Gül Baba és a második kamaszkor

Kezdetnek nem rossz. Ismételgetem magamban. Kezdetben nem rossz. Ismételgetem magamban, hogy feleslegesnek lenni a kezdetekkor nem rossz egyáltalán. Van mit pazarolni legalább. Az ember ismerje csak meg a pazarlás alapvető élményét. Veszélyes és félelmetes élmény, nem azért, mintha hatalmába kerítene, hanem talán csak amiatt, hogy túl nagyok és beláthatatlanok a távlatai. Nem beszélve arról, hogy sok jó pazarlás kis helyen is elfér. Nagyon könnyű pazarolni, illetve nagyon nehéz ugyanezt tenni koncentráltan. Létezik az infantilis pazarlás, mikor nem figyelünk oda arra, amire oda kéne figyelni, hogy spóroljunk. Van az összetettebb pazarlási mechanizmus, amihez komoly logisztika is kell már. Hogy miről van itt szó, hogy miről, hát az entrópiáról kéremszépen. Úgy növelni az entrópiát, hogy annak már szerkezete legyen. Persze lehet pazarolni a vizet, mikor folyatni hagyjuk fogmosás közben is, lehet túlforralni a teáskannát, lehet égve hagyni a villanyt és lehet feleslegesnek látszó dolgokra felesleges pluszpénzt költeni. Mindez elég pitiáner ahhoz, hogy ezen a szinten azt higgye az ember, hogy hoppá, most pazaroltam. Valóban pazarolt is, tök igaza van, semmi kétség, tua culpa, tua igennagy culpa. Ilyen sunyi módon tud nőni az entrópia a legnagyobb intenzitással. A cseppekben elhullajtott felesleges fürdővíz vagy vér és könny, a túl sok eredendően fogyóeszköznek gyártott fogyóeszköz, a sok csomagolópapír valóban kínos következményekhez vezeti kézenfogva az embert. De én másról beszélek, mert a sunyi módon növekvő entrópia is csupán azért szívás, mert azért annyiban mégsem entrópia, hogy azért itt marad a szőnyeg alatt és majd még később úgyis számolni kell vele. Pazarolni vagy nagystílűen kell, vagy sehogy. Pazarolni például időt lehet, vagy túl sok pénzt egyszerre, vagy friss érzelmeket. Időt mindenki nagystílű módon pazarol, csakhogy sunyi módon, nem veszik észre, ;s rögtön nem is nagystílű az ilyesmi. Pénzt is pazarolnak, lehet venni Figyelőt vagy Hávégét hogy megbizonyosodjunk róla. Vagy egy Porschét és akkor még jobban megbizonyosodtunk róla. Nyilván ha az előbbi kettő nem, akkor a friss, ropogós érzelmekhez lyukadunk ki. Na azt érdemes pazarolni, mert különben megtöggyed. Elnézést kérek a csúnya neologizmusért. Spanyolhonban például paradicsomokat trancsíroznak szét egymás arcán az emberek, fényes nappal, az utca profanitásában. Szerintem jól teszik, szerintem csinálhatnunk paradicsomlevest a városból, amíg még van idő, amíg nem száraz fügét akarunk lenyomni egymás torkán évekkel később. Szerintem lehetne pazarolni, egy csomó lédús izét felmarkolni, kis gúlába pakolni és egy seggessel elintézni. Nincs is jobb dolog ennél, másnap odébbállni, hogy a a rothadó zöldséggyümölcs fölé gyűlő légyfelhőt ki lehessen bírni valahogy. Szerintem az ember élhetne max 14 évet, és utána szétparadicsomozhatná a világot. Káposztát vagy karalábét értelemszerűen nem ajánlanék. Felesleges kellemetlenségektől menekülhetünk meg, ha hagyatkozunk a paradicsomra. Megenni úgyis undorító, a menzás paradicsomleves-adagot meg ilyenformán szabotálni is alkalmunk lesz. A génmanipulált paradicsomokkal még jobban is járunk. Magyarul: a paradicsomban rejlik a fejlett, megfáradt, mandzsettagombjával pepecselő nemzedékek sorsa és boldogsága. Ha az ember valaha is eljut arra szintre, hogy a paradicsomdobálásssal minden vágya kielégül, akkor mondhatjuk azt, hogy itt van már a kánaán (szándékosan nem a Paradicsom) meghogy jómulatság férfimunkavolt.

