Tiktak tatakk tatata tak tik tiktatak. Csing. Visszatekercsel. Tiktatatititatak. Tak. Tititititittakt. Csing. Vissza...
Úgy telt el ez a hét, észre se vettem, pedig tele volt ám dolgozatokkal, meg sok torokfojtogató pillanattal, meg az első húrszakadásommal, három reménytelen szerelemmel, két prezentéjsönnel, Virginia Woolf-fal, kresztanfolyammal, az új fehérdobozos Marlboro néhány szálával filter-között-dohány-kialakítással, az GMC újabb, immár 1 egész éves előfizetésével, az apa hazaérkezésével az Adriáról, egy csomó pityergéssel, Roy Stuart-tal, Buckethead albumokkal, zsidó nőkről való ábrándozásokkal, kevés, de így is órákban mérhető gitározással, egy iltreno pizzával, okkersárga levélhullással, a nyelvtudományos lolita megvető pillantásaival a hátamban, gitározással, ábrándozással, KFC-vel, Marco Sfogli-val, Andy McKee-vel, Amy MacDonald-dal, Dr. House-szal, gitározással, azzal, hogy most már végleg kinéztem magamnak az új PRS-t, amire néhány éven keresztül végre elkezdhetek várakozni és pénzt gyűjteni, hasonlóképpen egy Line6 csöves 2x12“-es kombóval, amire szintén néhány évig gyűjthetek, meg a repülőjegyre retúr, amivel elmegyek ezekért a dolgokért Manhattan-be, tele volt még zenélgetéssel, gitározással, meg egy kis zenélgetéssel, meg Buena Vista Social Club-bal, Háy Jánossal, a póker elvonási tüneteivel (azon kapom magam hogy az ágyban kuporogva kevergetem a kártyát), fotós életművem babrálgatásával, gitározással.
Karjnyújtásnyira vannak a dolgok tőlem, de ez csak arra jó, hogy amikor körbepropellerezek, leverek mindent a csuklómmal. Ha csak kőhajításnyira lennének... tarkón basznának egy agyagröggel.
Megyek a hangszerboltba, mert a hangszerdiszkontosok megint átkúrtak, 7.-ik húrnak egy basszusgitár-húrt adtak, és gyanús is volt, ahogy lecsippentették a végét, hát persze, hogy ne kapcsoljak azonnal a piros szövettől... Megyek az nagy hangszerboltba, hogy én kérem 0.56-os húrt kérek. Csávó bambán néz felém. Az basszusgitár G-húr? Nem-nem, ingatom a fejemet. Keresztbe fonva a karom. Még türelmes vagyok, de azért vetek egy pillantást az egyetlen kiakasztott Gibson, a ’60-as goldtop Les Paul felé, hogy egy kis biztatást nyerjek, hogy ebben az országban léteznek még gitárok, meg húrok, meg gitározni tudó emberek, és nem csak a szkvájörök, meg a dzsonzonok, hanem van itt még Tátrai is, akit remélem láthatok majd nemsokára, meg vannak itt hangszerek, meg hozzáértő emberek, akik nem basszák át az embert még egy szaros kis húrral is, ami pont annyira vastag, hogy a hangolókulcsokba ne férjen bele. Nem-nem, gitárhoz kellene az. I shall give him a clue. Csávó bambán néz felém, nem mer többet kérdezni, kotorászni kezd a pult mögött, és, és, és felragyog az arca, mert még pont van egy csomag... Nem dohogok tovább, elhagyom a boltot, habár még előtte lecsekkolom azt az OLP musicman-t, amit a Muris Varajicnál láttam az egyik lesson-ben, hú, ez egész kényelmes, motyogom magamban, de nem próbálom már ki, mert kezdődik fél óra múlva a nyelvtud zh, és még vissza kell érnem.
Kis szeizmográf zizeg bennem, egy-egy sokk után folyamatosan csitulva áll vissza, kis borzos háromszögeket rajzolva a papírra. Ebben nincs semmi sovinizmus, sem fojtott vágyak, csak sokkok vannak, ezerrel.
Ülök még napi három órát a kresztanfolyamon, 11 emeletes lakótelepi ház legaljában, vécépapírsárgára meszelt falak között, feltekintek a plafonra, hogy most 11 emelet van felettem, de mi tartja, miért a falak és miért a szintek, miért a kresz, ha nem érdekel, miért a Flórián előtt a park, miért a fű, ha újra nő? Lászlóné magyaráz. De Lászlóné hiteles néni, úgyhogy nem szólok be csak azért se Lászlónénak.
