Őszi SMV, sós-mogorva vérszegénység (blabla)

Olyan volt egy kicsit mintha három puha ajak közül hallottam volna a nevemet, ebből kettő a mássalhangzókat formálta síkosan és agilisen, a harmadik pedig a kettő között tremolózott idegesen. Riadtam fel mint a jairus lánya, csuklottam össze mint a rugósbicska, de csak a hülye köd puszilgatta nyálas görccsel a szobám 7 ablakát. Ez volt a kelés hajnali negyed tizenegykor.

Utána SMV – Thunder beüzemelése a 80 wattnyi 2.1-es hangfalszetten. Húha, volt dübörgés a 3 basszgitáratyaúristen jóvoltából... nem is kevés. Aztán tanultam egyhuzomban majdnem 6 órát, mely számomra történelmi pillanatnak (illetve időintervallumnak) minősül, hiszen ennek felét még az érettségi előtt sem sikerült 1 nap produkálnom. Ám az ember öregszik, elmegy a kedve az édes boroktól, elmegy a kedve a gitárszólóktól, elmegy a kedve a progresszív metáltól és a fiatal lányoktól, még a kényelemtől is elmegy a kedve, és akkor rászokik – szép sorjában csak – a becherovkára és más keserűitalokra, rászokik a basszusgitár slap-szólókra, a jazz-re, az érett, anyáskodó kurvákra és legvégül az önfegyelemre. Így sikerült 6 órányi nyelvgyak-fordítást, nyelvtudományt és presentation anyaggyűjtést abszolválnom. Ez persze innentől tökéletesen mindegy.

Abban a hangulatban van ilyenkor az ember ősziszünetben, ha nem éppen Szentpéterváron botorkál a luxusbutikok előtt, hogy egyetlen hiteles magatartásnak a szobája 7 ablakába pakolt 3-3 agyagbábu konzisztens imádatát tartja. Leborul előttük és megalázkodik a hidegfront istene előtt. Dönti magába a Davidoff kávékat bögreszám, de a hidegfront istene mindig is engesztelhetetlenségéről volt híres. Mögöttem halványan dereng a sókristály lámpa, prüszköli a sópárát szerteszét, kis sócsillagzatok szállnak szerteszéjjel, mint a pitypang kaszattermése, kis trapézokon szédülnek és gyűlnek a nyakamra ezüst pihék szelíd pilléiként (lehet hogy fordítva idézlek, bocs pilinszky). Nézem az állványon a 7húrost, és most először gyűlnek bennem fallikus víziók a vastag, tömzsi nyakáról, de lehet, hogy ez már a nyúlcsapdába gubancolódott libidóm utolsó jajszavaitól van. Mindegy, dübörög még a Wooten-Miller duó, borzalmasan intelligens zenéjükkel, nagy jó ritmikai megoldásokkal. Berakom nyomban a Liquid Trio-t is, ha már ilyen elvont hangulatban vagyok, lássam hát, hogy mit mond a Portnoy-Levin páros progresszívmetál országból. Azon kapom magamat, hogy bólogatok serényen, verve fejemet a falvédőbe mögöttem, szegény húgom dörömböl át, hogy a kurva életbe, döng az egész ház, nemcsak a fejemtől. Mit lehet innen a borgőzös halovínból mondani? Jelenteni szeretném csupán, hogy itt az ősz, André Kertész luxemburgkert-kertítésárnyékai egészen a nyomorékká játszott csuklómig vetülnek éppen. Tegnap megint sreddelős estét tartottam...

...de már mászok is át szépen egy új bekezdésbe. Szóval gyúrtam kicsit a sztaminámra, shreddeltem 120-al szextolákkal majdnem egy álló órán keresztül. Most vagyok az abszolút csúcson eddig, és végre egy tisztességes sweep-technikát is összehoztam magamnak, jóllehet ezutóbbinál még jócskán fárad a kezem. Kicsit másnapos is leszek ilyenkor reggelre, alig van kedvem a húrokhoz hozzáérni. Pedig azok csillognak groteszkül ám, csillognak, nem akarnak az istennek se leszállni rólam.

Most itt vagyok, Faulkner-től a Sanctuary-t olvasom, valószínűleg soha nem is fogom befejezni. Mindig, amikor lapozok, azt veszem észre, hogy két-három lappal hátrébb tartok ismét. Ez furcsa élmény főleg számomra, egy bibliofil alkat számára, ez most furcsa élmény. Kicsit annyira vagyok releváns entitása (?) a világnak, mint egy lejárt lyukas kínai pénzérme, amivel néha pengetni szoktam mostanában.

