebb. Örülök, hogy ez a dal is felkerült a lemezre.

Az ember ilyenkor sóhajt egyet, mert tudatosul benne, mégis származik vállalható magyar könnyűzene az előző évezredből. Olyan világszínvonalú, alternatív könnyűzene mely – blaszfém kifejezéssel – hungarikum is egyben. Itt nem pusztán a crossover-re mint homályos műfaji meghatározásra gondolok, hanem arra a nagyon sokszínű életműre, amelyet a Napoleon Boulevard letett az asztalra szűk négy év alatt. Gondolok itt a Solaris zenészeinek zsenialitására, amit ma például Mexikóban és egész Dél-Amerikában egy teljesen új generáció fedezett fel magának, és gondolok itt Vincze Lilla tehetségére is – a kettő lehető legszerencsésebb kombinációjára és arra, hogy ez a formáció máig kreatív, máig jelen van.

Vincze Lilla hangján, Gömör László ritmus-megoldásain, Cziglán szólóin, Kollár fuvoláján, Pócs Tamás szleppelésén és Erdész Róbert sequencer-effektjein és akkordjain nevelkedtem öntudatlanul. Úgy tudtak eredeti, pulzáló, ötletes és milliméteresre csiszolt dalokat írni, hogy kerülték a formabontást. A Napoleon Boulevard dalszerkesztését máig tanulmányozom. Kevés popzenekar képes úgy számot írni, hogy elhiggyem, az intrót azért teszik oda, mert valóban úgy kell elkezdődnie a dalnak, a refrénnek valóban akkor kell megszólalnia és úgy, ahogy elhangzik. Kevés gitárszóló tud úgy megszólalni ma Magyarországon egy popszámon belül, hogy az ember ne képzelje el a jelenetet, amikor a színpadon a gitáros komolykodva imitálja a szólózó szólógitáros szerepét, miközben a frontember (léggitározva) tüntetőleg körbe is ugrálja. Kevés zenekar képes a szám vége előtt tíz másodperccel komplett új témákat bevezetni úgy, hogy azzal a dal koherenciáját csak még jobban összerántja.

Vincze Lilla nagyon dögösen pózol most egy 6 húros Yamaha basszusgitárral az új promóciós fotókon. Nem tudom, ő vajon játszik-e ezen a hangszeren (biztosan nem) vagy csak Pócs Tamás jóvoltából került a kezébe a gitár, mindenesetre nagyon szexi így. Az egész felújított honlapot sikerült szépen kialakítani, és örülök, hogy tudtam regisztrálni. Természetesen megrendeltem az összes eladó side project-albumot a honlapról és megvannak már a jegyeim is a januári koncertre. Legszívesebben vettem volna magamnak tíz darabot az állójegyekből, ebből ötöt elosztogatni a szegény, megtévelyedett magyar honpolgároknak, akik most gáspárlacit hallgatnak a mekdonáldzban, ötöt pedig tartaléknak, ha valahol elvesztenék egy párat.

The Complete Rehash

2009-11-03T20:30:00.002+01:00

A művészetben illik megtisztogatni a talált tárgyat, én viszont szeretem úgy magában odafröccsenteni a jelenbe, hadd szenvedjen az új szövegkörnyezettel. A talált tárgy nem hordoz személyes emléket, csak valami összgenerációs rezonanciát. Az alábbi szövegeknek ehhez nyilvánvalóan semmi közük.

A Spotlight egy macintosh-on többek között arra is jó, hogy felfedezd, melyik a legrégebben módosított fájl a gépeden. Az én alig kétéves mekbukomon a legrégebben módosított (és – valószínűleg – keletkezett) dokumentum a „Conversations” címet viseli, melyet utoljára november 9-én, 1998-ban, délután 2 óra 11 perckor mentettem el a „save“ gombra kattintva, melynek floppis dizájnja akkoriban még bírt némi relevanciával. A Conversations egy másodikos házimat tartalmazza. Azóta lett átmenekítve legalább tíz gépen keresztül máig, a mekbukik, teljesen öntudatlanul. Így szól:

“What should we do today?” asked Mum at the weekend on Saturday.

“I want to go to the CORA supermarket to look at the toys,” I stated than.

“Me too, Me too!” shouted my brother and my sister.

“Let’s go to our new house!” suggested Dad.

“When are we going to visit our grandfather?” inquired my sister.

“We are going tomorrow.” Mum replied.

Then we went to the CORA.

