Gyűrődne

Felvettem négy videót az új gitárral, mert már idegesített, hogy a szólókat, amiket bennük eljátszok, már régóta a kezemben vannak és még mindig nem sikerült rögzíteni őket. Persze ilyen alapon lehetne még húsz más dolgot is felvenni, mindegy. Ha a jutubnak sikerült beprocesszálnia az éjszaka folyamán a videókat, rögtön be is embedelem ide őket.

Lassan elkészül 7. metál számom is. A „metál“ helyére igazság szerint írhatnók akár modern rock-ot vagy simán pop-ot is a többi dal esetében, de ha már metál projektnek indult az egész, ám hagyom is úgy. Ez a 7. szám a nyári termés végéhez kapcsolódik. Szeretném azt hinni, hogy itt a pihi ideje, és hogy hátradőlhet az ember meg minden, de sajnos ez nem így van, remélhetőleg még csak most jön a java.

Kis éjjeliszekrényemen rendet tettem és sorrendben felstócoltam azokat a könyveket, amiket még az ősz folyamán le szeretnék darálni. Egy helyes kis félméteres tornyot hoztam így létre, mely tartalmazza az előbbi bejegyzésben is említett, angol nyelven publikáló szerzőket és munkásságuk színejavát! Éveken keresztül faltam a kortárs magyar irodalmat és nem vettem észre, hogy sokkal pihentetőbb olvasni kilószám az olcsó fiksönt és a comic fantasy-t.

És közben azt is be kell vallanom, hogy megbékéltem a világgal. És megbékéltem minden lédús sorsszerűségével együtt a nagy ingyenmozival. Reggel 7 óra után pár perccel egy 8 kilós táskával rohanok lefelé a lejtőn, hogy a 4 perc múlva érkező, fullra tömött százhatvanast elérjem, amivel majd bő hatvan perc múlva, a közbeeső kb. 8 kilométert megtéve, félig elkésve beessek egy olyan szemináriumi órára, amelyhez az eggyel későbbi (és csuklós buszként aktuálisan mindig 5 embert szállító) busz már plusz negyedórás késést, az eggyel korábbi pedig szimplán egy fél nyolcas érkezést jelentene, és amely szeminárum nem sokban különbözik az általános iskola 3. osztályának osztályfőnöki órájától. Mindezt tudatosítva magamban még mindig rimánkodhatok egy ülőhelyért, hogy elolvashassam az infantilis kötelező olvasományaimat is, és hogy ne kelljen Rodin szobrokat rég megalázó pozitúrában végigállnom ezt a barátságos kis távot a bojtár utca és a battyányi tér között a derék nyugdíjas polgártársakkal, és nettó száznyolcvan percnyi agyhalál után ne köpjön ki engem úgy az utcára az elteépület, hogy csak a déli pályaudvaron vegyem észre, egy kicsit túl jöttem a metróval. Hogy ezt egy héten 4szer eljátszam.

Az érzékeim darabosak. A szilánkokra hulló nejlon is az, amit a függöny mögé túrva hagytam egy álló nyáron keresztül, benne a 6 évvel ezelőtti olasz tengerpart kagylóival. Mint egy fásult sóhaj, apró fecnikre töredezett most a kezemben. Hol van már a tavalyi hó. Teljesen esetleges, hogy mit veszek észre a városból és mit veszek észre a körülöttem levőkből, mert nem veszem észre az aston martin -t, amire felhívják a figyelmemet, de amit sehol nem látok, nem veszem észre a bögyös kurvát, akire szintén felhívják a figyelmemet, de most mégis kire figyeljek a tömegben, aztán leugatnak, amiért felhívom valaki figyelmét olyasmire, amire egy perccel korábban próbáltak nekem is utalni és amit már rég ki is tárgyaltak a társaságomban, bámulom a buklájnban a könyveket a polcon de észre sem veszem őket, a gépen össze-vissza mozgatom a fájlokat, többedszerre írom ki ugyanazt a zenét dévédére, mondanak nekem mindenfélét, filmeket és programokat, házikat és órákat, bulikat és zenéket, de ha most össze kéne bármit is foglalnom ebből, nagy gondban lennék, sőt, be is fejezem a mondatot mert nem tudnék egyetlen konkrétumot írni. Ez már hetek óta így megy, hiába kéri bárki, hogy lehessen újra végigszagolgatni a friss celluloidot, szépen visszatekerni az egészet, mi volt itt kéremszépen, mire is nem figyeltünk oda. De valahogy elcsúszott a perforáció, néha még magába a képbe is beleszaladt a lyukasztás, ha tekergetni kezdek, csak gyűrődne csúnyán az egész.