28 február 2010

Running Up That Hill

Nagyon könnyűnek éreztem magam akkor, szabályosnak, rendezettnek és szellősnek, az izületeim finoman hajlottak, mert régóta elfelejtett lányok szerelmes nyála puhította a testhajlataimat, a látásom kitisztult, elláttam a tizenkét égtáj irányába odáig, ahol már a Föld felszíne görbült, éreztem akkor minden szagot, a kátrányét, a mézes-feromonos Armani-kölnikét, a vizes aszfalt illatát, a kabátom áporodott páráját, és a testem bármely pontjára tudtam koncentrálni, a talpam közepére, a térdhajlatomra, a halántékomra és a tarkómra, elképzeltem a testrészeimet, mint ahogy az orvosi kar anatómus-növendéke pörgeti végig a 25 kilós, csillogó papíros testrész-atlaszát és szerv-enciklopédiáját, mintha a testem bármelyik pontjára odaülhettem volna, egy kis bazaltockákból kirakott teraszra, ahol békében teleszkópozhatok bele a világba, mint egy jó sumér matematikus, ahonnan logikusabbnak tűnik a hatvanas számrendszer, és akkor kiültem a saját tarkóm teraszára, néztem a sárga villamosokat, a sárga villamosok sárga utasait, ahogy a kis sárga gondolataikat elgondolják egy komplementer színű, kékes-zöldes világról, és láttam az oktogon méretre vagdalt dísz sövényeit, az írók boltjának polcain a többszáz kiló teleírt papírt, a lisztferenc téren a bokorba-hányókat, a jókaiszoborhoz-támaszkodókat, a vizes utcán rákjárásban keresztbe haladókat, akkor nagyon könnyűnek éreztem magam, és elindultam, először csak lassan, azután gyorsabban, és úgy gyorsultam, hogy a szívem pont triolákat dobogjon a lépéseimhez, ezt jó aránynak gondoltam, hogy egy lépés alatt hármat verjen a szívem míg én négy lépés alatt szívok be és újabb négy lépés alatt ki, így kúszott fel szépen bennem a metronóm, közben pedig ment a Karnivool, az a zenekar, akinek a nyolc és fél perces New Day című száma már most borítékolhatóan az év dala lesz számomra, üvölt a Karnivool, és a New Day végére már a Margit-hídon is átjutottam, néztem a szétcincált vasszerkezetet, az izmos kötegekben heverő kábeltekercseket, a szétbarmolt útburkolatot, lent a híg, kormozottüveg-fekete vizet, fent az eget, ami akkor tele volt istenekkel, nekem súlyosak voltak a lépteim, csak le ne szakadjon a híd, könyörögtem magamban, és könyörögtem egy istenhez, választottam magamnak egy hirhedten könyörtelent, mondjuk jahvét, mert azzal csak alkudozni lehet, és győzködtem őt folyamatosan, csak ne szakadjon le a híd, és a Karnivool drop D-s gitárjai is olyan nagyon súlyosak voltak, féltem, hogy ezt a basszust nem bírja majd ki a város, hogy gerince-bontott Margit-híd tovább hasad a varratainál, de közben már a HÉV-vel versenyeztem, a Duna jobbra pedig csupa fekete volt, utáltam ezért a feketeségért, hogy az így komolytalan, hogy olyan fekete legyen valami és ne legyen benne árnyalat, nincs ilyen matt dolog még egy a világon, már le is izzadtam a kabátban, és nem tudtam lélegezni, mert azért elszívtam derekasan három szivart, utólag persze kár volt értük, a fülhallgatók a sós verejtéktől folyamatosan kicsúsztak a fülemből, lehetne nálam egy GPS, és akkor látnám, hogy mi az átlagom, és bemérhetném, mennyit kell még mennem, de nem volt nálam, a felhőktől amúgy sem lehetett volna egy kibaszott műholdat se látni, a fater hatlövetű gázpisztolyát hagytam volna legalább otthon, mert ez most nagyon sok súly a vállamon lötyögő leptoptáskámban, nem tudom, mit képzeltem, hogy magammal viszem, hogy hol lövöm bele a tárat a levegőbe, hogy rám kesernyésen visszazáporozzon a paprikasav az égből, meg a szivaros doboz, meg a kis Borges-kötetem, meg a kulcscsomóm, sorra vettem a sok súlyt, talán attól gyorsabban telik az idő, a bakancs pedig szintén nem alkalmas az éjszakai sprintekhez, és le is kellett akkor állnom, egy jó ötszáz métert sétálnom, hogy lélegzethez jussak, hogy kicsit kihűljek, állóképességem, az nincs, meg ezzel a cirka 6-7 kilométerrel úgysem kerülök fel a Men’s Health címoldalára, kár a gőzért, meg a nyolc órai giroszon kívül az azt megelőző húsz órában semmit nem ettem, és úgy éreztem magam a megbékélt, anorexiás koplalással, mint egy megtisztult stilita, egy békés oszlopos szent, akinek a magas kőtömb tetejére felcsörlőzik kis kosarakban a napi kis ételét, ő pedig visszaszarja onnan a földre, újra futni kezdtem, a táv talán kezd belátható lenni, elhagyom a K-hidat, a köviszűzmáriát, a nagy lakótelepeket, a lidl-t, a régi westel-t, a garázstömböket, a kígyózó gázcsövek alatt haladok, egyenetlen a talaj, csak a bokádra vigyázz, és a tüdődre is, mert a mellkasod nagyon nehéz most, mintha egy perverz terapeuta folyamatosan apró levélnehezékeket helyezne rá, közben vigyorogva bólogat, így-így..., mindenféle haszontalan tárgy kerül a mellkasodra, rajta egy kalaptartóra való bólogató kutya is, a pofádba bólogat, ahogy a sarkad már egyre nehezebben csapódik a talajnak, ezt nem neked találták ki, ez nem neked való, az úszás, az őselem, az kellene most, vagy a súlyzók alatt az izmaid finom játéka a jól beállított fényben, de nem ez, ez a csúnya lihegés, ez az üveggolyókat-nyeldeklés, a csapkodó hajad, a leszakadó medencecsontod, a fájó derekad a lúdtalp miatt, nem ez való neked, viszont ez így a célegyenes, utána még 800 méter hegynek felfelé, cooldown, a Karnivool-nak vége, most már nem hiszel semmiben, hanem egy csatakos álomban hiszel csak, most már tudod, hogy soha életedben nem fogsz futni, ha az életed múlik rajta, akkor sem, hanem sétapálcát ragadsz és mániákusan angol parkokat fogsz róni, ráérősen cirkálni a finom gyepeken egész életedben, esküszöl, hogy soha többé nem hagyja el mindkét talpad egyszerre a talajt, péntek este, szombat reggel, már nem érzed magad könnyűnek, most már ólmosnak érzed magad mint a rikító shell-kút tartályaiban a benzin, és végre sírva fakadsz, nem lehetsz ennyire fáradt, az egész héttől és az egész éjszakától, de itt az éjszaka közepén kivételesen megengedhetsz magadnak ilyet, mert nem lehet ez ennyire könyörtelen, mert hiába érsz haza, hiába halsz bele a saját ágyadba majd, onnan is tovább kell futni, miközben sorra hagynak le a feszes seggű maratonmániások, te nem hiszel a termékenységben, nem hiszel a friss gyepben, nem hiszel a ruganyos fiatal testekben, csak a leülésben hiszel, a másokat-előreengedésben, a vízben és a mélységben, a kortyolt levegőben, a kiegyensúlyozott tempójú triolákban, az antilopokban, a friss lapockákban, a galambok röppenésében, a volt karatetanárnőd merevített melltartójában, a shaolin-oratóriumokban, az egyenletes dobpergésben, a Karnivool-ban, a friss izületeidben, a lassú és remegő szempillantásokban, a lapuló éjszakában, a lejtő aljában álló téglagyár magányában, a teszkó éjjelnappaliságában és 3 liter ásványvízben.