Roy Stuart (Volume II, Taschen Verlag)
Hogy egy gyors műfaji meghatározással éljünk, idézném is mindjárt az eredeti előszót: „artistic pornography which is still masturbation−worth“. Valahol az akt és a pornó között tehát. Alapvetően pedig fotóesszékkel találkozunk, amelyek azonban nem a szó szoros értelmében fotóesszék, inkább valahol a videóporáma és az esszé között állnak. Egy ilyen sorozat tulajdonképpen nem esszé, mert nem tartalmi mondanivalója van, vagy ha van, akkor arról nem meggyőzni akar, mégcsak nem is szemlélteni azt. Egyszeűen csak lefényképezi a jeleneteket, és innentől fogva kerül nagy hangsúly a dramaturgiára, a koreográfiára − na meg persze a modellekre. Egy-egy fotósorozat egy-egy jelenetet ábrázol, általában egy helyszínen, epikai vonulatuk pedig hasonlóképpen egyszerű, két lélegzetvétel közé férnek, néhány példa: egy lestrapált tornateremben két nő felfedezi egymás szépségét; két férfi küzd egy nőért, aki megalázza őket (a csipkés harisnyakötő és a koreográfia alapján gyakorlatilag anyakomplexusukban) − a két férfi ezután egymást találja meg; fiatal lány Párizs utcáin járkál éjszaka és félrehajtva a bugyiját az utcakőre guggolva pisil, mert nincs nyitva sehol semmi; Prágában a kisfiú−prostituáltak egyikét egy borostás pali hiába viszi fel, mert a selymes bőrű gyerekről kiderül, hogy lány. Mondom, két lélegzetvétel között elmondható egyetlen mondatban a tartalom, a fotók pedig éppen attól fotók, hogy szemléltetnek, nem magyaráznak, Stuart képei sem magyaráznak, illetve azért valamit igen, de susogva–sisteregve. Erről később
A modellek szigorúan amatőrök, ez látszik is egy−egy esetlen mozdulaton, feszélyezett testtartáson, nem egyértelmű dinamikán, ám közben a keresetlenség bája lebeg az idősebb és fiatalabb női modelleken. Stuart maga vallja, hogy neki nem kellenek betanult, túlstilizált modellek, akármennyire profik is. A (merem remélni hogy már) 18 éves lányoktól kezdve a 3 császáron átesett amorf testű, elhízott ötvenes hölgyig anyaszült meztelenül, és az utóbbinál pont erről van szó, az anyaságól, a lestrapált húsról, ahogy felpuffadt az élet nagyszerű teremtése közben/végett/miatt.
Az igazi lehetőség természetesen Párizsba érkezett, a Paris de noir−ban, aminek leghitelesebb megörökítése eddig szerintem egyértelműen Brassai-é, az éjszakai bordélyok, utcasarki klasszikus pissoir−ok, a szajnaparton-hagyott-óvszer, a domború macskakövek, a latinnegyed kozmoszában, az éjszakai leple alatt. Amerikában pornómagazinok utasítottak vissza (sic!) tőle képeket (ahhoz túl soft volt), és mikor Angliába átcuccolt, azt hitte, az európai légkör majd minden fellendít. Nem ismerte korábban Angliát, de naivitását hamar kinőtte, ment a következő utcasarokig, Párizsig. Amerikáról azt kell még tudni például, hogy a Photo magazin egy tavalyi számában megjelenő tengerparti szépia árnyalatú aktképeket (melyek elkövették azt a hibát, hogy a toplessnél többet mutattak) maga a nyomda utasította vissza. Egy héttel a lapzárta után a Photo magazin is átköltözött Párizsba...
