Bábeli könyvtár

Tegnap este negyedórás tűzijáték, de még korábban reggel a hegyünk lábát elborítják az autók, a még le se aszfaltozott parkolóban tolong mindenki, és a Táborhegy talán még soha ennyi embert nem is látott egyszerre, Békásmegyer tömegeit, a Temető mellőli bebábozódott nyugdíjasokat, a háziasszonyokat és háziférfiakat, és én már be sem fértem, amikor megkíséreltem bejutni, csakúgy kiváncsiságból, miután átvágtam a hatalmas baseballpályán, éppen átlósan, át a munkagépek árnyékán is, amiket otthagytak még, mert a parkolóban már keresztbe álltak a bevásárlókocsik acélrács-anakondái, és a nyugdíjasok majdnem megkergettek a petrezselyemhusángjaikkal, mert akkora volt a tömeg, mert tegnap, október 3-án reggel nyolckor megnyílt az óbudai Tesco. Az indigókék égboltba, a baseballpálya hatalmas placcán túl, innentől fogva most már minden éjszaka bele lesz hasítva a vörös tesco felirat, 0-24 h. Este tűzijáték, és a Táborhegy megszóratott repeszekkel bőven, és a tesco felirat elhomályosodott a repeszek zuhatagában és elhalványult a nappali fényben, amit a tűzijátékok okoztak, a visszhangzó hegyek lármájától pedig az acélteszkóépület és majdnem összecsuklott, de legalábbis reszketett, mint egy reumás, de lehet, hogy csak a megilletődött nyugdíjasoktól remegett, akik benne remegtek az acélteszkóépületben.
A reggeli politikai előadásból alig értettem egy szót is, úgyhogy inkább csak bekapcsoltam a kamerát a mekbukon, és húsz percen keresztül vettem fel a pofámat, ahogy szenvedek az amfiteátrum kakasülőjén. Utána húsz percen keresztül néztem saját magamat, és az ásításaimat számoltam. Nem mondok adatot.
Hittudományi akadémia, egyháztörténelem tanszék, gyűrűs és kisujjam közt egy slim Yves Saint Laurent, jobbra fent a falon egy elnagyolt festmény Márton Áron gyulafehérvári vértanú püspökről, balkéz felől a polcokon 1896 és 1942 között a Hittudományi Szemle évfolyamai bőrbe kötve, gondolom tele Prohászka és Tóth Tihamér cikkekkel, előttem Józsi atya, megvitatjuk az Ulysess-t, azután épülettúra, a háromszázéves barokk épületben, itt-ott pálos barokk faragások, szószékek a refektóriumban, négyszáz éves németalföldi festmények a hallgatók könyvtárában, a folyosó végéről pont bebólinthatuk az Egyetemi templom dzsuvás barokk homlokzata elé, itt minden barokk, minden barokk, és a magyar pálos rend kezenyoma mindenütt. Már csak negyed óra Józsi előadásáig, most bemerészkedünk a pálos könyvtárba, ahol a legújabb kötet is mondjuk 1750 előttről való, igaz, korábbról sem sok van. Ez a tizennyolcadik század, tömény dohszagával, a rokokóba és a biedermeierbe kicentrifugázódó hemofíliás csicsáival, mely ugyan aranyozott, mely ugyan lakkozott, de alatta sajnos rothad, és rothadást lélegez ki. A könyvtár őre, Jorge, nem néz rám, csak el a jobb fülem mellet, hallani sem akar a könyvtár látogatásáról, két hete is csak az Erdő Pétert engedte be egy delegációval, most akkor minket minek, na de hát az egyháztöri tanszékvezetőjének vagyok fogadott bérmafia, filozófiai diákolimpia oklevelese, és egyáltalán, egy percről lenne csak szó, és egyáltalán, én vagyok a megtestesült bibliofil polihisztorutánpótlás. A könyvtár meglepően kicsi, de mi felmerészkedünk a háromszázéves tiszta fa, faragott körgangra, a dohos a könyvek szerves kipárolgása, és igen svéd szent Katalin, Józsi atya kispapkori tanulmányának tárgya harminc év óta ugyanazon a polcon van, Jorge is bólint, a második emeleten, bal