Szeptemberi áhítat

Ha nincs mondandód, inkább ne mondj semmit, motyogják bölcsen a bölcs imamalompörgetők. Lehet, hogy igazuk van, és így nekem is a némaságra és primitív hangszerekre kellene koncentrálnom, a rózsafüzérek morzsolgatására, a tamdobok feszes lebernyeg-pendülésére vagy a kasztanyettek kattogására. Hallgatnom kéne az okosabbakra, hogy ha teljesen le van szívva az agyad, akkor ne próbálj meg okoskodni, pláne nem interpretálni, vedd tudomásul a szeptembert is a maga derűs kilátástalanságával. A szigetről hazajőve még reménykedhettem benne, hogy én leszek az első súlyosabb háegyennegyes fertőzött az országban, hogy így bekerülök az újságokba és az index majd meginterjúvol, de azóta már csak köhécselek és lám, egy egész csepeli iskola dőlt be most az új járvány miatt. Hallgatnom kéne, mert egy blog bejegyzéstől nem várhatok szép, veteményeskert-pedánsra tagolt gondolatokat. Hamleti mozdulattal forgatom a kezemben a kávésbögrémet, hova folyt ki belőle a kávé, merthogy az előbb még tele volt, meg meleg volt, és már ideje az újabb adagnak, hajnali fél egy van. Kezemben kuporgatom a gitáromat, befekszek mellé a tokba, melengetem amíg tudom.
A jelenlegi iTunes-lista: Agnus Dei, Bigelf, Supertramp, Agalloch, Blackmore’s Night, DT, Cynic, As Tall As Lions, Esclyn Syndo, Wolfmother, James LaBrie, Anaal Nathrakh, José Padilla (Café Del Mar), Jay-Z (most a Radiohead-es kollaborációja), no meg persze az új favorit: Porcupine Tree. Ha a Muse hajlandó lesz kiköpni végre az új albumát, akkor az jó eséllyel majd rá is kerül a játéklistára. Hallgatom az eddigi demónk anyagát is folyamatosan, gondosan a többi szám közé vegyítve, hogy keverésileg mennyire maradok még el és mitől. Black Sabbath-ot, rájöttem, én ezentúl csak guitarpro-ból fogok tudni hallgatni, mert az számomra élvezhetőbb az eredeti felvételnél. Jaj, még sok zenét sorolhatnék, de nem fogok, naponta kétszer hallgatom végig Al Di Meola mediterrán naptáncát és titokban kiröhögöm Jeff Loomis-t.
A Schecteren lehangoltam drop-Ara és két hete kizárólag egy tompa, 0.46os Dunlop pengetőt használok, mely kereken fele olyan vastag és tízszer olyan törékeny, mint az eddig megszokott. Hiába, ilyen kényelmesen eddigi bő másfélévnyi gitározásom alatt soha nem pengettem.
A nyarat pedig sikerült egy újabb kb. félórányi megírt zenével zárni, idén ez már a második komplett projektem volt és ha minden jól megy, végre beevezhetek az elektronikus zene és a progresszív metál szirupos vizeire is. Ha nem leszek agyi hulla és ha értelmét találom ennek az egésznek. Ha majd nem kell ilyen bejegyzéseket írnom és ha a kitaszítottság fogalmát már visszkézből tudom definiálni álmomból felriasztva is. Ha addig nem felejtek el gitározni és nem szólnak be, hogy nem tudok egy szaros ájronméjden számot állva elgitározni mert vagy a saját szólamomból nem hallok semmit, vagy gerjed a gitár vagy a többieket nem hallom a játék közben, és úgyis elfelejtem, hogy az intro riff-verse-chorus 4 akkordos kombinációjából az 5 percnyi dal során éppen melyik következik melyik félütemnyi variációval. Ha nem szólják majd le a PRS-emet. Ez nem PMS, azok kedvéért, akik most tévednek erre a blogra (nekik ajánlom az örök jóbarátot, a gúgölt.) Ha megfelelek a környezetem elvárásainak. Ha végre levizsgáztam autóvezetésből és megkapom a jogsimat és rám bíznak végre egy százharmincezer forintot érő automataváltós szuzukit. Ha meglesz a német nyelvizsgám, melynek (gondolatban) már jó párszor nekifutottam tizenegyedik osztály, azaz 2007 óta. Ha meglesz a latin nyelvvizsgám is, amihez az alea jakta eszt-en túl még sok mindent kéne tanulnom. Ha elolvastam a 40. Terry Pratchett könyvemet is. Ha sikerül majd néhány újabb verset kiizzadni az ősz során. Ha nem hízok százkilósra a sok mekreggelitől és káefcétől. Ha sikerül magam számára elhitetni, hogy negyvenöt kreditnyi kurzus ízes menüje vár hétről hétre az asztóriai kampuszon, merthogy sajnos annyi vár rám két szakkal, az asztóriai kampuszon, amit legszívesebben messze elkerülnék és a helyére gondolatban egy GuitarCenter üvegpalotát húznék fel az egyik felében, egy gigakáefcét a másik részében, mely persze egybeépülne egy, a nap huszonnégy órájában kizárólag mekreggelit felszolgáló létesítmény épületével, mely épület korábban az East-West Business Centeré volt. De a legyegyszerűbb az volna, ha az egész asztóriai sarokra felhúznának egy tisztességes fedett amfiteátrumot, ahol olyan zenekarok léphetnének fel, melyek a papplászlóban még nem, de a pecsában már rég nem lennének odavaló vendégek.
Legyen ennyi elég az álmodozásból, merül a klaviatúrában a ceruzaelem és lassan meg is virrad.