Roy Stuartot itt-ott zseniként és A művész−ként írják le, mint aki felrúgja a társadalmi konvenciókat, új felfogást diktál, megbotránkoztat, meg ilyesmi, de persze ezeket nem nehéz elérni teljesen átlagos fotókkal is, ha történetesen a tabu problematikájába piszkálnak bele, habár Stuart képei minőségüket tekintve jók, vagyis egy olyan fotósról van szó, aki hivatalán kívül még kísérletezget is. Apropó: tabu. Ami igazán megfogott a képek eszmeiségében, az a tabu−felfogásuk. Roy Stuart nem akar infantilis pornófotósként tabukat felrúgdosni, mert annak ellenére, hogy a tabu inkább társadalmi vonulatát tekintve tabu, individuálisan is érvényes. A nyílt pornó belehasít a tabu finom szövetébe, és közben megnyesi az esztétika, az erkölcs és az intimitás apró hajszálereit is. A nyílt pornó aljasít, infantilizmusba süllyest, vallja nagy nyíltan Stuart is. És valóban, ő nem tabukat fog felrúgni, hanem kifejti azokat, mint a virágszirmokat − persze nem tökéletesen, marad a fixáló anyagtól kérges ujjbegyén néhány tépett szirom, de vállalkozásnak mindenképpen tiszteletreméltó, és ami így létrejön, az a nyílt dialógus, a nyílt testiség, maszturbáljon rá, aki akar, de nincsen semmi meggyalázva úgyse, hanem a maguk drágaságukban vannak ezek − feltálalva. Mint egy erotikus gyümölcsöstál egy Velazquez képen, tele a bűnös almákkal meg hamvas barackokkal stb.
Roy Stuart nem engedi a modellek megborotválását sem. Számomra először tűnt egy finoman otthagyott hónaljszőrzet hitelesnek. De Stuart képein az. Egy ötletes képen, amely mintegy a sorozatoktól külön, egymagában áll, csak egy fellibbent szoknya és egy fehér vászonbugyi látszik, a fanszőrzet finom kis cérnáival a bikinivonalban. És ez nem a nyolcvanas évekbeli Playboy, hanem bizony az ezredforduló után vagyunk már (a fotósorozatok egyébként a 70-es évek közepétől datálódnak).
Roy Stuart nem zseni, de az a nagyszerű, hogy valójában semmiképpen sem akar az lenni, az albumok és a kiadók mindenféle marketingfogásainak ellenére sem, és valóban, akárhogy kapargatom a képeket, nem marad a körmöm alatt a manír orrfacsaró filmrétege, nem akar Stuart konvenciókat felrúgni, nem fogja a pénisze hegyén tornáztatni a Nikonját, annál azért nagyobb arc.
11 október 2008
04 október 2008
Bábeli könyvtár
Tegnap este negyedórás tűzijáték, de még korábban reggel a hegyünk lábát elborítják az autók, a még le se aszfaltozott parkolóban tolong mindenki, és a Táborhegy talán még soha ennyi embert nem is látott egyszerre, Békásmegyer tömegeit, a Temető mellőli bebábozódott nyugdíjasokat, a háziasszonyokat és háziférfiakat, és én már be sem fértem, amikor megkíséreltem bejutni, csakúgy kiváncsiságból, miután átvágtam a hatalmas baseballpályán, éppen átlósan, át a munkagépek árnyékán is, amiket otthagytak még, mert a parkolóban már keresztbe álltak a bevásárlókocsik acélrács-anakondái, és a nyugdíjasok majdnem megkergettek a petrezselyemhusángjaikkal, mert akkora volt a tömeg, mert tegnap, október 3-án reggel nyolckor megnyílt az óbudai Tesco. Az indigókék égboltba, a baseballpálya hatalmas placcán túl, innentől fogva most már minden éjszaka bele lesz hasítva a vörös tesco felirat, 0-24 h. Este tűzijáték, és a Táborhegy megszóratott repeszekkel bőven, és a tesco felirat elhomályosodott a repeszek zuhatagában és elhalványult a nappali fényben, amit a tűzijátékok okoztak, a visszhangzó hegyek lármájától pedig az acélteszkóépület és majdnem összecsuklott, de legalábbis reszketett, mint egy reumás, de lehet, hogy csak a megilletődött nyugdíjasoktól remegett, akik benne remegtek az acélteszkóépületben.
A reggeli politikai előadásból alig értettem egy szót is, úgyhogy inkább csak bekapcsoltam a kamerát a mekbukon, és húsz percen keresztül vettem fel a pofámat, ahogy szenvedek az amfiteátrum kakasülőjén. Utána húsz percen keresztül néztem saját magamat, és az ásításaimat számoltam. Nem mondok adatot.