Kevés mondanivalóm maradt, így, második kamaszkorom alkonyata közepén. Ez már az ember életútjának fele, itt nincs kecmec. Második kamaszkorom során reménytelen önmegvalósítási hadjáratba kezdtem, mert az addigi éveimet eltékozolni hittem. Ha megfontoltabb lettem volna, s talán nem a blaha lujza téri mekdonáldzos vécésnénivel keveredek hitvitákba, nem zárult volna életem utolsó értelmes szakasza blaszfém akciók sorozatával. Én pedig csak egy PRS-ért küzdöttem, s mint kiderült, tök hiába. Ez most a századik blogbejegyzésem, és mint ilyen, sajnos nyálas létösszegző hangulatba kényszerít. Nem volna szabad magam hagynom, friss levegőt kéne szívnom és lehetőleg sok traubit innom, a PRS-es vágyaimat pedig mindörökre húsos agyagrögök alá temetnem. Ültetnék föléje egy kis paradicsomveteményest, fognám a diákkönyvtáros Candide-omat és szépen gyomlálni kezdenék. Lassan, megfontoltan, bennem ott kattogna negyvennel egy metronóm, de persze ügyet sem vetnék rá, hanem szántszándékkal ritmikán kívül tennék-vennék-sóhajtoznék. Persze megtörténhetett az is, hogy túl sok Vonnegutot olvastam. Számomra egy nyolcvanéves, megfáradt zsidó bácsi strukturálatlan regényekbe oltott sóhajtozásai tökéletes mértékben irrelevánsak, jóllehet ettől semmiben sem különbözik az, amit én csinálok most. Mégis, ugyanott tartunk. Vonnegut például semmi újat nem tudott mondani Thomas Mann-hoz képest. Az volt a szerencséje, hogy nem német volt, hogy zsidó volt és hogy nem volt buzi. De mondjuk ez csak egy egészséges világlátáshoz elegendő, jó regényekhez még nem. Lusta volt nagyon a Vonnegut bácsi, hogy összeszedje magát néha az íráshoz, úgyhogy ebből az élettapasztalból akár én is tanulhatnék, de már most lekopogom, hogy nem fogok.

Hanem, hogy már kiművelődtem az elektroncsövekből, a p-n kapcsolatokból, a félvezetőkből, a tranzisztorokból és Lenz törvényéből másodszorra, szakképzettnek mondhatom magam. Nem beszélve a generátorokról. Nem beszélve a barokk stílusú ellenpontozási rendszerről, melyet, reményeim szerint, az elkövetkezendőkben még alkalmazni is fogok tudni. Nem beszélve a líd domináns skáláról, mely Petrucci egyik kedvence és most már így az enyém is. Nem beszélve a maj9#11-es akkordról, mely Petrucci egyik kedvence, és így az enyém is. Már le is tudom fogni. Mindazonáltal túl fáradt vagyok mindehhez. Szeretem a pontos mozdulatokat, a finom mozdulatokat, a végtagokat úgy egészükben. Szeretem az optimális görbéket. Meg minden ilyesmit. Jó lenne még tudni anekdotázni mindenféléről, s bennük olyan arcokat szerepeltetni, akiket mindenki ismer. Tremontit nem ismeri mindenki. Vele nem lenne érdemes, pedig az anekdotázás hitelessé teszi az embert, nem dumál idealista módon a semmibe bele. Nem magyaráz folyton, hanem mesél, mint a Marquez, és mindenki félálomban elringatózik a színes fonalból szőtt, mexikói stílusú paplanhuzatokra dőlve, kis vánkosokra hajtva a fejét. Talán kicsit szúr még a durva nemez, az ember aztán azt is megszokja. Az embernek mese kell, rövid, emészthető, elpletykálható, továbbgondolható, benne-magamra-ismerhető. Nem találta még fel senki a novellafüzérbe oltott városi közhelylegendákat? Majd én feltalálom.

