Megint Pink Floyd és a zene tudatosításának általános problematikáját taglalandó szerény összefoglás kísérlete

És téged hogy hívnak? – Cseviola. Ó, cseviola, cseviola milyen ábrándos a tekinteted, milyen sok benned a kellem és mégis milyen kis koordinálatlan vagy így alig 5 évesen. Csevi. Cseh. Cseh. Viola. Ő az egyetlen lány unokatestvér keresztszüleinek 3.-ik lánya. Ez így van jól.

Átmentem retróba, mióta a Konrádból megérkezett az usb-s bakelitlejátszóm. Az unokatestvérektől felnyaláboltam egy csomó finomságot: NDK-s orosz Led Zeppelin, Bonnie Tyler, Bach-zongoraversenyek Glenn Gould-tól, Dire Straits, Dark Side Of The Moon, Iron Maiden, Mini, Mike Oldfield, Fonográf (?) és Pilinszky szavalja a világirodalmat, pöszén. Úgyhogy miközben szólnak a lemezek, Faludy-tól olvasgatom némi (nemi) libidó-javításhoz a Karotont (Faludy is mért ír ilyen felesleges könyveket nem tudom, de azért tetszik), időközben gitározgatok, ez van. Meg az, ahogy kapargatom a 2,5 hangos hajlítás után a bundok közül a levált bőrdarabokat, de hiába, Gilmour bácsi a Pink Floyd-tól megköveteli az extremitást. Kicsit ökörködök mindennap a slide-gyűrűvel is, legalább élesedik a hallásom... (mondják nekem, hogy a hegedűhöz kell a hallás, na ezt próbáld meg)
Már-már erotikus, ahogy lassan tekereg körbe a bakelit-lemez, kicsit hullámzik is. Szól a Dire Straits, és Mark Knopfler majdnem harangozóan telt hajlításaitól kicsit elszorul a szívem. Aztán nagyon. Itt van R. a frissen vetett ágyamban, dől be a tavasz, és szól a Dire Straits, és szeretkezünk. Ez van, ezt most túl nyilvánvalóan kijelentettem, de ennyire nyilvánvalóan vág fejbe, az, ahogyan indirekt módon bebizonyítom, hogy nincs itt. Tegyükfelhogy itt van. Akkor mi lenne? De azt csak akkor tudhatjuk meg, ha valóban itt van, de nincs itt. Vagyis nincs itt?? És itt van Gulácsy Varázsló kerjte is, a zarándokok hazatérnek és én megpillantom Beatrice-t. Eljegyzem a frigid Máriát. Mikor fognak belémkarolni az ilyen anatómiailag torzult nyakú-csuklójú nők a firenzei kertben?
Mindennap azzal a gondolattal kelek, hogy nagy önfegyelemre lesz szükség a nyáron. De most nem erről akartam írni, hanem arról, hogy mindennap azzal a gondolattal kelek, hogy ma elmegyek és megveszem az Epiphone Les Paul-omat, és aztán hazahozom. Vagy megrendelem a 7 húros Schecter-emet. Vagy-vagy. (Idézlek, ó, Kierkegaard!) De addig is gyönyörködök az Another Brick In The Wall szólójában. A kissé manifesztum-szerű dalszöveg után alig észrevehető a The Wall sűrű szövedékében. A gitárjátékra csak Hey You-nál és a Comfortably Numb-nál kapjuk fel a fejünket. Pedig Another Brick szólója talán az egyik legarányosabb, hasonlatos egy Leonardo-festményhez, mert minden perspektivikus, és alig két lejátszás után megjegyeztem az egészet, mert adja magát, hogy mikor mi jön. Spirális, körkörös jellegű, mint ahogy az idő is az, az angol playgroundon az uniform-ban eltöltött, megszégyenített őszi délután, a fáradt szex, és a szükségszerű háborúk párája is mind bennefoglaltatik ebben a 1,5 percben. Hallgassunk Pink Floyd-ot, emberek, én ezt javaslom.

Egy nap felkeltem, kinéztem a bástyám egyik ablakán, és felfedeztem az új M0-ás hidat. Ez meglepő volt, hogy egyik napról a másikra ott van. Így érezhetett a messzi útról (Afrika-kerülésből ?) hazaérkező alexandriai hajós, aki a rhodoszi kolosszus lengő fallosza alatt kellett, hogy áthajózzon. Vannak ilyen dolgok. Mindenesetre ha egyszer lebontják az én kéményemet az óbudai hőerőműnél, akkor egy világ omlik majd össze bennem, és sürgősen keresnem kell egy újabb arkhimédeszi pontot. Szóval, „Légy fegyelmezett”, lesz a mottóm az idei nyárra. Rengeteg szivar és sör (Heineken, vagy Pilsner, vagy Tuborg, vagy Amstel esetleg Kozel – mindenképpen világos a hóbortos-szelíd élesztős Guinness-ek után) és KFC-s Twister, valamint pizza és némi fű fog lemenni a torkomon, ezt előre látom. De majd meglátjuk.