És akkor még egy ínyencség, a második legrégebbi, némileg több fantáziával írodott ámde ennél fogva kevésbé sztréjtforvörd házifeladat fizika (!) órára (simán csak „science“). Ennek dátuma 2000, ápr 27., tehát az utolsó MBIS-es szemeszter során íródhatott. Asszem akkor valóban a Mr. Farrow volt a fizikatanárom.

Dear Mr. Farrow,

while you were out shopping somehow out of gas alcohol and ink I made ten testtubes explode and the chemical splashed everywhere in the lab.

But it also short-circuited one of your special machines.

Mr. Webster told me to do it, I just did what I asked to do.

My sister tasted one of your chemicals and went to hospital. She also broke a bottle of chemicals and it burned out the floor.

My brother throwed the microscope out of the broken window because he thought that you don’t need it.

Somehow I only wanted to switch on the light and the whole lab exploded.

I think the lab is haunted.

I tried to rescue the lab.

(Honest)

But knowing you will have a fit I took your space shuttle and went to moon for a bit.

Hát ennyi mára a jóból, most mintha nosztalgiáztam volna, pedig nem is. Persze repül az idő, elrepült 11 év úgy, hogy párezer bájt egy dokumentumban megúszta a módosítást, hogy százhatvan giga történelem alól, mely most a jelenlegi vinkót alkotja, sikerült előbányásznom ezt a két szövegcsét. Még megvannak a Rockies (Sziklás Hegység) és a Five Pillars of Islam c. több oldalas project-jeim is, de azokat azért nem közlöm, mert visszaolvasva teljesen nyilvánvaló, hogy az akkori wikipédiás forrásokból oldottam meg a munkát egy laza Ctrl+c-vel. A plagizálás már akkor a véremben volt, és ezt a tehetségemet ma is kamatoztatom az angolszakon. Eddig mindenki hasraesett az esszéimtől. Ritchie Blackmore, a Deep Purple gitárosa tanácsát követve teljes mértékben adoptáltam a mottót: „Just steal!“. Neki bejött, bejön nekem is.

***

Holnap hajnalban elmegyek és megveszem a Napoleon Boulevard új remake albumát, úgyhogy a héten egy gigakritikára számíthatnak a Kedves Olvasók. Azért vállalom ennek megírását, mert Magyarországon ezt senki nem fogja megtenni helyettem. Olyan „hivatalos“ zeneértő, aki minden Napoleon számot átlagban három és fél ezerszer hallgatott meg élete során, nem hiszem, hogy létezne kicsiny galaxisunkban. Arra meg, hogy néhány nosztalgiázó N&B rajongó mit ömleng a maga kis fórumtopikján, senki nem kiváncsi.

Az elszámolás. Indie

2009-11-01T00:39:00.007+01:00

Kezd lassan alakulni legújabb projektem: indie rock meg mindenféle alternatív. Érkező effektpedálom rengeteget fog nekem ebben segíteni, sok szupi kis hangszínnel és fűszerezéssel, ki gondolta volna, én biztos nem, hogy egy ilyen sárba hasalós novemberben itt még elkezdek aktívkodni. Van 6 újabb dal-tervezet és gyűlnek a dalszövegek, lám, most búcsút intek a metálnak egy időre, ebben a két hónapnyi holtidőben talán lesz lehetőségem valami újra.

Ha valóban megúszom az ötvenakárhány kreditnyi sodrást, ha nem amortizálódok le közben valami miatt, ha nem győz mégis a szurtos november és nem zár be valami fonnyadt, halovínos töklámpába. Ha az érkező effektpedál elektroncsöveit nem szilánkokban találom majd, ha lesznek rajta gombok és kiváltképp pedálok, ha azt kapom, amit kértem, ha a következő hónapban meghozzák, ha nem egy integráltlemez-gyűjteményt szállít ki a postás amit nekem kell összeraknom, ha nem lesz zárlatos, ha működik az első nap után, ha működik a második nap után is, ha nem gyullad ki tőle a kábel, ha működnek rajta a bemenetek, ha felismeri a laptop mint hangkártyát, ha rossz szigetelés miatt nem fog sercegni fülsiketítően, ha nem a kínai piacról érkezik majd hanem a japánról.

Még mindig sok a ha, és kevés a vigasz. Azt hinném, az egyetemi évekkel és a továbbtanulással veszek magamnak egy kis időt, egy holt periódust, amíg bufferel az életem, mint egy gagyi jutubos videó, ezzel szemben kiderül, ez az idő mégis túl drága, mégsem használható fel, valami értéktelen valutában kapom, ropog a vasalt pénz, aztán dühömben elkezdem fecnikre vágni, lehullik a sok papírcsík, az elaprózott és értelmetlenné vált mozdulatok, amikkel most szabdalok, a lábam alatt papírfű nő, gázolok a vízjeles gyepen, és a fecnik folyamatosan gyűlnek, a senki felé el nem számolható másodperceim. A pokol felé vezető út szerintem nem a vacilláló jószándék okozta bűnökkel van kikövezve, hanem az artikulálatlan hétköznapokkal, a kibelezett rutinnal.

