Kis apokrif mese (Troubled Sky Over Batthyány Sq.)

A király arról volt híres egyébként, hogy félévente házasodott, de a feleségeit az esküvő után egy hónappal már nem látta senki. Palotájának kertjében alkar vastagságú ágakkal nőttek az olajfák, a király szolgái pedig lábbal préselték az olajat, haladtak körbe-körbe az ovális fejő medencében, és aki elesett a csúszós iszapban, azt ugyanúgy beletaposták az olajbogyók közé. Néhány kiherélt várőr pletykája szerint a feleségeknek is az olajfák kertjében szokott nyomuk veszni, mert egy évben két este is, egyszer tavasz közepén, egyszer pedig nyár végén, kisebb csoport fiatal nő szalad át a kerten, nyaktól lábszárig lepedőbe szorítva, boldog tehetetlenségben jajgatva, némelyikük fennakad az olajfák csavaros ágai között, nem tud lejönni onnan, és addig tekereg hangtalanul a saját lepedőjében, mígnem a végkimerülésben elpusztul. A többiek tovább rohannak, a türkiz vizű patakhoz, aminek a naplementében is és a holdtöltében is türkiz a vize, és csupán egyszer vált állítólag aranysárgává, 576 évvel korábban, teljes napfogyatkozás idején, amit a kormozott lencsék mögül kikandikáló csillagászok jósoltak meg órapontosan, akkor volt csak nagyon aranysárga, ám mindössze egyetlen feljegyzés tanúskodik erről, egy zakkant állattömő naplójából, aki épp halakat próbált kimarkolni a folyóból aznap este, létre akarta hozni a tökéletes állatot, az oroszlántestű, bikafejű, lófarú, antilop lábú új nőstény chimerát, teljes egészében ezüst pikkelyekkel akarta volna beborítani, ő volt, aki pont a folyóban matatott a napfogyatkozás idején, iszamos halakért turkálva, egyébként mindenki úgyis a világvégét várta remegve, olyan elemi volt a félelem a birodalomban, hogy a palota előtti réten a férfiak az arra legelő juhokat hágták meg orrhangon sikoltozva, a nők kínok kínja közepette, és sokan életükben először, magukhoz nyúltak, a gyerekek pedig véresre verték egymást a kis ökleikkel. A napfogyatkozás után három nappal megszületett a jelenlegi király dinasztiájának első tagja, egy füstös kovácsműhely mesterének fia, a legenda szerint az egyetlen gyermek, amelyik nem vetélt el a napfogyatkozás éjszakáján, aki az akkori császártól úgy orozta el a hitvesét és szerezte meg ezzel a trónt, hogy kiolvaszthatatlan jegygyűrűt kovácsolt a királylány ujjára, és kovácsolt egyet a saját ujjára is, a kettőt pedig összeforrasztotta. Utána az egész világról érkeztek kovácsmesterek és fegyverművesek hogy az akkori király kétségbeesett parancsára a gyűrűnyolcast valahogy leszedjék a párról. A királynőnek véletlenül az egyik mutatóujját is lecsapták a nagy igyekezetben, a kovácsmester fia pedig csak somolygott magában végig, mert ő tudta egyedül, hogy a megbonthatatlan ötvözetet a királylány eszelős vallomásának könnyei és suttogásának párája tartja egyben, azt pedig kalapács és véső és kohó és üllő szét nem választja. A türkiz patak azóta is ott kanyarog a palota körüli fal tövében, annak türkizéből táplálkoznak az olajfaliget fái és a vastag márványfalak mentén húzódó kertek abroncskemény húsú virágai, és abból táplálkoznak a part mentén kanyargó alacsony kőkert csenevész kakukkfüvei, amivel a palota szolgálónői és háremhölgyei az ajkukat illatosítják, és abból táplálkoznak a király magánveteményesének dülöngélő articsókái, amelynek magvait az uralkodó szórakozott, cigiakörméreégő pillanataiban rágcsálja, és abból táplálkoznak a vad rétek nux vomicái, amivel a király minden tavasz közepén és nyár végén napokig hánytatja magát magányában. A kiherélt várőrök tehát beszámolnak róla a kiváncsian érdeklődöknek, akik közben több palack kígyópálinkával vendéglik meg őket, hogy azok a lepedős asszonyok, akik nem akadtak fent az éjszakai