Hittudományi akadémia, egyháztörténelem tanszék, gyűrűs és kisujjam közt egy slim Yves Saint Laurent, jobbra fent a falon egy elnagyolt festmény Márton Áron gyulafehérvári vértanú püspökről, balkéz felől a polcokon 1896 és 1942 között a Hittudományi Szemle évfolyamai bőrbe kötve, gondolom tele Prohászka és Tóth Tihamér cikkekkel, előttem Józsi atya, megvitatjuk az Ulysess-t, azután épülettúra, a háromszázéves barokk épületben, itt-ott pálos barokk faragások, szószékek a refektóriumban, négyszáz éves németalföldi festmények a hallgatók könyvtárában, a folyosó végéről pont bebólinthatuk az Egyetemi templom dzsuvás barokk homlokzata elé, itt minden barokk, minden barokk, és a magyar pálos rend kezenyoma mindenütt. Már csak negyed óra Józsi előadásáig, most bemerészkedünk a pálos könyvtárba, ahol a legújabb kötet is mondjuk 1750 előttről való, igaz, korábbról sem sok van. Ez a tizennyolcadik század, tömény dohszagával, a rokokóba és a biedermeierbe kicentrifugázódó hemofíliás csicsáival, mely ugyan aranyozott, mely ugyan lakkozott, de alatta sajnos rothad, és rothadást lélegez ki. A könyvtár őre, Jorge, nem néz rám, csak el a jobb fülem mellet, hallani sem akar a könyvtár látogatásáról, két hete is csak az Erdő Pétert engedte be egy delegációval, most akkor minket minek, na de hát az egyháztöri tanszékvezetőjének vagyok fogadott bérmafia, filozófiai diákolimpia oklevelese, és egyáltalán, egy percről lenne csak szó, és egyáltalán, én vagyok a megtestesült bibliofil polihisztorutánpótlás. A könyvtár meglepően kicsi, de mi felmerészkedünk a háromszázéves tiszta fa, faragott körgangra, a dohos a könyvek szerves kipárolgása, és igen svéd szent Katalin, Józsi atya kispapkori tanulmányának tárgya harminc év óta ugyanazon a polcon van, Jorge is bólint, a második emeleten, bal oldalt, középtájon, harminc év óta nem nyúlt hozzá senkisem. Kinézünk az ablakon, lent a Papnövelde utca, a Veres Pálnét bontják ezerrel, munkagépek torz zaja. Bámulom a könyveket, csak teológia, csak teológia és más világi hívság nem, és ezek a könyvek némák, nem pusmognak egymással, hanem kussolnak jó mélyen. Nem állnak párbeszédbe egymással, nem írják meg egymás katalógusait, nem karattyolnak száz más nyelven mágikus történetekről, hanem dédelgetik a saját történeteiket, kihűlt, márványölmelegben. A polcok aljában kihúzható falapok vannak beépítve, százötven éve ott még valaki könyveket tanulmányozott, vagy fordított, vagy kötött át. Mondjuk egy pálos. Öt perc volt csak, a körgangról leérünk, én kuporogva csorgok lefelé a csigalépcsőn, négy fordulat és kiköp a kockás parkettára a pörgés. Ide sem fogok valószínűleg soha az életemben visszajutni, maximum ha bíboros leszek. Kint a folyosón már zajlik a csendes papi élet, aktuális evangéliumot parafrazeálnak poénkodva, nincs kedvem, mondja az idősebbik, nem megyek ki a szőlőbe dolgozni, de azért csak kimegy. Jorge jó nagy kulcsokkal vacakol, a megfelelőt háromszor is ráfordítja a zárra, ide akkor többet nem, te kis tetű, nem te fogod itt a nagy Filozófus titkos műveit kutatgatni, és én nézem haldokló fogsorát, amely valaha darabokra cincálta a Poétika mérgezett lapjait, hahaha. A könyvek némák maradtak, szerintem azután is, hogy kijöttünk a könyvtárból, hogy rácsapódott a barokk pálos faragású hatalmas faajtó a teremre, csöndben maradtak, talán fel sem ébredtek, talán fel sem kavarodtak zavaros nyállal a szájukban, hanem szépen elrendezve pihentek tovább a polcokon, legalábbis a vastag faragott ajtón keresztül én neszt kiszűrődni nem hallottam.