Buckethead annak idején, mesterséges legendákkal torzított gyerekkorában még a Texasi láncfűrészes első megfilmesített változatának morbid jeleneteire írta suta szólóit. Lehalkította a tévét és a negyvendolláros gitárral nyekergett a kromatika üde sokszínűségében, miközben a domború képernyőn épp embert aprított a texasi láncfűrészes, hogy az arcbőrüket lenyúzva maszkot készíthessen saját bőrbetegsége álcázása végett. Buckethead fején akkor még nem volt vödör és nem gondolkodott mű-magánmitológiában és nem építkezett a KFC által végrehajtott csirkeholokauszt bázis-sztorijára. Tény, hogy egy felismerhető gitár sound, mely védjegyévé válhatott volna, máig kerüli, de legalább írja az albumait folyton, és már ki is jött egy újabb idén januárban is, és azt kell mondanom, hogy elég jó. Még a többi ötven szólólemezéhez képest is, tisztességes. 2009 a zeneiparban jó évnek mutatkozik, mint 1997 óta minden páratlan év. Hogy miért pont 1997, azt nem tudom. Nem hagyatkoznék a számmisztikára, hiába tettem ezt a boldogabb békeidőkben, mondjuk tavaly ősszel. De, mint említettem, a második kamaszkor szirupos alkonyatában ezt talán már megengedhető, jó lesz nem hagyatkozni most már semmire, szép fűzfakoszorút fonok a csuklóim köré, meg egyet a fejemre, hogy úgy nézzek ki mint a bukolikus buzi. Elkezdek majd a halálos ágyamon Plautuszt recitálni, meg egy-két random eklogát, és azt fogom érezni, persze gyenge borral a nyelvem alatt, hogy mindez szép, jó és nem utolsó sorban: vállalható. Tisztelni fogom a tiszta észt és a finom, fűzfaág izületű logikát is. Lesz még a halálos ágyam mellett ikeás éjjeliszekrény tetején egy modern angol szintaxis kézikönyv. Nem fogok belenézni, de azért legyen ott, mint egy arkhimédeszi pontként, legyen csak ott, ha nagyon elbizonytalanodnék az aggkor tétovázva kialakuló afáziájában. Halálos ágyamon az istennek sem hallgatnék Bach-ot mert sok sznobbal ellentétben nekem Bach a felturbózott többszólamúságával már nem nagyon mond semmit. Szerintem én Eric Johnson-t vagy Greg Howe-t hallgatnék, meg Liquid Tension/Trio Experiment-et. Meg Jordan Rudess szólóanyagot. És legutolsóként meghallgatnám a Jelentés az alagútból szólóját, de az egész számból a szólón kívül mást nem is, illetve a megelőző refrént, mert abban a szólóban, mint mondtam, benne van vaz egész életem. Illetve az első 5 hangjában. Na mindegy. Gyászmise helyett csak gdanski Comfortably Numb szólóit kérném lejátszatni.
Miután így eltemettem magam, az emberekből (és belőlem is) kósza buborékokban szakad ki a megkönnyebbülés. A március megint kibontja lédúsan csattogó vitorláit, minden elkezd szabadon asszociálni és párzani. Ez a két legjobb dolog a világon. Erre persze mindenki ráébred. Ma van március elseje, úgyhogy mindennek már épp ideje is vagyon. Még lereszelem a körmeimet – és természetesen a pengetőimet is. Nem lett belőlem Mark Knopfler, de hát ez szinte borítékolható volt, talán már a legeslegelején. No de mindegy, a kommersz gyász csak ne felhőzze be a közderűt, nincs is erre szükség egészséges emberek társaságában. Mac-es klaviatúrámat a szegényekre, mac-es egeremet a rászorulókra hagyom. A macbook-ot velem temetik, mint a hadiékszert. Zrínyi is beöltözött az utolsó milliós aranyszerkójába, hogy hátha félmázsa puha nemesfémmel majd agilisabban fog tudni kardozni a törökökkel, akiknek persze kardjuk nem, csak egy csomó szurtos puskájuk volt. Ám méltósága így is volt az öregnek, én nekem erre a méltóságra még nagyobb szükségem is van. Rólam ugyanis nem fognak eposzokat írni. Főleg barokk eposzt nem, hála a jóistennek.

