Kis mese P.-ről

P., a Disztribútor, valamelyik nyárvégi pénteki napon kissé kótyagosan kelt. Már-már pszichés beidegződéssel az éjjeliszekrényhez kapott, felemelt és megzörgetett egy aprócska tégelyt, de jó volt, mert benne voltak még a fülbevalói. Rögtön ezután meg a füléhez nyúlt, de azok is megvoltak, az is jó volt. P. nem akart felkelni, ám hiába, a péntek az péntek, munkanap, ő pedig a Disztribútor volt, és nem más. Ha ez a néhány mondat most egy regény kezdete lenne, ráadásul oblomovi regényé, akkor az első fejezet biztosan azzal töltődne fel innentől, hogy P., a tipizált kisember első kótyagos gondolataiból ötletbörze-szerű csokrot állítsunk össze, lehetőleg a grammatikai szabályokat is felrúgva, amúgy dzsojszosan. De P.-nek, sajna, ezen a reggelen nem voltak gondolatai, legalábbis lepattogtak mind jelen sorok szerzőjének idegesítően finomra hangolt membránjáról. Ilyenkor szokott, reggel, kenyérízzel a szájában, még sok-sok évvel ezelőtt, az izgalmas kamaszkor delelőjén maszturbálni – ez, gondoltacsíraként csupán, még eszébe jutott P.-nek, péntek reggel, egy augusztus közepi napon, egészen pontosan nagyboldogasszony ünnepén (hogy valami olyat mondjunk, amiről P.-nek nem volt, nincsen és nem is lesz soha fogalma), 2008-ban, a zsidó időszámítás szerint ötezer-hétszázötvenvalahányban, szóval a kamaszkor még P.-nek eszébe jutott, de a reggeli szokott merevedése már elmúlt, ó, elmúlt az már lassan egy évtizede. Kint ütemesen ásított Debrecen, de nem tette a szája elé a kezét, mert akkora egy tahó volt, és a nyálas szél bizony felborzolta P. haján a sziklakeménységűre száradt zselézett haj...darabokat. Debrecen, azon kívül, hogy tahó volt, vagy inkább csak természetesség híve és a prűd illemtúltengéstől ment, Debrecen ezeken kívül tiszta volt. A református kollégium érettségiző leányának pántlikáján egy pollendarab nem sok, annyi sem volt, de ez csak természetes, ám az már egészen magával ragadó, ahogy a debreceni takarosság egy cigarettacsikk (nem sok), annyit sem engedélyezett, hogy az alföldi felutazott parasztja azt valahol a csilingelő villamos sínjei közé vesse. A nagy és sárga Főtemplom két tornyának számlapjai éppen tizenegy óra 23 percet mutattak, pedig P. GPS-es karórája a greenwich-i idő (és a tőle 1 órával korábbra tolt időzóna) szerint éppen 7 órája és 21 perce indult meg a Föld az évi 265-ik fordulatára maga körül. P. persze nem tudhatta, hogy ennyit jeleznek a mutatók a Főtemplom sárga ikertornyain, hiszen egyrész Debrecen külvárosán vágott éppen keresztül, mely földrajzilag is a Főtemplom mögött terült el, másrészt 11 óra 23 perckor nem harangoznak semmilyen templomban, harmadrészt P. nek fogalma sem lehetett arról, hogy még az év nyarának legelején egy filozófiai diáktábor keretében Debrecenbe érkezett, és a Főtemplom egyik tornyára felcsörtetett rakás érettségis eszement kamasz, a toronyórát állító egyszerű rúdat, amelyet pont a toronybelső közepén, szabadon lehet fogdosni, szépen meg is fogdosta. Isten útjai kifürkészhetetlenek, P. pedig egészen beléjük zavarodna, ha még azt is megpróbálná neki valaki beadni, hogy az a pesti köcsög srác is e bagázs közé tartozott, aki számára P. nek a mai nap folyamán első dolga lesz elküldeni a várva várt 7 húros gitárját.
P.-nek tehát zselézett volt a haja, mert Disztribútor volt, és hangszereket árult, valamint játszott rajtuk. A kezdeti Lilla-dalok ihlette mandolinozó délutánok nagy (és őket egy szempillantás alatt felemésztő) szégyenfoltja lett egy szétkaristolt Fender 78-as American Deluxe-on megszólaló (te jó ég, mily eufémizmus, mert) inkább felhördülő Kiss God Of Thunder-je. A Lilla-daloknak lőttek, a kis Csokó forog a sírjában. P. azóta lett a hangszerarzenal.hu disztribútora.
