Forró üvegszilánkok

Madárcsicsergős szép reggelre virradt ez a mai nap, és az emberek elindultak Budapest minden sarkából a Petzvál utca felé kresztesztet írni. Kilenc órakor azonban alig huszonegynéhányan ácsorogtunk a gyanúsan fehérre mázolt vaskerítés előtt, huszonegynéhányan, mint a sírásók és kussoltunk a kreszvizsgadrukkban. Én húsz perces késéssel, rendíthetetlen nyugalommal masíroztam be a bé épületbe, ahol abban a pillanatban szólítottak is, hogy Iváncscsi Berát-vagy-mi-ez-bertán-őőőő-iváncsics bernát-őő-ja. Hatolok egyre beljebb az inkubátronyi terembe, adom a személyit, az előttem bekushadt kreszvizsgázók meg röhögnek ezen a nagyon hülye neven. Születési dátum? Hallom, hogy kérdezi a kolléga a kopott asztal mögül, kezében a személyim, a szemüvege 6szor olyan vastag, mint az enyém, na jó, kisegítem. Anyja neve? Mama. Mondom szemrebbenés nélkül, engem nem fogsz vizsgáztatni, nem a zépé bejáratánál tapossuk egymást egy novemberi kiscsillag koncert ihletettségében, hogy te engem vizsgáztass egy karcmentes személyi kártyával a kezedben a jól megvilágított, inkubátornyi csöndes szobában. Csak néhány nanomásodperccel később jutott ezzel kapcsolatban sok minden az eszembe, és épp csak annyi idő telt el, hogy az alapállapotú, 133-as cézium két hiperfinom energiaszintje közötti átmenetnek megfelelő sugárzásnak csak 145 342 999 periódusa zajolhatott le, ami a mezei emberek között is egyértelműen csupán 0.01581 másodperc. Sok minden eszembe jutott ekkor, néztem a kresszes kollégát, néztem a szemüvegét, eszembe jutott róla Spinoza meg Hans Jenssen, akik szegények négyszáz évvel ezelőtt még tüsszögtek az üvegportól, ahogy a lencséket csiszolták kis holland padlásszobájukban, mert meghülyültek a gyémánt szépségétől, illetve Spinoza, ahogy a gyémántban ott tükröződött a világ, kis vitrinkében, naná, hogy panteista lett az öreg, a természet a sárba morzsolódott, miként most is távolodik folyamatosan az ősi Gyémántöltől, és morzsolódik először gyémántporrá, aztán grafittá, aztán szénné, aztán tőzeggé, aztán kátránnyá a kresszes faszi fogközeiben, és néztem a kresztestvéreket is az inkubátornyi szobában, most kinek magyarázzam, hogy kékítőt old az ég vizébe, hogy Gorkij regényében megszólal a gyársziréna, meg hogy Pulherija Alekszandrovna is meghülyül a raszkolnyikov miatt (valamiért mindig orosz regények jutnak az eszembe, akárhogy is), és azt kérdezik, hogy mi az anyám neve, nézem az asztalon kikészített vizsgalapokat, az előttem lévőt Görög Viktóriának hívták, de rajtam Nike cipő van, még leesik, hogy Niké a görög győzelemistennő volt és csak a rómaiak hívták Viktóriának, de az 1-es monitornál ülő csajon is Nike van, lehet, hogy ő viktória, ráadásul Görög, csak római névvel, és a szerencsétlen erről soha semmit sem fog tudni, mert már én sem magyarázhatom el neki, látom, hogy pisilnie kell, vagy menstruálnia, vagy mindkettőt, de én akkor egy elkeseredett, kanos mozdulattal, összeszorított foggal felvetettem a fejemet és ránéztem a szemközti a falra, mely csak harminc centire lehetett tőlem, de közénk még befért az íróasztal, a lencsés kolléga és valami prehisztorikus egyszerűség kérges vákuuma. És röhög mögöttem a félcigány hústorony gyerek, akiről később kiderül, hogy 91-es és hogy Ádámnak hívják, hogy a szülők így gyalázták meg a névadás momentumában ezt a szép héber nevet... röhög mellettem egy lepukkant szeszkazán is a kettes monitornál, egy kis féreg egyetemista a négyesnél, arcán öklömnyi pattanások, meg egy furcsán májfoltos arcú kis szuka is, vonyít szegény a kreszvizsgadrukktól. Szegi Zsuzsanna, és akkor már le is ültem a 13-as monitorhoz. Kicsit letörölgettem róla a zsírt még, csak utána kezdődött a megmérettetés. Olyan mély megvetés honolt bennem abban a fél órában, az inkubátornyi szobában, Ádika és a kis szuka és a még nemistudomhány jellegtelen csontozatú arc iránt, akik ott ültek és sorban megbuktak, vagy átmentek a vizsgán és a rutinpályán borultak fel és haltak meg libasorban, hogy ha valaki akárcsak egy mustármagnyit is megkaparintott volna az én megvetésemből, bizony, hegyeket mozgathatott volna vele. Mikor azt a tesztkérdést is megkaptam, hogy többnyomtávú mágnesvasút-átjáró előtt merőlegesen az egyenesített kaszát kilógató, állati erővel vont járművet megelőzhetek-e hólánc nélkül miközben éppen rádiótelefonálok, és erre azt válaszoltam, hogy nem, mert a mágneses tértől a kasza kilengése kiszámíthatatlan és a koncentrált rádiófrekvencia a készülék közelsége miatt még ki is csaphatja az agyamat, mint egy tojást, akkor bizony rossz gombot nyomtam, mert a bét kellett volna – valamilyen egészen más apropó alapján. Mindegy, a kreszvizsgán bizony átbukdácsoltam azért.

Hazaérkeztem, lesöpörtem az ágyhuzatról a sok-sok sót, ami a himalájai sókristálytömb kipárolgásából származott, lehajtottam a fejemet a párnára, azt hittem, hogy megint só ropog ott, de nem, a forró üvegszilánkok csörögtek hamiskásan a fejemben. Próbáltam gitározni is előtte, udvarolgatva a RockStand állványon sírdogáló Invasion-ömnek, de ahogy hozzáértem, keserves sírásra fakadt, én csak törölgettem sebesen a húrokat, mert hiába Elixir, azért a savas könnytől még rozsdásak lehetnek. Nem próbálkoztam tovább. Hevertem tovább, üvegszilánkokkal a fejemben, Tiesto-t hallgattam, mert elszorult a szívem az Emir Hot és Guthrie Govan szólóktól, hogy én ilyeneket bizony a büdös életben nem fogok tudni játszani.


Vasárnap este a Központi Földtani Intézet szeizmográfjai 10-es erejű földrengés észleltek a Millenáris Teátrum felől, ahol egyébként később az epicentrumot is megállapították, de egyelőre azóta is a romokat takarítják. Monitor-hangfalak kerültek elő a Millenáris Park mesterséges dísztavának mélyéről is, ahová, szakértők szerint egy sajátosan bejárt ellipszis nyomvonalának követése után érkezhettek. Az omlás akkor következhetett be, amikor Stanley Clarke, Marcus Miller és Victor Wooten az SMV-koncert első ütemében szétslappelték a világot. Erről akartam végig írni, de úgy látszik, a koncert-recenzió a következő bejegyzésre marad.