És bár egyáltalán nem tartozik ide, s mintegy a bejegyzés globális kohézióját is szépen megbontja ugyan, azért kikívánkozik még egy s más. A minap például régi Mario-s és Red Alert 1-es cédékkel frizbiztem a szobámban mígnem az egyik lemez beleállt a gipszkartonba. Nem volt szép látvány. A másikkal eltaláltam a gitáromat mire az megszólalt és zúgott keservesen, persze ez furcsa volt, mert addigra már 24 órája nem is nyúltam hozzá, 24 órája kikapcsolt állapotban hittem. Nem tűnt fel éjszaka a lanyha sercegés sem, pedig az én voltam és a páradús leheletem, a szoba mikrorezgései és a váltóáram ötven herce a falakban, és ezért sóhajtozott szerencsétlen hangszer, nyöszörgött szemcsés hangon, mint aki salakot nyelt, ami, valljuk meg, nem egy szép élmény. Kihúztam a kábelt és immár John Frusciantét hallgatok megint, a 2009es albumot, és azt kell mondanom, hogy zseniális. Vagy ezt már mondtam? Tudjuk be a nyilvánvaló szenilitásnak. Például én mindig is csembalózni akartam, mert az olyan, mint a gitár, de te csak gombokat nyomkodsz, az meg penget helyetted. Nem beszélve a szép, berakásos házáról, amibe bele lehet kukkantani, csak nyitva hagyni sokáig nem szabad, mert persze beporosodnak az olajozott alkatrészek. Végignyalni törlőkendővel egy csembalót belülről – az nem kellemes élmény. Elbújni természetesen el lehet benne, aludni egy jót, mint egy hangkoporsóban, lihegni rá a húrokra, és azok akkor megszólalnak a forró lehelettől, és rebegésük olyan mint egy ártatlan elsőéves bölcsészlányé. Ám ez most messzire vezetne. Véget ért a John Frusciante szám és megint Michael Jackson megy. Őt követi majd a Muszorszkij DJ-feldolgozása. De volt itt még egy Mahler orgona-darab is, nem tudom honnan. Az iTunes baszik lejátszani. Kis nyomozás után kiderül, hogy csupán a célfájlt töröltem ki, miután kiírtam az egész Mahler Collection-t egy ropogós TDK dévédére. Igy az iTunes ezzel nem tud mit kezdeni, hiába Mahler, hiába fordítottam vele kapcsolatban egy giccses német novellát pályázatra tizenegyedikben, ahol kereken tizenkilencedik lettem a döntőben. Túl kreatív voltam, az az igazság, mert ezt a címet adtam a fordításnak: O Tod, Wie Bitter Bist Du. Ez a cím, valljuk be, hiába adta vissza az egész iromány esszenciáját, hiába volt a legtökéletesebb mértékben releváns, mégsem magyarul íródott. Nem volt a Mahlernek sem humorérzéke. Persze más egy megfékezhetetlen bőgésű barokk orgonát megszelídíteni és más egy jól megkopott, szétmatricázott Fender-t, melynek három hangszedőjéből 2 nem is működik, ráadásul a két legszélső. Én a csembalót sajnálom most.

Azon kívül, hogy két napja a Foundation-t olvasom az Asimovtól, meg egy csomó más SF regényt Philp K. Dicktől, rajtuk kívül pedig Vonnegutot és még egy negyedik fickótól valami American Gods nevű jó hosszú regényt, mindezen kívül mást nem produkáltam így, a tavasz beálltakor, csak feltornyoztam negyven centi magasságban a sok paperback könyvet. Ritkán tudok így elmerülni olvasmányban, de régen volt kezemben könyv, úgyhogy falok megint. A kezem és az egész ínhüvelyrendszerem úgyis beállt már teljesen a sweeppickingtől, marad a relaxáció. Most ez van, hiába unalmas a Vonnegut is, az Asimov is. Elképesztően unalmasak, mégis elgondolkodtató, hogy generáciák nevelkedtek ezen a két életművön. Vonnegut fáradt anekdotáin, Asimov 90%ban teátrális retorikájú párbeszédeket tartalmazó klisédús regényein. Hiába volt korszakalkotó Asimov, már a maga idejében is közhelyszámba ment az a típusú tézisregény-sorozat, melyet a Foundation-nel sikerült alkotnia. Mindenesetre lebilincselő és fogyasztható valamennyi.

