Csomagolósdi

Ücsörögni valami égi káprázatban, 7 ablakon át dől rád a megszűrt, érett napfény keletről, pedig valahogy mégis délután van, felhők fürdenek az égen és gomolyognak az égi malasztban, a gőzerőmű kéménye mint egy szikár totemoszlop, keresztül döfi a panorámát, most nem szól zene, most égi kuss van, finom csempe-tagoltság, harmónia, tejes kávé, karikás szemű tavasz, bőbeszédű alkonyat, lebegés d-mollban, haldoklás esz-dúrban, valaki talán jobban tenné, ha még nem tartana itt, ebben a délutánban éppen, hanem 5 nappal korábban lenne, 5 nap konstans haladékkal az életében, egy fél szinuszgörbével a félelmei és a látomásai előtt, hogy talán így akkor ő előbb megfesthetné mindet és csak utána találkozna velük végül, így talán emészthetőbb lenne minden, talán így a kettő szépen egymásra simulna rétegesen, a megrajzolt és a megérkezett, és szépen egymásra hagyományozódnának, mint a dísz-befőttesüvegben a kakaó-cukor-fahéj-mindenfélemag-bors-só rétegek szép váltakozásban, és így nem is keverednek mert le vannak döngölve persze, csak ha hülye módon kibontod, letéped a fóliát róla és vizes hajjal bedöglesz föléje, akkor csorog le kis járatokban az esővíz, és akkor persze veszélyeztetve van a konzervált élmény, amit az előbb félretenni akartál későbbi békeidők számára, hogy most fölkavarodik minden, és egymásba áznak az ízes porok, a fahéj és a só, de azért az 5 nap jó kis előny lenne, ha a jelen perc előtt mindig öt nappal lennénk ott, ha már hétfőn tudtam volna, hogy péntek délutánra elkezd hülyülni az égbolt és hogy itt fogok fürdeni a saját etűdjeimben és hogy mindez ráadásul nem is és soha nem is volt igaz, hogyha mindezt láttam volna, akkor talán ugyanúgy csináltam volna mindent, talán ugyanúgy szuszogtam volna a nyomorban, kapkodtam volna levegő után a szánalmas revelációimban, és most nem is kéne dokumentálni az egészet, nem kéne utólag visszafejteni a jelent, mintha visszafelé ki lehetne bontani, ahogy a zenére adogatjuk körbe egymásnak a többszörös rétegben becsomagolt ajándékot, és akinél a zene megáll az szépen lefejt egy réteget, és szépen a végtelenségig bontjuk visszafele az élményt, és a végén elfogy a papír, elfogy az élmény, mi meg már hiába bontanánk tovább.