Sikertelen nap, de csak röhögök rajta, nem is, inkább, hahotázok, mint a felfestett bohóc, és reng a pocakom, hogy ho-ho-ho, pedig csak néznék kifelé a fejemből, mint egy hosszú távcsövön keresztül, amin végigsétálok tétova módon, mint a Mester utcán ma a lurdiház felé a körútról egészen el, hogy átvegyem eddigi fotós életművem maradék részét, a 175 fényképből álló csomagot.
Most egy kis Unwritten Law-t hallgatok, közben szagolgatom a rozsdásodó acélhúrokat a nem Elixirrel felszerelt gitáromon, aminek kicsit savas is már a szaga, mint a csalamádéé, ami három napon át készült az étkezőben nálunk, tonnányi reszelt uborkával és paprikával és ecettel, fürdőkádban ázván éjszaka, és hányingert kaptam ettől a sok zöld, savas masszától, talán onnan van még a húroknak is csalamádészaguk.
Ma összesen háromszor voltam sírásközeli állapotban, ebből háromszor a reggeli spanyol nyelvfejlesztésen. Mindezt miért?
Ma érdemes lett volna acélbetétes bézbolsapkát vinnem a városba, mert kicsit az az érzésem támadt, hogy jó nagy hógolyókban szakad rám az ég, ezellen pedig egy acélbetétes bézbolsapka esetleg segített volna.
Egyébként nem tudom, miért éppen Unwritten Law-t hallgatok, amikor ilyen erővel hallgathatnék Bad Religion-t is, ami ennél sokkal jobb punkrock, punkrockból pedig az ember mértékkel hallgat, ha éppenséggel nem pank. Meg akkor is ha már a könyökén jön ki a sok powerchord, a sok sus4, meg dúr sus2-es akkordok, amiket egyfolytában játszanak ezek az emberek, a horpadtra vert cinek, amiket csak akkor püfölnek ugyan, amikor éppen figyelni kell, mert robbannak, de hát az ilyen háromperces számokban mondjuk 12 másodpercnyi bevezető után végig robbannak, ennyi robbansára meg az ember nincsen berendezkedve. Mondjuk a Get Up jó az Unwritten Law-tól, a Here’s To The Mourning-ról.
Ma próbáltam magam megörvendeztetni egy kis blues szólózással. Nem sikerült.
Egyébként pedig böngésztem egy jó elektroakusztikus gitár után, mert ez még hiányzik a felszerelésből, egy pofás kis western gitár. Így van, ezen szoktak az emberek a C, G ill. D dúr akkordok trükkös váltakozásaiból (Amerikában és az angolszász popzenében) Bilboard listás dalokat csinálni, ami háttérzenénk megy a texasi KFC-kben, de ugyanúgy a király utcai KFC-ben is. Rá is akadtam egy szimpatikusnak tűnőre, haha, naná hogy Taylor volt, fehér, hanglyuk-pickupos, több sávos, egy külön változatában pedig kis előerősítővel ellátva. Átszámítva 800e HUF, odabattyogtam a titkos trezoromhoz, mely a szobám bástyarészének negyedik ablaka alatti íróasztalom felülről a 3. fiókjának jobb hátulsó sarkában van, pontosabban a balatoni kerékpárutas térkép és néhány régi (értsd: 95 előttről származó) de máig felbontatlan zsebkendős zacskó alatt található, elővettem hát, de bizony csak néhány ötvenes zörgött benne fogvacogva, meg egy csomó kétszázas, meg egy-két ezres is, na meg egy húszezres, de hej-haj ez még messze van a Taylor gitáromtól. Lehet, hogy már csak azért is le kell mondanom róla, mert ugyanennyibe kerülne egy amerikai zarándoklat is Manhattanbe, ahol a helyi egyetlen Taylor disztribútortól átveszem ezt a hanglyuk-pickupos csodát, mert Európába nem szállítanak Taylorék, hanem mondjuk csak Alaszkába. A másik variáció, hogyha a Dolores O’Riordan majd egyszer KözépEurópában jár, akkor a backstagere beosonva leütöm, és elveszem az övét, mert neki is ilyenje van, csak az már gondolom összevissza van karcolva. Lehet, hogy be kell érnem egy Oscar Schmidt-tel, ami csak 54e forint. Majd hoz egyet a nyuszi.
Na most kezdődött el az Unwritten Lawtól a Celebration Song, aminek hatására még leghátulról is nyertem az NFS Underground 2ben, de persze soha nem voltam hátul, csak a rajtnál. Na ez is egy ötletes szám, vagyis profi, de semmi köze az eredetiséghez, mégsem idegesít.
Egyébként csorog stabilan lefele a David Hasselhoff diszkográfia. Alig várom már. Néha beteszek egy Du-t vagy egy Hot Shot City-t. Duuu, du allein kannst mich verstehen. Szóval érted.
