Szénégetők

Fél órára kinyitom bukóra az ablakot és dől befelé a füstszag, talán avart égetnek, talán ég az magától is, vagy ez simán csak az ősz hónaljszaga, de most tisztán el tudnám magam elé képzelni a wassalbertes szénégetőket, ide a szomszéd telekre, az áporodott subájukkal és kormos körömágyaikkal, a bajuszukra rakódott szénnel.

Szól a vind ov cséjndzsiz, mert ezt raktam be a Scorpions-tól, most ehhez a hajsprés, vé-gitáros, ízléstelen német glamrockhoz van hangulatom, és közben szállok is a szelek szárnyán, kitárva a karomat próbálok a szobámból kirepülni, habár a kifutópálya, sajna, rövidnek ígérkezik. Fél négykor 3 kávé után is leragad a szemem, kint fojtogat mindent a füst, a kommersz halál színpadfüstje, egyik kezemben a kávés Bailey’s-t, a másikban a szájvizes flakonomat szorongatom, ez rossz koktél lesz, szégyenemben nem merek most beleinni egyikbe sem.

Jó lenne hinni valami szépben is ígéretesben, a komótos méh-melegben, a zamatos narancsot szorongató marok-biztonságban, nagyszülők derűs protézismosolyában, rajztömbökbe préselt őszilevél-mintázatban, őszibor-savasságban, stílusos végzetben és frissítő hidegtenyér-arctapicskolásban. Jó lenne, ha sikerülne leszámolni a komolykodó konklúziókkal, a hülyén vigyorgó kimerültségel, a munkamániával és a mekdonáldzzal. Olyan sok minden lenne jó, és olyan megható lenne a szükséges veszteség!