Kicsit megint

úgy érzem magam, mint egy kiharapott Venn-diagramm, hogy valaki jókora szeletkéket oroz el az életemből, hogy nekem keserű részhalmazokon kell osztozkodnom. Folyamatosan sajnálom magam amiatt, hogy nem egy jólnevelt, a nemi érés arany korszakában járó katolikus anya-palánta vagyok, úgy huszonkét éves, egy szőke szőrtől pihéző vállú lány, táguló oltás-nyomokkal, rendszeres és tökéletesen kiegyensúlyozott havi ciklussal, aki a természetes humoron már régen túl de a cinizmuson még innen van, aki egyrészt önfeledten vesz részt pitiáner esti partizásokon, ahol még a 16-25 éves korosztály által képviselt buli-kultúra is megbabonázza, olyannyira, hogy arra az abszurdnak tűnő szokásra sem kérdez rá, vajon miért kell több grammnyi sót nyeldekelni az amúgy is ízetlen vodkához ami nem is vodka elég sok helyen, aki örökké fel van töltődve a nyilvánvaló nemi potencia következtében, akinek viszont minden második gondolata a pedagógiával kapcsolatos, és aki végre nem barátokat keres, hanem apát a leendő utód részére. Olyan ember, aki számára a világ egy koherens egésznek nyilvánul meg, aki feladatát az utódlétrehozásban és -nevelésben teljesen kimerülni látja, akit a pszichológia még csak most kezdett foglalkoztatni de ami már igencsak le is köti őt, aki hiteles állampolgár, tisztában van az igazolványaival, tud személygépkocsit vezetni, ismeri a munkáját, ellátja kötelességeit, nem kérdez rá az államformára, nem kérdez rá a hierarchiában fölötte elhelyezkedő családi viszonyokra, nem kezd el ostobaságokon filózni, aki még élete végén is kedves nagymamává akar majd válni, aki a matriarchális szellemiséget jellemző üdvös hűvösséggel mérsékletre inti gyermekeit és ifjú férjét, aki tele van energiával, lyukacsos csatornafedelek fölött tűsarkúval egyensúlyoz, zenét nem hallgat mert zavarja az összpontosításban, akinek csípős a szavajárása, az aktuálisan kiválasztott férj-jelöltet húsz karommal védi az olyan társaságokban és baráti körökben, ahol esetleg ellenzik kapcsolatukat, aki érzi, megvető pillantásai minden mérgezett nyílhegynél halálosabbak, aki utolsó egyetemi éveit a lehető legkomolyabban veszi és folyamatosan a semmitmondó jegyzeti fölött zsolozsmázik, nem szereti az agresszív filmeket, de magyar filmeket igen, a csakszekszésmássemmit, akinek erős a méhe és még sok egészséges petesejtje van, aki napjában kétszer zuhanyzik, a tusfürdős flakonok pedig fél hét alatt ürülnek, aki viszont az egyszerű hullámhosszakra hangolt alapfogalmakban és a kötelességeiben csak menedéket keres, mert baromira elveszettnek érzi magát és végsősoron elég sokan akarják megerőszakolni, de a családi kultúra, amelyből kifejlődött és amely körbefogja, kikezdhetetlen. Na, valami ilyesmi volna jó.