menekülésben az olajfákon, azoknak a maradék része belefullad a türkiz patakba, mert hiába pár méter széles a medre és hiába ér csak térdig a legmélyebb pontján is a víz, az éjszaka folyamán arra menekülők mégis tudnak úgy lépni, hogy amikor bokáig ér a lábuk a vízben, szépen elkezd összetömörödni a testük, és azt veszik észre, ahogy saját magukba omlanak, mint a rosszul kisütött sütemény, melynek belsejében a hiányos hőtől és elégtelen szeretettől nem alakult ki a masszív, kollagén szerkezetű tészta, mint a félresikerült gólemek, magukba roskadnak az éjszakai türkiz folyóban az emberek, és csupán a sok hordalékot szaporítják. A király a lepedőfuttatással pont ezt akarta elérni egyébként, pont az új hitvesét akarta így kiválasztani mindig is. Aki a végén megmaradt, aki nem akadt fenn az olajfákon, amiket király perverz apja oltott be mindenféle másnemű olajfaággal, és a metszés menti illesztéshez a saját ondóját adta ragasztóanyagként, amelyik nő nem porladt szét az elátkozott patakban, és aki nem tekeredett bele saját némaságának, egyszerűségének és szűziességének véres lepedőjébe, aki türelmesen megfordult már a palota kapujában, és a szemébe röhögött az ezüstösen csillogó chimerának, amit a dinasztiában generációról generációra újra megrendel minden uralkodó az állattömő famíliától, és ezzel az évek során gyakorlatilag egy komplett taxidermia-hagyományt alakítottak ki az udvarukban, az a nő, aki megfordul még a palota küszöbén, és az ezüstszörny arcába nevet, és aki lehántja magáról az ormótlan lepedőköteget, és a magasba emeli mindkét karját, és nem szégyelli a kis hájat a hasán, és a kicsit megereszkedett fenekét, és a lágy csíkba borotvált hónaljszőrzetét, és aki pincérnősen megpaskolja a kangörcstől tátogó király arcát, aki otthagyja őt a pitiáner szörnyével, az lesz az egyetlen nő, aki túléli, hacsak félévre is, a nászt. Amikor a herélt palotaőrök idejutnak a történeteikkel, malackodva egymásra kacsintanak és pálinkás üveg száján félig kipréselt ázott kígyófejet szopogatják, mint egy kupac nagyranőtt csecsemő. De nem csak a várőrök ismerik a mendemondákat, hanem a palota kertészei és az olajat taposó szolgák is, és ismerik még a király sötét történeteit a csontsoványra éheztetett háremhölgyek is, akiknek meg van tiltva, hogy egyenek, és csupán a pinceablakukig guruló olajbogyókat kapargatják össze és szürcsölik akár három és fél órán keresztül is. Mert a győztes királynők egy hónap után meghalnak, és a kertészek lelnek általában a csontjaikra, vagy a király hálótermének ablaka alatti galagonyabokrok valamelyikében, vagy a padlizsános veteményesben. A kertészek ekkor a krematóriumba szállítják a földi maradványokat és a sűrű rácsba szedett 444 olajmécses lángja fölött elhamvasztják. Minden halott királynő kap egy új olajfát a ligetben. Az olajtaposó szolgák álmélkodva lépkednek körbe a vájúban, hogy ők valójában a halotti porból felcseperedett fa nedvében csúszkálnak, abba fulladnak bele ők maguk is, a háremhölgyek elgyengült ínnyel és hulló fogazattal ezeket a bogyókat rágják, a másodgenerációs királyok pedig ezeket a fákat nemesítik azáltal hogy saját testnedveikkel tapasztanak a görcsös törzsekhez új ágakat. A szolgák azokon a híreken is álmélkodnak, melyek szerint a király soha egyetlen feleséget sem ejtett teherbe, pedig uralkodása során több mint húsz új olajfa is kikerült a lankás ligetbe. A szolgák terméketlenségre gyanakodnak, különösen azokon az estéken, amikor az olajos csöbrökkel vonulnak libasorban hátra a pincelejáróhoz, és a király lakosztályának félhomályból gúnyos női kacaj üti meg a fülüket, utána nehéz fémtárgyak zuhogása hallatszik, és utána az ettől egyre sűrűbbé és ingerlőbbé váló nevetés szól újra.

