Interstellar Overdrive

Be kellene, azt hiszem, tűrni minden intimitást, vissza a helyére, mint a félrecsúszott betétet a bugyi pereméről vagy a pizzakrémes szendvicsből előbuggyanó szószt, legalább elkozmetikázni, azt hiszem, minden intimitást, legalábbis azt, ami vérre megy, mert ami vérre megy, az unalmas, és szánalmas legfőképpen, ami nem művészet, és úgyis csak azt érdekli, akié, akié a magánélet, leszámítva a krónikus kukkolókat, mert ameddig nem művészet a pucér, addig az unalmas, és sajnálatos módon gusztustalan is, ameddig nem akt, és például a megfogalmazatlan és artikulálatlan sírás szintén unalmas, sőt, hogy rosszat ne mondjak, fárasztó, pedig a legrosszabb valamiben, ha az unalmas ergó fárasztó, igen, a legrosszabb, ha valami unalmas, hej-haj, veszélyes a nagyképűség is, mert lelepleződik vele az ember, elsősorban lelepleződik, hogy csak ennyi, egy nagy semmi az ember, mert hiába hajolsz be mögéje, találsz két háromdecis szprájtos dobozt, az egyik ráadásul összenyomva, meg egy spárgadarabot, és annyi, mert az egész ember és minden pozitívuma ki van vetítve a nagyképűségbe, de a mögött meg már megint nincs semmi, és az ilyen ember unalmas, haj!, de unalmas, kérem tehát a magam nevében, hogy gyűrjük vissza az intimitást, mert olyan lesz mint az alsógatya, amivel autót waxolnak egy szervizben, és dörgöli egy szőrös kéz, ez a szőrös kéz pedig egy mogorva autószerelőhöz tartozik, ahelyett, hogy ugyanezt a gatyát letépné rólad egy nő, széles spirális mozdulatokkal köröz a vastag gyantán az alsógatya, egy kopott motorháztetőn, egy Mazda háztetején, mely éppen Bulgáriából tért haza, mert a család belelógatta egy hosszú hétvégén a lábát az olajos tengerbe, abba, ami Bulgáriában van, de a Mazda most bekerült a waxolóba, és az én alsógatyámat sikálják rajta, körbe-körbe, körbe-körbe, nem a barátnőm tépi le rólam, akinek nem törik be rajta a körme tépés közben, mert nincsen műkörme, vagy megnövesztett körme, csak szolid körmei vannak, szépen lereszelve, hogy ne ijedjek meg a gyilkos villanásuktól egy éjszakai utcai lámpa alatt, amivel kitépi a szememet egy óvatlan pillanatban, mert azt mondja, vége, ezt nem lehet megérteni??, mit tanulsz te az egyetemen, szemiotikát?, nem járok egyetemre, mondom, a faszomat nem, nincsen tehát ilyen hosszú, véres körme, vérelvezető csatornákkal az aljában, mert volt, akinek ilyenje is volt, csak egészen szolid körmök, amikkel lehet, rajzolni, fotózni, simogatni, a Mazda motorháztetejére még fel nem került alsógatyámat letépni, de az alsógatyámat most a nagybátyám sikálja a Mazdán, nem Lala, hanem a másik, ott van, Body Zone-os, ilyen tré, a wax pedig sóhajtozik, ahogy széles, zsíros csíkokban maszatolódik, sápadt porózus fényben csillog, vagy inkább pislákol a piros Mazda tetején, horpad döbögéssel a motorháztető, horpad egyre, szuszog fölötte a szőrös autószerelőbácsi, akinek az irodalmi ízlése sajátos, Danielle Steel, és ezekből a könyvekből a lapok közül kilóg a sárga foltos bugyi, annyira unalmasak, unalmas erotikával, hogy egy ilyen könyv elővigyázatlan kézbevétele után, az első mondat után már nyilvánvaló volt, nem lesz benne köszönet, de ez az autószerelőbácsit nem zavarja, a sufnipadon is ott hever egy saláta példány a kb. száz darabos életműből, mely életművet nagyjából húsz év alatt sikerült legyártani, mint ahogy abban sem lesz köszönet, ahogy holnap több ezer sápadt-cvíder kisiskolás cammog szeptember elsején hétfőn hajnalban az isibe, itt most nem a libidótól pozsgás kamaszlányokról beszélek, akik meghülyültek a nyár végére