Flamenco, Neusiedler See

Nemzeti ünnep, kint ropog a tűzijáték a Duna fölött, és ide hallatszik az ablakon keresztül, Vincze Lilla 2008-as albumának áriáin keresztül is. Az előbb a fürdőkádban elkezdett viszketni a bal ínhüvely-rendszerem, ebből megtudtam, írni kéne már. Megérkezett az új húrleszorítóm, így teljes mellbedobással gyakoroltam órákon át két flamenco darabot, mindkettő az andalúz régióból, Granaina és Malaguenas. A kis szívem ilyenkor majd meghasad, annyira szép mindkettő, kiváltképp a Granaina. Másfél perces, ismétlésekkel, mégsincs egyetlen hang se fölöslegesen benne. Ezt onnan szoktam megállapítani, hogy egy darabot megjegyzek-e két lejátszás után, vagy sem. Ha igen, úgy egy zseniális darabbal állok szemközt. A Granaina zseniális darab. Annyi feszültség és forró homály van egy ilyen zenében. O, penumbra ardiente! A flamenco-ban a férfi megaláztatik, a bika bevonul az istállóba és a falnak veri ki, mert nem érintheti a nőt. És az asszony magányában csak szüli újra a magányt, mert az terjed, genetikusan, mígnem száz év után kihal egy újabb nemzedék. A blues-t úgy élvezem, hogy az zene, és elkezd tőle viszketni az ínyem, annyira jó, de a flamenco-nál csak tátong a szegycsontom mögött valami, mert azt gondolom, hogy a flamenco az igazi vallásos zene, az igazi zsolozsma, ez a koszos, zsidó skálára épülő bomlott zene, mely gyors, szétpattan a sóhajoktól miközben peregnek és peregnek a húrok. A Granainát nem alázta meg az összesen 6 utasszállító gép, 2 vadászgép és 1 helikopter fülsértő robaja, ahogy a szobám feletti légifolyosón elviharzottak. Nem robbantotta szét a Sziget sem, amíg volt, hiába hallottam az üvöltő trance-et az ablakon keresztül légvonalban másfél kilóméterről is, mert ebben a kis nyakonfojtott hangú gitárhúrban volt az igazság. Ugyanakkor a flamenco-depresszió soha sem nyilvánvaló, mert mégis csak riszálják rá magukat a jóseggü leánykák, és a kabócazúgásos andalúz éjszakában a szűz Milagros szüzességét valamelyik Jesús csak elveszi, a csillagos ég alatt, a távolban gitár szól. De ilyenkor Milagros vékony combjai csak megfeszülnek valami ősundortól, csak egy pillanatra, ahogy Jesús beléhatol és liheg fölötte, infantilis kis lihegéssel. Ez az ősundor húsz év múlva lassan felzabálja a libidót, és a helyére csorog, mint egy groteszk közlekedőedényben, a magány. Soledad.
Ám csupán tegnap értem haza a Fertő-tó kerülésből (most ne szóljon be senki, hogy ez az egyetlen magyar tó a Balatonon kívül, amit kötőjel nélkül kell írni). Szóval Fertő-tó. Sopronból indulunk, az alvásba bólintott Sopronból, ahol nincsen élet hétfő hétköznap, csak barokk kastélyok, meg neoklasszicista templomok dögivel. A tavat körben megeszi a nádas, áthatolhatatlanul. Tányérnyi pilledt arccal lógatják a fejüket a napraforgók, egyirányban ácsorogva, várván a kivégzést, hátrakötött kézzel. Megalázott napraforgók, a tarkójukat véres körömmel vakargatja a nap. Közben frissen szántott földek, traktor fordul, benne Hans öblögeti magában a savanyú bort. Felgyorsítok 27-30-ra, hogy oldalt billent fejjel bámuljam a barázdákat, és eszembe jusson a Rainman, ahol Dustin Hoffman is bámulja az elsuhanó szalagkorlátot, híd-vasszerkezetet. A geometriai formák abszurditása, semmi részlet, csak a forma, már-már elvont, és nem a papíron van, önmagában létezik, szinte kiesik az irodaházak ablakából, a franciakertekből, és ott van a forma, a dolgok tektonikája, az Igazság. Csak forma van. Nézem a Bortnyik Sándor képeket, végigrohanok a pepitás kövezeten, de ez még csak egy flamand barokk konyhai csendélet, végül aztán mégis kiérek a Bauhausok közé. Gyermeki öröm fog el, mintha mezítláb tipegnék, és pepitás alattam a csempézett föld, jó nagy lapokkal, egy hatalmas sakktábla, és most hol kezdődik, itt vagy ott, soha nem ér véget, és magasodnak a lakótelepi házak, sok-sok kocka és paralelogramma, nem tudok betelni velük, valahogy a világ végét is jelentik, hogy a sakktábla szélén mégis lepillanthatok a semmibe, de ez a semmi jó és kényelmes, libabőrös a lábam, az a része legalábbis, ami a semmibe lóg.
Elhaladnak a szántóföldek is, kigörög alólam a föld, már feljött a Hold, vörös és akkora, amilyen nagyot még soha nem láttam életemben. Ez a felsimerés meglep, megrántom a féket, kis híján belém szállnak hátulról. Az a felismerés meglep, hogy soha ilyen nagy még nem volt a hold. A kráterek szabad szemmel is láthatók. Végül sátorozunk egy kis kápolna mellett, Jézus gipszkeze álomba ringat.
Másnap már Fertődön Esterházy-kastély, melynek bejárati oldala frissen meszelt, a hátsó, kert-felőli oldala pedig még rohad a szanatórium-sárga vakolattól. A kert geometriai, neoklasszicista, tele gúlaalakú tujákkal, amiket persze nem képesek rendesen metszeni, kis sünisek mind, erről eszembe jut, hogy nekem is majd igazítani kell a fanszőrzetemen otthon. De ott ballagván inkább csak a pázsitot élveztem, az U alakú kastély mögött, hatalmas, rámnehezedő térrel, ahol tökegyedül vagyok, a kis lelkemet meg nem tudom kiszakítani, hogy telehintsem vele ezt a kurva nagy teret, a gulatujákkal, a murvás ösvényekkel. Az én lelkem nem szabadul börtönéből, mint a sas, hanem csak vinnyog ettől a mérhetetlenségtől.
A végére 130 kilométer, szembeszél, napsütés, szar utak, szívás, kipurcant váltó. Két nap múlva gólyatábor, már most tele van vele a tököm. Még mindig viszket az ínhüvelyem, odanézek, de kiderül, hogy a tenyeremen most indult be egy szúnyogcsípés, egyébként meg a gitározástól húznak az ínak. A hold elkezdett fogyni, Lilla Ave Mariát énekel, 86 óta több magas hangszínnel. 86 óta eltelt 22 év, felnőtt egy csaj, akinek porózus a bőre. 86 óta jó nagyot reccsenve szakadt ketté két nemzedék, és sodródnak el egymástól, mint két kőzetlemez. A könnyű zene pálfordulása az angolszáz kultúrkörben átesett bizonyos szinten egyfajta pálforduláson, bár ez nem zaklatja azt a néhány ezer fiúzenekart, ahol ma is Beatles-nótákat írnak.Tessék belkukkantani a Top 10-es clip-listámba, amit most így összedobtam. Egy könyves és verses listát is összerakok majd, ha úgy adódik, és amsterdami slideshow-t. Úgyhogy mára ennyi. .