A dán nagybácsi érkezése (III. rész)

Egyébként Lalából sem veszett ki az írói véna, és bár a Mendel-szabály szerint genetikailag az örökletes tulajdonságok nagyobb része csak a második nemzedékben érvényesül, fiának, akit eddig még meg sem neveztem, de akit Kai-nak hívnak, mert voltaképpen Hamburgban született, és ott még Lara is élt, és megtetszett neki ez a név, még előző kedvesének apját hívták így, akibe a fián keresztül volt szerelmes voltaképpen, és a fián is az apja vonásait ette, tehát Lara a volt szerelmének apjáról nevezte el elsőszülött fiát, nem kicsit alázva meg így Lalát, aki erről a hosszú láncolatról tiszta fogalmakkal nem rendelkezett, de nagyon is sejtette hogy van ez a lánc, úgy húzódik a föld alatt, mint egy akna zsinórja, amiben érezni a csordogáló áramot a grafittal kibélelt ágyazatában, mely az aknáig vezet, és amire Lala soha nem kérdezett rá, nem lépett hát így rá az aknára, de megszületett mégis a fiú, Kai Simon, akinek versei mégsem jelentek meg a Kalligramm-ban, de azért írt ő is, az asztalfióknak, ám Lala nem hozott belőlük egy példányt se Kaajgelingenből, apropó Kaajgelingen, a szótő Kaaj, és a se dánul se hollandul a francot se jelentő panzió-cím, mely Lala találmánya, ugyanolyan akna-szerű feszültséggel telik meg, tehát Lalában megvolt az írói véna, mert mikor még 23 éves volt, nagyjából a 70-es évek közepén, álnéven posztumusznak álcázott emlékiratokat adott ki, természetesen egy fiktív életutat ábrázolva.
Rám hárult ugyanis a feladat, hogy vezessem körbe a belvároson Lalát, akinek ehhez persze semmi kedve se volt. Itt a Lánchíd, ott a Vár, ott a Gresham-palota, ahol 2 dl narancslé a büfében 8000 ft-ba kerül. Lala bólogatott és az óráját nézte. Megszántam, felajánlottam neki, hogy meghívom egy jó hideg barna sörre. Lalának nem csillant úgy fel a szeme mint vártam volna, de megkönnyebbülten sóhajtott azért. Beültünk a VIII. kerületi Fiktívbe, mely szerencsétlen ütemben alakult meg az egyik (amúgy hangulatos) utcasarkon. A vendégeket egyrész elszívja két zenés bár/kocsma a közvetlen szomszédságban, már ha vannak vendégek, mert a közelben meg kezdődnek a cigány-megszállta bérházak. Másrészt nem ismeri senki arrafelé a Guinness nevű dolgot. Lala ismerte, és megadóan koccintott velem, mert Carlsberg az nem volt, ám mint hű dán Lala olyat ivott volna. Lala a földszintről nyakát jól megtekerve kibámult az ablakon, és indítványozta, hogy üljünk ki az utcára. Rágyújtottunk egy Benson&Hedges Souvereign-re, amit még Hollandiából importáltam néhány héttel azelőtt, és mint kiderült, Lalának pont ez a keserényés-kátrányos B&H különkiadás volt a kedvence. Máris összemelegedtünk. Lala felpillantott a cégérre, onnan, a bazaltköves utcasarokról, a nagy magyar valóság kellős közepéről, és megpillantotta, hogy Fiktív, és mondta, hogy a mi hülye finnugor nyelvünkön ez biztos mást jelent, mint azt, hogy fiktív. Mondám, á dehogy, ez tényleg fiktív, még öblögettem a ír nedűt a számban, aztán, hogy ne akadjon meg a beszélgetés, mondom, tudod, azt jelenti, hogy kitalált, amikor egy öreg tengerész otthon emlékiratokba fog és leírja, hogy ő voltaképpen yacht-világbajnok és övé a világrekord a Vendée Globe-on, 76 nap valahány óra, ő kerülte meg a leggyorsabban a földet, nemúgy mint a kis MacArthur csajszi. Tehát hogy ez a fiktív, meg a lírai én és a többi. Lala addig bepállott tekintetéről már a szónoklatom eljén felszakadozott a dunántúli felhőzet. Innen tudok az emlékiratairól, amiben az akkor még zöldfülű vendéglátós arról álmodott, hogy világhírű síugró lesz. Tény, Lala egy időben professzionálisan síelt, egy jól sikerült ugrás után pedig szponzora is volt fél évre, igaz, csupán egy dán paradicsom-gyártó céget sikerült megnyernie így, aki akkor próbálta azt a piros izét a dán lakosság tányérjaira varázsolni. Patinás logót eszközölt ki magának, hogy tulajdonképpen már 40-ben, Dánia megszállása idején ilyet ettek a honvédő katonák, őfelsége pedig egyenesen imádja, mindig paradicsomsalátát reggelizik. De Lalán mindez nem segített semmit, mert belehabarodott Larába, aki meg halálra únta magát egy síugró versenyen, és egyszer valóban addig passzírozta neki a felvadult svéd szurkolótábor a kordonnak, csak hogy az egyik Erikssont lássák, amint ugrik, hogy Lara elájult, és vonaglott a hullámzó kerítéssel együtt, mint egy rongybaba, úgyhogy a síelésnek egyszersmindenkorra végeszakadt.
Lala emlékiratairól csak annyit tudok, hogy léteznek, és hogy a síugrással kapcsolatosak, de kézbe venni, pláne elolvasni, nem sikerült őket, pedig azok még magyarul íródtak a kéziratban, úgy fordíttatta le. Lala romba dőlt életén nem sikerült segíteni, megy vissza Kaajgelingenbe decemberben, pedig a mi feladatunk lett volna, hogy mélabújából némiképp felrázzuk, hogy a belső szervek a helyére kerüljenek benne, mint egy szalmazsákot, hogy friss legyen, hogy megpaskoljuk őt, mint a párnát, mindez persze anyám romantikus ötlete és víziójakén merült fel, de nem tudta, vagy nem akarta tudni a téglalapszájú anyám, hogy ezt persze így nem lehet. Minden kísérlet, így a mi városnézésünk is csak arra volt a jó, hogy a jótékony módon begélesedett emlékeket ismét feltépkedjük, és a sima, matt felületre most megint bugyog fel a friss és a csillogó harag és bánat. Hej-haj.
Nem tudom, látom-e még Lalát az életben, mert nem hajlandó senkit magához engedni Szentendrén, a karácsonyt meg, mint egy jó mazochista, majd egyedül fogja tölteni a havas, szétfagyott Dániában. Kai-ról nem mutat fényképet. Beírtam a google-be, hogy van-e ilyen név, de mindenféle Simon és Kai került ki, egyik sem ő, az ACM-author, aki az internet-nyelv újraintegrálásáról írt több publikációt és Freiburg egyetemének professzora, egészen nyilvánvalóan nem ő.