Ott kezdtem viszont, hogy az indie-projektemből talán lesz valami év végére. Ez is tipikusan az a bejegyzés, ahol elkezdek egy tök homályos elképzelést magamba sulykolni.

Holnap mindenesetre Porcupine Tree.

Palabras endemoniadas

2009-10-31T01:38:00.007+01:00

Vannak a kimondott szavak és vannak az emberbe belefojtottak. Vannak a mindennaposak és az olyanok, melyeket az életben csak egyszer motyognak el. Vannak a szótári szavak a maguk múzeumi vitrinjében, és vannak a természetben rohangáló ízeltlábú valódiak. Vannak átkozók és áldók. Vannak, amikkel az ember beszél, és vannak, amikkel mond valamit. Vannak szavak, amik tettek. Vannak azok, amiket már nem beszél senki és vannak, amelyeknek nincs még kialakult hangalakja, csak megbújnak valami zajban vagy sóhajban és várják, hogy valaki életre keltse őket. Vannak a spanyol szavak, melyek gyorsak és lágyak, az embernek a szájában elől marad a nyelve tőlük, csak mondja-mondja őket, és vannak a német szavak, melyektől megnövekszik a német, beszélni tanuló csecsemők körében a felszakadt szájpadlás statisztikája. Vannak a szavak, amiket senki nem mer kimondani, és vannak, amik mögé úgyis mindenki mást képzel. Vannak, amiket el lehet énekelni, és vannak, amiket nem. Vannak daktilikus, jambikus, trochaikus szavak, és olyanok is, melyek egy komplett adoniszi kolónt kiadnak: téliszalámi, elmaszatolva, nyámnyilaságunk, lakkbevonattal, zongorafétis, férfiklimaxnak, téglagereblye, combcsigolyáink, kétcsövüpuska, tangabevágás, holtlilatürkiz, tátititátá. Vagy spanyolul: extravaganza, tranquilamente, inmemorables, exuberante, misterioso, secretamente, entrelazados, pamparapampara...sejhaj. Vannak szavak, amiket mindenki megtanul, és vannak, amiket senki sem. Vannak a sokáig kuporgatottak és a mások által az arcodba fröccsentettek. Vannak, amiket kimondasz, és vannak, amiket leírsz. És persze vannak a dolgok, amiket mint egy jó kis takaróval megpróbálunk lefedni a szavainkkal, és azt hisszük, hogy ezzel a foltnyi szövettel, aminek a többszázezres (angolban ez év közepe óta már több mint 2 milliós [a kétmilliomodik a „web 2.0“]) szókincsünket hisszük, mi valóban képesek leszünk mindent néven nevezni, pedig ez a galaktikus takaró nem más mint egy újabb zenekarlogós felvarrható izé az univerzum gyárilag kiszaggatott farmerére. És az is a térdhajlathoz kerül. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy az Univerzum a Kristóf-ba jár nacit venni mert nem oda jár.

Borges mellett kedvenc spanyol íróm, akarom mondani írónőm máig Isabel Allende, akinek fantasztikus novellája a Dos Palabras. Egy szókereskedő boszorkánylány két szót ajándékoz az őt meglátogató forradalmi vezér századosnak. A százados a két szótól felvillanyozva kitűnő és mágikus szónokká válik, polgármesterré avanzsálódik és egyeduralkodója lesz a régiónak. De a két titkos szó megőrjíti, vissza kell térnie a boszorkányhoz, hogy elismételve-kimondva visszaadja őket. Ezután a forradalmár és a boszorkány megfogja egymás kezét. Isabel Allende legnagyobb szerencséjére nem írja ki ezeket a szavakat a novella végére. Vannak a szavak, amiket kár összetapperolni.