Igen, elfutottam az Oktogontól a Testvérhegyi lejtőig. Legközelebb tényleg viszek GPS-t.

26 február 2010

Száll a

A Kellner-terem aznap végre mentes volt a ködtől. Tisztán lehetett látni a neon fényében, mert az olyan élesen és nehezen rakódott mindenki arcára, mint a kőkeményre dermedt vaj-szeletek, ettől mindenki arca puha filterekben szépen levált, filterekben levált és az íróasztalokra rakódott.

Big Nurse már várt minket, tárt karokkal, apró, nagyon apró mosollyal az ajkain, és az ajkai pengeélesre húzódtak, és ilyen vékonyan talán nem is léteztek már. Hajtókáján bordólila műrózsa sötétlett, és én rögtön tudtam, hogy az tele van méreggel, csak arra vár a Big Nurse, hogy fölé hajoljak kiváncsian, hogy akkor az arcomba spriccelhesse a savat. Jaj, ha megszerezném neki ezt az örömet, a szája ettől még kisebb lenne, a kis mosolyával pedig mészkövet lehetne úgy bontani. A hajtókáján, a rózsától balra fals teve sziluettje körvonalazódott, de most nem viselte a teve-medálját. Arra gondoltam, hogy a sokat olvasott Bromden számára, ha a kis foltot észrevette egyáltalán, pont a Candide-ban szereplő tevegelő asszonyok elevenedhetnek meg, akik egymás fél fenekét vágták le és ették meg éhségükben, úgy pedig csak féloldalasan tudtak tevére ülni, de akik ennek ellenére áttevegelték a fél világot. Bromden ott viseli a jobb középső ujján a heget ma is, ahol 6 éves korában az állatkerti teve megharapta. Rossz ómen, igen rossz.