Elbúcsúzok Józsi atyától, beteszek egy kis Cacophony-t teljes hangerővel, a Concerto-t meg a Ninja-t, hogy a hangulat megmaradjon, az utcán majdnem elcsap egy konvojnyi ÁJK-s a Kecskeméti utcából, hazafelé pedig ekkor volt, hogy átvágtam a baseball pályán, és egy nyugdíjas néni majdnem megkergetett a petrezselymével, mert a táskámmal kisodortam a nagy tömegben a kezéből egy zacskót, amiben meg répa volt, joghurt és alufólia.
Most elfáradtam, a következő bejegyzésem Roy Stuart pornóképeinek elemzéséről fog majd szólni, de előtte még hadd álljon itt a régen ígért KFC-s tanulmányom:
KFC
Jelen értekezés műfajilag egyben nekrológ is, halott beszéd a régi típusú király utcai KFC-hez. Erről azonban később.
A Kentucky Fried Chicken-nel először Torquay-ban találkoztam, ahol egy lengyel haverommal majdnem minden nap végigbattyogtunk a Union Streeten, be a központi KFC-be, és tömtük lefelé a Twistereket, meg 1-1 fontért a 3 Hot Wingset. Magyarországon csak később fedeztem fel a Király utcában a KFC-t, hiába, budai gyerek vagyok. Az azóta eltelt 3-4 év alatt pedig már a főváros valamennyi pontján van KFC, ez pedig örömmel tölt el, olyannyira, hogy számomra városnak minősülő település az, ahol van KFC. Amikor Párizsban voltunk, egészen az utolsó napig azt hittem, valami túlméretezett faluban járkálok, de végül megtaláltam ott is a főhadiszállást, Amszterdamban pedig 4 nap alatt háromszor vacsiztam a hatalmas étteremben, mondjuk ott nem kellett keresni. Budapesten tehát terjed a kultúra, a kultúra fokmérője pedig eme étteremlánc darabszámban mérhető mennyisége. A wikipedia szerint összesen 11 van a fővárosban, 1 Dunakeszin, 2 pedig Budaörsön, 1 pedig várható Debrecenbe.
A KFC-nek is megvan a maga kis mítosza, Sanders bácsival és a 11 fűszerből álló titkos receptjével. A KFC is jellegzetes amerikai álom, az Egyesült Államokban egyébként sok helyütt a mekdonáldznál jóval népszerűbb. A wikipedián pedig sok minden mást is el lehet olvasni: http://hu.wikipedia.org/wiki/KFC , de én most csak a magam szimpla gondolataimat tudom róla közölni.
A csirkehús egészséges, a KFC-ben nem annyira zsíros, a krumpli nem túlsózott, a Pepsi viszont egy gyenge pont, de a Coca-Cola már korábban elköteleződött a mekdonáldz mellett. A piros-fehér-kék színvilág kölcsönzi az egész étterem mű voltát, éles ellentétben a konyhavitrinekben párolgó panírozott csirkedarabok barna, gusztusos színével, a krumpli sárgájával, és a kóla feketéjével. És az egész klasszikus KFC-ről üvölt, hogy amerikai, hogy kicsit lepukkant, a kiszolgálás a kis húsdarbokkal való vacakolás miatt lassúbb, több szemét keletkezik az olajos csirkés papírtányérok után és egyáltalán. Nem a Burger Kinges túlneonozott, Harley Davidsonos imidzse a hiteles, hanem a KFC-é, ahogy a régi király utcai étterem cigány hústorony biztonsági őre tíz centis távolságban masírozik felalá az asztalom mellett, ahogy a fejem felett emeli át az aszisztens a szemetes zsákot, ó, bocsika, mert csak úgy fér el, és mindez csak azután, hogy húsz percet álltam egyetlen grószmutter mögött a sorban a pultnál, amíg a pénztároslánykával végiglajstromozták az összes csirketípust, a stripset, a hot wingset, a csirkerészt, a különböző típusú vödröket, a twistert, a fincsibe burgert… Akkora hangulat volt ott, amit az ember nem tapasztal mondjuk egy Leroyban. Mára azonban a király utcai étterem átalakult, igaz, ízlésesen, de közben odalett a terézvárosi hangulat. A bézs-piros-fehér-fekete ihlet jegyében puritán székek és asztalok, letisztult dizájn, tisztaság, beülős, hangulatos sarkok, csupa pozitívum, de az ember egy ilyen helyiségben nem felejti el, hogy kint Budapest várja, a körút meg a villamos, nem képes elfeledkezni róla, vagy nem tudod azt hinni, hogy kint a texasi seriff vár téged egy sörétessel, vagy a nagy búzaföldek hullámzanak a semmi közepén meghintve itt-ott egy-egy rozsdásodó siló-toronnyal, a repedezett duplasárga záróvonalas amerikai út valahányezredik kilóméterénél New Orleans és Denver között félúton, ahol a rozsdafoltos türkizkék Dodge pickup alatti tyúkketrecből vakarják elő a leölni való csirkét, és Virginia, a helyi tenyerestalpas konyhafőnök elkészíti neked a copyright recept alapján a twistert. A twistert egyébként megtaláljuk a mekdonáldzban is, ahol tortillának hazudják és kecsapot tesznek bele a barmok.