A legutolsó királynő azonban már 8 hónapja méltóságteljesen trónol a férje mellett. A szolgák és a herélt várőrök, a háremhölgyek és a kertészek, az állattömők és az udvar többi népe ezt el sem meri hinni. Az új királynő se nem szép, se nem csúnya, se nem telt, se nem teljesen deszka. Az ajkai vékonyak és a szája vágása két oldalt kissé lefelé lejt, de úgy tűnik, a király erre mindig bukott is, ezekre a kissé szomorkás szájakra. Az új királynő is vélhetőleg ugyanúgy sarkon fordult nyolc hónapja a küszöbön, és szemberöhögte a chimerát, és jókedvűen rácsapott a király seggére, hogy aztán szó szerint ennek a nemtörődöm mozdulatnak köszönje az életét. A szolgák hiába kutatták át az utolsó barázdáig a padlizsános veteményest, és hiába szúrkálták agyon magukat az elcsöppenő húsú galagonyák erdejében. A királynő a vesszőfutás másnapján személyesen felügyelte a taposószolgák munkáját, és saját kezével hámozgatta ki az olajfán rekedt bajtársnői holttestét, közben halkan dúdolgatott magában, valami régi, jelentését vesztett bölcsődalt, ami már csak a könnytelen-szemekkel-ringás maga, ami már csak arra jó, hogy anya és gyermeke belefeledkezzen az olajos éjszakába.

Nyolc hónap és pár hét után a birodalom népe összegyűlik az olajfaligetbe, hogy a királyt kötelező érvénnyel megsirassa, miközben a testét végső nyughelyére szállítják. Sok az olyan látogató a tömegben aki magától is sír, mert történetesen valamelyik hozzátartozója volt a lemészárolt királylányoknak, vagy csak szimplán azért, mert férfiként vagy nőként szerelmes volt a fess királyba. Az olajfaliget fáit a királyné parancsára a ceremónia alatt vágják ki a szolgák, hallja csak mindenki a király gyalázatát, a kivégzett nők medencéjének szilánkos törését, és a szolgák igyekeznek, nem akarnak asszonyuk elé állni többé, és sokuk oda is veszik a favágásban, sokuk a saját derekát találja el a fejszével. Az állattömőket is szélnek eresztik, nekik a zsebükből száradt őznyelvek hullanak az út porába, amerre elhaladnak, szélnek eresztik a háremhölgyeket is, és a királyné bosszúból mindegyikük hátára félmázsás olajbogyós kosarat kötöztet, melynek csuhé-fedele szorosan rögzítve van, így pedig a csenevész asszonyoknak esélye sincs kienni belőle a táplálékot. Pár métert haladnak a türkiz folyón túl, azután összerogynak.