Ideje már nyugovóra térni persze. Még egy séta Gül Baba szobránál, felfelé a kanyargós budai macskaköveken, ahogy tálcaként siklanak az ember talpa alá, és valahol balkéz felől már gőzölög egy elhagyatott török fürdő. Nincs mese, alá kell merülni, megtisztulni egy utcanő idegesítő társaságában. A medence zománcos, szétsikált, sekély. Az ember második kamaszkora után végleg kiszámíthatatlanná válik, s lassan, diffúz módon kezd el az ember mozogni ide-oda, sodródva, közben papírmasé-fintorral belepöfékel a világba. Az ilyen ember már messziről elkerülendő. Azon kívül, hogy érdekes pofa és igen beszédes, jobb elkerülni. Ott sétál a második kerületi török fürdők mentén, búvárkodik a Malomtó iszapjában és szociológiai vitákba keveredik Frankel Leóval. Mondom, messziről kiszúrható. Nem magasabb Gül Babánál, úgy százhatvan centi – szintén egy ismertetőjegy. A budai karszt felett negyven méterrel zakatoló villamos, a reumatológiai intézet, a budai hegyek töve és a sok bazaltkocka híg romantikával kecsegtet. A barátságos stricikről nem is beszélve, nem is beszélve kecses portékáikról. Itt szeretne az ember meghalni, gondolja magában, itt talán érdemes lenne, halálra ázni egy kis fürdőben, ami meleg és szerencsére nem bűzlik a szulfidoktól, de gyógyhatásában aligha kételkedhet akárki. A víz alatt meghallgatni a Ties That Bind-ot, figyelni az imbolygó akusztikára. Az lenne a szép, a félhomályt ügyesen formázott beltéri kandeláberek biztosítanák, harisnyát húz az ember a fejére és alámerül, a prosti tartja az ember fejét és lapogatja a hátát, mintha büfiztetné. Kint pislákol a második ker, rohan a 17es villamos, Frankel Leó az utcasarokra hugyozik, a Poco Loco-ban kifut a diókoktél, kifut a vihogó zsidó kiscsaj szájából, ahogy vihog, ahogy kéthetente lejár az utca túloldalán magasodó zsidóházból, ahol a zsinagóga utca felé nyíló bejárata már be is van falazva elég régóta és a kapucsengő fölött nem festve hanem domborítva van a menóra a falon. Mit keres Sárika a mexikói koktélbárban? És a cukrozott dió az kóser? De te még csak a saját árnyékodban pancsolsz a kamraszerű török fürdőszobában, ahol körbe négy kisebb jakuzzi jellegű öblös fürdőkád található, a helyiség közepén, a pepitás csempepadló közepén kis csatorna, a zöld festékről egyértelműen diósgyőri a fedlapja. Sűrű a félhomály, mint egy Sevendust riff egy lehangolt héthúroson, miközben Mark Tremonti kísér ott is. Te csak be akartál kukkantani ide, és most lám, törzsvendéggé avanzsált túsz lett belőled, a zsidó kurvák körülállnak, hántják le magukról a bőrt. Buda ostrománál csak erre lehetett menekülni, és mégis voltak, akik nem. A civilek, de mindegy. Ez túl szép, hogy igaz legyen, ez a néma beavatás, ez a keresetlen tradicionalizmus és ünnepélyesség. Ez már egy patinás második kamaszkor záróceremóniája, ropogós élmény, mint ahogy ropog finom oktávokban a táblajég is, mert zajlik a Dunán. Te már oda sem figyelsz, a negyvenfokos víz émelyít, bénít, átitat. Erekcióra sincs már erőd, amit azért sajnálsz, de hát istenem. Kívülről csak a mecsetszerű három kupola, a tömzsi, várfal vastagságú kőkerítés és a pislákoló üvegtáblás ablak látszik, az elszáguldó villamos fényakváriumában észre sem veszik, mert ott csak arra figyelnek, hogy ne hányjanak a sebességtől. Téged már nem is egy, hanem 3 fiatal párka kísér, izzó szembogaruk félelmetes és vad a lámpa árnyékában. A fény a szemükbe a víz felszínéről verődik, meg a bugyyanó vérről, ahogy szivárog a hátad lusta görbéjén végig, merthogy bizony beléd mart az egyik mélyen. Nem érzed perverznek, pedig jobb helyeken ez már rég annak minősül, szelíd, fehérbőrű tanárnénik kaparnak megrovó strigulákat a lelkiismeretedbe. Ez még oviban volt, vödör volt a jeled, vagy valamilyen totemtárgy legalábbis. De itt most hús van, termékenység és terméketlenség, vér, megspórolt élesztő, a Jahve neve után legdurvább tabunak számító megtagadott bélflóra tusája, forró víz, illó faggyú az izzó bőrről. Mi lehet ennél szebb? Mi lehet ennél méregtelenítőbb hatású? Otthon vár a tojáskúra, napi 13 főttojással, hozzá tönkölybúzás pászka, kis zsolozsmakönyv, semá izráel és kovászimádat. De odáig nem is jutsz el, azt pont ebben a pillanatban kéne kiérdemelned, hogy eljuss odáig, ahová nem is vágysz már, mert ez a bariton csend éppen megfelel neked, a füleden beömlő víz, az orrodon beömlő víz, a szádon beömlő víz, a vérrel kevert víz, ahogy felszökik a béljárataidba, és lenyom a hatvancentis vízbe három felbérelt kurva, az egyik ott ül veled bent a vízben, szépen az ölébe hajolsz, nem tudod leírni az élményt, arany és kék szavakkal, de persze nem kínoznak tovább, így is perverz az egész, hanem belédhelyeznek egy kést, hogy ők győzedelmeskedtek, hogy te nem szabadulsz immár, de legalább kiérdemelted, kiérdemelted áldozati bárány mivoltod, és hogy nem neked kell eltakarítanod a végén.