A KFC falatnyi amerika, és én minden gyerekkorban elfojtott indiános lelkesedésemet ebben az étteremben élem ki. Remélem, a király utcai éttermük is újból lepukkan majd, úgy talán autentikusabb. Ahogy kis pénztároslánykák lavíroznak a csirkerészes tányérokkal, hopp, itt leesik egy itt, leesik egy ott... A KFC életérzés, nem a jóllakásé, hanem valami fizetett szabaságé, pop-art stílusé, egy kis 70es évek, egy harapásnyi realitás, a franchise éttermek minden jellemzőjével, s így a leghitelesebb éttermek egyike a világon.
Utolsó két gimnáziumi évemet a tedeum után a családdal a Király utcában zárattam le hivatalosan, és bár a ballagás utáni vacsora sajnos a széles rokonságra való tekintettel nem ott zajlott, remélem azért a diplomaosztót vagy az esküvőmet a saját szájam íze szerint egy KFC-ben ünnepelhetem majd, és nem azért, mert így avantgárd, hanem mert a hagyományos protokoll rendszerek alkonya után úgyis mindenki belátja, KFC is the ultimate place.
A reggeli politikai előadásból alig értettem egy szót is, úgyhogy inkább csak bekapcsoltam a kamerát a mekbukon, és húsz percen keresztül vettem fel a pofámat, ahogy szenvedek az amfiteátrum kakasülőjén. Utána húsz percen keresztül néztem saját magamat, és az ásításaimat számoltam. Nem mondok adatot.
Hittudományi akadémia, egyháztörténelem tanszék, gyűrűs és kisujjam közt egy slim Yves Saint Laurent, jobbra fent a falon egy elnagyolt festmény Márton Áron gyulafehérvári vértanú püspökről, balkéz felől a polcokon 1896 és 1942 között a Hittudományi Szemle évfolyamai bőrbe kötve, gondolom tele Prohászka és Tóth Tihamér cikkekkel, előttem Józsi atya, megvitatjuk az Ulysess-t, azután épülettúra, a háromszázéves barokk épületben, itt-ott pálos barokk faragások, szószékek a refektóriumban, négyszáz éves németalföldi festmények a hallgatók könyvtárában, a folyosó végéről pont bebólinthatuk az Egyetemi templom dzsuvás barokk homlokzata elé, itt minden barokk, minden barokk, és a magyar pálos rend kezenyoma mindenütt. Már csak negyed óra Józsi előadásáig, most bemerészkedünk a pálos könyvtárba, ahol a legújabb kötet is mondjuk 1750 előttről való, igaz, korábbról sem sok van. Ez a tizennyolcadik század, tömény dohszagával, a rokokóba és a biedermeierbe kicentrifugázódó hemofíliás csicsáival, mely ugyan aranyozott, mely ugyan lakkozott, de alatta sajnos rothad, és rothadást lélegez ki. A könyvtár őre, Jorge, nem néz rám, csak el a jobb fülem mellet, hallani sem akar a könyvtár látogatásáról, két hete is csak az Erdő Pétert engedte be egy delegációval, most akkor minket minek, na de hát az egyháztöri tanszékvezetőjének vagyok fogadott bérmafia, filozófiai diákolimpia oklevelese, és egyáltalán, egy percről lenne csak szó, és egyáltalán, én vagyok a megtestesült bibliofil polihisztorutánpótlás. A könyvtár meglepően kicsi, de mi felmerészkedünk a háromszázéves tiszta fa, faragott körgangra, a dohos a könyvek szerves kipárolgása, és igen svéd szent Katalin, Józsi atya kispapkori tanulmányának tárgya harminc év óta ugyanazon a polcon van, Jorge is bólint, a második emeleten, bal oldalt, középtájon, harminc év óta nem nyúlt hozzá senkisem. Kinézünk az ablakon, lent a Papnövelde utca, a Veres Pálnét bontják ezerrel, munkagépek torz zaja. Bámulom a