Még a kertészeknek van a legjobb dolguk, gondtalanul kapálják a padlizsános veteményeket, gondosan szemlélik a bíborlila bőrt ezeken a furcsa zöldségeken, pajzánkodnak az alakjukkal, de már nem találnak csontokat, és ettől valahogy kényelmetlenül érzik magukat, kis egyensúlyukat vesztett bábuknak érzik magukat, akiknek a hátába gyilkos pillantás fúródik A király hálótermei hetek óta csöndesek, a csörgő ólomüveg ablakokat folyamatosan homály lepi be, mintha valami halott lélegezne belülről, utolsókat és nagyokat az utolsó és nagy orgazmusaiban, szaggatott, párás lélegzettel, amik aztán kis lepedékes pamacsokban rásimulnak a nehéz üvegre. A kertészek nem tudják, hogy a királyné egész éjszaka sétál körbe a palotában, lassan, kimért léptekkel, emeletről le, emeletre fel, a csillag-ornamentikás lépcsőkön, belekapaszkodva a végtelenített karfába, és bölcsődalokat hümmög, nem lehet megállítani őt, nem tudja megállítani a szobalány, nem tudja megállítani a komornyik, nem tudja megállítani a kandallószolga, nem tudják megállítani a nehéz ebonit jogarral fefegyverzett teremőrök sem, ilyenkor a királynő csak megy előre, némileg ringva is talán, de nem csipőből, hanem mintha hasból ringatózna, gyomorszájból, talán ott a legrosszabb a szorítás, nem a férjét siratja és nem a királyt, nem a bajtársnőit siratja és nem a meggyalázott olajfákat, nem a napfogyatkozásban született dinasztiát siratja, igazából mást sirat, a fiát siratja, a saját köldökmelegét siratja, amit nem tudott a magzatának biztosítani, a lomtalanításkor kiganézott bölcsőt siratja, mert abban már úgysem hajta álomra a fejét senki, a régi, beoltatlan olajfák üdeségét és a nyárvégi gazdag szüret ízét siratja, mert most már hol talál ilyen szép véres, nyárvégi délutánokat, nem kiontott-vér véreset, hanem magzatburok-vér véreset, bor véreset és paradicsom véreset, olyat már nem talál, hanem folyamatosan ringatózik át a termeken, nem szomorú, nem boldog, nem csalódott, nem lelkes, nem letört és nem megalázott, hanem pont hogy ezek közül ő már egyik se.

***

Most becsukom a mekbukot és meghallgatom, ahogy zúgnak a harangok délután hatkor a Batthyány téri templomtorony zsalugáterei mögött. Tényleg hasonlítanak a High Hopes intrójára, legalábbis a magasabbra hangolt harangok, az egyik pedig pontosan ugyanazt a hangot kongatja, legalábbis jó lenne ebben így hinni.

A fenti történetet még régen mesélték nekem, bárki is volt az, valami krúdyból lophatta, mert annak vannak ilyen sztoriai. Én legépeltem, legyen meg itt is. Az ég zavaros a fölöttem. Bűntudattal gyűrögetem a zsíros fornettis zacskómat, mert írás közben sikerült 40 deka pizzakrémes izét betömnöm, oda a fogyókúrám és a január óta leadott 5.5 kilóm. Utálom a testemet, mert mindig cserben hagyott eddig. Túrákon, erőpróbákon, férfizuhanyzóban és a (véletlen) női zuhanyzóban, hétköznap, reggel és este. Elmegyek avontanácsadónőnek, azzal talán kompenzálom majd a nyilvánvaló komplexusomat. Tény, hogy a tíz ujjamon meg tudom számolni, hány pattanás volt az arcomon egész kamaszkoromban, hogy még soha nem törtem el csontomat, hogy még soha nem volt lyukas fogam és hogy egyszer 105 másodpercig bírtam a víz alatt, még fénykoromban, mindez mégsem vigasztal. És kedvem lenne írni egy twitterbejegyzést is azzal, hogy „fornetti, wtf, átbasztatok öt forinttal, sejhaj“.

