A dán nagybácsi érkezése (II.rész)

Ulrichot, szigorúan családi körben, Lalának hívtuk, amely legkisebb húgom találmánya, kinek artikulálatlan és bájos szájára nem sikerült ráfeszegetni egy ilyen germán nevet – emiatt történhetett az, hogy belőle az egyetlen lágy mássalhangzót kiemelve és megduplázva kialakult az új becenév, mely cseppet sem emlékeztet eredetijére. Lala, mint kiderült, csak évekkel később döbbent rá, hogy a fura név alatt a háta mögött tulajdonképpen őt illettük. Húgom pedig még ennél is merészebb volt, és nem sokkal később előhozakodott az Ulala névvel, de anyám téglalapba bemerevedő szája a maga metanyelvi hatásával még a húgomnak is tudomására hozta, hogy ez bizony minden tűréshatáron túl esik, főleg az idei év félelmetes rajtaütésünket követően, amikor a halszagú, keszegszájú dán nagybácsi betoppant a nappalinkba a teraszajtón keresztül. Az ilyen északi isten, maga Odin talán, vagy Vörös Erik, egy ilyen kaliberű élő legenda nem lehetett szimplán Ulala. Pedig dehogynem, és Ulrich esetleg meg is mosolyogta volna meghatottságában, mert Ulrich lelke bizony olyan volt, mint egy megroggyant világítótorony a partmenti sziklák közé gyötörve, alig tátogón.
Az első törés talán akkor keletkezhetett benne, mikor kedvenc skótjuhásza belefulladt a vörösfenyőfa lécekből összerakott házuk melletti szűk, de betegesen mély és erős sodrású patakba. Meredek partfal stb. Pedig praktikus volt a folyó, ivóvízzel szolgált és a vörösfenyőfa léceket is azon úsztatták le Ulrichéknak, gondolom nem kis melóval. Amikor ránktörését követő első estén betévedt a szobámba és sűrű bocsánatkérések közepette már fordult is ki, holott nyilván a társaságomat kereste, mert téglalapszájú anyám karantét rendelt el a keszegszájú nagybácsi körül, akkor Ulrich megpillanthatta a Pink Floyd 1995-ös londoni koncertfelvételének remastered verziója közben azt a jelenetet, amikor a színpad feletti kör alakú kivetítőn egy folyón falécek helyett akusztikus gitárok úszkáltak lefelé a High Hopes közben, 19 colos monitorom van, úgyhogy tisztán láthatta az asztalomról. Láttam a szemében a riadalmat, de mihez is kezdhettem volna vele akkor, amikor csak a messzi, hamleti dánia misztikumai borították el álmaimat. Pedig mindig tragikus hangulata van annak, ha a bejárati ajtódon túl nem a szomszéd utca és a statikus kandeláberek integetnek, hanem mondjuk egy sebes kétszernemléphetszugyanabba folyó, vagy egy tó, vagy éppen maga az óceán, tehát víz, víz, igen, víz, megfoghatatlan. Nem túl filantróp jelenség az ilyen, Ulrichot pedig megviselte.
A volt felesége is majdnem megfulladt ebben a sebes érben, amely mintha fiatalkorukban bennük habzott volna, aztán fokozatosan kiszakadva és meanderezve kikerült a háza elé, és most belepillantgatnak, fokozatosan, de ez olyan sebes, amilyen nem veri méla tükörként az ember ráncait és koszos kis vágyait, amik ráiszaposodtak az izületekre és a tarkó árkaiba, és ettől az ember megöregedett, hanem csak habzik, meg sebes, áttekinthetetlen, kurvára irritáló, eléggé ahhoz talán, hogy a nemzedékek beleőrüljenek egymás szemlélésébe. Mindezektől függetlenül Lala megtalálhatta Kaajgelingenben az ő üdvösségét, azt hibázta el, hogy túl hamar tette mindezt, túl hamar tett mindent egy kártyára, és bár besöpörhette a tétet, a kis panzióját és a kényelmesen kifizetett kölcsöneit, de mindez etikátlan az élet nagy pókerasztalán, mert aki túl hamar kaszál, az idegesíti a nagy Bankárt, és annak meg kell elégednie a húsos koncával, de többet ne várjon, lejátszák most már helyette a játékot, önállóan.
