Az önturizmusról

Igenis adassék meg mindenki számára az önturizmus. Nincsen hozzáfogható, nem pótolható mással. Az önsajnálat lebegő lépcsőiről beszélek, ahogy inognak valahol a magasban, szinte lehetetlen módon, és az ég nem is égies, hanem be van burkolva nyirkos-nehéz drapériával, csorog róla lefele valami színes folyadék, lila és zöld, és egyáltalán, megmunkált, futurisztikus és mű ez az egész, akár egy MacBook háttérkép. Az ilyen panorámát kár volna nem látni, kár volna nem nagyot lélegezni a körömlakklemosó illatából, mely szelíd, alig kivehető felhőkben gyülemlik a lebegő lépcsők fölött és alatt. Sokat lehet mászkálni fel és alá, sokat lehet inhalálni a terjengő ózonból, és lehet gyönyörködni a lila és zöld látomásban, mely az önsajnálat frissítő élményeként szolgál. Elemi és mégis összetett, az útjai bejárhatatlannak tűnnek de visszafelé nézve meglepő egyszerűséggel rekonstruálhatók. Vándorolni a tarka képzetek közt, fotózni egy sort a Canon gépünkkel és mint a kínai turisták, kis halászsapkában kolbászolni valamelyik ingó létrán vagy lépcsőfokon, miközben a világ nyolcadik csodája ámít és némít egyszerre – mindez élvezetes és igen egyszerűen generálható. A kijáratnál a szuvenírboltban unikum ízű üdítőket lehet vásárolni, és a kis üvegből kortyolgatva újból felidézhető a kesernyés megtisztulás, melyen keresztül vezetett az eddig bizonytalan út, de amely immár kellemes emlékként rögzül bennünk, a lila és a zöld, a lebegés és a lépcsők, a kesernyés ózon, ahogy kicsapódik orvul a szájpadlásunkon, hogy mindez, és a húsos drapéria a bennünk futkosó ártatlan hülyegyereket szimbolizálja. Talán nincs is ennél szebb és őszintébb, talán érdemes a szanatóriumi tisztaságért örökre a lépcsőkön kószálnunk. Mert hiába szuvenírbolt, hiába szigorú körforgás a látogatók kényelme végett, azért elég sokan felkapaszkodnak valamelyik nem belátható lépcsőspirálra és persze soha többé nem is jönnek le onnan. Mindez teljesen helyénvaló, csodálkozni nincs okunk. A lila és zöld villogás lassan kitisztul, kis folyamok lesznek kivehetőek, kis medrek ahol csorog a sós, alkoholos könny. Az emberek letanyáznak az alkoholfolyam partján, és isznak belőle. Addig isznak, míg meg nem keseredik bennük az édes alkohol, addig isznak, amíg a sajnálattól le nem bénulnak és elfelejtenek megmozdulni többé. A folyam neve egyébként az, hogy Bűn. Szelíd önkéntesek (valamennyi cseperedő fiatalember) szedik össze a folyóparti elkárhozottakat. Az ilyeneknek nincs megbocsátás vagy ilyesmi, mennek szépen a krematóriumba a szerencsétlenek. Jobb lett volna a szuvenírbolton át szépen elhagyni a látványparkot, és esetleg a kis üdítőspalackot dédelgetve kijózanodni a finom, nyálkás ózonból és a körömlakklemosó-szagból. Akik sikeresen kijutnak a látványparkból, még imbolyognak ugyan a hirtelen keletkező fénytől és a szagtalan levegőtől, mint amikor a horrorfilm után imbolyog az ember a pláza mozgólépcsőjén, de hamar felkarolják őket a szigorú szemű apák, feleségek és vérrokonok. Az újból integrált kalandozók szépen elhajigálják a szuvenírboltos üdítőket, hiszen arra már sincs szükségük. A rét, amelyen még keresztül kell vágni a kijáratot elhagyva, tele van szórva palackokkal, melyekből, akár az alvó kisgyerek nyála, lassú ütemben szivárog el a Bűn folyóbl leszűrt és enyhített koncentrátumú lé. A réten ettől fogva rengeteg körömlakklemosó szagú cserje nőtt. A réten áthaladó rokonoknak ez nem sok jót jelentett, így a látványpark alkalmazottaival ledózeroltatták az összes gazt. Sok munkás meghalt az önsajnálat iszonyatos koncentrációjában, sokan csak visszafejlődtek vidám fiatalokká. Azóta tíz méterenként kukákat helyeztek el, hogy a palackokat oda dobálják be az emberek, ha akarják. A kukák felváltva lilák és zöldek egyébként. Lila, zöld, lila, zöld. Pedig kár rossz színben feltűntetni a látványparkot. Kiváló alkalmat biztosít ugyanis a lélek rejtett szimfóniájának megfigyelésére. Nem csak szimfónia, de lézershow is! Sokan nem mernek ide belépni, mert azt hiszik, mindaz bűnös, ami ott leledzik. Pedig dehogyis az, dehogy is az, hölgyeim és uraim, gyerekek és üzekedő fiatalok. Csak a legbátrabbak merészkednek be oda, mert remélik, nem kell kijönniük onnan többet. Sokan a bátrak közül leheverednek a Bűn folyó partjára, de csak moderáltan kortyolgatnak belőle, nem is lesz bajuk tőle, hanem ott hevernek és görögnek jobbra és balra a kesernyés-zamatos látomásban, hátukat simogatja a lila, kissé fűrészes élű de annál puhább fű. A nyári alkonyatok hűsítő szele fúj, a szenvedésen túl, de a beteljesedéstől még innen vagyunk. Nem is lesz soha orgazmus, az ember érzékszervei akár a puha, érzéketlen radírgumi. Ez a legszebb, közben örvénylik az emberben az ózon és finom likőr. Vannak, akik hatezerötszáv éve ott fekszenek a folyóparton, nem halnak meg, nem teljesedik be semmi, csak a szupi zsongás lebegi őket körül, hatol az orrukon és szájukon be egészen a béna tüdőlebenyekig a megbékélt reménytelenség. Ez az önturizmus luxuskivitelben, ólinklúsziv! Csak a bátraknak és a bevállalósabb fajtának ajánlott. Ezután a felelősség acél heregolyói leperegnek a nyakakról, és még az öntudatos, célorientált, egzaltált dívák és asszonyok sem tudnak a legbrutálisabb pillantásaikkal vagy legáthatóbb megalázkodásukkal sem kihúzni onnan, a Bűn folyó két oldalán alig néhány méterben kiszélesedő plázs zselatinos homokjából, ahol a boldog emberek homokvárakat építenek, homoklabdáznak, és a lábszárukig benne tocsognak a finom vízben, és közben, ha észreveszik őket a hátuk mögött, integetnek a parkfenntartósoknak, akik csendben szedegetik össze a hullákat, és akik tolják maguk előtt a finom csapágyakon billegő konténeres kocsit. Nincsen ehhez fogható.