Az ég zavaros a Batthyány tér fölött, ha elkezdene nagyon esni az eső, azért elindulok az autóhoz. Meg merül a gépem. A galambok mégis körém gyűlnek, és ez jól esik, hogy nem félnek tőlem. Meg városi gyerekként a madarak közül úgyis csak a galambot meg a papagájt tudom megkülönböztetni. Jó, a gólyát is, de csak ha együtt látom a hármat. Néha megihleti az embert, ha a szabadban írhat, szabad ég alatt, sok beláthatatlan térrel a feje fölött. Hozhattam volna a nagymamám írógépét is, csak az nehézkes, meg nem tekercsel rendesen a tintaszalag, majd meg kell húznom belül valami kart, befőttes gumival kikötni, gépeléskor ne gyűrődjön be a festékes textil. És így, a harangzúgásban, a fehér templom aljában, amiben még egyszer sem voltam bent éltemben és valószínűleg soha nem is leszek sajnos, ilyen felemás békében az ember tud úgy írni, hogy közben nem érdekli, kik olvassák a szövegét, hanem az ember elkezd ekkor hinni a vegytiszta autokommunikációban, hogy a szó és a mondat akkor is létezik, ha azokat történetesen senki nem mondja el és senki nem hallgatja meg. Hisz abban, hogy vannak a történetek, amiket nem elmondani kell, hanem megírni.

Furcsa felhők gyűlnek a Batthyány tér fölött, és a széltől fent a templomtoronyban halkan harmonikázni kezdenek a zsalugáter falemezei. Olyan nagyon kényelmes lenne nem megszólalni többé. Olyan nagyon kényelmes lenne a te szétgitározott, szétgépelt kezeddel végre csak a pizzakrémes péksütemény morzsáit szórogatni a mohó galambok elé. Olyan jó lenne nem produkálnod magad többé, nem kinyilatkoztatnod magad többet, hanem várni, hogy úgy fogadjanak el, ahogy magad vagy némán, tettetett titokzatossággal és a hozzád intézett kérdésekre adott semmitmondóan bájos hümmögéseiddel. És olyan nagyon kényelmes lenne innen most felállni, lesöprögetni magadról a fornettis morzsákat, megindulni, megindulni szépen és nem visszanézni többet.

