Az ébredés és Dolores O'Riordan szája

A mai nap legeslegeleje nagyon ismerős volt a számomra. A ragacsos tény, hogy valahol az ágy végében vagyok összegömbölyedve, a takarót magam alá gyűröm és hull a körülöttem lévő polcról az összes tárgy, mint a tűlevél. Arra ébredek hajnalban valamikor, hogy elpattan az akusztikus gitáromon a D húr, miután már egy hónapja nyújtogattam, de most álmomban próbáltam ki egy akkordbontást és ez lett a vége. Szívás. Kelnék fel reggel, de ilyenkor az ember azt érzi, hogy egy levélnehezéknek több értelme adatott az élethez – ám ezt tudatosítani nem meri. Kedves, Olvasó, bizonyára te is voltál hasonló helyzetben! Nekem ráadásul hiányzott egy pár dioptria a pupilláim elől, csak halvány körvonalakkal tájékozódik az ember, és közben azért imádkozik, és eladja a lelkét, és megalázkodik a sátán előtt, megtagadja minden elvét, hogy szerda legyen, de közben csak kedd van. Mindez azért gyalázatos, mert miért nem rögtön a csütörtökért rimánkodunk? És sorolhatnám. Az egyik töri órán a német és a magyar füzetemet rendezgetve a sok papírtól rábukkantam 7, azaz hét eddigre tökéletesen elfeledett versemre, úgyhogy ez feldobott. A mai napomat végig kísérte Dolores Oriordan szája, egy sor tulipán és a vihar tisztára mosottsága. De szép sorjában. A filozófia szakkör egy baljós Kierkegaard mondatánál csattant az égbolt és ömleni kezdett az áprilisi eső, amit imádok. A Vagy-vagy (Kierkegaard fő műve) olvasása közben rájöttem, hogy én világ életemben csak a volt barátnőmet fogom szeretni (a porózus bőrűt), mint ahogy előtte se senki mást még. Rögtön eszembe jutott Dolores Oriordan szája is. A Cranberries énekesében csak a száját szeretem, de odaadnám érte az egész életemet. A barátnőm szája ennél némileg konszolidáltabb száj volt, nála a szláv/tatár beütés hódított. A filozófia szakkörön csak lányok voltak. Képzelheted. Ott volt a képzeletemet megmozgató sémita lány is, reméljük nem olvassa ezeket a sorokat mert megkapom. Hazafelé, Dolorest hallgattam és elképzeltem a száját, és a kezében a 600e HUF-os Taylor hanglyukpickup-os fehér elektroakusztikus gitárt. Valamit valamiért. És a kereszt-tetoválást mindkét vállán. Imádom ezt a csajt. Na jó, csak a száját. Az idő pedig tisztára volt mosva, ahogy a nap frontálisan találja el a lakótömbök ablakait és az ég szürke mögötte. Nehéz az ilyen túlvilágiasságot megragadni. Milyen szavak adják számomra az acélos érzetet? Dinamo, katarakta és trícium. De szívesen várok további ötleteket. A lakótelepi házak tökéletesen ezüst fényben csillogtak, mögöttük a szürke égbolt. Ülök a 60-ason és a világért nem fogom átadni a helyemet senkinek. Talán csak ha a haláltusában mellettem Ilonka néni már vizionál és tőlem kéri a betegek kenetét, akkor. Előttem barna hajú kissrác. Néz ki az ablakon, mellette áll az apja. Egyszerre megfordul és beleböfög az arcomba. Aznap tehát lebbencsleves volt az oviban és egy pillanat töredékéig felvillan bennem Helga néni és az óvodai déli pihenő terrorja, mellettem az ágybavizelőkkel, vagy a forró nyári ovis délutánok. Most már látom, hogy fantasztikus volt, unalmas és mégis izgalmas az a három év. Az oviban. De a kissrác elhúzza a csíkot és parfüm illatú nő ül be elém. Ekkor ötlik a szemembe a csillogó házhomlokzat-sor, azután a lakótelepek és az ezüst fény és mögötte tökéletes kontrasztként a szürke ég. A nőnek mosóporillata volt és én frissenmosottnak éreztem a világot. Az utolsó csoda a tulipánsorban rejlett a házunk előtti kanyarban. Becsukódtak a szürkeségre, de reggel nyitva voltak a szirmaik. Hiába, városi gyerek vagyok és a fű zöldjére is képes vagyok rácsodálkozni. Kicsit mintha feszült is lettem volna ma. Harapni akartam, viszketett az ínyem. Valamit harapni akartam.