Big Nurse megkérdezte, mindenki kényelmesen elhelyezkedett-e, igen, nyüszítettük kórusban, mindenki nagyon kényelmesen elhelyezkedett. Big Nurse szava azt jelentette, ne nehezítsük meg feleslegesen a haláltusát. A villamosszéken is van karfa, a nagyobb stabilitás érdekében. A vágóhídra kerülő kiscsirkék is cuki rekeszekben ficánkolhatnak, isten áldása reájuk.

Így rendben van, ha mindenki kényelembe helyezte magát, kaptok még valamit az Őspótanyától. És mondott egy viccet. És a rendezett sorokban meghúzódó hallgatóság lélekszakadva röhögött, jaj, csak bírja szusszal, addig röhögni, amíg illik. Soha ilyen boldog és felszabadult nem volt senki életben. Big Nurse somolyogva figyelte ekkor, ahogy a hátravetett, kacagó fejek alatt megvillan mindenki nyaka, mert oda kell majd a halál-jóéjtpuszit lehelni. Előtte azonban mese, olyan mese következik, amire a legjobb lesz figyelned, belekapaszkodnod minden mondatába, rimánkodnod, hogy ne érjen feleslegesen véget, hogy utána a Big Nurse ne húzza rád, utoljára életedben, a japánjeles takarót.

Big Nurse szeme tökéletesen csillog, ilyen szeme egy állattömőnek marékkal van. Kis befőttesüvegekben. Big Nurse tudja, ő az első és utolsó anya, aki rókacsapdát rejt az ölébe a kisfiainak, és megtanítja leányait, hogyan hintsenek a kakukkfű mellé spermaölő port férjeik levesébe. Tudja, hogy tévedsz, tudja, hogyan bonyolódsz suta mondataidba, amikor könyörögve kérsz bocsánatot. Nincs bocsánat, nincsen, mert Big Nurse éppen az a feslett antik démiurgosz, aki számára az igazság és a bűn egy ellentétpár. Mert aki tudja, mi a bűn, nem követi el azt. Big Nurse soha nem vétkezik, nem vétkezik, hanem hallgatja, ahogy a kiscsibéi csipognak, szertelenül, bután, össze-vissza, de azért valahogy mégis megmosolyogtatóan. Big Nurse mosolya éppen ez, kicsit műanyagos csillogású, mintha csupa compede-tapasz fedné az ajkait, kicsit ott van és kicsit nincs ott, a kis résbe a szája között Billy Bibbit legszívesebben belenyúlna a mutatóujjával, mint egy konnektorba amit először lát, és amelynek mélyén titkos feszültség serceg, kiváncsian és gyanútlanul és akkor, pont akkor leharapná az ujját Big Nurse szegény Bibbit-nek.

A köd közben lassan szivárogni kezd, a lámpák homályosulnak, még mindig nevet mindenki, mintha az egész életünk most már nevetés lenne. Bromden is hangtalanul hahotázik, és mint a hajszálcső, szív minket a végső pillanat magába, jaj lesz, ha abbahagyjuk, jaj lesz, ha orcáink mű pírja és önként generált pozsgája lehámlik, jaj lesz akkor, ha majd Big Nurse arcán megpillantjuk a perverz csodálkozást, a jólnevelt kislány fintorát, hogy milyen aranyosak vagyunk mégis, ahogy így nevetünk azon, amit ő nem is viccnek szánt, hogy milyen jó a hangulatunk, jaj de jó, és ekkor a kékharisnyás kislányok perverziója elevenedik meg benne, azoké a lányoké, akik a műgyeppel bélelt ketrecükből már a második nap kiveszik az ajándék húsvéti nyuszit, és addig etetik gügyögve a kis kedvencüket, amíg az mint egy túlfújt focilabda, kiguvadt szemekkel repedve felhasad.

De ekkor Big Nurse arcáról leválik a kislány maszkja és a táskájából a jéghideg pedagógia fojtogató péniszgyűrűit halássza elő. A köd erre a perce lesz elviselhetetlen. Vége az estimesének. Most mindenki elmegy fogat mosni, mindenki a paplan fölé teszi a kezeit, és mindenki számára megadatik, hogy a süketülésig sírjon a szúrós plédtakaróba. Big Nurse óta nem emelkednek ágyéktájon kis dombocskák a fiúk takarói alól, a lányok pedig örökké csak habognak, maguk számára magyarázzák gesztikulálva és motyogva azt, ami nem magyarázható, a megaláztatás redundáns gondolatkörét százszor befutva, miközben bűnös kis nevetéseik és nevetséges önreflexióik a véres lepedőikkel együtt Big Nurse mosókonyhájában fehérülnek, szagtalanodnak mindörökre.

Big Nurse még mielőtt leoltaná a villanyt, utoljára felkacag, és úgy kíván jóéjt, mintha már soha se lenne holnap. Nem lesz holnap. Csak egy sekély ujjászületés lesz, egy új világrajövetel, és új reggeli szoptatás, és új déli pubertás, és új délutáni hegesedés, és új esti sterilizáció.