A hó utolsó napján sok a hajlítás

Ez a hó utolsó napja. Illetve az utolsó előtti, tök mindegy. A mai nap Mike Portnoy-dobolással kezdődött. Folytatódott az órarendem összeállításával. Minorral együtt 26 óra. Ismétlem, talán kissé kásás még az adás, szóval ismétlem, 26 óra. Lesz egy héten. 26x45 perc. Fele gyakorlat, házifeladatokkal, kiselőadásokkal, esszékkel. Kérdem én, hol itt az arany bölcsész-élet? Hogy ki mondta? Mintha hallottam volna... nem értem. Talán maga ott a bal oldali asztalnál! Hogy? Arany bölcsész-élet?? Hát én kacagni merészelek a maga hülyeségén, így reng a pocakoma [hasára mutat], és közben röhögök. Rö-hö-gök. Istenem, hogy milyen retardált embereket hagy meg az Úr a Föld hátán! [Már könnyes a szeme, zsebkendőt keres, egy rossz mozulattal majdnem leveri a MIDI-dobozát az asztalról.]
Ma csak 50 vödörrel mert a kerti medencéből, ne rohadjon a fű.
A mai gyakorlás kínkeserves volt, akárhány óráig is tartott. Az egyik Santana-szóló csak nem akarja megadni magát, a 6 húroson a már tegnap cserélt húr is kopni kezdett. Istenem, pedig Ernie Ball! Gondolatban ismét megkerestem a spanyol tankönyveimet. Hosszas fáradozás után megleltem valamennyit ugyanott, a pincében. Energiám csak a lépcső tetejéig vitt el, ahol pszichológiai hadviselést kezdeményeztem a méllyel és a sötéttel, valamint a hűvössel. Győzött a mély, a sötét, valamint a hűvös.
Már rongyossá hallgattam Vincze Lilla Angyalnak, madárnak c. idei albumát, és jóleső érzéssel konstatálom, hogy a hangja ’86 óta nem ment még el. Szerintem ez azért jó. Már patinás azért, de az csak patina. Próbáltam aztán egy pálfordulással az új Slipknot albumhoz fordulni, de nagyon nem fogott meg. Még mindig a Slipknot nevű albumuk a legjobb, a mostani csak remake. Hasonlóan vegyes érzelmeket táplálok az Extreme új albuma iránt. Elmaradt a nagy visszatérés, mint mondjuk az Eagles esetében tavaly. Annyi lemez jelent már meg idén, csak az egyetlen nem, amire várok és várok, a Prodigy. Megint fejbedobtak egy újabb válogatással és néhány olcsó remiksszel, kezd sok lenni már a jóból.
Mit lehet mondani. Küzdök a húrokkal, vakargatom a bőrdarabokat a bundok közül a 2 hangos hajlítás után, Another Brick In The Wall szóló, kóstolgatom a nikkel alól előbújó acél ízét, küzdök a metronómmal, a szextolákkal, a húrugrással. Sikerült elvesztenem valahol a szobában a második legjobb pengetőmet. Szerencsére a beszakadt körmöm meggyógyult. Görnyedek egész nap, úgy dajkálom ezt a makacs hangszert, szaporodik mindenféle n.-dik tone a Gearboxomban, kis kombóm köhécsel kurvára. Estére eljutok a virtuozitásom csúcsára, shreddelek mint atom és 200 kilométerről eltalálom a hajlítást, másnap hajnali dél körül felkelek, illetve csak a törzsem kel fel, mert a kezem könyöktől lefele ott marad a takaró mellett, és nem akar felkelni, hanem csak bénultan hever, heverészik, és még egy powerchordot sem tudok reggel lefogni. Nem jól van ez így, de máshogy meg hogyan?!
Egymás hegyén hátán vonul el a sok óra, mint a párzó bodobácsok, araszolgatnak akár négyesével is összetapadva, kopik a pengető, romlik a szem, zsírosodik a haj, távolodik az ember. Az élet már régi jóbarátom, kérges, bőrkeményedéses ujjbegyel hajlítgatom, 1 hangot, 1,5-et, 2-őt, de nem szólal meg, nem ad ki hangot, ja, meg kell pengetni.