Azt elképzelni

Azt elképzelni, ahogy a matt vörösen megvilágított színpadon anyaszült meztelen asszonyok állnak körül, koronával a fejükön, valamennyi zsidó és göndör hajú, csak néhány szalag az öltözékük és mint két csészébe, árnyék vetül körteszerű fenekük felett a két sekély mélyedésbe, talán kávé, de körülállnak, középen én és egy oltár, hogy feláldozzanak mondjuk a mai nap poklának, hogy alábocsássák a lelkem, na mindegy. Legalábbis ezt elképzelni. A végén körbetáncolnak, de a vörös színpadfénytől az összes nő bőre matt, masé-szerű, cseppet sem izgató, kurvásra retusált. A tánc, az ujjongás ekkor mondjuk erősödik, ahogy az áldozat nem ellenkezik, hanem önként emelkedik mellkassal a késig.
Én próbáltam megmenteni a mai napot, de hullottak a percek egymásra könyörtelenül, mint a tetrisz darabjai, teltek a sorok, de hézagosan és idétlenül, mígnem betelt az egész nap, lyukacsosan, elcseszetten, próbáltam a percekkel mit kezdeni, forgatni és tologatni, már amelyikre felfigyeltem, ám a többsége csak úgy leesett, vigasztalhatatlanul. Attól félek, nem is csak az írás (mint olyan) ünnepélyessége késztet mélabúra, pedig sokszor ez a helyzet.
Közeledik az egyetem, a szűk egy hét, ami hátra van, mint a satu présel össze, valami új kezdődik, de ez a valami majd leveri az egóm fellegvárának kapuján a reteszt, betör, feldúl, kirángat, az egész világ elé hurcol, pedig be vagyok csavarva egy hosszú szőnyegbe, de ő kipenderít, pörög-pörög a szőnyeg, a végén pedig kiköp engem is magából, ott leszek nyálkásan, a kis konzervből kidobva, magzatburoktól prüszkölve nem kapok majd levegőt, de miért is kéne.
A 21000 literes kerti medencénkből egész délután mertem ki a vizet a felmosóvödörrel, térültem-fordultam, 200 vödör naponta, 1 vödör kb. 5-6 liter, még sokáig fog tartani, hej-haj, danaida lányok. Próbálok vigyorogni, mint a camus-i Sziszifusz, amikor az üres vödröt himbálva térek vissza a kert széléről, a tuják mellől. Nem sikerül.
Reggel nagyon jókedvű voltam. Tök tudatosan jobb lábbal keltem, amióta nem a fal mellett van az ágyam, mert egyébként éveken keresztül bal lábbal kellett kelnem, csak ha hason fekvésből szivárogtam le a földre. Tehát a kelés jó volt, tizenegykor. Azóta nem sok idő telt el, de kinek van hozzá sok ideje, hogy tudatosan elcsessze a napját vagy az életét? Egy pillanatra még hasbarúgott egy kósza vízióm, hogy talán minden másként alakult volna, ha most műugró lennék. De nem vagyok, a gyomorszájamnál a sajgás azonban megmaradt.
Kezembe kerültek az amszterdami holland múzeumban vett képeslapjaim a németalföldi festmények repróival. Az összes pepitás konyhakövű csendéletet megvettem. A perspektíva megszállotjai akkoriban mindig fekete-fehér csempés konyhákkal variáltak, és én imádom őket, ahogy az udvar végében álló nyárikonyhában kenyeret vág a szakácsnő, és lebeg, lebeg a végtelenbe nyúló pepitás padló felett, a kockák elparalelogrammásodnak, majdnem csíkokká lesznek, és rajta rohangálnak a kis holland gyerekek, a festő meg fest, vagy inkább fotóz(ik)? Bortnyikról is beszéltem már korábban. Mintegy ellentmondásként, ezek felett a képeslapok felett ott van egy csomó Van Gogh reprodukció is, csupa szín, a sok mustársárga, neonzöld, egyebek. Az éjjeliszekrényemen ott van még Hernádi Gyula Frankenstein-je, műpiros borítóval, és fekszik rajta egy halott szöcske, akit én öltem meg, egy hónapja, hogy körbe fényképezzem makro üzemmódban. A borítón sémita asszonyok táncolnak, kezek a magasba, körtés fenékkel.