Balaton

A Balaton felé naplemente. Széjjelmaszatolt felhők, meg minden, de pont középen, egy villáskulcs-szerű felhő, vagy inkább egy inas kar profilbol, amint a hüvelykje és a többi ujja ketté válik. A csuklója megdagadt. Mi a francnak nyúlkál, kérdezem. Le kellett volna fényképezni, mert egy jó teleobjektívvel kicsit enyhítve a perspektíván + jó retusálással meg tudtam volna oldani (főleg matt fényképpapíron), mintha az nem is az égben lett volna, hanem a fénykép maga sérült meg, annyira lehetetlen volt az a kar. Most már mindegy. Mostan színes filterekkel álmodom. Inkább csak félálom volt az első balatoni éjszaka. Az ég kint csillagos, de nem tud megérinteni. Eszembe jutnak azok az éjszakák, amiket még táborokban és egyedül kint Angliában kellett eltöltenem. Minden emlékem olyankor tragikus színt ölt. A legapróbb epizódok is is valami zöldes, vagy annak komplementere, pirosas filterlapok mögé kerülnek, és sírni kéne, mert lehet, hogy mindaz elveszett. Főleg, hogy senkinek nem emléke, csak nekem. A Balatont szigorúan őrzöm és megpróbálom desztilláltan megtartani. A Balaton: az év egy szűk szegmense, amely azonban biztos mint a halál, gyerekkor, kosárlabda, éjszakai autóút, Napoleon Boulevard, másodunokatestvérek, fagyi a mólon, szabadtéri misék (?), biciklizés, esti jogging, átúszás, vitorlázás, nádas – nem sorolom tovább, mindenki maga tegye ezeket érzékletessé azzal, hogy a megfelelőket kiválasztja, átéli és a saját emlékeivel tölti fel, mást úgysem tehet. Szóval féltem a Balatont az aranyászoktól, a sznob balatonszáundtól, a rossz éjszakai meztelen strandszextől, a hülye vízibiciklizéstől, a sok röhögő kamasztól, akik az egészből semmit sem értenek, a hamis gitárakkordoktól a naplementében, a cserkész tábortüzektől, a nagyképű borozástól és még sok hasonlótól, amik mesterségesen képződnek már a saját jelenükben is, hogy ezekből majd emlék lesz egyszer. A mi nemzedékünk már túl sok filmet látott, és túl sok könyvet olvasott olyan emberektől, akik túl sok filmet láttak és túl sok könyvet olvastak, így már nyilvánvaló, az életünk mely pillanata merevedik majd meg, hogy végig objektívek előtt táncolunk, és mindez csak öncélú képiség, és azt is tudjuk, hogy igen, most vagyunk boldogok, pedig erre csak később lenne egészséges rádöbbennünk.
Pedig nem lenne okom féltenem az archaikus emlékeimet, vitrinbe szögezni mint a lepkéket. Jobb is lenne, ahogy rakódik egymásra a sok tektonikai emlékréteg. Csak válogatni kéne azért mégis. Ami azonban a legjobban visszatart, az a mű kultusz, a balatoni nyár túlmisztifikált, egészségtelen és a kamaszsznobériától átitatott víziója. Ez, azt hiszem, már a kilencvenes évek közepén is lejárt téma volt. Az a balatoni nyááááár... Más kérdés, hogy kortársaimat ez a legkevésbé sem zavarja. Nem azt mondom, hogy mindenki a Costa del Sol-ra járjon strandolni. Mindegy, nem folytatom tovább, két oldal, és ki fogok oda jukadni, hogy antiszoc vagyok, ami igaz is.

A dániai nagybátyám még nem járt a Balatonon. Ott van Szentendre és a Duna-part, neki az is elég, és azt mondja, hogy egy iszapos pocsolyát nem fog elvből meglátogatni, amikor annak esélye sincs az Északi-tenger rejtelmeivel szemben. Nála tehát elvi kérdés a Balaton. Régen nem meséltem már a dániai nagybácsiról, pedig ígértem. Nevezzük őt el Ulrich-nak, mert erről elhiszik, hogy valami észak német fazon, de az Erik meg mégis csak elcsépelt már egy kicsit. Szóval Ulrich. Decemberben megy vissza Koppenhága mellé, kicsiny falujába, vezetni a panzióját, mert hogy alapvetően egy vérbeli vendéglátós, mint ahogy az északi népek minden agresszivitásuk ellenére zsigerileg vendéglátósok. A DNS-nek 10%-a máig ismeretlen a kutatók előtt, ennek következményeként ezt a tíz százalékot képzelik a lélek generátorának. Szerintem a dánoknál ez a tíz százalék a vendéglátós véna. Valami furcsa indíttatásból a panzió neve Kaajgelingen, ami pedig dánul sem jelent semmit, hollandul meg pláne nem. Ez azonban sem a turistáknak sem a dánoknak nem tűnik fel, így Ulrich egy újabb szárny felhúzását tervezi, míg a fiaira a Kaajgelingen panzió-lánc kiépítésének feladata vár. De Ulrichnak csak egyetlen fia van, aki verseket ír, mint én, de még annál is jobban (ezutóbbi jelző nem a versek minőségét, sokkal inkább a versírást mint processzust jellemzi, habár, ha meggondolom, valóban jobb verseket is írt már, mint én). Amikor Ulrich Simon hazajött és betoppant hozzánk váratlanul, nekem rögtön eszembe jutott, hogy a Kalligramm tavalyi szeptemberi számát a könyvtárban akkor majd átbújom, mert az dán tematikus szám volt, tele dán versekkel, kortárs fordításban. Hátha ott van az a Simon rokon, anyai nagyapám legidősebb fiának, Ulrichnak a fiának a versei, aki a Szegiről Simonra váltott, mikor egy nagy családi összejövetlen apai nagymamám legfiatalabb nővérének (volt vagy 5db) lányát megpillantotta, aki szintén Simon volt, de nem a nagymamám családi neve miatt, hanem mert a nagymamám nővérének a lánya történetesen egy Simon-fiút vett el, de nem véletlenül, hanem mert a másodunokatestvére volt. Ez most legalább olyan kusza, mint egy Kandinkszij-kép, de ezt szeretem benne, a családi fáma burjánzását, ahogy nyakonfojtja a saját nemzedékét és az azt követőt is, az emberek pedig szaporodnak, Isten éltesse őket sokáig. De a Kalligrammban nem voltak Simon versek. Lehet, hogy álnéven írt. Az egyik vers különösen ismerősnek tetszett, és mintha egy magyar mitológiai utalást is véltem volna benne feledezni. Mindegy.