De most közölném a kis SMV-kritikámat is, szerény okulás végett.



***

A Millenáris Teátrumnak talán még soha nem volt akkora szüksége egy jól megépített koncertteremre mint október 26-án vasárnap este, amikor nem sokkal fél kilenc után a basszusgitár 3 királya a húrok közé csapott. A 3 király uralja egyrészt a saját hangszerét, másrészt a közönséget – bárhol legyenek is, na meg a színpadot – ám jólelkű királyok ők, igazságosan, mindenfajta háborúzás nélkül meghúzták birodalmuk határát, és mint a jó szomszédok, gyakran átintegetnek egymásnak a birodalom sövényfala fölött. Néha pedig kertipartit csapnak együtt, közösen zenélgetnek, és akkor már meg is született az új fenomén: SMV.
Az SMV formáció a három vérbeli jazz-blues-fusion basszgitárosból csupán idén alakult meg, első kooperatív albumuk pedig, a Thunder, augusztusban dübörgött fel először a zeneáruházakban. Ennek megfelelően a mostani magyar állomás legeslegelső közös turnéjuk egyik gyöngyszemeként büszkélkedik. Stanley Clarke, Marcus Miller és Victor Wooten közül az előbbi kettő jelentős életművel és koncerttörténelemmel rendelkezik, Victor Wooten pedig gyarapodó hanganyaggal, milliós nézettségű YouTube-os zeneórákkal ifjú titánként tör fel a két nagymester közé .Clarke a 70-es években még Chic Coreával dolgozott a Return To Forever-ben, a tavalyi évben pedig Al Di Meolával és Luc Ponty-val turnézgatott; őt a 76-os Schooldays albuma tette közismertté már nagyon korán, tankönyvbe való jazz-basszusgitár hanganyaggal. Marcus Miller a trombita-mester Miles Davis mellett muzsikált, a 80-as évektől kezdve pedig termékeny szóló-karriert futott be; neki legutóbbi albuma a Thunder mellett idén jelent meg, mely elegáns nagyképűséggel csak a Marcus címet viseli. Victor Wooten is kidobott egy új lemezt még idén Palmystery címen, és valóban, ha valaki nyomon követte 1,5 órán keresztül a 3 művész jobbkéztechnikáját a maguk agresszíven kifinomult, milliméterpontos mozdulataival, akkor bizony az illető meg is szédülhetett, és csupán az lehetett a szerencséje, hogy nem volt alkalma hátraesni, mert a Millenáris Teátrum vasárnap este gyakorlatilag teljesen megtelt. Mikor a terem közepéről alácsüngő kivetítő-ponyva környékéről fél kilenc után pár perccel lábujjhegyre álltam, már tudtam is, hogy nem fogok a sarkamra visszaereszkedni a koncert végéig. Ahogy a színpadon az album legelső számának (Maestros de las Frecuencias Bajas) kezdő dallamára magasság szerint orgonasípban felsorakozott Stanley, Marcus és Victor, rögtön el is szabadult valami nagyszerű. A Thunder-turné akár egy nagyfiúskodós hatalomszilárdításnak is beillene, ahogy a 3 nagymester szépen végig tisztogatja a basszusgitár-szcénát a kevésbé releváns nevektől. Érdekesebb viszont az, hogy egymás ellen miért nem viselnek hadat, és miért vonul el közülük mindig kettő a színpad árnyékosabb sarkaiba, mikor a harmadik szólózik. Szólózik egyrészt Wooten a kissé matt, fás tónussal, szólózik másrészt a slapp-mester Miller, acélosan csengő-bongó hangzással, és szólózik Clarke is, de nem rövidített menzúrás Alembic gitárján, hanem a nagybőgőn (mely egyébként az ő eredeti hangszere), a Milano c. dal szólamát cicomázva fel „némileg”. Jóllehet az SMV tagjai nem alkotnak jóban-rosszban összetartó zenész családot és csupán kiváncsi távolságtartással figyelik egymás mozdulatait, talán mégsem szégyellik bevallani, hogy már sokkal régebb óta együtt kellene zenélniük. A közös turné mindenesetre feldübörgött. Azt dobogja a maga pattogós, öblös polifóniájában, hogy SMV.