Hanyatlik a fáradt bús őszi nap a kiúttalanság ólmos tavába...stb

Lehet, hogy ez már a kíméletlenül megérkezett, veretes öregkor első jele... de az igazság az, hogy éppen archiválok. Ez persze nem jó szó. Túl magasztos, komolykodó, hapci-a-pofaszakállba-professzoros. De egyre csak rögzíteni próbálok mindent, rögzíteni és kitartani a zenét, leírni a nem grammatikai szabályok szerint vicsorgó gondolatokat, elmenti, lezárni, újból felnyitni, kisimítani a legfelső begyűrődött lapokat, megint lezárni, ismét elővenni, hogy jól van-e, megvan-e a trezorban az elmentett zene, a szövegek, a retusált fotóim, ez a blog stb. Külön kis pendrive-ra kiírtam az összes eddigi gitárkottámat, pedig valamennyit megjegyeztem már, ugyanide kiírtam minden eddigi versemet. Több száz mega retusált fényképemet a héten hozom haza a laborból, nem beszélve a többi, sok gigányi fényképről, amikkel már nem bírok foglalkozni, de azok is mappában vannak, sorban, mint a kis befőttesüvegek, én pedig törlöm a kis ragacsos kezeimet, és még olyan anyásat is sóhajtok, hogy huh, betakarítottam fess kévékbe az idei termést. Azt hiszem, ez az öregség jele, mert nem szabadna ilyen retrospektív gondolatokra vetemednem, nem szabadna ennyire tudatosan élnem, nem szabadna éreznem az időt egyáltalán. Guitarpro fájlok, linkgyűjtemények, az eddig felvett cuccaim. Filmek, gyakorlatilag csak dvd lemezeken tárolt több hétnyi és hónapnyi zene. Igen, mind letöltött, én ilyen smucig vagyok, meg közben ezen zenék fele 2000 előttről való, próbáld meg megtalálni bárhol Mo.-n, ha éppen nem Pink Floyd vagy Queen. Azt próbálom hinni, hogy ezekkel megragadok bármit, ahogy így rendezgetek jobbra-balra, merevlemezre be, merevlemezre ki, katalogizálni, eltenni, megmenteni, leragasztani, sorbapakolni, kivonatolni, listázni, megjegyezni, funkcióöröm-szerűen dossziézni, és papír kilóban mérni, hogy ja, ezeket írtam, ezeket hallgattam, ezeket tanultam, ez vagyok én. Sorakoznak a kis bélyegeket sorra, de nem veszem észre, ahogy ragad az arcomra is a bélyeg, és nyelem le őket sorban. Ez a kényszeredett tevékenység nem kicsit naiv. Egy rendezett mappa-hálózatot kezdek építeni, de a folyamat közben az egész torzul, alul még bírja a vasszerkezet a súlyt, de felfelé haladva elkezd görbülni az eredeti terv. A legfelső emeletre érve az is nyilvánvaló lesz, hogy az egész komolytalan, mert az is. Egy idő után már toporog is előttem a kamasz-stádium, hogy felrúgja az én jóhiszemű lajstromozásomat. A kamasz-stádium meg röhög a markába a kárörömtől. Kiderül, hogy egy százszázalékos archívum-rendszerben minden kis fájlnak és bit-nek meglenne a maga mappája, ez pedig a teljes szétaprózódás. Ez az öregségnek a jele.
Holnaptól három napig leendő évfolyamtársaim társaságát kell majd élveznem Zánkán. A gólyatábor promóciós szövegében többek között elhangzott az is, hogy már a tábor során megtalálhatom a jövőbeli munkatársakat, a feleségemet és a férjemet. Ez meggyőzött, főleg, ha ott lesz a férjem is.
Beszakadt a középső ujjam körme, mert túl alacsonyan voltak a húrok a gitáron, és ez valahogy megártott. Úgyhogy hajlítani már egy ideje nem tudok, próbálok a speedpickingemre ügyelni. Olykor sikerül már 130 bpm-el szextolákat játszani, de csak néhány begyakorolt skála-töredék mentén, ez a sebesség viszont még inog mint egy kártyavár ázott lapokból, amint éppen hajszárítózzák. Ám a lényeg, hogy a 120-at, az én kis lélektani határomat, már elértem, és így a váltott pengetéssel egy jó kis araszt ugrottam előre a fejlődésben. Mindezért persze vért izzadtam, bár kérdéses, hogyan kerül az ártatlan verejték-mirigyekbe vér. És egy link, aminek mindezt köszönhetem: http://www.guitarmasterclass.net/
Észrevettem azt is, hogy az új 7húrosom egyik fő jellegzetessége a bundok vastagsága és ormótlansága, mely azt eredményezi, hogy a húr magasabb bundoknál nem ér a fához! Mintha egy Yngwie Malmsteen-gitárom volna kimélyített fogólappal!! De majd úgyis elkopnak a bundok, én meg szemlélem halálukat búsuló fejjel...
Azért is öregedek talán, mert már a harmadik verziója született meg a végrendeletemnek. Folyamatosan szaporodó értékes-értéktelen ingóságaimnak valami jövőt kell biztosítanom. Azt hittem, azzal válok hiteles emberré, ha már tizenöt évesen megírom a végrendeletemet, azóta pedig annak harmadik frissítését. Nem váltam hitelesebb emberré.
Most aludnom kéne, és álmodnom Mikkamakkával, és szólózni álmomban mint a dzson petruccsi és énekelni mint a bonitájler, és filmet forgatni magamról, ami a kedvenc filmem lesz, amire az van kiírva, hogy director: Bernardo Johnson, mert az iváncsics azt jelenti, hogy dzsonzon, mert a jánosnak a fia, és forradalmasítja majd a filmes világot, a kedvenc filmem lesz, mert minden képen rajta vagyok, még a vágóképeken is. Aludnom kéne, mert hajnali két óra van és nem akarom, hogy kihűljön a tudatalattim önző kis lecsója, amibe majd belevetem magam, hogy álmaim euklideszi világában végre magamra találjak. Csak ne ébrednék minden reggel egész barackkal a számban, amiről úgyis kiderül a végén, hogy valójában a dedikált kabala teniszlabdám.