Az nagy zenés elmélkedésekrül szóló kis tracta pubertas kezekbül

A Placebo nem zseniális, inkább csak művelt és korjelenség. Nem részletezném a tagok szexuális beállítottságát, a hátborzongató megjelenésüket egy-egy koncerten és azt a műfajt sem, amiben alkotnak. Ezutóbbit pedig csak azért nem, mert úgyis a maguk zenéjét csinálják, és én a genre-rovatba csak azt írnám: plac. Számomra a költészetet jelenti ez a zenekar, minden zeneiségével együtt. Nem zsenik, de a zsenihez kell a 80 százalék izzadság, a maradék a személyiség, és amiről szokás megfeledkezni: az élet mint sors konfrontációja az egyénnel. Túl sok a zseniális ember a világon, de keveseknek adatik meg a jó amplitúdójú világ és szituáció. A Placebo-t elfogják felejteni, csak én nem. Azonkívül, hogy kiváló depis/drogos/angolszáz-youth/spleen klipekhez tökéletes aláfestésként szolgálnak, a költészetük többet mutat, mást, a tömény megénekeltséget mint olyant. Nemcsak profizmusról van szó (egzotikus hangolású gitárok, jó ritmusok és kiváló basszus – na meg hang), hanem a keserű öntudatról is, és arról, hogy a végletekig elvitt öntudattal mást nem lehet csinálni, csak kifejezni. A Placebo szerintem erről azért így nem tud, de azt tudják, hogy mit csinálnak. a A 2006-os meds után szerettem bele a zenekarba, de a kedvenc számaim nem csak erről az albumról valók: Protect Me From What I Want, Whitout You I’m Nothing, Follow The Cops Back Home, Post Blue, This Picture, Every You Every Me stb. Ezek dalok, szövegcentrikusak, elég kommerszek, de akkor is költészet. Ez az az alternatív zene, amit pl. Magyarországon soha nem fognak megérteni, rekonstruálni pedig pláne nem. A magyar túl szemérmes, túlságosan köti az, hogy hiteles maradjon, ezért inkább meg sem szólal, csak a bevált dolgokról beszél (hallgat), az alternatív zenében legalábbis: kétértelmű szövegek, elillant élet, ironikus szerelem-témák, profán helyzetdalok, ezeken kívül meg az elmaradhatatlan szövegjátékok, de vajmi esetlegesek (intellektuális gimnazisták talán megszeretik a verseket is majd). Ezeken kívül nem merünk énekelni sem és a gitárt szaxofonnal és brummogó basszussal oldjuk. Konkrétabban: itt utaltam többek között a Kispálra/Kiscsillagra, az Eleven Holdra, a Kaukázusra, a Quimby-re stb.-kre. Nem utálom őket, csak erejük nincsen. Ők inkább pulóveresek, szemüvegesek, egyetemikultúralkatok miegymás – de nem is erről akartam beszélni. A Pink Floyd egy másik fejezetet érdemel, és lenne kedvem elemezni még a Napoleon Boulevard-t. Az a helyzet, hogy az ember homo musicus, és én még zenefüggővé is értem. Folyamatosan megvagyokalázva, amiért a gitárjaimra azt mondják, hogy lehangolódott mindegyik. Ezt sokan mondják és mondták, pedig kiderült, hogy ez nem igaz, de azért bánt. Mostanra már még erősebbek a gátlásaim, ám ez nem akadályoz a gyakorlásban: a jelszavam: PPP (practice, practice, practice!!!) és „aki nem gyakorol, ne is egyék”. Mást nem tudok jobbat.