Tanyatábor valamilyen szentlászlón

Régóta nem írogatám eme blogba, amint régóta martalékául szegődém a hőség izzó lasszóinak, mely mint a gaz benő, lehuz, befed, s már egészen a torkomból, pilledt ajakim közül figyelem az idő múlását.

Egyébként, ha másért nem, hát tartsuk csak számon az időt, mert ez a nyár is majd pont olyan lelkiismeretlenül fog eltelni (magával), mint a tavalyi. Amíg nem kezdődik el az utazós szezon júliusban, ill. a balatoni augusztusban, egyelőre napi 4 óra gitár (min.), a maradékban olvasás (Závada és Sartre), este tv. Várom már a Santana-koncertet, főleg hogy friss, ropogós vip jegyeimmel a színpad közvetlen közelében fordíthatok hátat a mögöttem visongó plebsznek. Kezemben sör, előttem a szantana és a pólrídszmisz, az általa híressé tett nemes faragású gitár (ára: 450 000 HUF). Arra majd még spórolni kell, ráadásul elment 100e pénzem az új 7 húros Schecteremre, ami a nevével ellentétben egy kaliforniai manufaktúra terméke, és már egy hete várom, de majd csak lassan megérkezik, mint hogy Szász Peti tulaj is 10 napos türelmi időt kért. Megkapta. A gitárral rendeltem egy capo-t is, így ha megérkezik, tudok normálisan flamenkót játszani, nem pedig a töltőtollat rágumizandó alternatív megoldással élvén.
Az eddigi foghíj az utóbbi két hétben pedig annak köszönhető, hogy csak a minap érkezém meg a nemtudommilyenszentlászlói tanyatáborból, ahol egy hetet töltöttem a szalézi ifjúság színejavával. Vittem öcsém olcsó-ámde-annál-jobban-a-szívemhez-nőtt gitárját, hogy ne szoruljak a máséra, de aztán az utolsó pillanatban itthon felejtettem. Már a vonatúton belehabarodtam az egyik álmodozószeműbe. Eszembe jutott a dániai nagybácsi intése Szentendréről: csak azt a lányt szeresd meg, akinek ellátsz a vakfoltjáig... Dániában persze könnyű, de itt az nagy mongolid jellegű társadalomban nehezen. Szóval rögtön minden eddigi szerelmemet elfelejtvén már kész voltam a vonat elé vetni magam valamilyen csekélységért, csak hogy révedező tekintete legalább egy negyed másodpercre megállapodjék izzadó orcámon... Ennek megfelelően a tábor fénypontját a második nap szalonna-sütős estéje jelentette. Előkerültek a gitárok, lenyomtuk a nézztestvérfelazúrvanittot, meg más szarokat, és akkor elhatároztam, hogy én leszek most a tábortű királya, főleg, hogy nem is mertek a kezembe gitárt adni addig, mert ki tudja mit akarok vele csinálni. De lassan kikönyörögtem egyet, egy teljesen lehangoltat, és olyan szar volt, hogy kedvem lett volna megrakni vele a tüzet. De amiért mégsem tettem: ez a gitár az álmodozószemű öccséé volt. Tehát ezt azért nem. Nagyon izgultam, ki sem találja senki mért akartam a tábortűz királya lenni. Felkonferáltam magam egy könnyed de dögös blues-számmal, amit a GMC-n tanultam - guitarmasterclass.net -, és annyira király voltam, hogy tényleg. Ezután kezdtem bele a szintén GMC-s reneszánsz darabba, amit a hangulatos éjszakára tartogattam. Mindenki elcsendesedett, mert nem hitték még el, hogy tudok gitározni (már amennyire). Akinek össze van nőne a szemöldöke, zsíros a haja, pocakos és cinikus, az ne is gitározzék. Pláne, hogy nem is énekel, a templomban nem szaladgál a tökidegen kisgyerekekkel, nem nevet minden poénon és alapvetően szótlan a tökidegen társaságokban. Ennek