Lala feleségét gyönyörű svéd nőnek képzeltem, de kiderült, hogy fehérorosz, és amikor megláttam először a fényképen, amely túlexponált volt és alig kivehető, akkor elakadt a szívverésem, hogy létezhet ilyen szép fehérorosz csaj. Persze, túlexponált fénykép, de egy másik, tiszta képen még szebb is volt. Féltékeny lettem Lalára és közben minden anyakomplexusom felsorakozott a bejárati ajtó előtt, majd kórusban rázendítettek valami cinikus gyerekdalra, hogy kérik a halloween-cukorkákat, miközben forgolódnak gyatra papírfecni jelmezeikben. A feleségét Larának hívták, mint a Paszternak-hősnőt. Lala és Lara. Lala tényleg csak Lala volt, és Lara tényleg ennyivel férfiasabb és eredetibb, mint amennyit egy r betű implikál, mégsem hordta a nadrágot a háznál, hanem cigányos, finn szövésű, szexi szoknyákat, amelyek alá Lala minduntalan bebújni vágyott és Lara eleinte nevetve engedte be maga alá, csak később nem. Az egyetlen fiú túl korán megszületett, túl hamar elcseszte az ifjú pár ifjúságát, és több gyereket nem is vállal Lara és Lala, azzal barátkoztak egész életükben,hogy van egy gyerekük, ami, valljuk be, épp elég egy élet idejére. (Kedves Olvasó, ha elismétled ezt a legutolsó tagmondatot, akkor a sok é betűtől először elszédülsz, és később felfedezel valami nagy Titkot stb.) Én Larával rengeteget fantáziáltam, sajnos ez hiányos szexuális nevelésem velejárója is volt egyben. Larába halálosan beleszerettem és Ulrichot a világ legszerencsésebb emberének képzeltem, holott a világ legtragikusabb figurája volt, már amennyire egy szánalomra méltó ember lehet tragikus.
Lala most Decemberben tehát visszamegy Dániába, gyászolja tovább a halott Larát és a halott Kutyát, nézi a sebes vizet, és kávét tölt a dán turistáknak reggelire. Lala most 51 éves, de hetvennek néz ki, viszont szívós és szálkás, mint egy jó szálfa, akit leúsztattak a sebesvizű folyón, így tehát részesült is abból, és ez a csöppnyi energia talán még évtizedekig is elég lesz Ulrich számára, ezzel a bizonyossággal hitegetvén magamat már jómagam sem féltem annyira.
Tizennyolc éves létemre Ulrich felbukkanása valóban megrázó volt. Talán még túl kevesen és túl természetesen haltak meg a családból az ősök és nem igazán regél a családi fáma holmi vagabund tékozló fiakról, akiknek nyomát követhetném. Lala volt az első, akinek emlékét mindmáig hínárszagú titkok fedték. Ulrichról ennyit tudok mondani. Nem szolgált megjelenése verbalitásba ágyazható tanulsággal, ám mindenképpen felbolygatott sok-sok feszültséget a családban. A nagymama unalmas sztorijai eltörpülnek az ismeretlen rivális legendái mellett, gyakorlatilag így a nagymama esszenciálisan is nyugdíjba vonult. Ulrich további és folyamatosan göngyölődő hatására csak későbbi bejegyzésekben fogok csak szólni tudni, addig, minden komolytalankodást mellőzve valóban itt köröz felettünk az emléke, mint a vízimadár és néha felelősségre vonva végignyal valamennyiünket az ulrichi világítótoronyból áradó fénypászma, fordul egyet és újra ránkesik a súlyos, olajos nyaláb, de mi nem tudunk mit kezdeni vele, mert elérhetetlen, idegen, csak szűköl mindenki, szolid, termékeny szűköléssel.

A Balaton kimért és nem hivalkodó. Az idő kellemes, meleg is hideg is. Mit lehet mondani. A Balaton most kimért és nem hivalkodó.

A 7 húros gitárom még várat magára, de a Line6 hangkártyám már megérkezett, úgyhogy veszegetem is fel a riff-ötleteimet, haha.