könyveket, csak teológia, csak teológia és más világi hívság nem, és ezek a könyvek némák, nem pusmognak egymással, hanem kussolnak jó mélyen. Nem állnak párbeszédbe egymással, nem írják meg egymás katalógusait, nem karattyolnak száz más nyelven mágikus történetekről, hanem dédelgetik a saját történeteiket, kihűlt, márványölmelegben. A polcok aljában kihúzható falapok vannak beépítve, százötven éve ott még valaki könyveket tanulmányozott, vagy fordított, vagy kötött át. Mondjuk egy pálos. Öt perc volt csak, a körgangról leérünk, én kuporogva csorgok lefelé a csigalépcsőn, négy fordulat és kiköp a kockás parkettára a pörgés. Ide sem fogok valószínűleg soha az életemben visszajutni, maximum ha bíboros leszek. Kint a folyosón már zajlik a csendes papi élet, aktuális evangéliumot parafrazeálnak poénkodva, nincs kedvem, mondja az idősebbik, nem megyek ki a szőlőbe dolgozni, de azért csak kimegy. Jorge jó nagy kulcsokkal vacakol, a megfelelőt háromszor is ráfordítja a zárra, ide akkor többet nem, te kis tetű, nem te fogod itt a nagy Filozófus titkos műveit kutatgatni, és én nézem haldokló fogsorát, amely valaha darabokra cincálta a Poétika mérgezett lapjait, hahaha. A könyvek némák maradtak, szerintem azután is, hogy kijöttünk a könyvtárból, hogy rácsapódott a barokk pálos faragású hatalmas faajtó a teremre, csöndben maradtak, talán fel sem ébredtek, talán fel sem kavarodtak zavaros nyállal a szájukban, hanem szépen elrendezve pihentek tovább a polcokon, legalábbis a vastag faragott ajtón keresztül én neszt kiszűrődni nem hallottam.
Elbúcsúzok Józsi atyától, beteszek egy kis Cacophony-t teljes hangerővel, a Concerto-t meg a Ninja-t, hogy a hangulat megmaradjon, az utcán majdnem elcsap egy konvojnyi ÁJK-s a Kecskeméti utcából, hazafelé pedig ekkor volt, hogy átvágtam a baseball pályán, és egy nyugdíjas néni majdnem megkergetett a petrezselymével, mert a táskámmal kisodortam a nagy tömegben a kezéből egy zacskót, amiben meg répa volt, joghurt és alufólia.
Most elfáradtam, a következő bejegyzésem Roy Stuart pornóképeinek elemzéséről fog majd szólni, de előtte még hadd álljon itt a régen ígért KFC-s tanulmányom:
KFC
Jelen értekezés műfajilag egyben nekrológ is, halott beszéd a régi típusú király utcai KFC-hez. Erről azonban később.
A Kentucky Fried Chicken-nel először Torquay-ban találkoztam, ahol egy lengyel haverommal majdnem minden nap végigbattyogtunk a Union Streeten, be a központi KFC-be, és tömtük lefelé a Twistereket, meg 1-1 fontért a 3 Hot Wingset. Magyarországon csak később fedeztem fel a Király utcában a KFC-t, hiába, budai gyerek vagyok. Az azóta eltelt 3-4 év alatt pedig már a főváros valamennyi pontján van KFC, ez pedig örömmel tölt el, olyannyira, hogy számomra városnak minősülő település az, ahol van KFC. Amikor Párizsban voltunk, egészen az utolsó napig azt hittem, valami túlméretezett faluban járkálok, de végül megtaláltam ott is a főhadiszállást, Amszterdamban pedig 4 nap alatt háromszor vacsiztam a hatalmas étteremben, mondjuk ott nem kellett keresni. Budapesten tehát terjed a kultúra, a kultúra fokmérője pedig eme étteremlánc darabszámban mérhető mennyisége. A wikipedia szerint összesen 11 van a fővárosban, 1 Dunakeszin, 2 pedig Budaörsön, 1 pedig várható Debrecenbe.