De máshelyütt ugyanő azt írja, valaki csak szavakban gondolkodik és a szavak mentén, mint holmi fonalat követve tapasztalja a világot, mintha a világ nem állna másból mint meséből. A világ az, amit az ember elmesél, és ez a márquez-i felfogás tűnik legalkalmasabbnak Allende prózájának jellemzésére is. Tú piensas en palabras, para ti el lenguaje es un hilo inagotable que tejes como si la vida se hiciera al contarla. És ezzel szemben áll a képekben gondolkodó, az az ember, aki fényképeket és szituációkat lát, de nem a lenyomatolt és megrögzült fotókat, hanem az apró, lágy vonalakkal megfestett, szövetbe itatott benyomásokat. Ezek a benyomások talán soha nem is fogalmazódnak meg az emberben, és nehezére is esne őket bárkinek szavakba öntenie. Yo pienso en imágenes congeladas en una fotografía. Sin embargo, ésta no está impresa en una placa, parece dibujada a plumilla, es un recuerdo minucioso y perfecto, de volúmenes suaves y colores cálidos, renacentista, como una intención captada sobre un papel granulado o una tela. És így tovább, a hangyákban menetelő spanyol mondatok. A bekezdésmentes, rizsázó spanyol szöveg írásképe tényleg olyan, akár a végtelenített halandzsa, a szavak ősmassza állagából kinyert párlata. Vagy mi.

Vannak a szavak, amiket százszor elkántálsz és soha nem ébredsz a jelentésükre, mint a torzult imák és az idegennyelvű, kiszótárazatlan dalszövegek. Vannak a többértelműek, a mondókák például, és vannak a puszta szóalakká absztraháltak, mint a tudományos értekezések lábjegyzetben agyonmagyarázott kulcsfogalmai. Vannak az idézett és ezáltal rögtön fétisizált szavak, a kontextusukból kiragadottak, amikor a könyvek és a leírt szövegek pusmogni kezdenek egymással. Itt most Borges-t idézhetném de nem fogom, pedig őt olvasom épp na mindegy.

És vannak azok a szavak, amelyek csak a szövegben léteznek, melyek csak a szöveget magát alkotják, egy végtelenített monológot vagy párbeszédet, leírtat vagy folyamatosan kibeszéltet, és így csak a puszta megszólalásukkal és véget nem érésükkel léteznek, nem lehet őket darabjaikra bontani, nem lehet egyiküket vagy másikukat kiragadni, vannak tehát a szavak, amelyek puszta hangjegyek.

Wittgenstein-t és Frege-t meghívnám most egy jó kis capuccino-partira, ha még élnének szegények. És elhívnám még Heidegger-t is és lenne egy olyan gyanúm, hogy a kávézgatás pizsamapartivá fajulna. Fasza lenne ezekkel az emberekkel egy jót dumálni és felidézni egy huzamosabb flash során Nietzschét is. És elhívnám Gertrud Stein-t és Márquez-t is. Meg Tolkien-t. Meg Nádasdy-t. Elhívnám magamhoz egyszer az összes embert, leültetném őket kicsiny szobámban, finom kávét osztogatnék, és hallgatnám azt a bábeli hangzavart, ahogy beszélnek, mert elhívnám az összes embert, akit ismerek és akiről tudom, hogy soha be nem áll a szája.

Isabel Allende nem írta ki a két palabras endemoniadas-t, amely úgy szíven (vagy tökön) szúrta a forradalmárt. Nagy szerencséjére, mert vannak a szavak, amiket nem írnak le. És én most hátradőlök, nem szólalok meg egész nap, mert nem lesz miért. Nem akarok megszólalni, mert vannak még azok a szavak is, amiket az ember legszívesebben kimondana, és végül ki is mond, mert nem bírja megállni csak azért se, és kimondja, elmondja, elhadarja, és a másik, aki hallgatja, szépen némán benyeli ezeket a szavakat, és az ember csak agyal folyamatosan, hogy az ő szavai akkor most hova tűntek, be lettek-e darálva a másik cinizmusában, le lett-e fojtva a másik magányában, meg lettek-e szívlelve a másik egyetértésében, el lettek-e felejtve a másik beleszarásában, el lettek-e e torzulva valami egyetemes félreértésben, vagy mi van, ezeket a szavakat nincs mód visszapecázni, nincs mód letagadni, és ilyenkor az ember csak mondja tovább kétségbeesetten, próbálja feltölteni a végtelen lyukat.

Ami jó lenne

2009-10-29T00:24:00.006+01:00

A legjobban azt szeretném, ha sikerülne minden fellengzés, minden cinizmusból fakadó formalitás nélkül megnyilatkoznom. Azt szeretném a legjobban, ha képes lennék olyan 3 akkordos dalt írni, amiben hiszek. Szeretnék részese lenni az őszi szelídségnek. Részese lenni és nem csak titokban tisztelője. Részese a meghallgatásnak, nem pedig a közbeugatásnak. Részese az engesztelésnek és nem a giccses bosszúvágynak. Részese az átérzésnek, nem a krtikának. Részese a zenének és nem az előadásnak. Részese az egyszerű konklúziónak és nem a rizsának. Részese a kézfogásnak, nem pedig a kődobásnak. Részese a tekintetnek, nem az üres tarkónak. Részese az odaadásnak és nem a behatolásnak.