A kis debreceni butik néhány készpéldány Squier tűzifa gitárja között megbújó aprócska számítógépét felbootolta, bekapcsolta az ádéeselt, és már dőlt is a sok ímél, amire egy valamirevaló disztribútornak felügyelnie kell. Na, bzmeg, itt ez a kurva sekter, valami pesti srác itt nyaggat vele engem egy hónapja, sóhajt fel P., a Disztribútor, és már írja is az aznapi első ímélt, hogy a majd 2 órával később lóhalálában érkező futárt erre a lóhalál-tempóra némileg fellovalja. Mér nem tud ebben a rohadt országban mindenki Harlibentont meg szkvájört venni. Itt basztatnak a német disztribútorék, meg a szaros amerikai piac, ahol nem termelnek külföldre, mert ők ott kúrva jól el vannak, belterjesek, esik is a dollár mint lószar a szénapadlásról. P. a fogait szívja, de végre elküldte a sektert. A kis nyalka futárfiú pedig hóna alá kapta az értékes szállítmányt, mellyel száguldott árkon-bokron át, már a lába sem érte a földet, és valóban, repült, ó, repült, mintha szárnyai nőnének, pont a hónalja alól, úgyhogy az értékes szállítmányt a lába közé vette inkább, és repült, ó, repült de az égi konfliktusok feszültségeit egymás között fűzögető villanyoszlopokat azért gondosan kikerülte. Alant elterült kicsiny Magyarhon, és bizony szép volt onnan, egészen felülről. Átlátható, sima, lapos. De zöld és pozsgás és elfér benne a tenyerem. Úgy elmerült a nyalka futár Magyarhon szemlélésében, hogy kis híján kipottyantotta lábai közül az értékes szállítmányt. Még éppen észbe kapott, és már fel is tűnt, a maga amőba-szerű, csordogáló terjeszkedésével a pulzáló főváros, melyből már áradt valami tompa zúgás, valami örvénylés, valami nemtudommi. A nyalka futár felgyorsított, és a következő pillanatban már a III. kerületi szerény hajlék bejáratánál toporgott, ott pedig az oroszlánfejes kopogtatót püfölte. Az ajtó nyikordul, nyílik. A nyalka futár előtt ott áll a zsíros hajú, köcsög pesti srác. De a nyalka futár több illemet ismert P.-nél. Egyik kezével a trapéz alakú kartondobozt nyújtotta oda, a másik kezével a markát kilencvenkét-ezer ropogós pengőért esedezve, a szájával pedig minden továbbit elmagyarázott, amit két ilyenformán kiterjesztett karja a maguk szerény metanyelvi készségükkel csak hiányosan voltak képesek továbbítani. A köcsög pesti srác szélesre húzta száját, mely alól kilátszott a már évek óta rendezetlen fogsora – gótikus szájpadlás, kis ínykerület, hát istenem – és már nyúlt is a trapéz alakú dobozért. A Schecter Omen 7 Extreme-et pedig a fenti emeleten már várta a letisztított ágy, ahol az imbuszkulcson keresztül a csípőfogóig minden előkészíttett, a gitárral egy szerény kozmetikai operációt végrehajtandó. Nyakbeállítás, pickup-beállítás, hangolás, húrláb-állítás, egyebek. Azután a Schecter Omen 7 Extreme csatlakozott a magas ellenállású, és ennél fogva csak kissé használható Klotz kábelhez, a rekedt kis Marshall pedig köhécselt, aztán köhécselt mégegyet, végül hangszalagjait a maximálisan legnyíltabb fekvésbe kényszerítvén kiadta életében először a számára addig ismeretlen hangtartomány jeles képviselőjét, a mély H-t. (Illetve sub8 effekttel már zaklatták szegény kis Marshallt korábban is, mélyebb hangokkal, de ezt majd a végleges verzióból kihúzzuk, ne rontson a katarzison).

A 7 húros gitárnak alapvető filozófiája van. Nem az, hogy a te gitárodon 6 húr van, tehát kicsi a péniszed , nekem meg... stb. Nem. A legáltalánosabb hangolási konfigurációt figyelembe véve: HEADGHE, észre veszi az ember, hogy tényleg hiányzott még egy húr. A 8 húros gitár esetében már hosszabítani kell a menzúrán, itt csak a húrlábat kell némileg elferdíteni a testhez képest. Ráadásul a 7-es szám bibliai. Ha beszorozzuk a húrok számát a bundok számával (24), és levonunk belőle 128-at, amely, mint tudjuk, 2 a 7-iken (!!), akkor megkapjuk a 40-es számot, amely szintén bibliai. A héber betűk nemcsak hangot, de számokat is jelölnek. A két szám összege, azaz 47, éppen a „téhel” szót adja ki, ami húros hangszert (az akkori viszonyok között valószínűleg valami egyszerű lantot) jelent. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Persze lehet, hogy csak sok kabbalát olvastam mostanában.