02 október 2008
01 október 2008
Blade II.
Már akkor, amikor beléptem a D épületbe, a szlavisztika tanszék fellegvárába, és eszembe jutottak a d betűvel kezdődő és rossz emlékeimet generáló szavak, detention (még az angol iskolából), Dday (a második világháborús játékokból), dagerrotípia (azokból az időkből, amikor még azt hittem, hogy ez egy mentális betegség neve, aminek során vörös haja, sárga foga és zöld bőre lesz az embernek ráadásképp) és demarkáció(s vonal, még a töri faktokról), már akkor, amikor igyekeztem késve lefelé az alagsorba vezető lépcsőn, és egy nem túl messzi helyiség fornettis büféjéből átszivárgó, de a dohos falakon megszűrt, áporodott péksütemények szaga köszöntött, a kis oszlopos előtér sarkaiban nyugatózöld, szétvert iskolapadokkal és krétaport köhögő vászonborítású székekkel ott volt minden kellék, mint egy Csehov-drámában, vagy inkább mint Dürrenmattéban, és a neonfény már kezdett befolyni a garbóm alá, már nyitottam későn érkezőként az ajtót, egy nyelvgyakorlattal és egy informatika előadással már korábbról leamortizálva, már akkor tudtam, hogy ebben a mai irodalomtudomány szemináriumban nem lesz köszönet. A terem aprócska de magas, három méter magasságban az ablakon keresztül akár meg is ragadhatnám valakinek a bokáját, aki ott áll, akár, a mennyezet pedig ívelt, és belül akár a meszelt hordó, benne lötyög a neonfény, és benne mi is, illetve én, egy csomó lánnyal meg egy kevés fiúval, akiknek máig nem sikerült az arcát megjegyeznem, a lányokét pláne nem, a meszelt káprázatból csak ittott előtünedeznek, mint az iszapos vízből az ízléstelen búvárok, kicsit még ragacsosan, én is pont így lebegek, szerényen, 1 intelligens mondat/félóra, ez így összesen 3 alkalmanként, éppen bámulom a kijavított háziesszémet, amikor mellettem a 176 kilogrammos, 6,5 dioptriás lány kezén megpillantom az újabb hegmintázatot, az alkarján, most GNR volt belevésve a bal kezébe pengével, ez érdekes, gondolom én, valósznínűleg tegnapi, mert még elég gennyes és friss a varr, majd akkor otthon felfrissítem a Slash-szólóimat, igaz, közben még öt párhuzamos vágást is felfedezek a jobb alkarján, de azok hetente frissülnek, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, már folyik az óra, Joseph Conrad Heart of Darknessével, melyet még a Faulkner elbeszélés előz meg (Rose for Emily), melyben (ez utóbbiban) összefoglaljuk, hogy az amerikai modernizmusban a Dél mítosza és szelíd, békés sztereotípiái hogyan borulnak meg az új, Faulkner alkotta fiktív Dél mítoszában, mely rohad, mint Emily férjének teteme a nászi ágyban, aminek szaga néhány hét alatt elmúlik, ám Emily előszerettel hál vele olykorolykor, és a régi Dél is pont így rohad, vit dö szvít szent of dö korpsz, na de aztán rátérünk a hart of darknesszra, ami egy kisregény, és el kellett volna olvasni órára, de én erről semmit nem tudtam, mindenesetre a főszereplő, egy fehér ember, aki istent játszik egy kongói törzs falujában, szépen lassan elaljasodik, mint minden magára hagyott intelligens ember, mert az ember szívében keletkezik a sötétség, az arcok úsznak el sorjában előttem, a neonfény kis körmökkel kapargatja a meszet a falakról és közben csikorog, beleszórja a nyakamba és a hajamba a mészport, a mellettem ülő vésettkezű pedig megtapogatja a hegeit, de azok sajna már megszáradtak, habár a többségét varrni lehetne, annyira mély, mindenesetre láncövéről elővesz egy kis műanyag tokot, amely pont akkora, hogy két borotvapenge elférjen benne, gondolom én jóhiszeműen, de kiderül, hogy három Gilette-pengét is sikerült besuvasztani oda, és ahogy kéznél van szerszám, gyorsan kimélyíti a GNR monogrammot, tőlem fél méterre ül, a pad alatt, diszkréten, így azokon újra csorogni kezd a gennyes, friss vér, a farmerjában megtörli a pengét, de basszus, leejti, bele a töredezett parketták rései közé, lehajol, ekkor van alkalmam szemrevételezni a seggét, melynek fele kilátszik, és