Részese a ritmusnak és nem a kakofóniának. És nem a közmegvetésnek, de a vigasztalásnak. Részese a védelemnek és nem a vádnak. Részese a beszélgetésnek, nem az imádságnak.

Jó lenne szégyen nélkül szűkölni a meghatottságtól. A dezodort hatástalanítani magamon a boldog izgalomban leizzadástól. Az izgalomban a folyton a gyomromba süllyedő követ emelgetni. Gyomorizom.

Jó lenne olyan természetesen írni, mint ahogy beszélek. Jó lenne, ha sikerülne a zaklatottságot feltűnően elkozmetikáznom.

Azt mondani, amit most másnak mondok. Jó lenne részese lenni a folytonos, bölcs megalkuvásnak.

Tekerős

2009-10-25T23:52:00.001+01:00

Az Mk Ultrát hallgatom a Muse új albumáról. Elkezdődik, lemegy, véget ér, én meg visszatekerem. Teszem ezt minden nap. Nem mintha ez a konkrét szám jó lenne, de a megrekedt, visszatekercselős pótcselekvés most kihagyhatatlan a számomra. Nem akarom, hogy a szám véget érjen, nem akarom, hogy tovább ugorjon az album. Nem akarom, hogy teljen, ha egyszer nincs is minek telnie. Ne teljen semmi. Ne. Teljen.

Most az MK Ultrát hallgatom a Muse új albumáról. Elkezdődik, lemegy, véget ér, én meg visszatekerem.

Most az MK.

The Well Of Turbid Water

2009-10-23T21:40:00.002+02:00

Kevés olyan dolog van az életemben, amiért ölni tudnék. Ezért bizony sajnálom is magamat rendesen. Az ember életében legyenek dolgok, amiért nyugodt szívvel öl, és ami után nem sajnál néhány évtizeden keresztül elmélkedni, befutva ugyanazt a redundáns gondolatkört, hogy de kellett, de kellett, de stb. Mert hát furcsa dolog az erkölcsi érzék is (aka lelkiismeret), sok furcsaság tükröződik az olajfoltos felszínén. Sokszor a heroikus, helyes tetteket szánjuk-bánjuk, a millió kis bűnök mellett meg vígan pancsolunk a szenteltvízben a templom bejáratánál. Kellene olyan dolog az ember életébe, amiért öl és utána minden műanyag gallérban fuldokló gyóntatópap arcába bele tud nevetni. Ennek a bekezdésnek legyen ez a konklúziója, mert nekem nincs ilyen dolog az életemben. Vagy nem merek rá gondolni. Mindegy.

Ugyanakkor e jeles nemzeti ünnepet nekem is sikerült a magam módján megtisztelnem. Kezdve azzal, hogy ki sem tettem a lábam a házból, ébredés után két óra alatt sikerült ismét felbasznom az agyam Frank Herbert stílusán, utána felvettem a maradék basszusgitárt legújabb zseniális ópuszomhoz, végül a kevergetéssel csesztem el a nap maradék részét. Még nem is vagyok kész. Most Opeth-et hallgatok meg néha-néha Fates Warning-ot. Igen jól muzsikálnak a fiúk, azt kell mondjam. Várom már a keddi Sunn O))) koncertet is mert kéne egy erős dózis ihlet, hogy a hideg novemberi napok alatt majd mégse tegyem le a gitárt végérvényesen. És meg akarok tanulni dobolni és szaxofonozni, meg rendesen nejlonhúroson játszani. Akarok írni egy reggae-metál albumot. Titkos álmaimban lekörözöm nézettségben Gáspár Lacit a mekdonáldzos tévécsatornán. És sok más is tervbe van véve, ti csak ne féltsetek engem.

Csütörtök óta elmondhatom magamról, hogy írtam életemben egy alkotmányjog zéhát. Ejha, veregetem még most is hátam, de ügyi vagy. Életemben erre a vizsgára tanultam a legeslegtöbbet, ami másfél napot jelent, ugyanakkor kiábrándító tény az, hogy lesz egy második forduló is ebből, ráadásul csak tíz százalékban számít bele az évvégi jegybe, és mindezt egy első szemeszteres alapozótárgyból sikerült beszopni. Ilyenkor csendesen meghúzom magam a szobám sarkában és szelíden vonyítok egy darabig, amíg meg nem unom.

