14 augusztus 2008

Tanyatábor valamilyen szentlászlón

Régóta nem írogatám eme blogba, amint régóta martalékául szegődém a hőség izzó lasszóinak, mely mint a gaz benő, lehuz, befed, s már egészen a torkomból, pilledt ajakim közül figyelem az idő múlását.

Egyébként, ha másért nem, hát tartsuk csak számon az időt, mert ez a nyár is majd pont olyan lelkiismeretlenül fog eltelni (magával), mint a tavalyi. Amíg nem kezdődik el az utazós szezon júliusban, ill. a balatoni augusztusban, egyelőre napi 4 óra gitár (min.), a maradékban olvasás (Závada és Sartre), este tv. Várom már a Santana-koncertet, főleg hogy friss, ropogós vip jegyeimmel a színpad közvetlen közelében fordíthatok hátat a mögöttem visongó plebsznek. Kezemben sör, előttem a szantana és a pólrídszmisz, az általa híressé tett nemes faragású gitár (ára: 450 000 HUF). Arra majd még spórolni kell, ráadásul elment 100e pénzem az új 7 húros Schecteremre, ami a nevével ellentétben egy kaliforniai manufaktúra terméke, és már egy hete várom, de majd csak lassan megérkezik, mint hogy Szász Peti tulaj is 10 napos türelmi időt kért. Megkapta. A gitárral rendeltem egy capo-t is, így ha megérkezik, tudok normálisan flamenkót játszani, nem pedig a töltőtollat rágumizandó alternatív megoldással élvén.
Az eddigi foghíj az utóbbi két hétben pedig annak köszönhető, hogy csak a minap érkezém meg a nemtudommilyenszentlászlói tanyatáborból, ahol egy hetet töltöttem a szalézi ifjúság színejavával. Vittem öcsém olcsó-ámde-annál-jobban-a-szívemhez-nőtt gitárját, hogy ne szoruljak a máséra, de aztán az utolsó pillanatban itthon felejtettem. Már a vonatúton belehabarodtam az egyik álmodozószeműbe. Eszembe jutott a dániai nagybácsi intése Szentendréről: csak azt a lányt szeresd meg, akinek ellátsz a vakfoltjáig... Dániában persze könnyű, de itt az nagy mongolid jellegű társadalomban nehezen. Szóval rögtön minden eddigi szerelmemet elfelejtvén már kész voltam a vonat elé vetni magam valamilyen csekélységért, csak hogy révedező tekintete legalább egy negyed másodpercre megállapodjék izzadó orcámon... Ennek megfelelően a tábor fénypontját a második nap szalonna-sütős estéje jelentette. Előkerültek a gitárok, lenyomtuk a nézztestvérfelazúrvanittot, meg más szarokat, és akkor elhatároztam, hogy én leszek most a tábortű királya, főleg, hogy nem is mertek a kezembe gitárt adni addig, mert ki tudja mit akarok vele csinálni. De lassan kikönyörögtem egyet, egy teljesen lehangoltat, és olyan szar volt, hogy kedvem lett volna megrakni vele a tüzet. De amiért mégsem tettem: ez a gitár az álmodozószemű öccséé volt. Tehát ezt azért nem. Nagyon izgultam, ki sem találja senki mért akartam a tábortűz királya lenni. Felkonferáltam magam egy könnyed de dögös blues-számmal, amit a GMC-n tanultam - guitarmasterclass.net -, és annyira király voltam, hogy tényleg. Ezután kezdtem bele a szintén GMC-s reneszánsz darabba, amit a hangulatos éjszakára tartogattam. Mindenki elcsendesedett, mert nem hitték még el, hogy tudok gitározni (már amennyire). Akinek össze van nőne a szemöldöke, zsíros a haja, pocakos és cinikus, az ne is gitározzék. Pláne, hogy nem is énekel, a templomban nem szaladgál a tökidegen kisgyerekekkel, nem nevet minden poénon és alapvetően szótlan a tökidegen társaságokban. Ennek keretében fordult egyszer oda hozzám egy hegedűs lány és megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Fapofával azt mondtam, hogy hiszek, bár ne tettem volna, mert a nagylábujjamat trancsírozta szét a kő, ami a hegedűs lány szívéről leesett. Belekezdtem hát a Greensleeves-be. Háromszor ismétlődik benne a nagyon szép, fájdalmas motívum, de mindig egy picit bonyolultabban. Szemben velem, a lángokban ott ült az álmodozószemű, és mintha elláttam volna a vakfoltjáig, ahogy a tűz beragyogta a csarnokvizét. Egyszer sem hibáztam, egyedül az utolsó oktáv zörgött be egy kicsit, de gyorsan elengedtem, még nem feltűnően. Közben kétszer néztem fel a fogólapról - és csak az álmodozószeműre. Megdobogott a kis szívem, amint a csillogó érdeklődést olvastam ki belőle – első alkalommal, míg nem sokkal később már a fiúja vállán pihent a fejecskéje, és elgyönyörködött a csillagokban és a tűzben, a fiúja fantasztikusan izmos kezében és a fiatalságban, elcsodálkozott az univerzumon, amely csak róla szól és most ő van benne a legközepén, illetve egy kicsit a szélén, mert a másik gyújtópontban a fiúja állt, egymásra hanyatlott a két buksi fej, és az én performanszom csak egy újabb íz volt abban az aroma-orgiában, ami így, a maga tisztaságában és fűszerezettségében egy tanyatábor keretében az első érettségi utáni szabad nyár végtelen horizontján rájuk borult. Istenem... Víg kedélyű tapsot kaptam utána, én voltam a tábortűz királya, de a szívem már csak úgy pengett, mint a bomlott cimbalom. Közben egy egyenes botot kerestem, és a zsebemben lévő gumival (nem koton) ráerősítettem a második bundra, hogy kapják be, most egy kis flamenkó következik. Az álmodozószemű is tapsikolt, de közben a barátjára tekintett, no lám, itt egy kis bohóc, akit még a nászéjszakára is kibérelhetünk, aláfestésnek, vagy hogy fotózzon minket. Most már bemelegedett a kezem, és eljátszottam egy granainát (ezek mind GMC-sek), amitől mindenki lehidalt, csak én nem. És végül következett a kedvenc számom, az igazi falmenco, ahol a csúszást jól elszartam, de mindegy, a végén nagyon jól ment már a rasgueados (újjakkal söprés-technika). Ezt már hangosabb ováció kísérte. Elég a jóból – szóltam én hidegvérrel, száznyolcvanas pulzussal. Neeee, neee, még, biztosan tudsz, játssz még valamit. Mondtam, hogy csak ennyit tudok, és előadni ilyen szórakoztató dolgokat spanyol gitáron csak ezt a négyet tudtam, a többi unalmas barokk etűd volt, amit én szerettem, de közölül csak egy volt játszható (tisztára Muse-os volt), de azt nem mertem, abban gyenge voltam. Én voltam a tábortűz királya, és most már többször odaadogatták a gitárjukat. Az álmodozószeművel nem beszéltem egy alkalommal sem, és lassan elfelejtettem, felbukkantak a régi szerelmek, mint holmi fantomok. Be akartak szervezni a templomos zenekarba, ám nagyképű sztoicizmussal visszautasítottam, mondván, van elég gitár, fémhúrosok, és olyan erővel tépik a pengetővel a húrokat, hogy komolyan nem hallom az akkordokat, csak az ének alapján. Ezen a körülöttem állók jól megsértődtek. Megőriztem tehát az idegesítő módon megközelíthetetlen, mindenkinél százszor okosabb, ügyesebb és örökké rejtett tartalékokkal bíró fiút. Erre büszke voltam és biztonságban éreztem magam. Carefree.