Nem nekünk való hajnal

A negyedik 20 éves születésnapi buli idén, és lassan már 2 éve mindenki húsz éves, vagy csak többször ünnepli meg, vagy bekamuzza, miért nem tizenkilenc éves már valaki, vagy huszonkettő, ezen tanakodunk P.-vel a teraszon, a hidegtől lila ujjaink között a kis holland szivar vége ott facsarodik a saját lángja alatt, kezemben az ájpod, a bal füles P.-nél, a jobb nálam, Bach 147. kantátáját hallgatjuk elmélkedve, a képernyőről pont le van vágva a teljes cím, úgy kezdődik egyébként, Herz und Mund und, és még két valami, P. az ájfónját csapkodja, hogy a gúgölön rákeressen, csak foszlik a vifi, és már jó hideg van, az előbb még bent ültünk, 8 fiú és 8 lány, a nagy házibuli nagy holtpontjában, megilletődve néztük az aktuális apácapornót Eva Hengerrel, német katonák kontra olasz klastrom, és amikor a negyedik percnél beköszöntött a weimari kórus éneklésében a Herz und Mund, mint a címdal „Eva Henger, Der Lebenswerk Episode 1, akkor P.-vel felugrottunk, hogy ugyan nincs meg a weimari adaptációban ez a dal, megvan az én Trinity College-os verziómban!, és gondoltunk, az egész másfél órás evahengerből úgyis csak erre maszturbáltunk volna egyébként is, felvállaltuk hát a sznob kultúrbuzi szerepét, de mit tegyen az ember, nekem is ez az egyetlen dal az életemben, ami cédúrban van és mégis meghasad tőle a szívem, pedig egy cédúrtól azért ez már nem illik, tehát P. szorgosan kereste a teljes címet, én meg felnéztem az égre, vannak-e ott csillagok, vannak, ekkor jutott eszembe az, hogy finom a szivar és finom a tizenötezerforintos spéci edisönös dzsekdenielsz, amit P.-vel vettünk K.-nak húszadik szülinapja alkalmából, de amit úgyis csak ketten iszogattunk, és ki volt az a hülye egyébként is, aki poénból Eva Henger megapack dévédé boxset-et vett neki, és amikor lement a 147. cantata, én beraktam a Dawn in Thessaloniki-t, mert már hajnal volt úgyis, és ha szigorúan vesszük, ez is cédúrban van, és bár szégyen bevallani, volt már tőle libabőrös az alkarom, ami azért egy saját dalnál ciki, de P. is azt mondta, hogy tetszik neki, illetve csak hümmögött az ájfónja fölött, de elhittem neki, mert hát a csillagok is ott villództak a fejem fölött, egészen közel, akár beléjük is markolhattam volna, és már voltam annyira spicces, hogy többé-kevésbé végig énekeltem a saját gyártmányú lirikszemet hozzá, P. szerencsére nem hallgatott, az ájfónjával sétálgatott fel-alá a teraszon, hogy hol is volt az a két négyzetcentiméter, ahol a szomszédéktól átjött a vifi, én néztem a csillagokat, és olyan kicsinek éreztem magam, mintha egy gigantikus gyűszű alatt élném az életem, és a csillagok a mikroszkópikus lyukacskák, amiken a kinti óriásvilág tűhegye se fér már át, de a fény azért átszivárog, néhány dagadt foton azért átpréseli magát a szűk réseken, és számomra úgyis nyilvánvaló, az egész életemben már csak az ingerel folyton, amit nem kapok meg, csak az marad meg a perifériámban, csak a csillagok érdekelnek, meg a gigagyűszű-búra fölötti világos, igazi élet, ez már tiszta hexaémeron, ez a világkép, motyogom magamba, közben P. triumphantly felüvölt, nekiveti a hátát a terranovás vakolt falnak, de már úgy sem a Herz und Mund-ot keresi, mert P. most szerelmes, legalábbis így vettem le, mégha nem is akarja senkinek elárulni, és tényleg szerencse, hogy nem tud erről a blogról, mert soha nem mondtam neki, és ő úgyis csak magával foglalkozik, vagy még magával se, tehát nem fog idenézni, és valaminek nagyon örült az ájfónjával, közben csutkára ég a szivar, innen egy szippantás nikotinban annyi, mint fél doboz piros malbi, beleszívok azért, mert egyszer élünk és a csillagok se jönnek közelebb, elkezdtem akkor magamban kérlelgetni a világot, hogy ne adjon a kezembe semmit, pláne ne azt, amire annyira vágyok, mert csak tönkreteszem azzal, hogy magam számára tökéletesen elértéktelenítem, kerestem ekkor a szót, ami P. használ előszeretettel mindig, de nem jutott eszembe a devalvál, van ilyen pillanatnyi afáziám, szóval nem akarom, hogy a kielégülés tönkretegye a szeretetem tárgyát, ezt nem akarom, inkább soha ne kapjak meg semmit, mert nehéz a sok értékkel mit kezdeni, már majdnem kijelentem P.-nek, hogy az érték bizony felelősség, és az egy külön kategória, hogy élj vele és hosszú hónapokra fenntartsd, de P. már mellettem áll, és el sem akarom hinni, de azt kéri tőlem, mutassam azt az előbbi számot, amit írtam, közben komoran gyűri zsebre az ájfónját, na, mondom magamban, ha majd a klászefemen minden összetört szívű ember ezt a dalomat kéri a kívánságműsorban, akkor..., akkor el fogok keseredni, mert ez a szám nem erről szól, mindenesetre ott az ájpodomon a liriksz is, az egyetlen ami rímel egyébként, és azt olvassuk ketten, P. szerint szar a keverés, túl kásás, hát ezzel egyetértettem, de hát mit csináljak, így is fél millió forintnyi lopott szoftvert szenvedtem össze érte hosszú hónapok alatt, ezt tudtam belőle kihozni, meg az ezeregyszáz oldalas user manual-ból, aminek a felét estimesének el is olvastam annak idején, szóval nyomok még rá egy bass boost-ot, meg a pájönír fülhallgatóm is rossz, várj, szól P., előkapja a kis sennheizer-ét, közben pause-ol a szám, és a csillagok is közelebb ereszkednek, az ablak mögött függöny sűrű szövésén látszik a tévé és benne a retusált testű apácák, de már senki nem nézi, mindenki gitárhírózik vagy alszik, csak P.-vel lettünk nagyon magányosak, egy gyűszűnyi világban, olyan élőlényekként, akik arra vannak teremtve, hogy soha ne kapják meg, amire vágynak, és mindig arra vágyjanak, amit aztán soha nem kapnak meg úgysem, szóval ez jól el volt cseszve már az elején, és P., aki már két éve zongorázik, és nagyon jól nyomja ennek ellenére is, konstatálja, hogy egész pontosan játszom a kis zongorabetétet a dalban, haha, hát persze, mert egyenként benyomkodtam a mekbuk billentyűzetén a hangokat aztán egérrel ütemhatárra húzogattam őket, ja, és P. arcán látszik az őszinte csalódás, már kezdte hinni, hogy nem csak az a gitárbuzi vagyok, akivé az utóbbi időben váltam, mert mi már fél évtizede ismertük egymást P.-vel, jóval régebb óta minthogy én egyáltalán rájöttem volna a kiábrándító tényre, hogy a gitárnak általában 6 húrja van és nem 5, de amúgy is egy 7 húrossal vettem fel a Thessaloniki-t, P. is magában dörmög, az éneket, amit épp dúdoltam, hogy azt sikerült hibátlanul csak alaphangra énekelnem, most mit tehettem volna, nincs hallásom a komplex harmóniákhoz, P. furcsa megvetéssel néz rám ekkor, én a zsebében dudorodó ájfónját kémlelem, mikor csendül fel a halálszakítóesemes gyászharangja, mert P. az utóbbi időben a pinkfloydos High Hopes-ot tette be csengőhangnak, ami ugye harangütögetéssel kezdődik, én teljesen meglepődtem, mikor a rakparton beült mellém buli előtt az autóba, és rögtön meg is szólalt az ájfón, de P. a teraszon az újabb szivart kunyerálta, pedig már az előzőtől is falfehér lett az arca, terranovás vakolt fehér, nem is adtam neki újat, ne hányjon már az ölembe, csendre intettem őt atyáskodó szigorral, hogy figyeljen a dalszövegre és tartsa a ritmust.