Jó lenne végre egy koncert keretében prezentálnom azt a negyven percnyi zenét, amit nyár óta összehordtam. Sok apró kis vágyam van még, például a kívánságom, hogy Frank Herbert dögöljön meg, és lám, az Isten néha kegyes hozzám, ezutóbbi kívánságomat sikerült huszonhárom évvel megelőlegeznie, és minderről engem diszkréten csak egy wikipédiás fejléc keretében tudósítania. De vágyaim feneketlen kútja nem merül ki ebben, hanem a mélységben sok minden lapul, és az évek laboratóriumi centrifugájában rétegződtek is szépen, ezzel kapcsolatban nem találok kivetnivalót. Jó lenne leülni a világ szélére, lelógatni a lábamat a semmibe és csodálkozni sokáig, ahogy ilyenformán térdtől lefelé egy szempillantás alatt megsemmisül két végtagom.

484

2009-10-19T19:56:00.000+02:00

Ennyi ütemből fog állni legújabb szerzeményem. A Logic Express már a nyersverziót is csak 2 perc fölött tudja exportálni mp3-ba. Lehet, hogy az októberi pangás kellős közepén mégis sikerült kemény fába vágnom a fejszémet. Mondjuk vasfába. Vagy az alattomos kaucsukfába. A projektfájl mérete eddig másfél giga, ennek kilencven százalékát az a 70+ audio hangfájl teszi ki, melyekben a gitárt felvettem. Ez még csak egy hangszer kéremszépen. Illetve már 2, az ikergitár-szindrómát a NWOBHM óta nem sikerül elkerülni. Viszont az is tény, hogy a 484-ból csak szerény 4 ütemen keresztül harmonizálom a gitárokat. Hogy jelen állás szerint mi is a prognózis? Egy masszív, gitárfelelgetős, progresszív számmal végre sikerül lezárnom második zenés projektemet. Mindez után mentesülök a konstans bűntudattól, hogy nem sikerül minden percben, minden új ütemmel megváltanom a világot. Ezzel nagy teher esik le a vállamról, és így végre koncentrálhatok arra, amire mindig is vágytam koncentrálni, mikor épp nem csináltam semmit: a semmire.

És tervezem, ha tényleg készen leszek ezzel az új számmal, találomra beütök majd egy számot a mobilon, és küldök rá egy esemest melyben megkérem a szerencsés nyertest, hogy legyen olyan szíves és ezúton is gratuláljon nekem.

Szemünk fénye

2009-10-19T19:21:00.001+02:00

Apple of my eye. Mi ojo derecho. Szemem fénye. Talán az egyetlen olyan kifejezés, melyet sikerült a maga eredeti megfogalmazásában három nyelven is megtanulnom. És az egyetlen, ahol mind három nyelven súlyos képzavart eredményez a tömörítési jelleggel alkalmazott metonímia. Mi ojo derecho = „jobb szemem“. Mert nyilvánvaló, a szemem fénye esetében is arról van szó, hogy valamit csodálattal nézünk, valamire a legszívesebben tekintünk (átvitt értelemben). És mégis, nem tudok nem arra gondolni, hogy valaki egy almát gyömöszölt a szemüregébe, vagy hogy a szaruhártyán megtörő fény a lényeg (esetleg pont a retinán keletkezett ingerületről van szó). És hogy valakinek még jobb szeme is van? Mindenesetre tetszenek ezek a kifejezések, főleg így egymás kontextusában jók. Rákerestem a gépen, hogy a másfél millió fájl közül melyikben szerepel az „october“ mint kifejezés. Gondoltam, őszi tallózásnak belefér. Persze előjött az iTunes-ból Dolores O’Riordan dala, és akkor már rá is tévedtem az Apple of My Eye-ra, ami ugyanazon az (eddig még egy szem szóló-) albumon volt rajta.

A nyelvészeti kisokos őszi évfolyamát ezennel le is zárom.

Szénégetők

2009-10-17T17:46:00.003+02:00

Fél órára kinyitom bukóra az ablakot és dől befelé a füstszag, talán avart égetnek, talán ég az magától is, vagy ez simán csak az ősz hónaljszaga, de most tisztán el tudnám magam elé képzelni a wassalbertes szénégetőket, ide a szomszéd telekre, az áporodott subájukkal és kormos körömágyaikkal, a bajuszukra rakódott szénnel.