A KFC-nek is megvan a maga kis mítosza, Sanders bácsival és a 11 fűszerből álló titkos receptjével. A KFC is jellegzetes amerikai álom, az Egyesült Államokban egyébként sok helyütt a mekdonáldznál jóval népszerűbb. A wikipedián pedig sok minden mást is el lehet olvasni: http://hu.wikipedia.org/wiki/KFC , de én most csak a magam szimpla gondolataimat tudom róla közölni.
A csirkehús egészséges, a KFC-ben nem annyira zsíros, a krumpli nem túlsózott, a Pepsi viszont egy gyenge pont, de a Coca-Cola már korábban elköteleződött a mekdonáldz mellett. A piros-fehér-kék színvilág kölcsönzi az egész étterem mű voltát, éles ellentétben a konyhavitrinekben párolgó panírozott csirkedarabok barna, gusztusos színével, a krumpli sárgájával, és a kóla feketéjével. És az egész klasszikus KFC-ről üvölt, hogy amerikai, hogy kicsit lepukkant, a kiszolgálás a kis húsdarbokkal való vacakolás miatt lassúbb, több szemét keletkezik az olajos csirkés papírtányérok után és egyáltalán. Nem a Burger Kinges túlneonozott, Harley Davidsonos imidzse a hiteles, hanem a KFC-é, ahogy a régi király utcai étterem cigány hústorony biztonsági őre tíz centis távolságban masírozik felalá az asztalom mellett, ahogy a fejem felett emeli át az aszisztens a szemetes zsákot, ó, bocsika, mert csak úgy fér el, és mindez csak azután, hogy húsz percet álltam egyetlen grószmutter mögött a sorban a pultnál, amíg a pénztároslánykával végiglajstromozták az összes csirketípust, a stripset, a hot wingset, a csirkerészt, a különböző típusú vödröket, a twistert, a fincsibe burgert… Akkora hangulat volt ott, amit az ember nem tapasztal mondjuk egy Leroyban. Mára azonban a király utcai étterem átalakult, igaz, ízlésesen, de közben odalett a terézvárosi hangulat. A bézs-piros-fehér-fekete ihlet jegyében puritán székek és asztalok, letisztult dizájn, tisztaság, beülős, hangulatos sarkok, csupa pozitívum, de az ember egy ilyen helyiségben nem felejti el, hogy kint Budapest várja, a körút meg a villamos, nem képes elfeledkezni róla, vagy nem tudod azt hinni, hogy kint a texasi seriff vár téged egy sörétessel, vagy a nagy búzaföldek hullámzanak a semmi közepén meghintve itt-ott egy-egy rozsdásodó siló-toronnyal, a repedezett duplasárga záróvonalas amerikai út valahányezredik kilóméterénél New Orleans és Denver között félúton, ahol a rozsdafoltos türkizkék Dodge pickup alatti tyúkketrecből vakarják elő a leölni való csirkét, és Virginia, a helyi tenyerestalpas konyhafőnök elkészíti neked a copyright recept alapján a twistert. A twistert egyébként megtaláljuk a mekdonáldzban is, ahol tortillának hazudják és kecsapot tesznek bele a barmok.
A KFC falatnyi amerika, és én minden gyerekkorban elfojtott indiános lelkesedésemet ebben az étteremben élem ki. Remélem, a király utcai éttermük is újból lepukkan majd, úgy talán autentikusabb. Ahogy kis pénztároslánykák lavíroznak a csirkerészes tányérokkal, hopp, itt leesik egy itt, leesik egy ott... A KFC életérzés, nem a jóllakásé, hanem valami fizetett szabaságé, pop-art stílusé, egy kis 70es évek, egy harapásnyi realitás, a franchise éttermek minden jellemzőjével, s így a leghitelesebb éttermek egyike a világon.
Utolsó két gimnáziumi évemet a tedeum után a családdal a Király utcában zárattam le hivatalosan, és bár a ballagás utáni vacsora sajnos a széles rokonságra való tekintettel nem ott zajlott, remélem azért a diplomaosztót vagy az esküvőmet a saját szájam íze szerint egy KFC-ben ünnepelhetem majd, és nem azért, mert így avantgárd, hanem mert a hagyományos protokoll rendszerek alkonya után úgyis mindenki belátja, KFC is the ultimate place.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