oldalt, középtájon, harminc év óta nem nyúlt hozzá senkisem. Kinézünk az ablakon, lent a Papnövelde utca, a Veres Pálnét bontják ezerrel, munkagépek torz zaja. Bámulom a könyveket, csak teológia, csak teológia és más világi hívság nem, és ezek a könyvek némák, nem pusmognak egymással, hanem kussolnak jó mélyen. Nem állnak párbeszédbe egymással, nem írják meg egymás katalógusait, nem karattyolnak száz más nyelven mágikus történetekről, hanem dédelgetik a saját történeteiket, kihűlt, márványölmelegben. A polcok aljában kihúzható falapok vannak beépítve, százötven éve ott még valaki könyveket tanulmányozott, vagy fordított, vagy kötött át. Mondjuk egy pálos. Öt perc volt csak, a körgangról leérünk, én kuporogva csorgok lefelé a csigalépcsőn, négy fordulat és kiköp a kockás parkettára a pörgés. Ide sem fogok valószínűleg soha az életemben visszajutni, maximum ha bíboros leszek. Kint a folyosón már zajlik a csendes papi élet, aktuális evangéliumot parafrazeálnak poénkodva, nincs kedvem, mondja az idősebbik, nem megyek ki a szőlőbe dolgozni, de azért csak kimegy. Jorge jó nagy kulcsokkal vacakol, a megfelelőt háromszor is ráfordítja a zárra, ide akkor többet nem, te kis tetű, nem te fogod itt a nagy Filozófus titkos műveit kutatgatni, és én nézem haldokló fogsorát, amely valaha darabokra cincálta a Poétika mérgezett lapjait, hahaha. A könyvek némák maradtak, szerintem azután is, hogy kijöttünk a könyvtárból, hogy rácsapódott a barokk pálos faragású hatalmas faajtó a teremre, csöndben maradtak, talán fel sem ébredtek, talán fel sem kavarodtak zavaros nyállal a szájukban, hanem szépen elrendezve pihentek tovább a polcokon, legalábbis a vastag faragott ajtón keresztül én neszt kiszűrődni nem hallottam.
Elbúcsúzok Józsi atyától, beteszek egy kis Cacophony-t teljes hangerővel, a Concerto-t meg a Ninja-t, hogy a hangulat megmaradjon, az utcán majdnem elcsap egy konvojnyi ÁJK-s a Kecskeméti utcából, hazafelé pedig ekkor volt, hogy átvágtam a baseball pályán, és egy nyugdíjas néni majdnem megkergetett a petrezselymével, mert a táskámmal kisodortam a nagy tömegben a kezéből egy zacskót, amiben meg répa volt, joghurt és alufólia.
Most elfáradtam, a következő bejegyzésem Roy Stuart pornóképeinek elemzéséről fog majd szólni, de előtte még hadd álljon itt a régen ígért KFC-s tanulmányom:


KFC

Jelen értekezés műfajilag egyben nekrológ is, halott beszéd a régi típusú király utcai KFC-hez. Erről azonban később.
A Kentucky Fried Chicken-nel először Torquay-ban találkoztam, ahol egy lengyel haverommal majdnem minden nap végigbattyogtunk a Union Streeten, be a központi KFC-be, és tömtük lefelé a Twistereket, meg 1-1 fontért a 3 Hot Wingset. Magyarországon csak később fedeztem fel a Király utcában a KFC-t, hiába, budai gyerek vagyok. Az azóta eltelt 3-4 év alatt pedig már a főváros valamennyi pontján van KFC, ez pedig örömmel tölt el, olyannyira, hogy számomra városnak minősülő település az, ahol van KFC. Amikor Párizsban voltunk, egészen az utolsó napig azt hittem, valami túlméretezett faluban járkálok, de végül megtaláltam ott is a főhadiszállást, Amszterdamban pedig 4 nap alatt háromszor vacsiztam a hatalmas étteremben, mondjuk ott nem kellett keresni. Budapesten tehát terjed a kultúra, a kultúra fokmérője pedig eme étteremlánc darabszámban mérhető mennyisége. A wikipedia szerint összesen 11 van a fővárosban, 1 Dunakeszin, 2 pedig Budaörsön, 1 pedig várható Debrecenbe.