ez a fele is nagyobb, mint az én egész felsőtestem, egyébként nem visel fehérneműt, és a segge a patkóbeléig visszamenőleg szőrös, de csak előkotorja végül a pengét a száradt lakkszilánkok közül, hálaistennek, a húsos és újra diszkréten vérző kezét kipakolja a padra, a tanár magyaráz, valamit a vérről és a rohadó hullák teteméről, a 20. századi pszichedelikus amerikai irodalomról, ilyesmi, a szemközt ülő három lány arcán megfagynak az izmok, de nem eléggé, redős marad a bőr, belfolyik a redőbe a friss tejsavó a neonból, és amikor az egyik árok megtelik, szépen átbuggyan a következőbe a fehér gennyes anyag, míg végül mind három arc halottsápadt lesz, és kínjukban nevetnek, hogy úristenúristen, ez a ganzenróziz, és itt most nincs novemberréjn, itt lötykölődünk formalinos halakként a szlavisztika tanszék pincéjében, egy meszelt hordóban, krétaport köhögő szövetszékeken, krétaporos táblák előtt, úszkálnak előttem a soha fel nem ismert arcok, a fejünk felett elkószált bokák lépdelnek, valami rohad, de lehet, hogy csak a fornettis pizzakrémes pogácsák szaga az a dohos falak mészszagával keveredvén, ablak sehol, meg különben is elfoglalják a bokák, amik ott vannak spanyolul pedig szájat jelent, boca abajo, boca arriba, hejhaj, és még tíz perc az órából, jaj, csak ne hegedjen be a ganzenróziz felirat, mert akkor újra fel kell hasítani, na majd a buszon, ha lesz ülőhely, de végül is kényelmes, kényelmes ülni a hányingerben, mert nem ettem előtte semmi, haha, kifogtam a beleimen, mert nem hányom most szét az asztalt, hanem csak megelégedeten hallgatom a korgását, ahogy agonizál magától is a gyomrom, valami rohad, vagy a falak, vagy a pizzakrémes fornetti, vagy gennyes seb, vagy Faulknerféle fiktív amerikai Dél, vagy Emily férje. Zuhogunk ki a teremből, felfelé, felfelé a lépcsőkön, kinyitjuk a bejárati óriásajtót. Kilépünk kint vár minket a friss levegő.
Tommy Emmanuelt kezdtem el hallgatni itthon, konkrétabban a Journey-t, melynek legutolsó száma, jé, az alig kétperces Amy, ennek hatására betettem egy kis Amy Macdonald-ot is, a kis komolyokodó, fekete skót lánykát, aki még ír pubokban kezdett énekelni a Guinnesst szürcsölő nacionalista skót bácsiknak, enyhén remegő, gyönyörű hangjával betettem Amy Macdonald-ot, aki úgy ejti a tonightot, hogy tunajt, úgy belehabarodtam a kiejtésébe, hogy egésznap ezt hallgatom már, visszatekerem, újra meghallgtom.
Itthon várt már rám a Schecterem, és gyorsan nyomtam egy Cacophony Style lesson-t a GMC-ről, egy tök jó gitárharmonizációs gyakorlatot. De néha úgy érzem, nem gitároznom kéne, hanem mondjuk skótdudálnom, talán azzal több sikert érnék el. Persze elég csak beállnom az Astorián a metróhuzatba, szemmel végigkövetnem a végtelen oszlopsort a szűk peronon, amint a távolban valami groteszk perspektívába ficamodik, mellettem megindul felfelé az üvegvitrinben egy hengerekkel csavargatott plakát, közben jön a huzat, és én emelkedek felfelé a plakáttal, mert a Jaws Of Life elképesztő átkötései mennek az ájpodon, vagy ez már az Animate Inanimate, tök mindegy, mellettem elmasírozik egy femme fatale, hosszú szőke hajjal, de annak egy tincse sem lobog a metróhuzatban, mert szorosra van húzva az egész nő, a kabát, a cipő, a blúz, a melltartó, az egy számmal kisebb tanga, és ó, nagyon konvex, egy kis darabkája sem áll ki, mégsem fuldoklik, hanem lebeg ő is a szélben, az ember szíve szerint bepréselné magát a peron és a metró között résbe, hogy átlépjen rajta, amikor beszáll, mert az ember csak erre való, erre a szolgálatra, meg rajtam épp a London Underground logós „mind the gap“ feliratú póló volt, ilyen szigorú és steril nők jelenlétében, és az oszlopok is töpörödnek össze messze elöl, mert torlódik a femme fatale előtt a tér is, na ilyenkor ráébredek, hogy az én héthúros jószágom talán nem is olyan hálátlan. Habár nem sok választ el néha, hogy ne rakjam fel egy óvatlan mozdulattal az eBayre.
