I Hold the dunhill

Amikor reggel kiléptem a bejárati ajtón, bele a reggelbe bele, még nem tudtam, hogy ilyen nap van, tele a tarkóm redői hideg kávéval. A reggeli nyelvgyak amatőr előadása kósza gondolatokkal kecsegtet: lehet-e majd tökéletes, plasztikus fordítóprogramokat írni bármikor is a jövőben, minden szólás-mondásra, iróniára, összetett kifejezésre odafigyelő programot. Egyáltalán, ember és nyelv, agyi tevékenység, kreativitás stb. Ezek a nagy elmélkedős gondolatok hamar el is hagytak. A buszon Chan Chan-t hallgatok, utána Omara Portuondo-t, nem hiszem el, hogy ilyen szép zene létezzék, mert ez A zene, élethosszú zenéből összesodorva, kiérlelve mint a Cojito, nem a konzik modoros zsenitudata, nem az én órányi edzéseim a húrokon, hanem ez, a klub, a nyolcvanéves, szivarmarta torkok éneklése, a megfáradt ujjak szeizmográfjai a fogólapon, a dns-ig hatoló ritmusérzet, nyolcvan év zene, a Buena Vista Social Club, akik NYC-ben elcseszik a szám elejét az egész világ szeme láttára, mert Compay Segundo félrenyúlt, de csak legyint rá, újra kezdik, mosolyognak, egymásra kacsintanak, elkezdik elölről, és összeszarja magát tőlük a világ.
Megyek kreszre. Bár ne mentem volna.
Szállok fel a villamosra, első vagon, középső ajtó, nincs korlát a babakocsik miatt, széles a lépcső és halálosan meredek, és szemben az ablakon keresztül már megy le a nap délután ötkor, keresztüldarálódik a fénypászma a szétmaszatolt-vésett ablakon, és ott ül, idétlen glóriában a porózus bőrű lány, a vérelvezetőcsatornákkal a körme alján. Most már szőke tincsekkel az amúgy barna hajában, mit tegyek, mitévő tegyek, mit tegyek akkor, de nem vesz észre, mert nem ismer meg, nem is vesz észre, én húzok hátra a kocsi végébe, könyököm alatt had kattogjanak a finom huzalok a villamos gépházában, bár fizikailag alig hallhatók, megnyugtatnak azért, hogy a bowden-inak ott mozognak, huzalozódnak, halálpontosan, nincsen rajtuk porózus, mattpuha bőr, jó lett volna kezet rázni velük, de jobb is volt hogy nem, mert dolgoztak, kapcsolgattak az áramkörök között ezerrel. Kicsit fagyott volt a villamoson minden. Flórián tér, hátsó ajtó nyílik, földet is alig ért a talpam, de fordultam el, sok száz fokot, a bokámonon a két éve összefort szalagok megint ropogni kezdtek, de fordultam a villamos vége felé, az ellentétes irányba, ahol egyébként a zebra is volt, de nyúlós nejlonként szakadt le rólam a hátam mögötti tér, a kurva villamossal, az árpádhídfeljáróval, mindennel együtt, lépdeltem, tele nemecseki őszinteséggel. Az ég vízszintes lapokban hevert egymáson, darabolt nápolyi-szeletek, de alatta súlyosan ott voltak a hatalmas paneltömbök, mint Isten kezében tonnányi csörgő dobókockák, közöttük mérhetetlen tér. Szerencsére épp nem hallgattam semmit az ájpodon, nem tapadt semmi zenéhez se hozzá a tragédia, mint történt ez valamikor korábban néhány Muse-számmal, amelyek véreznek most is kis tökönlőtt hemofíliás madarakként, lefagy az ájpod (egy Apple-termék !!!), ha rájuk kapcsolok... (az Apple-nek lelke vagyon...). Lépdeltem a korházutca felé, a súlyos emeletek alá a padlógázba, a vécépapírsárgába bele, Lászlónéhoz. És már látszik a hold is. Irtózatosan nagy, de akkor még szolid krétafolt a plafonon, plafonon, mert arrafelé az égen nem voltak ostyák. Csak két órával később jövök ki az első szünetben, a nagy éjszakába nyolckor, veszem elő az import danhilt, mert addig a vécépapírsárgában már fuldokoltam, hogy még elbasz a villamos egyenrangú útkereszteződésekben, és veszélyesanyagot szállít, és négy sáv összeszűkül egy sávba, ahol rendőr irányítja a forgalmat, meg egy tűzoltó, egyébként meg ez az egész egy határátkelőhely, és közben van egy zebra, srégen egy többnyomtávos vasútiátjáró fél úton átívelő szakállas sorompóval, és hiába tartasz jobbra, mert közben ez az egész Angliában történik, a kuplungnak meg nincs holtjátéka és a seggeden érzed, ahogy 1,6 mm alá ment az