Fogja be

Talán a vihar előtti csend az amitől így megkönnyebbül. Az a néhány centis sáv ad nyugalmat, ameddig biztonsággal be lehet egy szakadék fölé hajolni, és ameddig egy pillanatra nem is veszi észre, hogy már rég túlbillent. A színuszgörbe pillanatnyi pontja, ahol vízszintbe ér, ahol ikszegyenlőnulla. Az ütközés előtti pár századmásodperc, amíg a békéje tökéletes, amíg a szív is megszűnik lüktetni, mert el kell gyönyörködnie a rövid lélegzetkimaradás fojtogató panorámájában. A hullámvasút csúcsán a halálpontosan vízszintes talpfa, ahol olyan hosszú a pillanat, hogy ki is szállhatnál a szerelvényből, letelepedhetnél piknikezni a sínekre, és az ott heverő olajos csavarokkal szíveket meg dátumokat firkálhatnál a szálkás lécre. A hinta súlytalan holtpontja, amikor túl magasra lökik, és eltűnik alólad a többi felesleges ember, eltűnik a narancssárga poros sajtos kavics alólad, eltűnik a csúszda lestrapált gerincű piros íve mellőled, eltűnnek a betonnápolyi-rácsos lakótelepi házak körülötted, eltűnik a végtelen szombat délután, és csak az ég van, és csak a torkod és a tüdőd, ahogy az egész testeden át nyeled a levegőt, eleget a következő napra és a következő hétre és a következő évtizedre. A megszólalás előtti végtelen másodperc, amikor állunk az astorián, már nyitnád a szádat, de hirtelen minden olyan nagyon könnyűvé válik körülötted, te pedig olyan nagyon súlyossá, hogy félsz, ha tényleg elválik az ajkadtól az ajkad, betódul a szádon át a gyomrodba és betódul az orrodon át a tüdődbe a város, az eastwest business center, a 47-es villamos, a sok pácolt lámpapózna és a múzeumkörúti fák, hogy te ehhez túl kicsi vagy, hogy ezt te most mind benyeld.

Inkább fogja be a száját. Akadályozza meg, hogy az ajkai mögül, mint egy marék véres drazsé, a kimondandója előperegjen.

CD-R.I.P

1972. szeptember, talán a világ legjobb prózaverseit tartalmazó kis könyv, most ezt olvasom épp. És közben jó sok zenét is hallgatok. Pedig nem kéne. Ezeket a dalokat, amik most pörögnek körbe az ájpodon, nem fogom meghallgatni többet az életemben. Túl sok vér tapad hozzájuk. Sok albumot és gyönyörű dalt sikerült már így szanálnom egyébként. Van, amit három éve nem hallgattam meg, ott van az album közepén a szám és én valahogy mindig pont túltekerem, valahogy mindig csak az alatta levőt vagyok képes elkezdeni. Vigyázni kell ezekkel a dalokkal. Sok rossz zenét kell hallgatni ilyenkor inkább, hogy azok kössék meg benned életed mostani szakaszát, hogy azok tapasszák össze a sok hétköznapot, mint a sok kis kócos tőzegkockát, amitől aztán tömbökben meg lehet majd válni később. A jó számokért kár.

Kis lista következik most ezekből a lelki atomtemetőmbe kerülő dalokról. Hiába, az ember nem lesz képes szembenézni velük. Mégha sokszor úgy is fog tűnni, ezeken kívül mást nem is hallgat egész életében.

Aeon Spoke – Nothing
Agnus Dei – Miserere Mei Deus
Amy MacDonald – The Road Home
Blackmore’s Night – Ocean Gypsy
Celtic Dream – Mystic Dream
Chamillionaire – Grown and Sexy
Coldplay – Cemeteries of London
Dire Straits – Private Investigations
Dream Theater – Sacrificed Sons
The Gathering – Alone
HURT – Sweet Delilah
Infernal – From Paris To Berlin
Jean Michel Jarre – Teo & Tea at 4 a.m
John Frusciante – Dark Light
Muse – Endlessly
Muse – Falling Away With You
Nouvelle Vague – Master and Servant
Placebo – Follow the Cops Back Home
Placebo – Because I Want You
Porcupine Tree – Cheating the Polygraph
Supertramp – School
Volbeat – Mary Ann’s Place
Temple of the Dog – Reach Down
Stars of the Lid – Lonely People (Are Getting Lonelier)
Stars of the Lid – Austin Texas Mental Hospital (Part 2)
Smashing Pumpkins – Disarm
Perfect Circle – Fiddle and the Drum
Joe Satriani – Crush of Love
Karnivool – New Day
Karnivool – Deadman
Laura Pausini – Un Giorno Senza Te
Solaris – The Lion’s Empire
Tides of Man – Knowing That You’ve Already Arrived
Tides of Man – Empire Theory
The Veils – Sit Down By The Fire
Vangelis – Monastery of La Rabida
Vangelis – Light and Shadow
Vangelis – Deliverance
Vangelis – West Across the Ocean Sea
Vangelis – Hispanola