Nyárösszefoglaló szentbeszéd

Ma mentem be az Astoriához beíratkozni a bétékára, utána jövök hazafelé, szembe süt a nap a Testvérhegyi lejtőn és átgázolok a friss aszfalton, miközben üvölt a fülemben az Arch Enemy, most már össze fog olvadni ezzel a csillogó aszfalttal a sok deathmetal riff, az olajos feketeségével a szépia-napfényben, de már annyira alacsonyan volt a nap, hogy árnyékot vetett az út rücske-ránca, még a por is rajta, meg az a por is, ami felszállt, köhécselő sóhajjal, amikor éppen belerúgtam, mert mért ne rúgtram volna bele a porba. Szól az Arch Enemy jövök haza, gitár be, csillognak a V-berakásokon a monitor fénypászmái, pirosra vált az egyik a 7.-ik bundnál, amint bejön a Gearbox logója a képernyő közepén. Ma egy kis shred-kirándulást tettem jóbarátom, a dobgép társaságában, és elértem egy begyakorlott szólamon a 150 bpm-es szextolákat. De utána nehéz volt lelassulni, és újra békésen játszani, nem akarok ugyanis valami kis shreddelő bestia lenni. Gyorsan tépni a húrokat, gyorsan pakolgatni az ujjaidat egy kis lécdarabon – mindenki megtanulhatja, akár 10 évesen is, olyan, mint a pléjsztéjsönnek a konzolja, a kis Harry Torquay-ban, az angol riviéra fővárosában anno még úgy lenyomott engem a maga 6 évével egy rally-futamon, hogy csak néztem, dupla joystick-kal és még plusz tíz gombbal nitrózott, farolt, sebességet váltott, holott már volt mögöttem is néhány NFS-évad, asszem akkor jött be az Underground 2. Úgyhogy a nap maradék részében blues és flamenco, mostanra meg már remeg a kezem a fáradtságtól. Kipróbáltam még a 7szögű angol 20 pence-essel a pengetést, a jobb üveghangok kedvéért, az ötlet Brian May-től származik. Azt hiszem ez be fog válni, de még nem mentem le a pincébe, hogy lereszeljem az érme szélét, marad holnapra. Még egy 5 forintost is tartogatok erre a célra.
És igen, érzem, hogy felnőttem, van már folyószámlám, az ország legrégebbi egyetemének, legrégebbi és legsikeresebb karának legnagyobb és legnépszerűbb szakának hallgatója vagyok, így az ELTE polgára, köszönöm szépen, csak sorban a kézcsókokkal és ha lehet, kevés nyállal. Úgy látszik az elte nem kívánta folytatni bő három és fél évszázados sikertörténetét nélkülem, és ez most megható.
Végre lejött a CoD 4 Modern Warfare, úgyhogy a nap egyetlen szigorúan kijelölt órájában ismét lőhetem a nácikat. Ezen a nyáron szűk 1 hét leforgása alatt végigjátszottam a Medal Of Honor Allied Assault-ot, a két expansion pack-jét, a Pacific Assault-ot, az Airborne-t, a Cod 1-et és 2-őt, a 3-asat nem, mert vírosos volt. Csaknem 3000 német, olasz, japán és vietnámi katonát lőttem le, és megvédtem ezzel a demokráciát Európában, valamint az egész világon. Voltam szovjet, angol és amerikai katona is. Beosontam a francia kisváros sniperekkel zsúfolt lakóházába, és elcsentem Jacques nagypapa éjjeliszekrényéről a páncéltörőt, de a szekrényből mögöttem észrevétlenül kibújt egy újabb Gestapo-tiszt, és majdnem meghaltam, mire sikerült feléje fordulnom, a páncéltörőt a BAR-ra cserélnem, közben kicsúszott a mousepad az egér alól, de végül győzedelmeskedtem. A CoD 4-nek annyira szép a grafikája, csak öcsém gforce 8600-asán indul el, úgyhogy ezt még lenyomom. Újabb statisztika: nyár eleje óta közel 230 gigányi játékot, zenét és filmet töltöttem le, miközben az upload csak 13 giga. Jó arány. A játékokat mind kidobtam, easy-ben 1 nap alatt végigjátszottam valamennyit, és kidobtam.