abroncsokon a mintázat, jobbról előznek, balról előznek, te fordulnál balra, de ott meg záróvonal van, dupla sárga csík, és hat stoptábla, közben meg a homlokodra ütsz, nincs nálad hólánc, pedig ez határátkelő, kezdődik Grönland (DK), csak hólánccal szabad. Akkor kiléptem a flórián sarkára, tettem néhány óvatlan lépést, számban az életet mentő danhil, az ívszenloran után most persze kapar, teszek még néhány óvatlan lépést, elfordulok balra és lefagyok ahol állok mert a hold kétszer akkorára dagadt, felkúszott a szomszédos panel fölé, világít mint a magnézium, úristen, ehhez legalább 300-as záridő kéne a Canon-nal, ha a krátereket meg a mintázatot még látni akarnám, a húszméter szélességű díszkőjárda közepén, és olyan kicsi vagyok és szoros, mint egy gombóc a torokban, a nagy panelek között apró fióka, bámulom a holdat, hogy mi van, leég a kezemben a cigi, és a látőmezőm alján éppen elindul az árpádhídfelhajtósáv jobbra fölfelé, de ez egy fotón morbid módon aránytalan lenne, a távolság a hold és a panel teteje között is túl kicsit, túl groteszk, de hiába mozgok egy kissé körbe az arcom a holdra zsinegelve, mert tök mindegy, érzem, ahogy szépen hüvelyknyi húsos foltokban mint egy jókora méh én most ott elkezdtem szépen vérezni. Telihold, telihold volt.
Kilenckor pedig hiába jövök ki, hiába újra végig a húszméter szélességű járdán, a hold feljebb kúszott az ég fölé, de most nem érdekel, inkább bámulom a hatalmas teret a Flórián téren, hogy milyen geometrikus, de hiába, túl sok a részlet, túl sok az árnyalat, ebből sehogyse lesz Bortnyik kép, ezek nem bauhaus-ok körülöttem, hanem rohadó kis panelek, kiteregetett gatyákkal, kipakolt háziállattal és növénnyel az erkélyen, meg fűvel, fával, az ég kékje meg hiába kavarog, itt-ott csomós, habár diffúz a folyamat, az azért az, de túl sok benne a hús, a bőr, nem enyhít szilárd perspektíva, hanem kísért mindenhol a hónaljak erotikus íve, a hajak bárkaívű hullámai, benne szőke tincsek, a kezemben duruzsuló dohány, el is dobom, mint a férget, ide hideg szelek, fényes, áramkör-csillogású szelek kellenek, kis abroncskét szoruljanak bele a kulcscsont formáiba. Már jövök le a Laborc utcán, és igen, szól még az On Every Street, és igen, ott vagyok minden utcában, előttem a húszméteres árnyékom, minden kihalt utca az enyém, az idétlen fotósé, lent messze látszanak az esti fények, a Duna árka is ott van, meg a hidak, a Fő utca, innen a hegyről minden látszik, innen az óbudai hegyről, rácsba szedve az egész fényözön, látok mindent, minden utcán ottvagyok, egyedül vagyok éppen ebben a kurva városban. A Laborc utcában még nem hallgattam Dire Straits-et, hanem általában a Twenty Years-t szoktam, ilyenkor lebegek, vagy pedig a Comfortably Numb-ot, ezutóbbinál változó, hogy meghasad-e a szívem, vagy roppanok össze valami súly alatt, mintha lapátolnák a nyakamba az útépítésről a sódert, homokot, de nem az utat építik, hanem a telken, jövök el mellette, a társasházat. Most ott vagyok minden utcán és furcsa módon boldognak érzem magam, az egyik szomszéd ház emeleti ablakában sötét van csak jeges fény vibrál a falakon, az ottani ismerős csávó most épp pornót néz, ő is boldog, kezd szállni fel a lenti éjszakai fényrácsból fölfelé láthatatlan párákban az akolmeleg, minden lakásból, a porózus bőrűéből is, ahol a legidősebb lány persze nem otthon van, hanem a haverjánál, vagy lánybuliban, mert odatartott a villamoson, de mindegy, belőle is száll az akolmeleg, az áporodott párna szaga a matt bőre mikroszkópikus pórusaiból, reméltem legalábbis, hogy száll felfelé, a Gilmour-szólók is pont ilyen meghittek és fájdalmasak, csak azok desztillálva vannak, és tiszták, mint a friss húr csillogása, nem úgy, mint ez a blog itt, ami nem desztillált eléggé, de nem is lehetett ez másként, mert beléptem az otthonomba, és a szemüvegemre kicsapódott az akolmeleg, és kicsapódott testem minden négyzetcentijére is.