Macedón

A mészkőfehér világ omlós és nyálkás, a hegyek hónaljából szivárog elő a köd. A szerb pásztorgyerek az otthonról lopott pipát próbálja meggyújtani, a nyáj közben messze vándorol. Húgok és nővérek cipelik fel a kaját most, pedig senki nem gondolná, hogy dél van. A nap halvány csóva a köd mögött, mint a vak nagyi pupillátlan, befordult fél szeme. A szomszédék szőkehajú és knédlipuha bőrű tehenészlánya valakinek batyuban hozza az ételt, kezében a tejes edény minden mozdulatra megnyikordul. Most tartunk a szólóban a huszadik másodpercnél. A szív egyenetlenül ver a kissrácban, a háttér akkordozás éppen hogy tartja még a hétnyolcadot, az égbolton néhány olasz bombázó gép húz el, de a hegyeken béke van, mint egy hurrikán belsejében. A szőke csajnak persze mindene szőke, mindene fehér, ahogy kell, még a tej is a kannában, még a kenyér is a vászon kendő alatt, a kanna fogantyújára szoruló kezén a vérhiánytól vaníliafehérré színeződött körmei is fehérek. A gyerek meg, ahelyett, hogy szívet hasogatóan furulyázna, vagy ilyesmi, csak kiejti a fater pipáját, kiejti a nyers dohányt a kezei közül és nekiiramodik. Fut, fut felfelé a hegyoldalban srégen. Aztán megtorpan, és akkor vége van, a köd benyeli a csajt, világbéke ereszkedik a tájra, de pont olyan jellegű béke, amit az emberiség a háborúival mindig el akar oszlatni. Megérkezünk a kezdeti E hangra, a gyerek oldódó erekciójával bénultan áll és nem csinál semmit a hegyeken.