A dán nagybácsi érkezése (I. rész)

Ma péntek napját írjuk, és az esti póker botrányos infantilizmusba fulladt, miután két feszülő toppos Jim Beam-es cica feljött a fiktívbe a pókerasztalunkhoz és 4 pohár áráért 6 ot ajánlottak, valamint sorsolás alapján lehetett nyerni 1. felfújható, eddig soha nem látott fazonú Gibson elektromos gitárt (sic), item, add 2, Jim Beam műanyag apró viszkisüveget hívásjelzővel, item, add 3. Jim Beam-es karabínert. Én ez utóbbit céloztam meg, mint legabszurdabb dolgot a világon. Meg is nyertem. Csak az asztaltársaság ne hullott volna pillanatok alatt darabokra. Mindegy, egy kevésbé józan pillanatban gyönyörű sorral fosztottam ki mindenkit, és ez nem tölt el örömmel. Csak óvatosan szívtam az ultralájt Dunhill-t, hogy ne legyek rosszul (már voltam rosszul cigitől, szivartól nem).

Kb. 4/5-öd hold van most, jövök fel a kis kaptatónkon hazafelé, jobbra a szomszédék kecskéje vakarja a a szakállát a kerítésen és szemet húny felettem, mint tékozló fiún, aki a bűn birodalmában tévelygett eleddig. Ne akard hogy fájjon túl szép az álom engedj el én megadom magam... Mint egy rossz sanzon-szöveg és a zenével mégis annyira többértelmű. Nyolcvanban még az egész magyar hallgatóközönség beszopta a hasonló jellegű dalszövegeket, hogy „Ugye eljönnek majd a repülők...”, „ugye lesz majd füst ami betakar?”, azt a militarista anyjukat, mondták, hát úristen. Szóval na.

Az általam kinézett cseresznyeszín Schecter Omen 7 húros jószágnak lement az ára egy tizessel, és így örvend a lelkem.


A dán nagybácsi Kaajgelingen-ből

Még mindig kísért az egy héttel ezelőtt hazavánszorgott koppenhágai rokon villámlátogatása nálunk, dél körül, a teraszajtó felől. Nem disszidált, inkább csak kiutazott annak idején. Koppenhágában megszereti az oly jellemző andezit-szikla vidéket, a dán csokit, és a harcsaszájú nőket. Megutálja ezzel szemben az infralámpát, a cégesautót és az életet. Hazatért 2008. máj. 8-án. Soha nem hallottam még róla, mint egy tantaloszi mítoszfigurát rebesgette csak őt a családi fáma. Bejött a teraszajtón, én pedig még megszólalni sem tudtam, már megcirógatta a fejemet és levetette magát az ebédlőasztalhoz. Ha tudtam volna, ki ő, talán lazac-szagot vizionáltam volna borzas, szőke szakállához. Az ilyen szakáll mindig tele van halászháló szöszökkel, kagylókkal és tengeri moszattal. Anyukám felsikolt, de olyan hirtelen kerül elő az ebéd az asztalra, mintha már vártuk volna ezt a vendéget, pedig dehogy. Fontos megjegyezni, hogy beszélni szeretett volna hozzánk, de az első kísérletnél kudarcot vallott, ám ezt méltósággal vegyes alázattal tűrte. Megebédelt és elment. Azóta a nagybátyámék szentendrei nyaralójában telepedett le, és majd valamikor meglátogatjuk, és majd valamikor segítünk neki új életet kezdenie.