keretében fordult egyszer oda hozzám egy hegedűs lány és megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Fapofával azt mondtam, hogy hiszek, bár ne tettem volna, mert a nagylábujjamat trancsírozta szét a kő, ami a hegedűs lány szívéről leesett. Belekezdtem hát a Greensleeves-be. Háromszor ismétlődik benne a nagyon szép, fájdalmas motívum, de mindig egy picit bonyolultabban. Szemben velem, a lángokban ott ült az álmodozószemű, és mintha elláttam volna a vakfoltjáig, ahogy a tűz beragyogta a csarnokvizét. Egyszer sem hibáztam, egyedül az utolsó oktáv zörgött be egy kicsit, de gyorsan elengedtem, még nem feltűnően. Közben kétszer néztem fel a fogólapról - és csak az álmodozószeműre. Megdobogott a kis szívem, amint a csillogó érdeklődést olvastam ki belőle – első alkalommal, míg nem sokkal később már a fiúja vállán pihent a fejecskéje, és elgyönyörködött a csillagokban és a tűzben, a fiúja fantasztikusan izmos kezében és a fiatalságban, elcsodálkozott az univerzumon, amely csak róla szól és most ő van benne a legközepén, illetve egy kicsit a szélén, mert a másik gyújtópontban a fiúja állt, egymásra hanyatlott a két buksi fej, és az én performanszom csak egy újabb íz volt abban az aroma-orgiában, ami így, a maga tisztaságában és fűszerezettségében egy tanyatábor keretében az első érettségi utáni szabad nyár végtelen horizontján rájuk borult. Istenem... Víg kedélyű tapsot kaptam utána, én voltam a tábortűz királya, de a szívem már csak úgy pengett, mint a bomlott cimbalom. Közben egy egyenes botot kerestem, és a zsebemben lévő gumival (nem koton) ráerősítettem a második bundra, hogy kapják be, most egy kis flamenkó következik. Az álmodozószemű is tapsikolt, de közben a barátjára tekintett, no lám, itt egy kis bohóc, akit még a nászéjszakára is kibérelhetünk, aláfestésnek, vagy hogy fotózzon minket. Most már bemelegedett a kezem, és eljátszottam egy granainát (ezek mind GMC-sek), amitől mindenki lehidalt, csak én nem. És végül következett a kedvenc számom, az igazi falmenco, ahol a csúszást jól elszartam, de mindegy, a végén nagyon jól ment már a rasgueados (újjakkal söprés-technika). Ezt már hangosabb ováció kísérte. Elég a jóból – szóltam én hidegvérrel, száznyolcvanas pulzussal. Neeee, neee, még, biztosan tudsz, játssz még valamit. Mondtam, hogy csak ennyit tudok, és előadni ilyen szórakoztató dolgokat spanyol gitáron csak ezt a négyet tudtam, a többi unalmas barokk etűd volt, amit én szerettem, de közölül csak egy volt játszható (tisztára Muse-os volt), de azt nem mertem, abban gyenge voltam. Én voltam a tábortűz királya, és most már többször odaadogatták a gitárjukat. Az álmodozószeművel nem beszéltem egy alkalommal sem, és lassan elfelejtettem, felbukkantak a régi szerelmek, mint holmi fantomok. Be akartak szervezni a templomos zenekarba, ám nagyképű sztoicizmussal visszautasítottam, mondván, van elég gitár, fémhúrosok, és olyan erővel tépik a pengetővel a húrokat, hogy komolyan nem hallom az akkordokat, csak az ének alapján. Ezen a körülöttem állók jól megsértődtek. Megőriztem tehát az idegesítő módon megközelíthetetlen, mindenkinél százszor okosabb, ügyesebb és örökké rejtett tartalékokkal bíró fiút. Erre büszke voltam és biztonságban éreztem magam. Carefree.