Ulrich a fasznak sem jön le a Balatonra, téblábol az istentelen sok turista közt Szentendrén, és izzik a bazaltkockás grillen. Az én dániai nagybátyám már régen elvált, és az asszony nem sokkal később rejtélyes módon elhalálozott. Ulrich anyjának rögeszméjévé vált, hogy fia a gyilkos, de ezt még ő is annyira képtelennek érzi, hogy nem emlegeti a családon belül. Ulrich megígérte nekem, bár csak egyszer váltottunk szót négyszemközt, tört magyarsággal, és inkább angolul beszélgetve, hogy majd hoz nekem finom dán sörport, ha legközelebb jön, van öt kilós kiszerelésben, abból összesen 25 liter sört lehet keverni. Imádom a holland és dán sörport. Megkérdeztem még, hogy mondjon valami jó dán rock együttest, mert én csak a discós Infernal-t ismerem, mert szerelmes vagyok a csaj hangjába. Ulrich erre a kérdésre megvetően legyint. Ez a legyintés, bár csak később tudtam meg, nagyon jelentős volt Ulrich részéről, szemében pedig megjelent az a zöldes, zörgő, hínáros filter, ami olyan tragikus színnel borítja be az emlékeket. Valószínű, hogy nem a rockegyüttesek borították rá vödörnyi nyüzsgő tintahalként a fájdalmat és révetegséget. A nagybáty ekkor elcsöndesedett, én pedig nem is firtattam tovább.
Az ilyen pillanatokban Ulrich-kal kapcsolatban ismételten végigelmélkedtem ember és ember között a lehetetlen, kivehetetlenné torzított párbeszéd idegesítő abszurditását. Eszembe jut Petőfi egyik maradandó verse a tízből, az Állok a rónaközépen. Ahol (jé...) áll a rónaközépen és vele szemben egy kaszát fenő legényke áll, és nézik egymást, és rájön a mi Sándorunk, hogy ember és ember között nem lehet tökéletes kapcsolat/párbeszéd. És ez még a Júlia-periódusbeli nagy kiábrándulási revelációk előtt volt, hogy végül a Júlia-periódusbeli nagy kiábrándulási revelációk (Szeptember végén...) után mégis belevesse magát a Segesvárnál a golyók közé. Azt hiszem Petőfi azért maradandó a tíz versén kívül, mert a camus-i ember vegetálása helyett ő inkább belevetette magát abba a nagy tűzbe, ami körül a világon az emberek melegedtek. Tegyük hozzá, Petőfi szerencsés korban élt, nem minden generációnak adatik meg a forradalmak és az internatcionális orgazmus lehetősége.
Balaton fele tartunk, és a nagy villáskulcs már halványodik. Apám azt kérdezi, mire gondolok. Semmire, mert hiába kezdem mondani, a benyomások szavakba öntéskor már hitelüket is vesztik. Nem lehet ihletből írni, illetve csak finom áttételekkel, kis billentyűkkel, hogy az erő jó irányba áramoljon, és a finális kivezető tölcsérekben felgyorsuljon, egyszóval nem lehet csak úgy odabaszni mint a szószt, talán erre elég sok költő rájött, a nyelvnek megvannak a maga törvényei, a nagy gondolatoknak is a maguké. Amikor minden ötlet nélkül írok verset, akkor pusztán a nyelvet követem. Ez így még nem helyes, mert ebből hiányzik az az erő, amivel meggyőződéssel beszélek, és amely radikalitással lehet verset írni. Ulrich fiának vajon még az asztalfiókban lapulnak-e a versei, a speedes doboz és egy csomó széttört cigi mellett? Ulrich megígérte, hogy elrángatja egyszer Magyarországra a fiát, habár most nehezen érné utol, mert történetesen Winnipegben pincér.