Szól a vind ov cséjndzsiz, mert ezt raktam be a Scorpions-tól, most ehhez a hajsprés, vé-gitáros, ízléstelen német glamrockhoz van hangulatom, és közben szállok is a szelek szárnyán, kitárva a karomat próbálok a szobámból kirepülni, habár a kifutópálya, sajna, rövidnek ígérkezik. Fél négykor 3 kávé után is leragad a szemem, kint fojtogat mindent a füst, a kommersz halál színpadfüstje, egyik kezemben a kávés Bailey’s-t, a másikban a szájvizes flakonomat szorongatom, ez rossz koktél lesz, szégyenemben nem merek most beleinni egyikbe sem.

Jó lenne hinni valami szépben is ígéretesben, a komótos méh-melegben, a zamatos narancsot szorongató marok-biztonságban, nagyszülők derűs protézismosolyában, rajztömbökbe préselt őszilevél-mintázatban, őszibor-savasságban, stílusos végzetben és frissítő hidegtenyér-arctapicskolásban. Jó lenne, ha sikerülne leszámolni a komolykodó konklúziókkal, a hülyén vigyorgó kimerültségel, a munkamániával és a mekdonáldzzal. Olyan sok minden lenne jó, és olyan megható lenne a szükséges veszteség!

Biztonság, Bőség, Béke

2009-10-15T22:16:00.003+02:00

Ma reggel a rasszistás óra után elmentem a kvesztúrába, és egy év eltelte után ismét sikerült meghosszabítani a diákigazolványomat. Némileg lehangoló a tény, hogyha tudtam volna, az egész procedúra csak abból áll, hogy rányalnak egy matricát a plasztikkártyára és kérnek tőlem egy ehakódot meg egy aláírást, talán nem szopatnak meg nyár folyamán háromszor az ellenőrök a battyányi téren hivatkozván a lejárt diákra.

Ugyanakkor mélységes identitás tudattal tölt el az, hogy ismét teljes jogú, hivatalos tagja lettem a társadalomnak és a kedvenc egyetememnek. Ugyan a telefonos időpontfoglalást még nem mertem egyedül intézni, ámde lassan elérkezik annak is az ideje. Van tehát egy bőrkötéses, témobilos kártyatartóm, benne a személyi igazolványommal, a vezetői engedélyemmel, a lakcímemet hivatalosító igazolvánnyal és a diákigazolványommal, valamint az adókártyámmal. Benne van ebben az elegáns, bőrkötéses kártyatarsolyban a középiskolás diákigazolványom is, mert végsősoron az hivatalosítja a középiskolás éveimet. Az útlevél csak alkalmatlanul kivitelezett fizikai volta miatt nincs benne ebben a bőrkötéses kártyatartóban, ha azonban évek múlva abból is csak egy apró kártya marad, nyilvánvalóan ott fog helyet foglalni a többi igazolvány mellett.

Remélem, teljes jogú polgári voltom mellett majd teljes jogú alkalmazott is lehetek egy multinacionális cég magyar leányvállalatánál, ahol az önértékelésemet maximálisan szabályozza majd az, hogy kreatív és zseniális problémamegoldó képességekkel megáldott munkatársaim, valamint vezéregyéniséggel felruházott főnököm miként büntet megvetésével a rosszul, és miként dicsér és ismer el a jól végzett munkámért.

Ahogy telnek az egyetemi éveim, és ahogy egyre idősebb és felelősségteljesebb leszek, valamint annak következtében, ahogy a lassú évek folyamán a maga méltóságában az én morális értékrendem is kibontakozik, úgy kezdem érezni biztos helyemet a társadalomban. Ifjú éveim alatt – mióta hivatalosan is betöltöttem a felnőtt kort – elkezdett foglalkoztatni egy sor kérdés a hitemmel, a transzcendens értékekkel, a pszichológiával és a szociológiával kapcsolatban. Az elveim, melyekre majd a nehéz és válságos periódusaimban is támazkodhatom, szép lassan körvonalazódnak előttem, az életemben eddig hordozott és némán csírázó értékek végre explicit hajtásokba borulnak. Felkészülök egy küzdelmekkel teli életre, ahol sajnos az emberek nem tisztelik egymást és az anyagiasság aljas ösztökélésére egymásra taposnak. A küzdelmet felveszem, de igyekszem segíteni embertársaimon. Történjék bármi, a mostanra elkezdődött eszmélkedésem következtében szerzett tőkesúly révén egyenesben fogok maradni. Még nagyon sokat kell tanulnom, sokat olvasnom és ráébrednem a világ sokszínűségére és rejtett értékeire. Tudni fogom, hogyha feljebbvalóim megdicsérnek vagy éppen szidalmaznak, az csakis az én érdekemet fogja szolgálni. Még az is lehetséges, hogy kiabálni kezdenek velem, megvetnek és megaláznak, ámde keresztemet vállamra véve folytatom az utamat a cél felé. Hogy mi is a célom? Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy az utam során majd szépen kirajzolódik, és visszatekintve, a bölcsesség szemüvegén keresztül össze tudom foglalni az életem értelmét. Ha három szóval kellene definiálnom az életemet és a vágyaimat a jövővel kapcsolatban, mint ahogy az minden szociológiai ill. pszichológiai interjú kedvelt kérdése, így tudnám összefoglalni az eddigi eszmélkedésem alapján: Biztonság, Bőség, Béke. Szerintem nem véletlenül kezdődik ez a három szó ugyanazon kezdőbetűvel, mely ráadásul keresztnevem kezdőbetűje is. Ez egy üzenet, mint ahogy az is, hogy a magyar „három“ szó a görög „harmonia“ szóból ered, ahogy ezt a minap olvastam. Az ember végtelen bölcsessége nyilatkozik meg a magyar nyelvben, mely a világon a leglogikusabb és legszebb, valamint a legbonyolultabb is egyben.