Az embernek kifújja a szája szélét a nyárvégi gyászoló szél, nő az embernek a borostája, és harapdálja az ember a szája szélét, a borosta belemar a száj körüli cserepekbe – és mindez fáj.
Lassan kunkorodnak a nyár utolsó napjai, próbálom valahogy leégetni a végét, hogy visszafelé haladva ne peregjen szét szálakra az egész. Valami utónyári szenvedély, hogy ráüsse boros, forró pecsétjét erre a partnélküli, legutoljára önfeledt, legutoljára igazán vízválasztó nyárra, így, 2008-ban, 6 évnyi krizmás-zsíros pokol, fél évtizednyi kamaszkor satöbbi satöbbi után. Házunk egyik ablakpárkánya alatt fél focilaba nagyságú darázsfészek dagadozik már tavasz óta. Le fogjuk verni, pont úgy fog kiszabadulni belőle félezer apró lárva és darázsfióka majd, ha már befújtunk előtte rájuk félliter sprét, pont úgy fog kiszabadulni, mint az a csomó vágy, amit így itthagytak a nyakamon a fél évtized alatt, hogy jó lesz az még neked, kisfiam, és kiszabadulnak, de a nyakukba kapott vegyszertől beléjük áll a görcs, amit aztán a jóisten sem szed ki belőlük többé. Síkosak innentől a napok, könnyen átcsúsznak a kromatikus hangok fölött, mint ahogy én bénázok még a slide-gyűrűvel. Kezembe veszek egy cédét, ami megkímélt állapotú még, mondjuk éppen most bontottam ki, a Muse 2003-as Absolution-je, megpörgetem az ujjamon, figyelem a tükörképemet, és nem változik a forgástól semmi, az arcom ugyanolyan, pedig a zene már a Hysteria-nal tart, az talán a 6.-ik szám, és majd véget ér az egész album, és az arcom megint csak nem változott semmit, pedig már véget ért az album. Nem találták még fel az idő-arányosan torzító tükröket. Ja, persze, az ilyet Időnek hívják, de engem ne etessenek be az ilyenekkel, nekem csipogó kell, ami szól, hogy bocsika, de leélted már életed (jobb esetben) egy negyedét/harmadát. Vagy a felét/kétharmadát. Legszívesebben beülnék a Marshall kombóm még megmaradt apró gyári kartondobozába, magamra csuknám és pityeregnék. De nem férek bele a Marshall kombóm még megmaradt apró gyári kartondobozába, ez pedig meggátol abban is, hogy ott pityeregjek.
Ilyenkor eszembe jut a puha-porózus bőrű barátnőm, aki peresze elhagyott, de egy inercia-rendszerben tök mindegy, hogy ki hagy el kit, ott nem viszonyítunk, akár én is elhagyhattam volna őt, csak nekem nem mindegy, de az inercia rendszerben mindenesetre távolodunk, mint a mobilomon a ping-pong játékban ahogy a labda közelít a hálóhoz, de a hülye húgom elhaladtában odateszi keresztbe valamelyik smink-tükrét, éppen a képernyő közepe mentén, és a labda pont visszapattan a tükörről, de az igazi labda, a telefonos ellenfél által visszaadott, csak később jön, el is baszom, 11-10, game over. Szóval eszembe jut a puha-porózus barátnőm, a vele tölött évek pedig súlyosak voltak és mégis légiesek, de törékenyek. Gondolkozzunk valami újabb zseniális hasonlaton. Hm. Na jó, porotherm, ebből készült a házunk is.
Jaj, de rég nem írtam már hexametert, meg hova tűnt a csomó szövegem kirabolva a számból, amiket kivettem, de eltűntek, amiket kialkudtak mások, de visszaéltek vele, amiket ki sem mondtam, mert elharaptam a nyakukat, amiket nem mondtam ki, csak gondoltam őket, de bizony belefulladtak saját artikulálatlanságukba. Huh. Mára akkor ennyi. (Újabb statisztika: az előbbi mondat végéig pont 1000 szót olvasott el a Kedves Olvasó eme bejegyzésből.)