Mindketten tudtuk, úgysem lesz újabb hajnal.

The amber dawn is waking up

you become lonely like a cup

you milled our love to pieces and

the winds are now blowing sand

You could’ve stopped the husky craze

now the air fills heavy of the haze

the moon sinks sepia-pale over a wall

I join the grandmas in the mall

The rain swings doors and clashes through

It seems as if we didn’t have a clue.

You came and made yourself a seat

You called me Matt and Tom and Pete.

you used to tame me like a goat

a forlorn mother so remote

Diving through the pouring sleet

I touch the sycamores on the street

The copper morning sky which means

we will fall apart at the seams

Let’s just count from one to ten

Because it’s just me and you again

when you were yellow and I was blue

when we had all the things to do

what do we do when the night stops when

It’s just me and you again

you left the grandpas’ smile go wry

you didn’t care when the years went by

you didn’t give when it was due

you stepped and crushed the morning dew

You were the mistress of the beach

wetting your boyfriends eye with bleach

you used to mime your mourn and lie

and embroider a handkerchief “good-bye”

You were the scrubby girl in class

a marble made of synthetic glass

you were the chiming morning chords

you were the one to betray your lords

Now the Greek alleys and all the trees

the heavy air and the heavy breeze

Ithaca and its shallow shores

the sycamores lining up as whores