Ma is csak

2009-10-12T03:10:00.002+02:00

Ma is csak esszéírás, rövid zenélés és a millió kötelező restaurációs szar. Egyik nap a másik után telik el, az emberek a szemem elé állnak és belemondják az arcomba, és érzem szagtalan leheletüket, hiszen ők talán ott sincsenek, legalábbis egyenként biztosan nem, csak mint gépezet és rendszer, de valaki baromi közelről mégis arcomba böfögi, hogy ez a te feladatod, mert mást most úgysem tehetsz, most ez kell csinálnod, a szemináriumaid, az unalmas olvasmányaid és a kötelességed, hogy ehhez még jó képet is kell vágnod, ez mind a te küldetésed, mi több, a kereszted, és valóban, az idő telik, te meg döglesz, és ami mindez után marad az a légüres tér élménye, valami csendes, végtelen robbanásé, ami után üres fájdalommal cseng a füled. És elmélkedj csak szépen a nap végén, mit adott néked a sorsod, adott neked fővárost, meleg szobát és rengeteg táplálékot, biztosított neked kultúrát, vett neked gitárt, támogatott a tovább tanulásban, biztosította a jövődet és a lelki békédet, biztosította a laborkörülményeket és a sterilizált hétköznapokat, és most, mint egy áporodott homonculus, vacogsz a kényelemben.

Hónapok óta egyetlen könyvet keresek, amelyben valaki a kényelembe belehalt. Nem a „felesleges ember“-es orosz izékre gondolok itt, hanem valami kortársa, valami intellektuális thriller-re. Amíg ilyet nem találok, marad a végtelenített szalag Thackeray-jel és haverjaival. Néha a Pratchett-ek utolsó kötetei közül egy. Már csak 5 van az egész életműből. Mellette a száraz Ken Follet és most megint Faulkner és egy újdonság: Gertrud Stein.

Tényleg alig van szabadidőm és már egy hónapja szenvedek az utolsó számommal. Holnap ismét szabadnapot veszek ki, hogy végre az összes gitárt felvegyem és a basszus majd egy-egy külön délutánra marad. Meg persze a keverés. És mi lesz majd a felvételimmel a kőbányai zenemicsodába? Már most be kéne izzítani néhány számot, pl. a Ceremony-t Satrianitól, hogy előadhassam. Az majd érdekes lesz. Így is megdöglök az 58 kreditemmel.

Megérkezett életem eddigi legnagyobb torrentletöltése: a Superior Drummer 2.0 és a Metal Foundry kiegészítő csomag a maga 39. 5 gigájával mely még az egy hónappal ezelőtti symphonic choir plug-int is felülmúlja. A mikrotorrentet így sem hagyom tétlenül, az imént indítottam el Jaco Pastorius életművét valamint instructional dévédéjét aviba tömörítve. Lassan több szóló basszusgitárost hallgatok, mint gitárost. Hiába, amíg Marco Sfogli vagy Guthrie Govan nem képesek kiköpni egy új albumot, a szólógitár takarék lángra kerül.

És ezzel kapcsolatban egy rövid helyzetelemzés: történt-e változás az életemben azzal, hogy esetlen kezeim közé ragadtam egy elektromos gitárt? Lett barátnőm? Én vagyok a derékigérőhajú szőke metálisten Magyarországon? Menőbb lettem? Lett több gitáros haverom? Dzsemmelek valakivel heti rendszerességgel? Akkor?