Variációk egy témára

A hétfői napomat három név határozza meg: Dire Straits, Magyar Atom, Steve Morse. Nem is kellene tovább részleteznem. Maximum e három fogalom sorrendjével szórakozhatnék, ahogy illegnek-billegnek itt a papíron (?), kapnék úgy 6 féle permutációt. Miért is ne: Dire Straits, Steve Morse, Magyar Atom; Steve Morse, Magyar Atom, Dire Straits; Steve Morse, Dire Straits, Magyar Atom; Magyar Atom, Steve Morse, Dire Straits; Magyar Atom, Dire Straits, Steve Morse. Valamint közölnék még egy megoldást, mely igazából az egyik ismétléses variációja az előbbieknek: Magyar Atom, Magyar Atom, Magyar Atom. Hej-haj. Minderről később.

Írástech-en szakdolihoz szolgáló kérdőíveket töltögetek valamelyik végzős anglisztikás néni részére, aki arra kiváncsi (mire másra lenne), hogy milyen véleményeim vannak a nyelvekről, az idegen nyelvekről és az anyanyelvről, a megtanulhatóságukról, az angolról, a kommunikációról általában stb. Do you think you will ever learn English on a high level? (!!!). Teljesen egyetértek. Egyetértek. Egyet is értek meg nem is. Nem értek egyet. Egyáltalán nem értek egyet. Mélyen magamba szálltam ekkor, a toll a kezemben az atomrezgések szintjéig merevedett, ezután pedig már csak akkor lélegeztem ki újból, mikor a tüdőmbe gyömöszölt levegő annyira tele lett széndioxiddal, mint a Tátrai szólói középtartománnyal. Akkor aztán kilélegeztem. Hasonlatos volt ez ahhoz, mint amikor kicsiny Marshallom megköszörüli a torkát minden másnap az előző napi többórás szolgálatok után. Hasonlatos volt az én kilégzésem is ehhez. Visszatérjek-e vajon erre a kérdésre, netán most merüljek a felelősségteljes válasz mélyvizébe? Arra gondoltam éppen, hogy este Magyar Atom lesz és hogy az Astoria felé reggel Quantom Soup-ot hallgattam Steve Morse-tól, akinek olyan dallamvezetései vannak, mint Eric Johnsonnak, olyan több száz iq-s dallamvezetések. Gondoltam még sok másra is. Faulkner-re, Sartre-ra, Mesa Boogie stack-ekre, Canon 40 és 50 D-kre, M.C. Escher-re, Guinnessre, Dunhill-ra, metronómra, iPodra, angol nyelvre, spanyol nyelvre, finn nyelvre, német nyelvre, emberi agyra, -R-es írható DVD lemezekre, a borotvától szétcincált arcbőrömre, az előttem ülő mesztic csaj tangájára, a bölcsészkar szűkös kampuszára, az Invasion-ömre, a Schecterem-re, a MacBookra, a Norbi sörnyitós tollára, amit a kezemben fogtam, gondoltam húrszakadásra, sókristálylámpafényre, blues pentaton skálára és ennek nagyszerűségére, az irodalomtudomány esszémre, amit még meg kell írnom egy T.S Eliot versről, eszembe jutott így T.S Eliot is, a wikipedia, a GMC, a fordítóprogramok, papírtolltartók, vakondtúrás recept-variációk, ukulelék, mandolinok, tábortüzek, eszembe jutott még hirtelen néhány Luc Besson film-jelenet, a cigaretta-parázs és a hideg holdfény egymásra acsarkodó kontrasztja, meg a FotoMarket, utána Daniel Robinson, aki a GMC-n instructor, eszembe jutott a kezem, az öt ujjam rajta (még van annyi, huh), de erről eszembe jutott egy angoliskolás osztálytársam, akinek viszont csak négy ujj volt az egyik kezén, és nem utolsó sorban eszembe jutott az, hogy szerencsére az emberi nyelv mondattani szabályai közül a legfontosabb, hogy a mondat végtelenségig bővíthető, vagyis a rekurzió is eszembe jutott, de csak azelőtt, hogy legvégül eszembe jusson a furcsa revelációm a hajnali keléskor, mert akkor az jutott eszembe, hogy én nem vagyok Fukizasu Kawahasi, akinek a nevével egy félrekattintott google-os keresésben találkoztam, egyébiránt viszont nem tudom, ki is lehet ő. Csak miután mindezt végiggörgettem magamban mint egy artikulálatlan szénagombolyagot, csak azután karikáztam a megfelelő rubrikát. Már elfelejtettem, hogy erre a kérdésre konkrétan melyiket is.

Utána Norbiékkal berámoltunk a szomszédban néhány skót menüt reggelire. Én tűztem haza gitározni, meg esszét írni, meg lelkiekben ráhangolódni az estére, Emir Hot-ot hallgattam még, vártam, hogy mégérkezzen a 15 gigás DT csomag a piratebay-ről az utolsó bit-ig, de arra még várhattam. Délelőtt azért volt részem a Coda hangszerüzlet fogasain egy Harley Benton stratocaster és egy Parker tőszomszédságának szemtanúja lenni. Furcsa hely Budapest. Megírtam világmegváltó esszémet is szerdára. A hétfők pedig általában mindig ilyenek, nem merek egy óránál távolabbra tekinteni az időben, mert akkor feloldódok mint a. Mindegy. Mindig csak a következő ütemet lesem a zenében, a következő szaros kis feladatomat hengergetem magam előtt, amivel aztán kitörölhetem az égiek seggét, hogy még egy pillanatig meghagyjanak a helyemen. A hétfők ilyenek.
Ám a mostani hétfőben még is volt miért némileg előre tekinteni, na és akkor el is érkeztünk a Magyar Atomhoz. Valamint rég el is haladtunk mellette. Figyelem a P. M. monogrammú cigaretta izzását, mert ilyen melegség rejtőzött a Tátrai hangszínében is. A P. M. Nem pallmall, haha. Valami ilyen lassú izzás dagadozott az üveg-szerű telt hangban is, az ízletes pentaton skálák mentén, csúsztak a Tátrai ujjai, mint le a torkomon a szegedi csípős szelet. Volt TalkBox is ott, mely számomra még nagy élmény, és csak a Kolosy tér felé jutott eszembe, hogy felvételen hol is hallottam először TalkBox-ot, hát persze, a Peter Frampton Comes Alive-on... Hazafelé pedig furcsamód nem a Boomboom számok mentek a fejemben, hanem a Rome and Juliet és a Tunnel of Love Mark Knopfleréktől. Ez azonban természetes, mert ahogy elérkezett a mai keddi este, már kezdek visszamenőlegesen ráhangolódni a Tátrai szólókra is, valahogy élesztgetni itthon a mentalitásukat. Az intelligens variációkat, amivel a Tátrai kombinál. Én még csak permutálok, atomi szinten, mondjuk ez már valami. A zenék szépen egymásra hajlanak így az emlékezetemben, mint a takaros kis zsuppolás a háztetőn, mely szépen befed egészen, reméljük, jó melegen tart majd, vagy hogy nem ázik be, de inkább azt remélem, hogy jó melegen tart majd.