A távol ülő szemű emberek - avagy esszé a belenyugvásról

Nem belenyugvás, csak valami intelligens ritmus. A távol ülő szeműek nagy titka. A távol ülő szeműek valahogy nem szűnnek meg ingerelni engem, és a csendes titokzatosságuk végül arra késztet, higgyek a ritmusukban. Merthogy csendesek is, akárhogy kiabálnak, vagy ökörködnek, mert amikor kiabálnak, akkor is csak megmosolyogja őket az ember, mintha nem is ők kiabálnának, csak egy kis mitugrász démon bennük, a loliták démona, de majd csak kinövik egyszer. A két szem közötti senkiföldjén ember lába nem tiporhat. Tengerparti sós pára lepi el azt a mezsgyét. Azokról írok most, akiknek jó messze volt a két szeme egymástól, majdnem közéjük kucorodhattam, mint két húsos tó ingatag partjára, most vagy bebillen a zsombék, vagy nem.

[Зинаида СЕРЕБРЯКОВА]

A távol ülő szemű fiúk és lányok, férfiak és nők nem rendelkeznek – természetük szerint – elvekkel. Amolyan húsos, farhát-szerű elvekkel, pattogó izomrostokkal meg ilyesmikkel. Bibliai kép: tekeregnek a távol ülő szemű emberek, akár a kígyó. De például bele tudják tekeregni a tengerparti homokba, a két szemük ingatag, párás vidékén, hogy szeretlek, vagy hogy utállak, ilyesmiket. A szava járásuk kicsit kócos, kicsit mocskos is ráadásul, mint a krakkói harmonikás elcsukló dallamai, hogy szuszog a megfáradt bőre a harmonikának, kattognak a kivert fogú billentyűk, de adok neki két eurót, és ekkor kivillannak a kivert fogú fogsorok is, felül és alul. A távol ülő szemű emberek soha nem térnek a lényegre, mert nem is ez a lényeg, jóllehet ezt ők maguk sem veszik észre. De általában nem is beszélnek. Csak bámulnak. Két nagyon messze elhelyezkedő szemmel, és lassan beszív a szemek közti senki földje, mint a Bermuda háromszög.

Amikor ellenállásba ütköznek, nem erőltetnek semmit. Elsiklanak mellette, majdnem hogy elfeledkeznek a vágyaikról, az álmaikról, csak aztán hirtelen kapnak érte – évtizedekkel is később akár – ha a megfelelő ütem eljön, akkor érte markolnak a majdnem pikkelyszerűen száraz bőrükkel, elképesztően sovány kezükkel, melyben drót szívósságú erő feszül. Sokszor már a partitúrát is maguk előtt látják, hogy az ő a szenvedélyes 7/8-os ütemük nem passzol a domináns 4/4-hez, és hogy még várniuk kell összesen hét monoton ütemet, mire a kezdőhangra ismét visszahuppannak, hét szűk esztendőt kell ilyenkor várniuk. Nem zavarja őket ilyenkor az sem, ha az esztendők várakozása után a kezükre csapódik a penge. Ilyenkor a másik kézzel próbálkoznak, és ha elveszítik azt is, úgy a csonka törzzsel vetik oda magukat – a hatalomért, várva várt férfiakért és nőkért, a betevő falatért.

A vészesen sovány kezükkel például az ilyen emberek jól hegedülnek és zongoráznak. Gitározni is jól gitároznának. De a Fischer Annie például zongorázott. Csak ő nem távol ülő szemű volt, hanem zsidó, de a kettő nem esik távol egymástól. Fischer Annie, amikor nem az elefántcsont billentyűkön kalimpált, olyankor cigarettázott. A keze talán nem volt egészen megfelelően sovány, ám itt a kivétel erősíti a szabályt.

Jó, ha odafigyelünk a távol ülő szemű emberekre, mert ők az igazi partizánok. Lelkük tágas, mint az orosz föld, a kipárolgásuk szagtalan és halálos a legtöbbször. De a ritmus- és dallamvezetésüket érdemes eltanulni. Az elv-nélküliségük azért tűnik gonosznak és furcsának, mert túl részletesre szűrik a távol ülő szemeken át beérkező ingerületet. A ritmusuk nem katonai mars, hanem valami soft, cin-pergetős jazz, érzékenyebb a retinánál vagy a makk idegszövet-együttesénél. Jó lesz rájuk vigyázni, mert ez a nagyon is kétpólusú tekintet, ami az övék, változtatja a fókuszpontját állandóan. A legrosszabb, amikor valaki a fókuszpont és a távol ülő szemek párja közé kerül, mert akkor átdöfi őt a tekintet, és akkor meghal. A távol ülő szemű kisfiúk és lányok, valamint a kamaszkor idején hajlamosak engedni a bennük cigánykerekező démon infantilis vágyainak. Ha ilyen embereket látunk, távol ülő szemmel, akiknek nagy része bűnöző is lesz ideje korán, vagy luxus prosti, mivel a maguk népi, bolgáros-törökös 7/8-os ütemüket akarják ropni, ha ilyenekkel találkozunk, akkor kerítsen hatalmába minket valami kényelmetlen, ambivalens benyomás: egyrészt várjuk sóvárogva, hogy a bábból, a démon fogságából kikerüljenek ezek az emberek, és elkezdjék mitikus tekergésüket, és babonázzanak meg, mint a rézkígyó, de ugyanakkor értékeljük is – persze nagy fejcsóválások közepette – ezt a bájt, amit a bennük lévő csínytevő démon ken rájuk durva sminkként, és örüljünk, hogy ezek a palánták még kiszámíthatók, bebörtönözhetők, és hogy meg nem tekeregnek a hónalj és a lágyék ősi mintázatai mentén.