abban, hogy nem voltak a közelben haverok, nem a nagy magabiztos gimnazistákról beszélek, hanem a másodikosokról és az elsősökről, amilyen én voltam, hogy bőgtem egész reggel és este, igen, a vágóhídra vittek, holnap is visznek egy csomó friss húst, valami idegen masszába, hideg pizzakrémbe tuszkolnak, a közösségbe, ahol senki vagy, és kacarászva rálépnek a fütyidre, tényleg, ha kb 5-6 évvel ezelőtt születek, most a petőfi laktanyából osztanának be valamelyik vidéki zászlóaljhoz, 3 hónap katonaság, karácsonyig, vagy több, kezdhetném elölről az egészet, tizennyolc évesen az egészet elölről kezdhetném, sápadt-cvíder kisiskolásként, masírozhatnék a vidéki tahó legényekkel, akik tényleg rálépnek a fütyidre, művészetből, gyökerekkel etetnének, de most egyelőre csak én vagyok, a Schecterem, a 26 órás órarendem, összeadtam egyébként a héber „halál” szó betűit („sédha”), mert a betűk a héberben számot is jelölnek, hát persze, hogy 26 jött ki, kis csalással ugyan, de a tökéletesen pontos számmisztika soha nem hihető, ez vár rám, meg a szemiotika is, a szabad bölcsészeten, az a tudomány, amivel majd megfejthetem a szavakat és jelentésüket, és hogyha felveszem majd, lesz előadás és gyakorlat, hogy megértsem majd azokat a szavakat, hogy vége, ennek a hippis két évnek együtt most már vége, folyik a szemem a porózus bőrű démon műkörmének vérelvezető nyílásában, csak most nem a vérem folyik, hanem a csarnokvizem a szememből, és ott az esti Sz. téri utcalámpa alatt azt mondja, vége, fogom, nézegetem ezeket a szavakat, leporolom valamennyit, egy talált tárgy megtisztítása ez, most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy ezek a szavak értelmet nyerjenek végre, mert most is ugyanúgy van, a mindig, a 12.-ik percnél beakadt Pink Floyd bakelitlemezem, tehát felszerelkezvén az értelmező kéziszótárral, fogom ezt a néhány mondatot, és kisesszét írok belőle, angolul és spanyolul, meg talán németül is, leadom az Umberto Ecónak, hogy mi a konklúzió, faszikám, na mi a konklúzió, végigdarálom grammatikai, szemantikai és pragmatikai szinten, mind a 3 szinten végigdarálom azt a néhány artikulálatlan mondatot, ami az arcomba fröccsent az Sz. téri utcalámpa alatt este, csorog a csarnokvizem a műköröm vérelvezető csatornáiban, és hátra fogok dőlni, hogy a vége mindennek, ami köztünk volt, az azt jelenti, hogy vége mindannak, ami két személy között volt, lábjegyzetben pedig definiálom a terminológiát, hogy mit jelent az, hogy „minden”, hogy „két”, hogy „között”, azt hiszem ezeket definiálni kell, legalább lábjegyzetben, és miután ezeket definiáltam, berakom a Piper At The Gates Of Dawn 67-es legelső PF-lemezt, kibontom az amszterdami import-termék maradék kb. 3 vékony sodrásra elegendő füvet, hátradőlök, spanyol nyelven előveszek egy Márquez-t, a piccante pizzámat már megettem, a mozart kugeln ízű carte d’or-os fagyimat már megettem, ezt a szart itt már megírtam, a kinti naplementét már lefényképeztem, az órarendemmel már megbarátkoztam, a Corrs-albumnak már úgyis vége volt, és üvölt a 2.1-es Altec Lansing hangfalakból az Insterstellar Overdrive, a napi öt óra obligát gyakorlás már megvolt, az augusztusnak vége, a nyár elcsomagolta tamponjait a kis retiküljébe az ajándék-befőtt mellé és elhúzott innen, most már hátra lehet dőlni, csönd van, imádom a csendet, mert akkor meg belül kezd el mindenféle üvöltözni, a szervek, a szív, egy új szóló meg minden, óvatosan rágyújtani, hátradőlni és egyik kézből a másikba helyezve a suta kis füstölgő izét, a szabadon maradt jobb kézzel megvakarni a bal lábszárat.