A KFC-nek is megvan a maga kis mítosza, Sanders bácsival és a 11 fűszerből álló titkos receptjével. A KFC is jellegzetes amerikai álom, az Egyesült Államokban egyébként sok helyütt a mekdonáldznál jóval népszerűbb. A wikipedián pedig sok minden mást is el lehet olvasni: http://hu.wikipedia.org/wiki/KFC , de én most csak a magam szimpla gondolataimat tudom róla közölni.
A csirkehús egészséges, a KFC-ben nem annyira zsíros, a krumpli nem túlsózott, a Pepsi viszont egy gyenge pont, de a Coca-Cola már korábban elköteleződött a mekdonáldz mellett. A piros-fehér-kék színvilág kölcsönzi az egész étterem mű voltát, éles ellentétben a konyhavitrinekben párolgó panírozott csirkedarabok barna, gusztusos színével, a krumpli sárgájával, és a kóla feketéjével. És az egész klasszikus KFC-ről üvölt, hogy amerikai, hogy kicsit lepukkant, a kiszolgálás a kis húsdarbokkal való vacakolás miatt lassúbb, több szemét keletkezik az olajos csirkés papírtányérok után és egyáltalán. Nem a Burger Kinges túlneonozott, Harley Davidsonos imidzse a hiteles, hanem a KFC-é, ahogy a régi király utcai étterem cigány hústorony biztonsági őre tíz centis távolságban masírozik felalá az asztalom mellett, ahogy a fejem felett emeli át az aszisztens a szemetes zsákot, ó, bocsika, mert csak úgy fér el, és mindez csak azután, hogy húsz percet álltam egyetlen grószmutter mögött a sorban a pultnál, amíg a pénztároslánykával végiglajstromozták az összes csirketípust, a stripset, a hot wingset, a csirkerészt, a különböző típusú vödröket, a twistert, a fincsibe burgert… Akkora hangulat volt ott, amit az ember nem tapasztal mondjuk egy Leroyban. Mára azonban a király utcai étterem átalakult, igaz, ízlésesen, de közben odalett a terézvárosi hangulat. A bézs-piros-fehér-fekete ihlet jegyében puritán székek és asztalok, letisztult dizájn, tisztaság, beülős, hangulatos sarkok, csupa pozitívum, de az ember egy ilyen helyiségben nem felejti el, hogy kint Budapest várja, a körút meg a villamos, nem képes elfeledkezni róla, vagy nem tudod azt hinni, hogy kint a texasi seriff vár téged egy sörétessel, vagy a nagy búzaföldek hullámzanak a semmi közepén meghintve itt-ott egy-egy rozsdásodó siló-toronnyal, a repedezett duplasárga záróvonalas amerikai út valahányezredik kilóméterénél New Orleans és Denver között félúton, ahol a rozsdafoltos türkizkék Dodge pickup alatti tyúkketrecből vakarják elő a leölni való csirkét, és Virginia, a helyi tenyerestalpas konyhafőnök elkészíti neked a copyright recept alapján a twistert. A twistert egyébként megtaláljuk a mekdonáldzban is, ahol tortillának hazudják és kecsapot tesznek bele a barmok.
A KFC falatnyi amerika, és én minden gyerekkorban elfojtott indiános lelkesedésemet ebben az étteremben élem ki. Remélem, a király utcai éttermük is újból lepukkan majd, úgy talán autentikusabb. Ahogy kis pénztároslánykák lavíroznak a csirkerészes tányérokkal, hopp, itt leesik egy itt, leesik egy ott... A KFC életérzés, nem a jóllakásé, hanem valami fizetett szabaságé, pop-art stílusé, egy kis 70es évek, egy harapásnyi realitás, a franchise éttermek minden jellemzőjével, s így a leghitelesebb éttermek egyike a világon.
Utolsó két gimnáziumi évemet a tedeum után a családdal a Király utcában zárattam le hivatalosan, és bár a ballagás utáni vacsora sajnos a széles rokonságra való tekintettel nem ott zajlott, remélem azért a diplomaosztót vagy az esküvőmet a saját szájam íze szerint egy KFC-ben ünnepelhetem majd, és nem azért, mert így avantgárd, hanem mert a hagyományos protokoll rendszerek alkonya után úgyis mindenki belátja, KFC is the ultimate place.