03 november 2009

The Complete Rehash

A művészetben illik megtisztogatni a talált tárgyat, én viszont szeretem úgy magában odafröccsenteni a jelenbe, hadd szenvedjen az új szövegkörnyezettel. A talált tárgy nem hordoz személyes emléket, csak valami összgenerációs rezonanciát. Az alábbi szövegeknek ehhez nyilvánvalóan semmi közük.

A Spotlight egy macintosh-on többek között arra is jó, hogy felfedezd, melyik a legrégebben módosított fájl a gépeden. Az én alig kétéves mekbukomon a legrégebben módosított (és – valószínűleg – keletkezett) dokumentum a „Conversations” címet viseli, melyet utoljára november 9-én, 1998-ban, délután 2 óra 11 perckor mentettem el a „save“ gombra kattintva, melynek floppis dizájnja akkoriban még bírt némi relevanciával. A Conversations egy másodikos házimat tartalmazza. Azóta lett átmenekítve legalább tíz gépen keresztül máig, a mekbukik, teljesen öntudatlanul. Így szól:


“What should we do today?” asked Mum at the weekend on Saturday.

“I want to go to the CORA supermarket to look at the toys,” I stated than.

“Me too, Me too!” shouted my brother and my sister.

“Let’s go to our new house!” suggested Dad.

“When are we going to visit our grandfather?” inquired my sister.

“We are going tomorrow.” Mum replied.

Then we went to the CORA.


És akkor még egy ínyencség, a második legrégebbi, némileg több fantáziával írodott ámde ennél fogva kevésbé sztréjtforvörd házifeladat fizika (!) órára (simán csak „science“). Ennek dátuma 2000, ápr 27., tehát az utolsó MBIS-es szemeszter során íródhatott. Asszem akkor valóban a Mr. Farrow volt a fizikatanárom.


Dear Mr. Farrow,

while you were out shopping somehow out of gas alcohol and ink I made ten testtubes explode and the chemical splashed everywhere in the lab.

But it also short-circuited one of your special machines.

Mr. Webster told me to do it, I just did what I asked to do.

My sister tasted one of your chemicals and went to hospital. She also broke a bottle of chemicals and it burned out the floor.

My brother throwed the microscope out of the broken window because he thought that you don’t need it.

Somehow I only wanted to switch on the light and the whole lab exploded.

I think the lab is haunted.

I tried to rescue the lab.

(Honest)

But knowing you will have a fit I took your space shuttle and went to moon for a bit.


Hát ennyi mára a jóból, most mintha nosztalgiáztam volna, pedig nem is. Persze repül az idő, elrepült 11 év úgy, hogy párezer bájt egy dokumentumban megúszta a módosítást, hogy százhatvan giga történelem alól, mely most a jelenlegi vinkót alkotja, sikerült előbányásznom ezt a két szövegcsét. Még megvannak a Rockies (Sziklás Hegység) és a Five Pillars of Islam c. több oldalas project-jeim is, de azokat azért nem közlöm, mert visszaolvasva teljesen nyilvánvaló, hogy az akkori wikipédiás forrásokból oldottam meg a munkát egy laza Ctrl+c-vel. A plagizálás már akkor a véremben volt, és ezt a tehetségemet ma is kamatoztatom az angolszakon. Eddig mindenki hasraesett az esszéimtől. Ritchie Blackmore, a Deep Purple gitárosa tanácsát követve teljes mértékben adoptáltam a mottót: „Just steal!“. Neki bejött, bejön nekem is.


***

Holnap hajnalban elmegyek és megveszem a Napoleon Boulevard új remake albumát, úgyhogy a héten egy gigakritikára számíthatnak a Kedves Olvasók. Azért vállalom ennek megírását, mert Magyarországon ezt senki nem fogja megtenni helyettem. Olyan „hivatalos“ zeneértő, aki minden Napoleon számot átlagban három és fél ezerszer hallgatott meg élete során, nem hiszem, hogy létezne kicsiny galaxisunkban. Arra meg, hogy néhány nosztalgiázó N&B rajongó mit ömleng a maga kis fórumtopikján, senki nem kiváncsi.

01 november 2009

Az elszámolás. Indie

Kezd lassan alakulni legújabb projektem: indie rock meg mindenféle alternatív. Érkező effektpedálom rengeteget fog nekem ebben segíteni, sok szupi kis hangszínnel és fűszerezéssel, ki gondolta volna, én biztos nem, hogy egy ilyen sárba hasalós novemberben itt még elkezdek aktívkodni. Van 6 újabb dal-tervezet és gyűlnek a dalszövegek, lám, most búcsút intek a metálnak egy időre, ebben a két hónapnyi holtidőben talán lesz lehetőségem valami újra.

Ha valóban megúszom az ötvenakárhány kreditnyi sodrást, ha nem amortizálódok le közben valami miatt, ha nem győz mégis a szurtos november és nem zár be valami fonnyadt, halovínos töklámpába. Ha az érkező effektpedál elektroncsöveit nem szilánkokban találom majd, ha lesznek rajta gombok és kiváltképp pedálok, ha azt kapom, amit kértem, ha a következő hónapban meghozzák, ha nem egy integráltlemez-gyűjteményt szállít ki a postás amit nekem kell összeraknom, ha nem lesz zárlatos, ha működik az első nap után, ha működik a második nap után is, ha nem gyullad ki tőle a kábel, ha működnek rajta a bemenetek, ha felismeri a laptop mint hangkártyát, ha rossz szigetelés miatt nem fog sercegni fülsiketítően, ha nem a kínai piacról érkezik majd hanem a japánról.

Még mindig sok a ha, és kevés a vigasz. Azt hinném, az egyetemi évekkel és a továbbtanulással veszek magamnak egy kis időt, egy holt periódust, amíg bufferel az életem, mint egy gagyi jutubos videó, ezzel szemben kiderül, ez az idő mégis túl drága, mégsem használható fel, valami értéktelen valutában kapom, ropog a vasalt pénz, aztán dühömben elkezdem fecnikre vágni, lehullik a sok papírcsík, az elaprózott és értelmetlenné vált mozdulatok, amikkel most szabdalok, a lábam alatt papírfű nő, gázolok a vízjeles gyepen, és a fecnik folyamatosan gyűlnek, a senki felé el nem számolható másodperceim. A pokol felé vezető út szerintem nem a vacilláló jószándék okozta bűnökkel van kikövezve, hanem az artikulálatlan hétköznapokkal, a kibelezett rutinnal.

Ott kezdtem viszont, hogy az indie-projektemből talán lesz valami év végére. Ez is tipikusan az a bejegyzés, ahol elkezdek egy tök homályos elképzelést magamba sulykolni.

Holnap mindenesetre Porcupine Tree.