Az 1es villamos pedig nekem mindig is a légiesség és a fény villamosa marad, mert széles körutakon siklik végig általában 60 körüli sebességgel, és ömlik be a Dunáról a sápadozó napfény, és belevilágít az emberek arcába, az emberek arcának finom pórusaiba, ilyenkor elönt engem minden maradék filantróp hangulathullámom, nézem a még fiatal, de a szüléstől lestrapált nők szigorú arcát, az idős bácsik rosszul agyagozott körvonalait, teleömlik az arcuk fénnyel, jaj, most fotózni, most fotózni, most, átjárja a kis tinilányok félresminkelt járomcsotján a bőrt a fény, a hatalmas, erste bank üvegirodaház bumerángján keresztül törő fény, és eszembe jut az én régi puha, porózus bőrű Szerelmem, akinek ebben a fényben furcsa ellentétképp majdnem masészerű volt az arca, majdnem elfolyóan matt, de így volt szép, mert a bőre apró pórusai mindent elnyeltek, és nem csillogott az arca a faggyútól, hanem tele volt titokkal, árnyékok nélkül is tele titokkal.
Sárga a szobám fala, teljesen, tele van a szobám könyvekkel, számítógépekkel, gitárokkal, dobozokkal. Meg van egy plüss rénszarvasom is, 1 méter magasságú.
Tommy Emmanuelt kezdtem el hallgatni itthon, konkrétabban a Journey-t, melynek legutolsó száma, jé, az alig kétperces Amy, ennek hatására betettem egy kis Amy Macdonald-ot is, a kis komolyokodó, fekete skót lánykát, aki még ír pubokban kezdett énekelni a Guinnesst szürcsölő nacionalista skót bácsiknak, enyhén remegő, gyönyörű hangjával betettem Amy Macdonald-ot, aki úgy ejti a tonightot, hogy tunajt, úgy belehabarodtam a kiejtésébe, hogy egésznap ezt hallgatom már, visszatekerem, újra meghallgtom.
Itthon várt már rám a Schecterem, és gyorsan nyomtam egy Cacophony Style lesson-t a GMC-ről, egy tök jó gitárharmonizációs gyakorlatot. De néha úgy érzem, nem gitároznom kéne, hanem mondjuk skótdudálnom, talán azzal több sikert érnék el. Persze elég csak beállnom az Astorián a metróhuzatba, szemmel végigkövetnem a végtelen oszlopsort a szűk peronon, amint a távolban valami groteszk perspektívába ficamodik, mellettem megindul felfelé az üvegvitrinben egy hengerekkel csavargatott plakát, közben jön a huzat, és én emelkedek felfelé a plakáttal, mert a Jaws Of Life elképesztő átkötései mennek az ájpodon, vagy ez már az Animate Inanimate, tök mindegy, mellettem elmasírozik egy femme fatale, hosszú szőke hajjal, de annak egy tincse sem lobog a metróhuzatban, mert szorosra van húzva az egész nő, a kabát, a cipő, a blúz, a melltartó, az egy számmal kisebb tanga, és ó, nagyon konvex, egy kis darabkája sem áll ki, mégsem fuldoklik, hanem lebeg ő is a szélben, az ember szíve szerint bepréselné magát a peron és a metró között résbe, hogy átlépjen rajta, amikor beszáll, mert az ember csak erre való, erre a szolgálatra, meg rajtam épp a London Underground logós „mind the gap“ feliratú póló volt, ilyen szigorú és steril nők jelenlétében, és az oszlopok is töpörödnek össze messze elöl, mert torlódik a femme fatale előtt a tér is, na ilyenkor ráébredek, hogy az én héthúros jószágom talán nem is olyan hálátlan. Habár nem sok választ el néha, hogy ne rakjam fel egy óvatlan mozdulattal az eBayre.
Az 1es villamos pedig nekem mindig is a légiesség és a fény villamosa marad, mert széles körutakon siklik végig általában 60 körüli sebességgel, és ömlik be a Dunáról a sápadozó napfény, és belevilágít az emberek arcába, az emberek arcának finom pórusaiba, ilyenkor elönt engem minden maradék filantróp hangulathullámom, nézem a még fiatal, de a szüléstől lestrapált nők szigorú arcát, az idős bácsik rosszul agyagozott körvonalait, teleömlik az arcuk fénnyel, jaj, most fotózni, most fotózni, most, átjárja a kis tinilányok félresminkelt járomcsotján a bőrt a fény, a hatalmas, erste bank üvegirodaház bumerángján keresztül törő fény, és eszembe jut az én régi puha, porózus bőrű Szerelmem, akinek ebben a fényben furcsa ellentétképp majdnem masészerű volt az arca, majdnem elfolyóan matt, de így volt szép, mert a bőre apró pórusai mindent elnyeltek, és nem csillogott az arca a faggyútól, hanem tele volt titokkal, árnyékok nélkül is tele titokkal.
Sárga a szobám fala, teljesen, tele van a szobám könyvekkel, számítógépekkel, gitárokkal, dobozokkal. Meg van egy plüss rénszarvasom is, 1 méter magasságú.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
