Nyár van meg ilyenek

Augusztus ötödike van. Illetve hatodika, már negyed órája, végre hideg a levegő és Michael Jackson-t hallgatok. Nem írtam másfél hónapja, és már azt a pillanatot sem találom a tettek nagy kohó-rezervátumaiban, ahol az akarat cselekedetté való olvadása végre lelepleződne. Talán az esés momentuma, az esés mozgási energiája. Meghajtaná a tett turbináit vagy mi.
Ilyenkor nem lehet írni, és nem mentség vagy válasz az, hogy a hiteles emberi magatartás az, ha inkább csak megállapít. Az ember néz előre és néz hátra, megállapít, de miközben hátrafele bámul, fejbebassza egy gellert kapott labda. Ez pedig már az ember és a részvétlen világ abszurditása, tök mindegy.
Vagyok én és van a nagy-nagy szobám, amiben vagyok. A Sátán nem küld ide nőt, hogy megostromoljon, mert elég hozzá maga a Sátán is. Nem kapok Társat, hogy megalázzon, hogy vigyorogva bocsánatot kérjen, amikor rajtakap amint birizgálom magamat. Nem ad a Sátán Társat, hogy felmagasztaljon, hogy az mintegy örök lencsévé képeződjék, és beborítsa a plafont meg a padlót tükrökkel, magamat hogy tapossam, magam fölött, hogy viszonyítatlanul lebegjek, le nem esőn. Nem térdel rá a vállamra a társ, hogy utasítson: most már az effektív súlyommal keljek fel, ne pedig a múlt idő hínárai pofozzanak maguk között, lebegőn.
Az ember tényleg csak konstatál, tényleg csak hisz inkább, és nem mint a Májköl Dzsekszon, hogy give in to me, there is a feeling, takin me high-aa, és ropja. Pedig én is így szeretnék, és szólózni mint a szles. Azt hiszem a Michael is sokat gondolkodott, és sokszor volt magányos.
Mint a rossz pallók, amikor úsztatják le a vízen őket, pont úgy érzem, hogy minden óra szépen elcsordogál. Gitár, olvasás, második világháborús lövöldözős játékok. Jajaj, nem lehet már ezt a júliust se visszaigényelni, mint az áfát, de mit is kezdenék vele, ugyanúgy eltékozolnám, egy replay lenne az egész, és megint visszatértünk oda, hogy az ember csak konstatál. De legalább ember, mert benne lehet hinni. A legkülönbözőbb alkatúakban is, a biedermeier jellegű aceton szagúakban, akik belül már elrohadtak, de összetartja őket egy fűző vagy bokszer, a lehet hinni a kis ösztönlényekben, 2 és 6 év között, meg a szőnyegre bólintottakban, akik már beérkeztek öregkorukra.
Hibás felfogás az, hogy az emberek a jéghideg vagy milyen kozmoszban egymásra lennének utalva, egy billegő pallón a tökéletes egyensúlyba kényszerítve. Hosszú cölöpök vannak csupán, mindenki számára egy, zsebkendőnyi ülőkével, mi pedig egy távcső lencséjével villogtatunk és szemlélődünk, és kukkolnak minket elölről és hátulról, a sok fénycsóva összezavar, valaki pedig fordítva néz bele a lencsébe, annak vége.

Hú, de elvont lett ez a néhány bekezdés. Bocsásson meg érte a Kedves Olvasó.

Most befúj a nyár éjszakai, hideg levegő, és az ingem a vállfán integetni kezd, hogy hagyd már abba ezt a sok szar ömlengést. Ez a hűs nyári levegő mosta ki a hajamból a sok sok doboz cigifüstöt, próbált segíteni a hányingeremen, mindez tavalyról. Sáros koncertek, nagy magyar valóság, alterzene, és még sok más szégyellnivaló, ami nemzedékről nemzedékre tapad, aranyászok, kispál, voltfesztivál, osszián és még sok más, és itt vagyunk, tökig a balkánban. Nem gyengeségből mondom, de jobban érezném magam egy hitelesen nagyképű és öntudatos nemzet gyermekeként magam, aki tényleg elhiszi, hogy a második világháborúnak például voltak győztesei, akit eltart a világ kilenc tizede, és aki ezzel nem is tud már foglalkozni. Ifjúság, csak maradj magadnak, bíztatóm valál, húgycsövemből lóg egy szúrós szalmaszál.